All memories are lost in time...
30. fejezet
- Hát akkor sziasztok! -
mondtam szomorúan.
- Jajj Mandy, ne legyél ilyen
búúúúús. Nem 1 évre
tününk el - viccelődött Chuck.
- Jolvan, de... - fordultam David felé. - Ők már
tudják?
- Nem, még nem mondtam el. Ez ilyen hírtelen dolog volt.
- mit nem tudunk? - érdeklődött Jeff.
- Hát... David megkérte a kezem - mutattam meg az ujjamon
a gyűrűt.
- Komolyan? - esett le Seb szája.
- Mikor? - pislogott Pierre.
- Tegnap - felelte David.
- Ohh Mandy adj egy csókot! - hülyült Pierre.
- Ohh David itt vagyok, csókolj meg! - idétlenkedett
Chuck, majd úgy csináltak mintha
csókolóznának. Mindenki csak nevetett és
fogta a hasát.
- Na jólvan majmok, be lehet fejezni - mondtam nevetve, mire ők
haptákba vágták amgukat.
- Komolyan gratulálunk - mondta Pierre.
- Köszönjük. Amúgy Chuck... nem gondolod, hogy...
- majd Chuck kotorászni kezdett a zsebébe, és
előhúzott egy dobozkát. Kinyitotta és egy gyűrű
volt benne.
- Na neee... ez vicces - nevettem el magam.
- Lehet, hogy 3-as esküvőt tartunk? - kérdezte Pierre.
- Nem is olyan rossz ötlet - mosolyogtam.
Elbúcsúztam a fiúktól, majd
összeszedtem a cuccaimat és fogtam egy taxit amivel
elvitettem mgam a reptérre.
20 perc várakozás után bemondták a
járatom számát én pedig elindultam a
gép felé. Megtörtént a
felszállás, majd 7 órával később,
este 10kor landoltunk Montrealba. ilyenkor már nem aakrtam
zaavrni Lucyékat, szóval úgy döntöttem,
majd másnap átmegyek Dylanért, és
elmesélem, mi történt...
Este, amikor hazaértem egyfolytába a gyűrűmet
nézegetem és eszméletlen boldog voltam. Vettem egy
zuhanyt majd befeküdtem az ágyba és nagy nehezen, de
elaludtam.
Amikor felkeltem elmúlt már 10 is. Úgy
döntöttem felhívom először Lucyt és csak
utánna megyek át.
- Szia Mandy!
- Szia Luce! otthon vagytok?
- Aha.
- Jó, akkor indulok.
- Rendben, várunk. Szia!
- Szia!
Fél óra múlva már bent a kanapén
beszélgettünk. Dylan épp aludt.
- ...aztán felmentünk az Eijffel-toronyba ... és...
megfkérte a kezem - vigyorogtam, amjd emgmutattam a gyűrűm.
- Ez gyönyörű! Gratulálok!
- Köszi - pirultam el, de láttam Luce arcán a
bánatot. - Mi a baj? - kérdeztem.
- Hát... először Chloe és Pierre.. aztán msot
te és David.. én mikor jövök?
- Mindennek eljön a maga ideje - bíztattam, közben
tudtam, hogy Chuck megkéri a kezét, amint
hazaértek.
- Remélem hamar eljön... - sóhajtott, majd
meghallottuk Dylan sírását.
Odamentem hozzá és felvettem majd megöleltem.
- Úgy hiányoztál tökmag - puszilgattam meg. -
Ugye jó voltál?
- Perzse, nem volt vele semmi gond.
- És hogy boldogultál? - fordultam Luce felé.
- Meglepően jól - mosolygott büszkén.
- Hát akkor keresztmami... - mosolyogtam rá.
- Hogy mi? - kerekedett el a szeme.
- Jól hallottad! - mosolyogtam.
Luce majd kiugrott a bőréből. Nagyon bolog volt. Én egyik
kicsit beparáztam, mert Daviddel nem ebszéltünk
erről... Sebaj... Mindennek eljön a maga ideje.
***