All memories are lost in time...
29. fejezet
Mindketten kicsit
elegánsabban öltöztünk fel, hiszen az
étterem, az étterem. Vacsora után kéz a
kézben andalogtunk majd leültünk egy padra a
közeli parkba.
- Több mint 1 éve töretlen a szerelmünk -
törte emg a csendet David.
- Igen, de...
- Nincs de - vágott közbe. - Vam érdekel, hogy
eltűntél. Abban az időben nem volt senkim, csak te
érdekeltél.
- Nekem se volt senkim. Rád gondoltam, és nem tudtam,
mogy mért léptem le. Sajnálom - hajtottam le a
fejem.
- Nincsne semmi baj - emelte fel a fejem. - Gyere, van egy
meglepetésem.
- Igen? - lepődtem meg.
- Igen - mosolygott, majd felhúzott a padról és
fogtunk egy taxit. 15 perccel később az Eijffel-torony mellett
száltunk ki a kocsiból.
- Felmegyünk? - kérdeztemm.
- Igen - mosolygott és beléptünk a liftbe.
Nemsokkal később már a látványban
gyönyörködtünk.
- Ez csoda szép - törtem meg most én a csendet.
- Az. Nem voltál még idefent?
- Még nem. De amúgy, hogy-hogy fel lehet ilyenkor is
jönni?!
- Vannak kapcsolataim - mosolygott Dave.
- Kicsoda?
- Ha elmondanám, meg kell, hogy öljelek - mondta
halál komolyan, mire kitört belőlem a nevetés.
- Na persze.
- Na de komolyra terelve a szót... - lépett közelebb
hozzám.
- Igen? - pislogtam nagyokat.
- Szóval... Már mondtam, hogy nagyon szeretlek. Ilyet
még nem éreztem. És lehet azt hiszed, hogy ez
még korai, de egy próbát megér - mondta,
majd féltérdre ereszkedett. - Mandy, hozzám
jösz feleségül?
Hosszas gondolkodás után adtam csak választ.
Elgondolkodtatott, hogy ő is csak azért akar elvenni, mert Dylan
a világon van?! De előztem minden kételyem és
válaszoltam
- Igen! - mondtam boldogan, majd felhúzta a gyűrűt az ujjamra
és felállt. Olyan szorosan öleltem, mint még
soha, majd a szemébe néztem. - Szeretlek!
- Én is téged! - majd emgcsókolt. - Egy pillanatra
azt hittem, nemet mondasz.
- Én is azt hittem - mosolyodtam el.
- Gyere, mentünk vissza - mondta David, mire én helyeslő
választ adtam. Ismét taxiba száltunk és 15
perc autókázás után
visszaértünk a szállodába. Amikor
odaértünk az ajtóhoz egy cetlit és egy
kulcsot találtunk ott.
A papíron a következő állt:
Nem akartuk, hogy zavarjunk, így kivettünk nektek egy
külön szobát. Jó éjt! Jók
legyetek! :) :P
- Hehh... viccesek ezek a fiúk - mosolyogtam.
- De igazuk van és jóltették.
- Igen - mondtam majd megcsókoltam, ő pedig letepert ott a
folyosón. Még jó, hogy közel volt a
szobánk, mert különben... Bele se merek gondolni :)
Szóval amint beléptünk a szobába a
ruhák leröppentek rólunk és egy hatalmas
szeretkezéssel zártuk a napot.
Másnap kopogtatásra ébredtünk. Lepedőbe
csavarva ajtót nyitottam.
- Ki vagy? És mit akarsz? - nyitottam ajtót full
kómásan.
- Jó reggelt álomszuszék! - viccelődött
Chuck. - Engem küldtek ébreszteni titeket. Mennénk
tovább...
- Ne mondd tovább... Felkeltem Davidet és
átküldöm.
- Köszi - mondta, majd elment én emg becsuktam az
ajtót és visszacammogtam David mellé.
- Szivem, kelj fel! - puszilgattam meg.
- Fent vagyok - morgott.
- Ja persze... Fent az ágyon - viccelődtem. - Folytatódik
a turné. Nemsokára indultok.
- Ahjjjj... Kiment a fejemből - húzta a száját.
- Nehezebb lesz kibírni nélküled ezt a
hátralevő időt, így hogy jegyben járunk.
- Hát még nekem. Ha elrontok valamit a koncerteket az
miattad lesz - mosolygott.
- Persze, kend rám - nevettem majd lerántottam
róla a takarót. Olyan mezítelen volt, mint az
újszülött kisgyerekek.
- Héjj! Kérem vissze! Hideg van - durcizott.
- Látom - nevettem el magam.
- Ez nem volt túl kedves.
- Ne haragudj! - bújtam hozzá.
- Na, így már más - mosolygott.
- Elgiszem, de kelj fel!
- Igenis anyuci!
Nemsokkal később már a fiúknál
búcsúzkodtunk.
***