HÍDFŐ


Szabad Riport


MNA

Auschwitzi utazás

Miért vérzik a közelkelet

Fájdalmas megtévesztés

Élelmiszeripar Rt.

Megesszük a világot

MIÉP

Facebook

Ifjúsági Tagozat

Az értelmező szótár azt írja „a cigányútra megy” kifejezésről, hogy az nem más, mint „félrenyelés evés, ivás közben. Azaz a falat, illetve a korty nem a nyelőcsőbe, hanem a légcsőbe kerül, ami heves köhögést okoz. Félrenyel vagy más szóval cigányútra megy a falat”.

Régen nem várta a világ ennél mélyebb szorongással az új évet. Talán nem tévedünk nagyot, ha úgy gondoljuk, hogy az előttünk álló esztendő a második világháború utáni korszak egyik legbonyolultabb és legtöbb kockázatot hordozó éve lesz. A maja naptár jövendölése a világ végéről így most aligha tesz jót az egyébként is épp világvége hangulatban lévő emberiségnek. Ám miközben a maja naptár a világ pusztulását vetíti előre, a kínai naptárban 2012 a Sárkány éve lesz (ez a mi időszámításunk szerint 2012. január 23-án kezdődik majd), és ott ettől éppen életerőt, sikerességet, dinamizmust várnak. És bizony azok a tektonikus mélységű változások, amelyek részben már el is kezdődtek, részben pedig még a szorongó emberiségre várnak, nagymértékben éppen a Sárkány hazájához, Kínához, illetve Kína és a Nyugat viszonyához kapcsolódnak.

Korunk a megvalósult abszurditások világa, hiszen csupa olyan dolog látszik megvalósulni rutinszerűen nap mint nap, amiről nemrég még azt gondoltuk, hogy ez maga a teljes képtelenség. A szemünk előtt látszik összeomlani például a második világháború utáni egész békerendszer, ennek minden iszonyú következményével együtt. Európa urai ugyan érzik a történelmi veszélyt, de olyan mértékben foglyai az önmagát szerényen „politikailag korrekt” beszédnek nevező globális vélemény-hatalmi diktatúrának, hogy nem képesek sem a helyzet elbeszélésére, sem a teendők megbeszélésére. A mostani válságtanácskozás ennek a képtelenségnek volt újabb drámai megnyilvánulása. Persze, valóban nem egyszerű a helyzet elbeszélése, mert a mélyülő válságnak számos, egymással bonyolult együtthatásban lévő rétege van. A súlyos eladósodás, ami a felszínen a krízis közvetlen oka, olyan összefüggések következménye, amelyek az uralkodó beszédmód számára megragadhatatlanok. A helyzet megértéséhez azt kellene tisztázni, hogy mire is épült az európai integráció és a vele párhuzamosan létrejövő európai jóléti állam. Az 1929–33-as válság, majd a világháború pusztítása a világot irányító erőket egy új társadalomszerveződési modell létrehozására ösztönözte. Ennek az volt a lényege, hogy a meghatározó tőkestruktúrák távlatos gondolkodásra kezdték felépíteni stratégiájukat. Belátták, hogy a munkaerő-tulajdonosok „jóltartása” hosszú távon nekik is jó befektetés (jóléti állam), mert a humántőke így nagyobb profitot eredményez. És, hogy érdemes mindezt fokozatosan a déli és keleti perifériákra is kiterjeszteni (az integráció déli és keleti bővítése), mert a „belső térben tárolt” gyarmatok szintén „többet hoznak” így számukra.

Igen, az álomnak vége van, lassan ébredni kell, bármilyen sötéten vészjósló is e reggel. Ráébredni végre, hogy milyen is az a világ, ahová beküldtek minket. A világot meghatározó „láthatatlan” erők pénzhatalmi kommandósai nem nagyon hagytak kétséget afelől, hogy kik ők és mit akarnak. A tragikus történésekbe persze számos komikus elem is vegyült. Az egyik például az, hogy a magyar társadalom egy része, és az őket hipnotizáló uralmi oligarchiák, a globális pénzhatalmi rendszer brutális csapásait mint „felszabadítókat” üdvözlik. Akárcsak 1956. november 4. után azok, akik a szovjet birodalom hazánkat brutálisan legázoló hatezer páncélosában látták a „szabadság és rend” megteremtésének biztosítékát.

Orbán Viktor kijelentette, hogy háború zajlik, amiben az államadósság a fő ellenfél. Ezt annyiban kell pontosítanunk, hogy nem az államadósság, és általában az adósság az ellenfél, hanem ezek az ellenünk fordított fegyverek. Jó, de akkor ki az ellenfél?

Aligha véletlen, hogy a rendszerváltás óta a közbeszédben tartózkodtak attól, hogy a kapitalizmus kifejezéssel illessék az új rendszert, holott nyilvánvalóan az. A magyar közérzet már a rendszerváltás hajnalán is némi gyanakvással tekintett mindarra, amit ez a fogalom sugall, és az elmúlt húsz év tapasztalatai ezt a gyanakvását jelentősen fel is erősítették.

Egyre több vészjósló jel utal arra, hogy a világ egy apokaliptikus adósságörvényben süllyed el. Az egész olyan, mintha egy gigantikus pénzügyi „fekete lyukban” tűnne el minden jövedelem és vagyon, tehát minden, amit az ember anyagi-fizikai értelemben valaha is létrehozott. A globális „megamegszorítások” lassan mindenkit elérnek, a nyugati világ és egyben a globális rendszer meghatározó hatalmai is összeomlani látszanak az iszonyú adósságtömeg és a megszorításokat követő társadalmi feszültségek roppant súlya alatt. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a megszorítások nemcsak hogy nem segítenek, éppen ellenkezőleg, rontanak a helyzeten. Könnyű ugyanis belátni, hogy ha mindenhonnan csak erőforrást vonunk el, akkor egy idő után egyre kevesebb lesz a fizetőképes kereslet, ennek nyomán csökken a termelés, növekszik a munkanélküliség, fokozódnak a társadalmi feszültségek, felbomlik a rend, és az egész rövid időn belül visszafordíthatatlan önpusztításba, sőt teljes önmegsemmisítésbe mehet át.

Ötven éve, 1961 őszén történt a történelem eddigi legnagyobb robbanása, és csak remélhetjük, hogy ez nemcsak a múltra, a jövőre nézve is igaz, és ez a gigantikus tűzgömb egyben minden idők legnagyobb robbanása marad most már örökre. Egy termonukleáris szörnyetegről van szó, hidrogénbombáról, ahogyan a hétköznapi nyelven említjük. Amerika 1951-ben hozta létre első termonukleáris fegyverét, nem utolsósorban a magyar származású atomfizikus, Teller Ede aktív közreműködésével. Míg az atombomba kifejlesztésénél a Szovjetuniónak még majdnem öt évre volt szüksége ahhoz, hogy behozza hátrányát, a hidrogénbombánál ez már alig két éven belül megtörtént. Ez is arra utal, hogy a két, egymással rivalizáló szuperhatalom között ezen a téren is öldöklő versengés zajlott.

Egy közelmúltban elhangzott beszédében Orbán Viktor úgy fogalmazott, hogy „a devizahiteleseknek segíteni kell, mert az nem megy, hogy egy országban egymillió embert becsapjanak”. Majd azt is hozzá tette, „világossá kell tenni, hogy Magyarország nem gyarmata senkinek sem, amit nem lehet megcsinálni Bécsben, Berlinben, Párizsban vagy éppen Brüsszelben, az a magyarokkal szemben sem engedhető meg”.

Egy közösség összehangolt cselekvéséhez egységre van szükség. A magyar nyelv filozófiai mélyszerkezete bölcsen üzen azonban arról, hogy az egységhez csak a kétségen keresztül vezet az út. Pontosabban a kétségeknek kell először nyíltan a felszínre jönni, hogy egyáltalán legyen miről egyezkedni, és ennek nyomán eljutni a valóságos egység létrejöttéig. A magyar társadalom is csak akkor tud a siker reményében nekilátni az előtte tornyosuló gigantikus feladatoknak, ha előbb lefolytatja azokat a vitákat, amelyek tisztázzák a… mit is?

Az euró történetének legmélyebb válságát éli, és ennek következményei ma még megjósolhatatlanok. Tekintve, hogy a kérdés messze túlmutat magán az euró nevű valután, mert a válság mögött az egész európai integráció súlyos problémái húzódnak, érdemes a dolog mélyszerkezetét is végiggondolni. Nem is beszélve arról, Magyarország jövőjét is döntő módon befolyásoló összefüggésről van szó.

Könnyen lehet, hogy a devizahitelek végtörlesztési lehetőségének felvetése a tizenöt hónapja fennálló kormány legnagyobb horderejű intézkedésévé válik. Annak ellenére, hogy a kockázat igen nagy, a kormány mégsem tehetett mást. A devizahitelek ügye olyan társadalom-újratermelési katasztrófa kiinduló pontjává válhat, amelynek veszélyessége és hosszú távú kockázatai nagyobbak, mint a végtörlesztés bejelentését követő válságörvényléseké lesz. Noha feltehetően ez utóbbiak is komoly áldozatokra kényszerítik a magyar társadalmat.

Ebben a rövid írásban arra tennék kísérletet, hogy bizonyítsam, a magyar gazdaság feltételezése alaptalan.

Ez a, nap mint nap rutinszerűen használt kifejezés (vagyis a „magyar gazdaság”) csupán üres fikció, hiedelem, babona. Méghozzá kétszeresen is.

A rendszerváltás egyik leggyakrabban ismételgetett szlogenje: „Az állam a legrosszabb tulajdonos.” Ennek egy SZDSZ nevű képződmény volt az oka. Pártnak nem nevezhető, mert a párt a latin rész jelentésű szóból ered: az adott politikai rendszer része. Az SZDSZ nem a magyar politikai rendszer része volt, hanem a minket függésben tartó birodalom rezidentúráját testesítette meg. Feladata az volt, hogy bevigye a köztudatba azt a pusztító ideológiát, ami a kifosztottakkal elhiteti: ez szabadságuk és jólétük kiteljesedése. Profi munkát végeztek, a nép elhülyítve, az ország kifosztva, a globális függés teljes, bravó! Hogy közben hol volt az az értelmiségi elit, amelynek az lett volna a feladata, hogy ezt megakadályozza, azt még tisztázni kell. Miután az SZDSZ teljesítette feladatát, a birodalom kivonta a forgalomból. A stratégia most már önjáró, a sok-sok mikro-SZDSZ beépült valamennyi társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális konstrukcióba, az egész közgondolkodásba, így a képződmény további fizikai léte már csak provokálná a jámbor bennszülötteket.

Hogyan ért szót Bogár László Bokros Lajossal? Miért kerül fajlagosan túl sokba az egykulcsos adórendszer? Milyen a magyar gazdaságpolitikai stratégia? Az első Orbán-kormány államtitkárával, a jobboldali gondolkodású Bogár László közgazdásszal beszélgettünk.

Nem fura, hogy a könyvtárban éppen egymás mellett áll Bogár és Bokros?

A való életben is van közöttünk személyes kapcsolat.

A Lehet Más a Politika nevű párt kétségtelenül szellemes megoldást választott neve kialakításakor. A név egyúttal politikai hitvallás (pontosabban annak reklámhordozója), és utalás arra is, hogy olyan alakzatról van szó, amely a rendszer egészét kívánja megváltoztatni. Ám ahogy telik az idő, a frappáns névválasztás egyre inkább visszaütni látszik. Egyrészt a magyar választó gyanúja arról, hogy nem, nem lehet más a politika, beigazolódni látszik, másrészt éppen az LMP adja tanújelét: ő maga is döntő akadálya annak, hogy valaha is más lehessen a politika. Az a figyelemre méltó, mi több, kreatív ötletük, hogy a három ellenzéki pártnak politikai blokkba tömörülve kellene leváltani a Fideszt, és egyúttal felszámolni annak rendszerét is, éppen a politika megváltoztathatatlanságának ékes bizonyítéka. Bizonyíték arra, hogy a politika nem más, mint az ezt szakmául választó oligarchikus uralmi rétegek cinikus játéka. Aki ugyanis ezt a javaslatot kitalálta, az vagy cinikus, vagy tudatlan, vagy mind a kettő egyszerre.

Az újjáválasztott pártelnök elgondolkodtató beszédet tartott a Fidesz kongresszusán, benne számos olyan stratégiai mozzanattal, amely a magyar társadalom hosszú távú jövőjét befolyásolja. Talán a legdrámaibb mondat: „A 21. század első évtizede alapjaiban rengette meg a világot körülöttünk, és arra kényszerítette civilizációnkat, hogy józanodjon ki hamis illúzióiból és utópiáiból.” Aligha vonható kétségbe, hogy ez az állítás a lehető legpontosabban fejezi ki mai világunk lényegét és lehetséges jövőjét. Mint ahogy vitathatatlan a folytatása is: „1990-ben a Nyugat győzelme teljesnek tűnt, de ma, 2011-ben már jól látszik, hogy az emberiség történetének egy teljesen új és ismeretlen fejezete kezdődik meg. Nyugaton a helyzet bizonytalan.” S az is kiderült, hogy miért is bizonytalan Nyugaton a helyzet: „A válság nem más, mint a természet törvényének a megnyilvánulása, ami kijózanít, amikor az ember rossz útra téved, és velünk, nyugatiakkal ez történt. A nyugati világ nem állt ki saját értékeiért, nem állt ki keresztény értékeiért. Nincs okunk meglepődni azon, hogy ma egy új világrend van kialakulóban. Európának és vele a keresztény civilizációnak most új utakat kell törni a jövő felé. Az is jól látszik, hogy ma két lehetséges út áll előttünk: a teljes megújulás, vagy a görög út.” Ezek bizony kemény szavak, és az ember azt gondolná, ha a felismerés ennyire nyilvánvaló, akkor mind Nyugaton, mind az önmagát a Nyugat részeként tételező Magyarországon hatalmas lendületű, őszinte vita zajlik az új stratégia megtalálására.

Ahogy Ortega y Gasset írja A tömegek lázadásában: „Az élet eszközei fontosabbak lettek, mint maga az élet, sőt az eszközök magát az életet tették saját maguk eszközükké.” Ebben az önmaga lelki, erkölcsi, szellemi talapzatát szisztematikusan elpusztító nézetrendszerben Kína is csak legfeljebb mint pénzhatalmi masinéria tételeződik, és csak annyiban értelmezhető, amennyiben a közvetlen profitszempontok ezt kifizetődővé teszik. Ezt csak még tragikomikusabbá teszi, hogy másfelől viszont a primitív képmutatásban mindig élenjáró nyugati gondolkodás, ezt kompenzálandó, erkölcsi magaslatról próbálja megítélni (sőt elítélni!) Kína nevű tárgyát.

Háború folyik a nemzet ellen, tudhattuk meg nemrég a miniszterelnöktől. Az ellenség nem más, mint az államadósság. A múlt héten a második helyzetjelentést is megismerhettük, kiderült, az első nagy csatát már meg is nyertük. Mielőtt e fényes győzelem elemzésébe belefognék, néhány dolgot érdemes újra összefoglalni az első bejelentéssel kapcsolatos aggodalmak miatt. A nemzet ellen folyó háború bejelentése valóban történelmi tett volt, de az ellenfél beazonosítása még nem megnyugtatóan tisztázott. A miniszterelnöki elemzés ugyanis magát az államadósságot nevezte meg ellenségként, és ez félreértésekre adhat okot. Rögzítsük tehát újra, a „dolgok néven nevezése” csak akkor lehet sikeres, ha mindig adósságcsapdáról, Magyarország tudatos adósságcsapdába csalásáról beszélünk.

Lorenz Diefenbach német filológus és regényíró 1873-ban megjelent művében használta először az „Arbeit macht frei”, vagyis „A munka szabaddá tesz” szókapcsolatot. Egyfajta morálfilozófusként arra célzott ezzel, hogy a munka a méltóságteljes emberi létezés alapja, és az ember ezáltal érheti el a szakrális értelemben vett szabadságot, függetlenséget. A weimari köztársaság kormánya nagyszabású közmunkaprogramjának meghirdetésekor szintén alkalmazta e szókapcsolatot, ám azt követően éles és tragikus fordulatot vett a szólás sorsa. Alig egy évtizeddel később ugyanis náci koncentrációs tábor kapuján szereplő jelmondattá vált, és egyben a történelmi cinizmus csúcsát jelentette, hisz a kényszermunkára fogott rabokra legfeljebb a halál megváltást jelentő „szabadsága” várt. A munka társadalom-újratermelési folyamatokban játszott szerepe azóta is folyamatosan viták tárgya, és az a mai Magyarországon is. Ráadásul a munka sokféle tudományág számára lehet az elemzés tárgya. A filozófia, a szociológia, a pszichológia, a közgazdaságtan, az ergonómia vagy akár az orvostudomány különböző nézőpontokból veszi szemügyre azt az „ugyanazt”, amit a munkában felfedezni vélünk.

A görög sorstragédiák dramaturgiai ívét az az ősi tapasztalat formálta, amely szerint a hazugság és a félelem összekapcsolódása az egyén és a közösség számára is végzetes következményekkel járhat. Most, amikor a világ szeme láttára – előre megfontolt szándékkal, aljas indokból és különös kegyetlenséggel – kivégzik Görögországot, megrendítő módon szembesülhetnénk ezzel az ősi felismeréssel, de mivel az egész, szétesőben lévő nyugati civilizáció is elsüllyedni látszik, a katarzis a jelek szerint már nem adatik meg nekünk. A megtisztulás, a szenvedéstörténetből való tanulás képességét ugyanis már régen elveszítettük, sorsunk ezért megpecsételődni látszik.

Végül nem publikáltam egy kis dolgozatot, amelyet 2009 őszén írtam: egy akkoriban megdönthetetlennek látszó logikával szemben próbált érveket felhozni; ez valahogy úgy hangzott, hogy a polgári oldalon most nem a viták idejét éljük, nyerjük meg a választást, tegyük rendbe az országot, és ha még mindig lesz kedvünk vitatkozni, akkor majd nyugodtan vitatkozhatunk. Vagyis ez az álláspont a konstruktív, őszinte és emberséges vitát is öncélú, értelmetlen, következésképp felesleges, sőt káros időtöltésnek vélte.

Valami különös véletlen folytán most már sorrendben harmadik írásomat vagyok kénytelen nagyjából ugyanazzal kezdeni. Hogy tudniillik, az ember öröktől fogva folytatja reménytelen (vagy legalábbis annak látszó) küzdelmét azért, hogy a körülötte kavargó jelenségvilág mögött (alatt, fölött stb.) meglássa a lényeget. De mivel, mint tudjuk, nincsenek véletlenek, csupán egyelőre számunkra megismerhetetlen összefüggések, így nyilván jelez valamit, hogy egyre gyakrabban ütközünk bele ilyen megismerhetetlennek látszó jelenségnyalábokba.

A Bábel tornyának építéséről szóló ószövetségi történet üzenete: ha valaki el akar veszejteni egy közösséget, akkor összezavarja annak nyelvét, úgy képtelen összehangoltan cselekedni; nem tudja elbeszélni helyzetét, és nem tudja megbeszélni teendőit. És ha e két létműveletre tartósan válik képtelenné, akkor sorsa megpecsételődik. A magyar társadalom már évszázadok óta összezavart nyelvű közösség. Az összehangolt cselekvésre való képtelensége pedig drámai módon mutatja meg magát az anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi lezüllésében. Mindez azért van így, mert tudatos és intenzív lepusztításunk hatékony fegyver-rendszerekkel ma is intenzíven zajlik, s most már saját magunkat is olyan nagy buzgalommal pusztítjuk, hogy talán már nem is kellene az ellenünk rejtett háborút viselő erőknek túl sok energiát mozgósítaniuk.

VIII. Henrik és lánya, I. Erzsébet életéről filmek tucatjai készültek. Mégis elgondolkodtató, hogy ezekből a filmekből ugyan mindent megtudunk, ami ócska, üres, felszínes, hamis és bulvár, de semmit arról, ami igazán érdekes lehetne: a korszak mélyszerkezetéről. Henrik feleségeinek kivégzéséről részletes ismereteink vannak, de hogy miért kellett harmincezer embernek kínhalállal halnia, arról semmi…

Az utóbbi hetek során kiéleződő gyöngyöspatai konfliktusok a globális média tálalásában már-már a lokális polgárháború képzetét keltették.

Mi tagadás, már ennek az első mondatnak a megfogalmazásánál is érezzük, hogy valóban nem egyszerű pontosan megnevezni a történteket, mert akármilyen kifejezéssel is illetjük azokat, az valamilyen további magyarázatot igényel. Akár etnikai konfliktusként írjuk le, akár szociális problémaként, akár komplex belpolitikai játszmák részeként, akár globálisan gerjesztett lokális polgárháborúként, akár ezek valamilyen kombinációjaként, joggal érezzük azt, hogy a megfogalmazás folyamata kicsúszik a kezünkből: akármilyen megnevezést is találunk, a dolog lényege a közös kudarc. A magyar társadalom újra elemi szinten bizonyul képtelennek arra, hogy elbeszélje a helyzetét, és megbeszélje a teendőit, márpedig amelyik emberi közösség képtelennek bizonyul e két művelet véghezvitelére, az cselekvésképtelen, és egy cselekvésképtelen emberi közösség közvetlen életveszélyben van.

A görög mitológiában a hidra egy olyan vízi szörny volt, amelynek ha számtalan fejének bármelyikét levágták, kettő nőtt ki helyette. Héraklész egyik döntő próbatétele éppen a lernai hidra legyőzése volt. Végül is az általa levágott fejek újra kinövését úgy akadályozta meg, hogy kiégette a csonkot, s e „radikális” megoldással valóban legyőzte a szörnyeteget. „Ma a »hidra probléma« vagy a »hidra« kifejezésekkel az olyan komplex kérdésekre utalnak, amelyek látszólag megoldhatatlanok a lépésről lépésre elvvel, vagy arra, aki a megoldás érdekében tett hagyományos kísérlettel csak rosszabbít a helyzeten” – mondják a lexikonok a kérdés átvitt értelmezéséről. Így aztán adott bőven elgondolkodni valót Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter, amikor váratlanul a hidrához hasonlította az állam egész igazgatási-irányítási rendszerét. Azt is jelezte, hogy világos és határozott stratégiája van az állam-hidra fejeinek levágására, és arra, hogy azok soha többé ne nőhessenek ki újra. A hasonlat nagyon láttató erejű, de – és ezt nyilván a miniszter is tudja – nem ez lenne az első hasonló próbálkozás a történelemben. És bizony, e próbálkozások általában nem voltak olyan sikeresek, mint Héraklészé. Így aztán, bízva persze a mostani kísérlet sikerében, érdemes talán kicsit eltöprengeni a kérdésről.

Rédly Elemér pápai prelátus, kanonok, győri plébános, a Győri Hittudományi Főiskola tanára még február 25-én vette át a Parma fidei – Hit pajzsa díjat, akkor jelentette be, jövedelméből egymillió forintot ajánlott fel a magyar állam külföldi, 20 ezer milliárd forintos adósságának törlesztésére. Egyúttal elmondta, kezdeményezi egy bankszámla nyitását, amelyre hozzá hasonlóan mások is utalhatnak tetszőleges összegeket a cél érdekében.