All memories are lost in time...
25. fejezet
Apa elküldter a kicsi
dolgait, amit még akkor vettünk, amikor ott laktam,
Floridába.
Amikor hazaértünk Dylannel a
kórházból, David csinált egy kis
meglepetést. Megcsinálta a gyerekszobát.
- Ohh, David! Ez gyönyörű!!!
- Ogyekeztem... - ölelt meg hátulról.
- A srácokkl csináltad, vagy egyedül?
- Egyedül - büszkélkedett. Volt is mire...
Megetettem Dylant, majd lefektettem aludni. Bekapcsoltam a TV-t
Daviddel, hogy megnézzük a híreket.
- Floridában 7-es fokozatú földrengés volt.
Szinte nincs olyan ház, ami meg nem sérült. Nem
tudni még, hogy hány halott van. Több 1000ren
megsérültek... - mondta a bemondó nő.
- Úr Isren! Apa! - estem kétségbe. - Azonnal fel
kell hívnom4 - és már tárcsáztam is
a számát. - Vedd máár fel! - idegeskedtem.
- Szia kincsem! - vette fel nagy nehezen apa.
- Apa! Nincsen semmi bajod?
- Nem, csak a kezem törött el. De a házam romokba.
- Azonnal költözz Montrealba. És amíg
felépülsz, nálunk fogsz lakni. Nincs apelláta.
- Rendben. Amúgy is terveztem, hogy költözök.
- Jó. Vártunk! Ja és elköltöztünk,
azt mondtam?
- Igen, de a címet nem - ezzel lediktáltam neki, majd
elköszöntem tőle és leraktam a telefont.
- David, én úgy megijjedtem! - még mindig gyorsan
vert a szívem.
- Nincsen semmi baj - ölelt megához.
Így voltunk egy ideig. Én el is aludtam. Amikor
felébredtem, David Dylant tartotta a kezébe és
nézte, gögyögött hozzá. Nagyon
édesek voltak.
- Na nagyfiú, éhes vagy? - cimította meg az
arcát. - Gyere, felekeltjük a mamit - és megindultak
felém. Én akkor már a kanapén ültem.
- A mami fent van - mosolyogtam.
- Akkor etesd meg a kicsit, addig csinálok vacsit.
- Rendben.
Megetettem Dylant, majd kicsit játszottam vele. Ekkor csengettek.
- Kicsitom - mondtam Davidnek, majd felvettem Dylant a kezembe.
- Szia! - köszönt az édesapám az
ajtóból.
- Szia! - adtam neki puszit. - Jó, hogy itt vagy. Gyere be!
- Jó, hogy itt lehetek veletek!
- Figyelj, itt balra van a vendégszoba. Pakolj le.
- Nincsen cuccom. Csak pénzem.
- Minden odalett?
- Igen. Holnap veszek majd ruhákat, meg minden olyasmit ami kell.
- De a munkáddal mi lesz?
- Nem kell többet dolgoznom.
- Felmondtál? - csodálkoztam, hiszen apa
munkamániás.
- Igen, még azelőtt, hogy csődbe ment volna. Pénzem van
éltem végéig. Spóroltam.
- Rendben.
Megnézte a vendégszobát apa, majd kijött a
konyhába utánam.
- Szervusz David!
- Szia Eric! Hogy vagy? És hogy van a kezed?
- Csak a kezem fáj egy kicsit, de amúgy megvagyok.
- Akkor jó. Hallom ide költözöl?
- Nincs más választásom - nevetett és a
fejével biccentett felém.
- Nincs ám! - kiáltottam neki.
- Na üljetek asztalhoz. Eszünk!
Ezzel leültünk, Dylant pedig lefektettem a lentki
kiságyba.
***