All memories are lost in time...
3. fejezet
Este felhívtam Lucyt, hogy
bocsánatot kérjek a vislkedésem miatt.
- Szia Luce!
- Szia Mandy!
- Ne haragudj a mai miatt... csak... felkavart a dolog... - mondtam
szomorúan.
- Semmi baj. Richard nagyon aggódott miattad.
- Hát erre most mit mondjak?! Ő szinte egy átok az
életemben. Ezt tudod te is nagyon jól.
- Igen tudom.. mondta megértően - Furcsán viselkedett a
történtek után... Olyan mintha beléd esett
volna. vagy mintha felkeverted volna benne a dolgokat.
- Hát...
- Találkozni szeretne veled. Arra kért, hogy lgyél
holnap a kávézóban, 5kor. Szeretne veled
beszélgetni. - mondta a drága barátosném.
Szinte már kért, hogy mennyek el.
- Nem tudom, hogy elmegyek-e. Nah megyek aludni. Szia, jó
éjt, puszi.
- Szia...
Töprengtem, hogy el menjek e... Arra jutottam, hogy elmegyek. Ha
nem megyek el akkor örökre bennem marad minden. Minden rossz
és csak emésztem magam és megbánom.
Másnap 3 körül elkjezdtem készülődni.
Fekete-pink összeállítást vettem fel
és ehhez igazítottam a sminkem is.
Belevágtama fontosabb dolgokat az
övtáskámba majd bezártam hátam
mögött az ajtót. Beszáltam a kocsba ,de
még hezitáltam. Gyomoridegem volt. Végül
elindultam.
Kicsit késtem emiatt a gondolkodás miatt.
" Menni fog. Nem kell félni semmitől." csengettek a fülembe
Ruth szavai.
- Szia! - köszöntem rá.
- Szia Mandy! - pattant fel. -Köszönöm, hogy
eljöttél. Azt hittem nem jösz.
- Ja igen kicsit késtenm, ne haragudj.
- Semmi baj.
Síri csend volt. Olyan csen, hogy szinte már kínos
volt. Tudtam volna mit kérdezi. Például hogy:
-Miért hívtál el?
-Emlélszel még a régi dolgokra?
-Van fogalmad arról, hogy majdnem végeztem magammal
miattad?
stb...
Ő végül megtörte a csendet.
- Olvastam a könyved. Nagyon jó lett. - lelkesedett Richi.
- Köszönöm. De melyiket olvastad? 2 van és egy
verses kötetem.
- "A magány nyomor."-t. Nekem tetszett.
- Hm... olvasd el a másikat is! Kíváncsi vagyok,
hogy mi jut majd eszedbe róla.
- Rendben, mi a címe?
- "Élet és hlál között, miattad!
- Nem valami boldogságról szóló könyv
a címéből ítálve.
- Hát nem.
Ha tudná, hogy az miatta van. Hihetetlen, hogy ennyire megmaradt
bennem. Magam is alig hiszem el. Akkor írtam ezt a könyvet,
amikor a legkritikusabb volt a helyzetem, amikor majdnem meghaltam.
Amúgy sokmindenről bezsélgettem Richarddal. Kivéve
rólunk és a múltról.
- Hát örülök, hogy találkoztunk! Fogunk
még ugye? - kérdezte.
- Remélem. - mosolyogtam rá.
- Jolvan. Akkor kérhetnék egy telefonszámot?
- Igen. - mondtam majd adtam neki egy
névjegykártyát.
- Köszi.
- Nincs mit. - mosolyodtam el újra. - De viszont nekem most
mennem kell. Majd akkor még találkozunk. Szia! -
elköszöntem majd ő is és adtam neki egy puszit, amit
eredetileg az arcára akartam de felém fordította a
fejét és így a szájára ment.
Meglepődött rajta, de nem nagyon érdekelt. Otthagytam, ha
egye a fene.
***