Éjszakákba telt - éjszakáról éjszakára - hogy átlássak a látomásokon, a töredékeken, a sikolyokon. Évek. Évtizedek. Még több. Éjszakák ezrei, melyeket azzal töltöttem, hogy szilárd formába öntsem a történelmünket. Egyetlen éjszakád van, hogy meghallgasd. Meg kell hallgatnod.

Most.

Tizenhárom magunkfajta család van, és mindenek megvan a maga õse. Mind e sok közül csak három van, aki az õse vére után nevezte el magát, {hogy így táplálják a vad istenüket.} Csak hárman választották, hogy ne válaszoljanak az elõdük nevére vagy hogy egy titkos nevet használjanak, amit egy Öreg talált ki, hogy elfedjék a valódi nevüket. Csak hárman hívják magukat isteni õseik igaz gyermekeiknek.
Hasszan gyermekei, kik osztoznak nagyatyjuk vérbetegségében.
Set gyermekei, kik osztaznak nagyatjuk hitének betegségében.
É s mi.
Egy törött, romlott család vagyunk. Vérvonalunk õsibb, mint bármely királyi család és mégis belterjesebbek vagyunk, mint a sokat szapult arisztokrácia. {} Egy õrült isten gyermekei vagyunk. Malkaviták vagyunk.

Tudod mik vagyunk. Ismered a szavakat, a hatalom kulcsait - bár még nem tanították, felismered õket. De még nem tudod miért vagyunk azok, amik és hogy miért átkoztak meg minket a tudással.
Tanulnod kell. Szörnyû idõk jönnek, mikor õ - az isteni lény, ki a véredben lakozik és az elmédben rejtõzik - ismét összeszedi magát. Föl kell készülnöd.

Nem. Még nem. Nem tudhatod még, miért téged választottalak. Elõbb föl kell készülnöd.

AZ ÕRÜLET SZÜLETÉSE

A mi történetünk, természetesen, Malkávval kezdõdik. Igen. Be van ragadva a mellkasodba, kaparja a torkod, úgy érzed, mintha kifordítana. Malkáv. A húsból lett isten neve. A név megborzongtat. Te és én és minden fivérünk és nõvérünk - még azok is, akiknek nem mondták, hogy mit jelentenek a nevek - beleborzong, mikor fölidézzük a nevét és ez mind az õ mûve.
Hallgasd. Ritkán idézzük meg Malkáv nevének erejét, talán már tudod is, hogy miért. Ez nem olyan számunkra, amit koktélok fölött megvitatunk, ahogy mások teszik ezt Platon vagy Hitler esetében. Mit is mondhatnánk róla? Talán le tudnál írni egy furcsa éhséget, vagy vágykitörést, melyre félig - meddig emlékszel csak, mert ez a valami õ. Egy része benned él, mélyen hátul, az agyadat megosztó sötét szelet mélyén - az a meleg, nedves {}, amivel nem lehet tárgyalni vagy érvelni - csak elfogadni. A nyomás mely visszhangzik minden kimodnott szavamban, minden fölvillanó kép, mely fölvillan a közös tudatunk vénájában. Rajta keresztül beszélek hozzád.
Fölteszem..., fölteszem nem volt mindig ilyen. Nem, egyáltalán nem. Végül is, ez a csonka isten valaha egy egész volt.

MALKÁV

Atyánk és Vérünk, Malkáv története Káinnal kezdõdik. A pokolba is, minden történetünk Káinnal kezdõdik. Ezzel kell, hogy kezdõdjenek. Káin volt az elsõ teremtmény akit az emberi érzékek láncaival teremtettek, majd lerázta azokat, hogy belepillantson a teremtés következõ rétegébe. Hiszel Ádámban és Évában? Rabszolgák mindketten. Hiszel Lilithben. Még jobban sajnállak. Hiszel az Evolúcióban? Okos történet, de semmi magyarázatot nem ad ránk, ugye? Nem, mindegy mit hiszel, Káin volt az elsõ, aki fél lábbal a sírban a halál szemétdombak fölött állt, egyszerre tekintve mindkét világra. Valakinek elsõnek kellett lennie. Valóban az elsõ ember volt, fölsértette a szûz földet, beültette s várta hogy a termény kikeljen? Talán Káin, a testvérgyilkos volt a neve? Talán Utanapishrim, a férfi kit megátkoztak az örökkévalósággal? Vagy valami más?
Egyikünk sem tud visszaemlékezni, mivel egyukünk sem látta azokat az idõket. És talán... ...talán úgy a legjobb, ha nem tudjuk. Ha tudnánk a nevét, annak az ereje belemarkolna az agyadba és húzná...
Nem. Felejtsd el. Káin. Hívd Káinnak. Õ volt az Elsõ. Az elsõ a hamvak bestiája volt, vértõl mocskos, szomjúságtól és szégyentõl tébolyult. Egyedül volt, lélektelenül. Beteg volt, és betegségét másokkal is meg akarta osztani, mivel nem akart egyedül szenvedni. Épített hát egy várost, mely még nem látta az Özönvíz hatalmas vízeit maga fölött, ott végre megpihent és három gyermeket ölelt a keblére. Idõvel õk is magányosak lettek és megteremtették a saját gyermekeiket.
Malkáv... Malkáv már életében is több volt közönséges embernél, ha az írásoknak hinni lehet. A följegyzések... ...ellentmondásosak, de van bennük egy vékony pataknyi eggyezés. Néhány töredék megemlít egy angyalt, egy hírvivõt, egy kiválasztottat - valószínûleg ez volt õ. Kiválasztatott, hogy viselje az atyjától kapott látomást, vagy a látomásai miatt választatott ki.
A följegyzések még {érthetetlenebbé} válnak, mikor Malkáv Atyjáról szólnak. Láttam leírva, hogy atyja Ynosh volt, a Törvényhozó, aki szerette Malkávot a bölcsességéért és mint {tanácsadóját} a jobbjára ültette. Olvastam írásokat, mely szerint Irad, az Erõs választotta magának Malkávot, egy olyan gyermeket kinek erõs lelke és szíve fölveszi a versenyt az õ erejével. Úgy is hallottam, hogy Zillah, a Szépséges olyan fényt látott égni Malkáv szemeiben, mely fölért magának Káinnak a vágyaival, így az õ távollétében magához édesgette. A Malkávról szóló dalok a bölcsesség iránti szeretetrõl és vágyról énekel - de nem egyeznek meg. Nem egyeznek meg.
Ú gy gondolom, Malkáv atyja biztosan gyûlölte õt. Talán tudta, hogy Malkáv látja mi fog történni. Egy ninivei verstöredék összegyûjtött szilánkjai, amelyek nyomát 300 éven keresztül követtem vissza arra engednek következtetni, hogy a Hármak egyike elragadta a Tizenhármak egyikét és verte és kínozta a gyermeket valamiért, amit az mondott... ...vagy nem mondott. A töredék szerint akkor történt, hogy a Tizenhármak föllázadtak atyáik ellen.
A többit könnyû volt fölfedni.A Hármakat elfogták és elpusztították; a feljegyzések nem egyértelmûek, hogy egyszerûen csak végeztek velük, vagy elszívták az esszenciájukat. A Tizenhármak pedig {fölállítottak egy békét} és egymás mellett laktak. Egy ideig.

AZ ÁTOK

Mikor fogant meg az átok? Ki súlytotta Malkávot a égetõ látomások ajándékával? Sokat adnék... ...sokat adtam, és a válasz, az igazi válasz mégis mindig olyan elérhetetlen. A rólunk szóló emlékek szennyezettek, lázasok. Bármilyen esemény is hasított Malkáv tudatába, mely ezt a nagy, szörnyû, élõ sebet hagyta, olyannyira megijesztett õt, hogy sosem tudta ugyanazt a történetet mondani ismét két külön gyermekének. Az egyetlen eset, mikor egy történet megegyezik az, mikor egy gyermek története megegyezik az atyjáéval, vagy mikor egy tudós Nód Könyvét idézi - de talán még Nód Könyve sem tartalmazza az igazságot. Biztos, hogyha Káin bármely más unokája Malkávval lett volna, mikor arra lesúlytott a Látás, õket is súlytotta volna. A dolgok rendje...
A Látás hatalma magának a világnak a hatalma.Több mint egy fertõzés, mely a vérben lakozik - egy kapcsolat a Káoszhoz, mely láthatatlan helyeken csordogál be. Ez a látomás, hogy meglássuk a világ valódi {szögeit}, hogy átlássunk az illúziókon.
Sok legenda megeggyezik abban, hogy Malkávnak már az elõtt is voltak gyermekei, hogy a Látás elérte volna, és hogy ahogyan az õ vére lázasan égett, úgy a gyermekeié is. Ezt elhiszem. Vannak más történetek - történetek Nosferaturól és minden gyermekérõl, akiknek kinézete egyik pillanatról a másikra változott meg, történetek a névtelen Matuzsálemrõl, aki fölajánlotta a saját és gyermekei lelkét, lelkeinek a maradékát a Mélység démonainak - a {kínzó vágy} mely egyszerre lett úrrá Ankelen és egész vérvonalán. Azon hatalmak, melyek szabadon kószáltak a régi világban könnyen megfertõztek egy egész vérvonalat; az Újraébredés csak egy mellékhatása...
{Megelõztem önmagam.}
A Látás akkor ugyanúgy rászállt Malkáv összes gyermekére, mint ahogy rá is és azóta minden frissen Ölelt a szeme mögötti vibrálással ébred. Malkáv vére, bárhol is van, megfertõzõdött valamilyen... ...világon keresztüláramló õrülethez való közelséggel. A Látás hatással volt a látomásaira, néhány esetben pontosabbá téve azt mint bármikor elõtte - de ez nagy teher is volt egyben.

TÉBOLYULTAN A RÉGI IDÕKBEN

Érezd magad szerencsésnek, kölyök, hogy az emberek az apró könyörületek felé fordultak manapság. Büszkék a tanulmányaikra, és {}. A nyugati földeken az õrültet, ha nem is tolerálják, legalább nem üldözik lánccal és botokkal. Az utcákon Hold Anya felé kiáltó holdkórost figyelmen kívül hagyját fivérei és nõvérei. Ha meg akarják gyógyítai gyógyszerekkel és játékokkal teszik.
Nem így a nagyatyáink idejében. Az õrültek akkor nem "betegek" voltak, hanem "megszállottak". Azt mondták az a legjobb, ha megkínozzák vagy kiéheztetik a testet így a benne lakozó démon elgyengül és elhagyja a testet, hogy egy megfelelõbbet találjon.
Ez volt a mi {bajunk}. Malkáv unokái közül sokat megöltek, ha túl messzire vándoroltak a védelmétõl. A Harmadik Generáció többi uralkodó - gyermeke meg akarta ölni magát Malkávot, de nem tették. Talán Káin megtiltotta. Vagy talán azért, mert az átok és a látomások amik {kísérték} Malkávot közelebb hozta õt néhányukhoz, így Malkáv sosem volt teljesen egyedül. Valójában egyedül igen, de soha nem teljesen.

SAULOT TESTVÉR ÉS SET TESTVÉR

Egy példabeszéd:
Ketten az Antedelluvianok közül Malkáv testvérei voltak. Az egyikük Saulot volt, aki életében szerette a testét és mások testét és arra törekedett, hogy tökéletessé tegye halhatatlan húsát. A másikuk Set volt, aki életében az örökkévalóság után sóvárgott, hogy minden szerettét megajándékozza az örökkévalósággal és mesterévé váljon éjji lelkének. Õk testvérekként jöttek Malkávhoz, hogy gondozzák, bár sebeire nem volt gyógyír, nem volt szer, mely csökentette volna lázát. Sikertelenségükben inkább beszélgetni kezdetek mindenfélérõl, az éjszakák hosszáról, a halandók törékenységérõl, az életrõl és a halálról és a köztük lévõ titkokról.
í gy történt, hogy Malkáv olyan dolgokat mondott, melyek fölingerelték Setet, õ pedig éles szavakkal válaszolt, remélve hogy szavai fölingerlik Malkávot. Malkáv azt állította, hogy minden dolog fölfedetik apró és lényegretörõ pillantásokkal, de mind a tudat, mind az érzékek igaznak fogják fel, valahogy úgy, mint ahogy a fáklyafénynél megelevenedik a barlang göröngyös fala. Set azonban másképp vélekedett, azt hangoztatva, hogy az igazság csak valaki lelkének a méllyén létezik, és tökéletlenségükben a halandók képesek érzékelni az univerzum néhány nagyságát, de csak az élõholt léten keresztül képesek rejtett dolgokat meglátni.
Végül õk ketten sokáig csak nézték egymást, majd Saulot testvérükhözfordultak, azt követelve, hogy döntse el a vitát. Nem az e a válasz, mondta Set, hogy az ember a kétségbeesés ürességében a legbölcsebb s a választ végül a saját lelkében találja meg? És nem az e a válasz, kezdete Malkáv, hogy a bölcsesség kívülrõl fakad, a szemekbõl melyek túl sokat láttak, s így végül is magából a tudatból.
Saulot megvonta a vállát, megrázta a fejét és beismerte, hogy nem tudja. És ez a válasz szégyent hozott rá, mivel ha nem tudja kitalálni a választ, akkor biztosan vágyakozik utánna. Ígyhát Saulot talpra állt és így szólt:
Bár nincs válaszom erre a kérdésre, elmegyek és találok. Ezekkel a szavakkal a kardját Setnek adta, lelkére kötve, hogy õrizze meg neki, Set pedig viszonzásul egy fa vándorbotot adott adott és jó utat kívánt neki. Saulot Malkávnak adta a koronáját, de annak semmilye sem volt, amit cserébe adhatott volna - ígyhát megharapta az ujját és a vérével egy szemet rajzolt Saulot homlokára és jó utat kívánt neki. Saulot pedig, tudván, hogy egy biztos választ nem lehet biztonságos úton meglelni, elindult a villámló látóhatár felé. Malkáv pedig sosem látta többé, míg meg nem fosztatott a testétõl.

A MATUZSÁLEMEK

Malkávtól származik a rémálom. Megkapta az erõt a teremtésre, de mint minden más Vértestvér, õ is csak a saját képére tud alkotni. És mivel a saját képe eltörött és más lett, mivel a szemei olyan dolgokra nyíltak meg, amit a gyermekei többé nem láthattak, tudta, hogy a teremtményei többé nem az övéi. Már nem az õ képmásai voltak.
Senki sem tudott ellenállni neki. Senki sem.
Az általunk ismert vér, a fajtánk istenei, hõsei és szörnyei mind Malkávtól erednek, a megtörése után. Kérdezd meg a föld szellemeit, hallgasd Malkáv elméjének [visszhangos] tavait, vagy kérdezd meg bármely klán öregjét, mindig ugyanazt a választ fogod kapni. Akik az elõtt voltak, elpusztultak, akik utánna - azok vagyunk mi.
Választott egy számot a gyermekei számára. Nem tudjuk mi volt az. Talán 8, vagy 12, vagy 20, vagy 36. Egy ezek közül. És a saját gyermekei nem haladták meg ezt a számot, mivel egy idõben és egyszerre lettek kiválasztva.
Attól tartok - és te is attól tartassz, mivel tartanod kell tõle - hogy eljön majd az idõ, hogy valamelyik gyermeke teljesen elpusztul. És mivel a számok szentek, õ majd fölkel, hogy [kiegyenlítse] a számokat.

A Járvány Menyasszony

Kirõl tudjuk, hogy az õ gyermeke? Csak néhányról. Az egyikük meg van nevezve - név nélkül bár, de meg van nevezve - az emlékezet és a bölcsesség töredékeiben, egy messzi hang, mely Mezopotámiából származik. Kedves volt, szép és sima. Egy templomi énekes, aki úgy követte Malkávot, ahogy Shamhat idomította a vadon szörnyeit. Vízzel és olajokkal hûtötte homlokát, felfrissülést hozott neki, mikor szomjazott.
Egy régi del, mely Zillahot jelöli meg Malkáv atyjaként azt állítja, hogy Malkáv szerette Zillahot és hogy végül mégis csatlakozott a többiekhez hogy elpusztítsák. Ha ez igaz, talán látott valamit a kedvesében, valami végzetesen [?] az atyjából ebben az édes nõben. Magáévá tette... ...és végül, mivel ilyen volt az átka, eldobta magától. Elméje borotvaéles szilánkokra tört az érintésétõl, és ellökte õt tõle szánalmában - márha Malkáv érzett valaha is szánalmat.
De nem itt ér véget a történet. Sok történet kering az õsatyánkról, hogy õrjöngése közben hogyan tépte szét saját gyermekeit. Õt azonban nem pusztította el ilyen módon. Sikerült megérintenem szétszóródott emlékeket az arcáról, a nemességérõl, az éhségérõl. A hangja dalokat zeng róla, a Járvány Menyasszonyról, a Matuzsálemrõl, aki úgy viseli az õ lázát mint egy koronát.
Malkáv drága [énekese] volt az, aki elkezdte terjeszteni a fertõzést. Szörnyen szerette atyánkat és ugyanennyire megszerette azt a részét, mely benne - és mindannyiunkban - létezett. És jótékony lelke sosem homályosult el.
Õ a Járvány Menyasszony. Megjelenik a történeteinkben és az emlékeinkben mint egy akaratos Typhoid Mária, elvíve Malkáv betegségének az ajándékát mindazoknak, akiket megsajnál, bár ez az ajándék biztosan elpusztítja azt, aki kapja. Idõnként meglátogat újszülött Gyermekeket [...] Hallottam legendákat Õrült Janerõl, és kíváncsi vagyok, hogy a régen eltünt Jane Pennington e a felelõs, vagy pedig Malkáv eltaszított menyasszonya lopakodik a látomásainkban. Csakúgy mint Malkáv többi gyermekének esetében sem, a menyasszonya esetében sem hallottuk - vagy éreztük - soha a pusztulását.

Nissiku, a Furfangos Herceg

Egy másikuk Uruk, a Terek Városából, egy ember, aki ismerte Enkidu-t, a Vadembert és egy udvartartásban volt a harcia Ninurtával és a kárhozatos Errával. Õ egy nagy ésszel és jó humorral megáldott lény volt, feltûnõ az Igigi-k között, akik a folyók közötti földet uralták éjjelente. Nissiku volt a neve, mely azt jelenti "A Furfangos Herceg".
Jól megválasztott név volt - vagy talán a név választotta õt. Nissiku szélhámosnak született, legalább is ezt mondják róla. Sarlatán volt, aki úgy tett, mintha látnoki képességei lettek volna. Esetleg nemesember volt, aki szeretett önkívületi görcsökkel játszani, vagy talán egy bolond volt, aki birtokolta a bûvölet ajándékát. Az énekek nagyon bizonytalanok, de túl sok mindenben eggyeznek meg...
Belépett a családba, egyike volt az elsõknek. Amikor ivott Malkávból és ujjászületett... ...talán túl nagyot kortyolt. A Látása túlemelkedett a valóságon és a túl ügyes ujjai képesek voltak követni. Hallok történeteket a Furfangos Hercegrõl, amikben keresztülnyúl a világ bõrén és elõhúzza azokat a hideg és éles dolgokat, amelyek a puha, szeretetre méltó képmás alatt fekszenek. Úgy hírlik, Malkáv magára hagyta õt nem sokkal az újjászületése után. Kíváncsi lennék, hogy az Atya nem látott e túl sokat magából a Gyermekében.
Ezer név és arc kavarog bennem ha felidézem Nissiku-t. A gangrelek "Iktumi"-ról motyognak és én Nissiku-ra gondolok. Hallom, ahogy a Nosferatu-k Malkáv Lényelegérõl mormognak és megint csak Nissiku-ra gondolok.Iktomi, Malkáv Lényege, a Babilóniai, Bolond-Zabáló, Öreg Gyûlölet - ugyan ahhoz az emlékhez tartoznak. Biztos vagyok benne, hogy a Furfangos Herceg megérte a moder idõket. Bár nincs semmi bizonyítékom, érzem a molyszárnyú nevetését az eltünt nyakamon. Valahol odakint csöndben sétál következõ célja felé, a szemei a következõ célpontja nyakára szegezve, készen hogy szétzúzza a Hazugságot, két kezével széttépve azt, bármi is szûrõdik be a határon. Dolga van.

A Zabáló

Nevek. Mindig visszatérünk a nevekhez. Malkáv - az õrület neve. Káin - egy szó egy szörnyetegre, akinek a neve a valaha kimondott legnagyobb átok, egy ember aki olyan szörnyû, hogy jobban felhúlyagosítja a bõröd, mint a nap és elemészti a testedet éségében, ha egyszer elkap.
Tartsd magad szerencsésnek, Gyermek. Áldottak vagyunk a vérvonalak közt, mivel a neveknek kisebb hatásuk van ránk. Valaminek, aminek van egy neve a világ számára, talán van egy másik neve számodra vagy egy másik a testvéred számára. Gyengeség úgy függeni a nevektõl, mint a többiek. A gyermekek egyike azonban megragadta ezt a gyengeséget. Az erõ, melyet ellopott, amihez felnõtt, amit elemésztett, a nevek megevése volt - a teljes elnyelésüké és az azok által nyújtott erõnvaló táplálkozás. Meg tudta enni egy személy nevét, az a személy pedig meghalt, és mindent, ami abban a személyben élt azt megemésztette és magába olvasztotta.
Tudom, hogy ez a történet igaz, mivel hallottam õt. Néha, abban a csönben, amikor keresel egy szót valamire és az nem jut az eszedbe, akkor hallhatod õt. Én megtettem. Mások megtették. Halottuk õt, messze, olyan dolgokon csámcsogni, melyek elfeledetekké váltak. Hallottam a fogai kaparását, mint késeket a nevek papír-bõrén.
Már évek óta nem hallottam. Talán rajtakapott, ahogy evés közben hallgatom és visszavonult, hogy csöndben étkezzen tovább. Talán alszik és éppen egy olyan nevet emészt, amelyet mindannyiunknak tudnunk kellene, mégsem tudjuk megnevezni. Talán egy olyan nevet próbált megemészteni, ami túl nagy vagy túl õrült volt neki és a torkán akadt. Persze senki sem tudja megmondani. Nem tudod megtalálni, amíg õ úgy nem dönt, hogy megtalál téged. Mivel - természetesen - mikor megtanulta a nevek elemésztésének a titkát, az elsõ név amit elemésztett minden bizonnyal a sajátja volt.

MALKÁV ELTÛNÉSE

Káin Krónikája igazat beszél itt. A városok igenis élõ lények és egy idõ után megbetegednek. A Második Város megbetegedett és a vérünkben lévõ méreg, a 13 vérvonal vére, unalmat szült. A város urai nyughatatlanná váltak az embereik pedig lassan megõrültek a szolgálat terhe alatt. Hosszú repedések keletkeztek a város szívében... És végül ez a szív összetört. Összetört, mivel egy Gyermek ismét elemészette az Atyját.
Aztán jött a háború.
Az a szag, a kiontott, elpocsékolt vér, mely a földet áztatta - tüzek, melyek a zsíron, a bõrön, a hajon és a száraz csontokon égtek - az a szag, és mégis...
Az emlékek... kevés van belõlük és elszomorítóan felületesek. Nincs egy teljes, egész kép a háborúról, mely a szövedéken kísértene. A följegyzések nem szólnak róla, hogy Õsatyák fordultak-e egymás ellen, a halandók keltek-e föl ellenük, esetleg egy harmadik fél - például a Hold-Bestiák - rontottak a falaknak. A Tizenhármak elmenekültek, mind különbözõ irányba. Soha többet nem ültek és ittak együtt egymással; riválisok és ellenségek lettek. Ebben a menekülésben, Petra város falainak a közelében vesztettük el Malkávot. Nem tudjuk, hogy kinek a keze nyúlt ki és érte el Malkávot, ahogy az menekülni próbált. Talán valamelyik testvére volt - talán Set, esetleg egy féltékeny Toreador, vagy Hasszan volt, aki elõször kísérletezett a gyilkolással. Esetleg Seth dühödt gyermekei voltak? Vagy a szörnyek voltak, melyek azóta a földben alszanak? Lehetetlen megmondani, mivel bárki is volt vele akkor, ugyanarra a sorsra jutott...
Elfogták, agyarakkal tépték, bronz késekkel vágták, fogakkal szagatták. A vére homokra és kõre hullott, mivel bárki is kapta el, félt a vérétõl, mely az ereiben csörgedezett, és nem merte meginni. De megkapták a testét, széthordták és testének részeit vízbe folytották, óceánba dobták, kövek alá rejtették.
Persze bármelyik egyiptomi történetekben jártas személy megmondhatja, hogy egy istent nem lehet ilyen módon elpusztítani.
Nem, Malkáv nem pusztult el. A vére összegyûlt a földben és élettõl hullámzott. Úgy hallottam, a gyermekei elmentek a sziklához, ahol darabokra szagatták, fölnyalták a vérét és így magukkal vitték. És valahogy megjelent bennük. Megjelent mindannyiukban, mindannyiunkban. Az elméje összetörten és megtörten gyökeret vert a Gyermekei elméjében. Az érzékei, melyek többé nem apró hústöredékekbõl álltak, összekapcsolták a vérébõl valókat, egytõl egyig.
Csak mesékben, látomásokban, zavart karcolatokban láttam ezt a történetet. De a mesélõk sokszor, túl sokszor mondták, Malkáv testének darabkáit sosem érte a nap, így nem is pusztulhatott el teljesen. Elhiszem, mivel éreztem õt magamban, mikor volt testem, és most, hogy nincs, érzem az érintését az elmém rojtjain. Nem távozott el.
Emlékezz. Ez egy mese, egy legenda, egy mítosz. Ez nem teszi sem igazzás, sem hamissá. Ez egy olyan történet, mely a vér mormogásán keresztül érkezett hozzám és a sötét humor visszhangja kísérte. Ez egy olyan történet, mely benned gyûlik. Emlékezz.

A KLÁN FELEMELKEDÉSE

Ennyi volt. Egyetlen brutális tett és nem voltak többé - mi, egy szoros család, gyermekek és unokák, kik a patrónusuk lábánál feküdtek. A nagyatyánknak, ki fókusza mindennek, ami tudunk, vége: széttépték, összetört. Többé nem hagyatkozhattunk isten-atyánk védelmére és többeket hamarosan elpusztítottak. Egy olyan minta ez, mely az örökkévalóságnál is tovább kísért minket. Bármilyen szeszélybõl is választottunk gyermekeket eddig, többé már nem így volt. És ugyanekkor Malkáv elvesztése megszülte a Malkavita Családot. A félisten nélkül, aki mögé bújhattak, az atyjuk - az atyánk - irányítása nélkül a Matuzsálemek fölkeltek, hogy saját maguk legyenek a félistenek. Egy törvényadóból nyolc lett - vagy 12?, 20?, 36? - és minden törvényadó létrehozta a saját törvényadóját - a koponyájukban lévõ zsarnok követeléseivel. A tükör eltört, a szilánkok számolatlan mennyiségû visszaverõdést hánytak magukból. Hangokat hallottak, követték a látomásaikat, gyermekeket Öleltek. És megengedték a gyermekeiknek, hogy oda menjenek, ahová akarnak. Ideje volt odanenni, ahol a halandók voltak. Mindenhova, ahol halandók voltak.

A RÉGI VÁROSOK

Sokkal inkább, mint mások, mi igazán a városi lények vagyunk. Korábban már mondtam, hogy a városok élõ lények. Azok. Úgy mûködnek, mint az élõ agy - az utcák, mint a neuronháló, mint a ráncok az agyon, az autósok és a gyalogosok pedig úgy sietnek egyik helyrõl a másikra, mint az impulzusok. Minnél öregebb egy város, annál õrültebbé válik. A mi helyünk.
Volt hely a Családnak Mezopotámiában, a Mediterrán mentén és Észak - Afrikában. Az erõs meghízott, az éhezõk pedig azon boldogultak, amit találtak. Akik elõbb jöttek, akiknek új volt Malkáv és gyermekeinek szája, Uruk sörházai kívül gubbasztottak, füste burkolták magukat és nézték Sennacherib koponyahalmait, mint kis fehér hegyeket, titokforgácsokat szedtek ki Téba és Memfis papjainak elméjébõl. Furcsa dalokat énekeltek az indiai Pandavánokról, hagyták hogy árnyuk a perzsiai hercegek bankettasztalaira hulljon. Kevesen voltak, de követték a halandókat, bárhol is fogtak azok város építésébe.
Görögország - görögország egy olyan hely, mely az emlékeinkben lüktet. Ott a halandók elkezdtek belemancsolni a szemükben lévõ sárba, hogy elõturják az igazságot, melyet hazug érzékeik elrejtenek elõlük. Az univerzumra tekintettek újra meglelt szemeikkel, megkérdõjelezve a valóság falait, arra kíváncsian, hogy talán a Normális, a Látható a hazugság. Hipokratész a testben lopódzó betegségerõl beszélt, és oly messzire ment, hogy azt állította, a tudat gyökere az agyban leledzik. Ez... azt hiszem, nagy kísértésnek kellett lennie, hogy a korszak nagy gondolkodóit a Látás csókjával jutalmazzuk és lássuk mi lesz belõlük. De ez egy hold-érintette föld volt, ahol Káinnak sok gyermeke jött össze és... ahol a hold más gyermekei is rejtõztek az árnyékban prédára lesve. Logikus, hogy nem volt lehetõség.
Nagyon kevesen voltunk akkor, még a leendõ nagyatyjai és nagyanyjai a klánnak, de jajj! Szörnyûek voltunk.
Kik voltak õk - kik voltunk mi akkor? Ott volt Cybele, aki takaróként viselte a földet és úgy itta föl hûségesei vérét, mintha esõ volna. A Dionysiai szintén, azt állítja, hogy része volt az idõ Elusiai titkainak, vezetve a népet a rítusaikban, hogy visszahozzák Perszefónét az alvilágból, habár többszörösen is hazugnak ismert. Lamdiel, a vak és mégis mindent látó próféta, ki a Jeruzsálem környéki kiégett és élettelen pusztákat járta. A láz erejével, mely a tagjaikban égett, a Látás bölcsességével, mely a szemeikben ragyogott - rémisztõek voltak.
De voltak más, idõsebb dolgok is a világon. Hallottam halvány rezgéseket, árnyékát változó tekercseiknek, melyek megrázták a földet. Talán már hallottad õket megfordulni álmukban - talán hallod õket, ahogy éppen ezt teszik. Idõsebb dolgok a földben. Rémült sikolyok említik õket, melyek a Hálón visszhangzanak, sírások, melyek az Afrikából való menekülésünkrõl beszélnek.
Azt kívánom, bárcsak többet tudnék a kivonulásról - félek a tudástól, de mindazonáltal könyörgök érte. Azt hallottam, hogy Káthágóban egy kis Malkavita család eltünt, úgy hírlik Baal tüzeiben. Emlékszem, hogy elcsatangolók kiszivárogtak Egyiptomból a rémálmok nyelvén motyogva. A sikolyai beszélnek valamirõl, ami ránk vadászott, amely véres fogakat mélyesztett a koponyánkba, mintha el akrná emészteni beteg elménket. Ez - az õsi, a szörny - talál valami olyasmi volt, ami gyûlölt minket a látomásaink miatt, vagy félt tõlünk, mert a látásunk elég lett volna szétszakítsuk a fátylát? Talán egyike volt a legöregebbjeinknek, egyike Malkáv sajátjainak, aki azért küzdött, mind mindannyiuk fertõzését magába gyûjtse?
Nem tudom. Soha senki sem mondta, hogy tudja. Hosszú körmök kaparása a sötétben, egy éles vágás a torkunk hátuljában - semmi mást nem tudunk az üldözõnkrõl. Vagy üldözõinkrõl.
A Család elhagyta Afrikát. Kevesen hibáztatnának érte minket.

RÓMA

Természetesen a Család nem tudta magát távoltartani Rómától. Ahogy mondtam, mi a városi lények vagyunk, az élõ kõ agy lényei. Róma egy szabályos egy elme volt, egy hatalmas elme, egy csipetnyi romlással, mely a sikátoraiban terjengett. Az öregjeink élvezettel járták az utcákat, késlekedve, mikor tudtak, miközben Rómát figyelték, amit olyan gondolatoktól lángol, mely gondolatokról a városok álmodni szoktak.
Talán Róma vérrõl álmodott.
Camilla neve mindig felemrül, ha belenézek, beletúrok vagy belekíváncsiskodom Róma idejébe. Camilla... a Herceg. Vasból volt a keze, beolajozva, hogy távol tartsa a rozsdát, csakúgy mint a törvényei. De Camilla épp elég okos volt, hogy a Család néhány tagját maga közelében tartsa, annyi szabadságot adva nekik, amennyire szükségük volt. Mint minden jó hercegnek, neki is szüksége volt jósokra, ahogy azt Julius meg is tanulta a példájából. Ígyhát gyarapodtunk, sok gyermeket Ölelhettünk és ezt meg is tettük. A Család elég sokat tett magáért Rómában. Akármit, ami egy vámpír, akár olyan, ki a nemesek vérén él, akár olyan aki sovány és éhes, mint egy kolosszeumi leopárd, akart, a birodalom megadta neki. A lakosság olyan erõs és ízletes volt, amilyet egy halandókkal teli várostól elvárhatunk, és még többet szállítottak be hajókon az éjszakánként. Voltak... vannak kényelmi megnyilvánulások, mielõtt a pusztulás villámai elkezdenek csapkodni. Akkor kezdõdtek a horzsolódások, mikor a halandók és Káiniták túlságosan a saját dolgaikkal és a törvényeikkel lettek elfoglalva. És... és semmi olyasmi nem történt, amit a türelem ne gyógyított volna meg. Elõbb vagy utóbb be kellett következnie valamifajta változásnak.

KÁRTHÁGÓ