All memories are lost in time...
27. fejezet
Közeledett David
szülinapja és én pedig meg akartam lepni valamivel.
Ki is eszeltem valamit, de ehhez kellett Pierre is, így
felhívtam.
- Szia Mandy! - vette fel a telefont.
- Szia!
- Mi a helyzet?
- A segítségedet kérem.
- Igen? Miben?
- Lesz ugye David szülinapja, holnap után. És csak 1
hét múlva jöttök haza.
- És meg akarod lepni itt, Párizsban?
- Pontosan.
- Éreztem. Figyelj, holnap lesz koncert, de holnap után
nem. Maradásra bírom a többieket.
- Fúú köszii. Kellene valami cím vagy calami.
- Majd kimegyek eléd.
- Köszi, majd még hívlak, hogy melyikkel megyek.
- rendben, de most lekell raknom mert jn...
- Oksa, szia!
- Szia!
Ez meglenne, márcsak Dylant kell valakire
rábíznom. Apára nem szerettem volna, Chloe pedig
dolgozik. Maradt Lucy. Úgy döntöttem átmegyek
hozzá Dylannel.
- Sziasztok! - nyitott ajtót. - Gyertek be!
- Szia! Jövünk - toltam be a babakocsit.
- Mi járatban?
- Elmondom, csak segíts. Vedd ki Dylant a babakocsiból
légyszíííí.
- Rendben - majd kivette. Leültünk a nappaliba és
belekezdtem a mondandómba.
- Szóval Luce, azért jöttünk, hogy
megkérdezzem itthon vagy-e ezen a héten?!
- Igen. Nincs semmi programom.
- Nagyszerű! Vigyáznál Dylanre?
- Nem tudom, hogy..hogy mit.. vagy hogyan.. - dadogott Luce.
- Luce! Nagyon egyszerű! Holnap átjövünk és
elmondok mindent. Gyakorolhatod az anyaságot.
- Hát jó - mosolyodott el.
- Akkor holnap átjövünk.
- Rendben. De mért is kell vigyáznom rá?
Hová mész? - kérdezősködött majd
elmeséltem neki a tervem. Már kifelé toltuk a
babakocsit amikor eszébe jutott valamit.
- Várj, ezt odaadnád Chucknak? - nyomott a kezembe egy
hosszúkás dobozt.
- Mi ez?
- Egy kis ajándék. Új dobverők. Úgy
erveztettem neki - mosolygott.
- megnézhetem? - híváncsiskodtam.
- Persze! -majd kinyitottama dobozkát.
- Jajj ez nagyon szép. És ott van, hogy Luce and Chuck,
alá pedig hogy Love Forever. Ez nagyon
ééédes tőled.
- Remélem tetszik neki.
- Biztosan. Na de most tényleg megyünk, majd akkor holnap.
- Igen, szia!
- Szia! - köszöntem el én is.
Miután sikeresen hazaértünk egy kis kitérővel
felhívtam a repülőtársaságot és
megtudakoltam a járatokat.
Végül úgy döntöttem, hogy a
délelőtt 11 órásival megyek.
Később felhívtam apát, hogy megmondtam, nem
leszünk itthon.
- Szia! - vette fel.
- Szia! Csak azért hívlak, hogy megmondjam nem
leszünk itthon szerdától. Dylan Lucynál lesz
én pedig Párizsba.
- Mért mész Párizsba?
- Mert Davidnek lesz szülinapja...
- Ja értem. Én meg találkozok egy nővel.
- Randi?
- Valami olyasmi. - nevetett apa.
- És mit kell róla tudni?
- 49 éves, Margaretnek hívják, egy
ápolónő a kórházban.
- Hm.. szóval ott ismerted meg?
- Igen.
- Gyereke van?
- Igen, van egy 27 éves fia, Peter, és egy 24 éves
lánya, Wandy.
- Na, szupii.
- Remélem is, hogy jó lesz minden.
- Na apa lerakom, mert mek kell etetnem Dylant.
- Rendben. Szia. Ja és jó utat!
- Köszi, szia! - majd kinyomtam.
Megetettem Dylant, amjd elkezdtem gondolkodni, higy mit vegyek
Davidnek. Arra jutottam, hogy csinálok pár képet
Dylanről és rólam, és holnap előhívatom
ezeket. Veszek egy szép albumot és belerakom a
képeket.
***