All memories are lost in time...
21. fejezet
A következő hét
elég unalmasan telt amíg....
- Kicsim! - nyílt a bejárati ajtó.
- Szia! A konyhába vagyok - épp mosogattam.
- Beszélhetnénk? - ölelt emg hátulról.
- Persze, de miről? Mondd, hogy nem rossz hír, mert akkor
énn én...
- Pszt! - csitított el. - Gyere üljünk le.
- Jó - követtem a nappaliig ahol az ölébe
húzott.
- Szóval... lehet kicsit korai, mert csak most múltunk el
3 hónaposak, de felnőtt emberek vagyunk és tudjuk mit
aakrtunk. Mi lenne, ha összeköltöznénk?! - mindta
David miközbea száját rágta
idegességében.
- Ő... - mondtam majd elrohantam a mosdóba...
róháztam... falfehéren tértem vissza. - Ne
haragudj. Szerintem benyeltem egy vírust, avgy elrontottam a
gyomromat. 1 hete ezt játszom már.
- Hát akkor gyógyulj meg! - puszilt meg. - És mi a
válaszot?
- Persze, hogy összeköltözünk! Úgy szeretlek!
- Én is téged!
Pár napon belül találtunk egy házat,
közel a fiúkhoz, hogy áttudjon menni, ha
valamit el kell intézniük.
Eltelt 1 hónap az új lakásba és én
titkolok valamit. Babát várok, de David nem tudja.
Félek, hogy elhagyna, mert elvenni nem fog, mert 4
hónapja vagyunk együtt. Nagyon megijedtem. David nem sejt
semmit az egészből.
Eltelt újabb 1,5 hónap. David még mindig nem
tudja. Sokat turnéznak, alig van itthon. Vettem egy repjegyet
és otthagytam csapot-papot. Apához mentem,
Floridába. Megtaláltam nagy nehezen a házat
és becsöngettem.
- Szia apa!
- Mandy? Drágám.. - ölelt meg. - Hogy hogy
eljöttél? És Davidet hol hagytad?
- Nemsokára mesélek. Menjünk be!
- Rendben. Gyere, majd elmeséltem neki, hogy mi a helytet.
- Szóval, nagypapa leszek - mosolygott.
- Igen - mondtam kicsit szomorúan.
- Hiányzik, ugye? - tapintott rá a lényegre.
- Nagyon - sírtam el magam.
- GYere, megmutatom a szobádat - mondta apa, közben felvitt
egy emeleti szobához. Egész hangulatos volt.
- Köszönöm. Magamra hagynál egy kicsit?
- Persze! Érezd ohhon magad.
- Itthon vagyok - mosolyogtam.
- Igaz... Szólok ha kész az ebéd.
- Köszi - ezzel elment.
Sírtam és sírtam. Közben David hívott,
nem vettem fel. Aztán Luce hívott. Amikor már
8adszor hívott felvettem.
- Szia! - köszöntem bele a telefonba.
- Szia! Na végre felvetted!! Hol vagy?? Halálra
aggódjuk magunkat.
- Jól vagyok. Floridában. De Davidnek nem mondhatod el!
- Jó, nm mondom, de mért nem? És mért vagy
ott?
- Hát... - halkultam el.
- Na, mondjad!
- Terhes vagyok.
- Hogy mi? - halottam Lucy hangján a ledöbbenést.
- Jól hallottad, ráadásul 3 hónapos.
- Új Isten! Mért mentél akkor el? Nem
Davidé?
- De az övé! Nem léptem félre! Csak...
-halkultam el megint és a sírás kerülgetett.
- Csak?
- Csak... nemtudom, mért jöttem el. Félek! -
törött el a mécses.
- Jajj kicsim.
- Figyelj, új életet kezdek itt Floridába.
Néha küldök egy sms-t, vagy felhívlak.
- Davidnek mit mondjak?
- Semmit! Ne mondd, hogy beszéltél velem!
- Jó! Szeretlek! És remélem minden rendbe lesz.
- Én is szeretlek! Isten veled Lucy.... Isten veled... - majd
leraktam a telefont.
Sokáig gondolkodtam azon, hogy jó ötlet volt-e.
Nagyon bűntudatom volt. Kiírtam pár fontos
telefonszámot, majd ezt a papírt beraktam egy albumba. Az
albumba rengeteg kép volt. Mindenki rajta volt, akit szerettem.
Az albumot besúvasztottam az egyik fiúkba, a tlefont
pedig darabokra törtem.
***