All memories are lost in time...
23. fejezet
Eltelt 2 újabb
hónap. Egy nap a fiókomba kotorásztam és
megtaláltam a fényképalbumot. Nagyon
hiányzott mindenki, de főleg David. Érdekelt, hogy mi van
vele, de nem tudtam honnan szerezzek információkat.
Aztán eszembe jutott Luce! Úgy döntöttem
felhívom.
- Igen, tessék? Luce Madison.
- Szia drágám!
- Mandy? - hallottama csodálkozást a hangján.
- Igen - nevettem el magam.
- Mi a helyzet? Minden rendben?
- Igen, megvagyunk.
- Hányadik hónapban is jársz?
- 8.
- És kisfiú vagy kislány?
- Kisfiú. Dylan Desrosiers.
- Desrosiers?? - csodálkozott el ismét Luce.
- Igen..
- Ez meglep.
- Ház... amúgy azért is hívtalak, hogy
megkérdezzem, hogy van David?
- Szerinted? Ahogy itthagytad, csodát ne várj... Folyton
a piros sálad van a nyaka köré tekerve.
- Szegényem... Luce én annyira szeretem... - folytak a
könnyeim.
- Mégis itt hagytad.
- Igazad van, na lerakrom... Szia!
- Rendben. Vigyáz magatokra! Várunk haza! Szia! -
elköszönt majd kinyomtam.
Elgondolkodtatott ez a beszélgetés. Hetrekig
eljátszottam azt, hogy napjába 3szor megnéztem a
képeket. Luce szavai csengtek a fülemben. Éjjel
velük álmodtam. Nem bírtam tovább.
- Apa!
- Mondjad kincsem!
- Én..én..én.. visszamegyek Montrealba.
- Mért?
- Nem bírom ki nélkülük, de főleg David
nélkül.
- Jólvan kislányom.
- Ne haragudj.
- Ugyan, nem haragszom. A Te élted.
- Köszönöm - öleltem meg.
Vettem egy vonatjegyet, össze pakoltam pár fontos dolgot
valamint elraktam a születendő fiam takaróját.
Megbeszéltem apával, hogy majd elküldi a
búzorokat és a maradék cuccot.
Már 2 napja zötykölődtem. Rgyre közelebb
éreztem magam Davidhez. Montreal szélén voltunk,
ekkor megállt a vonat. Megtudtam, hogy baleset volt a
város szívében és emiatt megbénult a
forgalom.
Épp a vagonban ücsörögtem amikor...
- Úr Isten! Elfojt a magzat víz! - mondtam. - Most mit
csináljak? - estem pánikba. - Felhívom Lucet....
Vedd feeel! Áúúú... Kérlek..vedd
máár feel! - nem vette fel... Apát nem akartam,
mert amire ideér 3szor megszülök. Senki nem volt a
közelemban, hiábakiabáltam teljes
kétségbeesetten.
- Hívok mentőt.... - így is tettem. De
tájékoztattak arról, hogy a nagy dugó miatt
nemtudni, hogy mikor érnek ide. Eszembe jutott még 1
lehetséges ember. David! Előkerestem, majd hívtam.
-Igen, tessék!? David Desrosiers.
- David! Mandy vagyok! Áúú- jött egy
fájás. - Szük..szükségem van rád
- sírtam el magam.
- Mandy? Hol vagy, mi történt?
- Uton vagyok Montrealba... - nyögtem. - Itt vagyok a város
szélén. Megállt a vonat. Egyedül vagyok
és szülök. Áúúúú -
újabb fájás.
- Szülsz? Dehát...
- David. Siess!
- Sietek! - ezzel kinyomta és vártam a
segítséget.
Nagyon fájt. Nem tudom mennyi idő telt el, de egy
örökké valóságnak tűnt. Egyszercsak
nyílt a kabinom ajtaja.
***