All memories are lost in time...
11. fejezet
- Na, jól aludtatok? -
célpzgatott röhögve Chuck, totál zavarba hozva
minket.
- Jól - nyögtem ki majd Davidre néztem mosolyogva.
- Szerintem is - mondta Dave vigyorogva.
- Legközelebb lehet meztelenül látlak titeket
együtt - fűzte hozzá Luce.
- Még az is megeshet - mosolyodtam el ismét.
Ezzel otthagytam őket s leültem a kanapéra egy bögre
teával. Aztán jött David és leült
mellém.
- Ide ülhetek? - vigyorgott.
- Persze... - vágtam rá mosolyok közt.
- Tetszik a tetkód - dícsért meg.
- Mármint melyik? - néztem nagy szemekkel. Nem tudtam
hogy melyikre gondol. Haműr egymás karjai közt aludtunk.
Hírtelen végigfutott az agyamon: és mi van ha AZT
látta?!
- Ami a vádlidon van - simította végig,
miközben nekem nagy kö esett le a szívemről. -
Mért, hány van?
- Négy.
- Muti a többit is - mondta izgatottan.
- Oksa. Itt van egy - majd eltűrtem a hajam a
tarkómról - És egy itt a derekamon. És
hát a vádlimat már láttad.
- De ez csak három - értetlenkedett.
- Hát a negyedik....őőőő... nem publikus - pirultam el.
- Na neee! - vogyorodott el huncutul - Had nézzem meg!
- Nem! - nevettem el magam.
- Naaaa! - nézett rám a szép szemeivel. - Csak egy
kis részletet.
Lécccííííííííí!
- Na jó.. - adtam be a derekam és letoltam a nacim - De
sokba fog ez neked kerülni.
- Hm.. Th or - olvasta el azt, amit látott belőle. - Most
már kíváncsi vagyok a többi
részére is - mosolyodott el.
- Mindennek eljön a maga ideje - kacsintottam.
Szívem szerint felrángattam volna valamelyik
szobába megmutattam volna neki és szeretkeztem volna
vele, de valami visszatartott. Talán a
méltóságom.
Kimentem a konyhába felvetni azt az ötletet, hogy
menjük haza és segítsenek hazaköltözni.
- Csajok! - szólítottam emg őket. - Arra gondoltam, hogy
visszaköltözök ma. Igazán jó volt veletek
lakni, de szeretnék otthon lenni.
- Persze.. Nyugodtan. Segítünk - mondta Chloe.
- Felöltözünk és megyünk - kacsintott Luce.
Nemsokkal később már az összepakolt cuccal
mentünk hozzám. Leszereltük a deszkákat az
ajtómról, mert legutóbb Luce betörte. A mai
napig nem tudom, hogy hogyan.
- Otthon, édes otthon! - mondtam amikor átléptem a
küszöbön.
- Jó itthon lenni végre? - kérdezte Luce.
- Aha. Na de Luce neked el kell intézned egy telefont, hogy
megcsináltasd az ajtómat, nem?! - néztem rá
szúrós tekintettel, s mégis mosolyogva.
- De! Már hívtam. 1 óra és itt lesz -
mosolygott.
Nagyszerű. Csajok segítettek összepakolni egy kicsit, majd
jött a szakember megcsinálni az ajtómat. Minden
rendben volt, a lányok elmentek én pedig végre
egyedül voltam. Végigdőltem a kanapén, ám
csengettek.
***