All memories are lost in time...
34. fejezet
Korán keltem, hiszen ma van
a nagy nap. Davidet reggel nem találtam magam mellett csak egy
cetlit:
Jó reggelt kicsim! Anyánál leszek Dylannel. Majd
az esküvőn találkozunk. Mindennél jobban szeretlek.
Csók: David
Elmentem fodrászhoz és sminkeshez, amjd apához. Ő
és készülődött, hiszen a tanúm volt.
Koszorúslány hiányban voltunk, így Wandy
lett és Summer, Chloe és Lucy unokahuga.
Mikor felvettem a ruhámat és belenéztem a
tükörbe, olyan volt mintha nem is én lettem volna,
hanem egy hercegnő.
Kopogtattak...
- Kicsim, bejöhetek? - hallottam apukám hangját.
- Persze, gyere! - mondtam majd bejött és kicsit
emglepődött.
- Csodaszép vagy - mosolygott.
- Köszönöm - pirultam el.
- 10 perc és indulunk!
- Rendben, de mivel megyünk?
- Az az én meglepetésem - kacsintott majd kiment.
Még megnéztem magama tükörbe, majd elindultam
le alépcsőn. Mikor lent voltam, hátrapillantottam
és a ruhám uszálya még fent volt a
lépcsőn. Ezen csak mosolyogtam.
Kocsidudálást hallottam, majd apa belémkarolt
és elindultunk. Egy gyönyörű fehér limuzin
állt ott. Édeasapám kinyitotta az ajtót,
majd nagy nehezen beszálltam. Meglepődtem, mikor leültem,
ugyanis nem egyedül ültem bent. Ott volt Lucy és Chloe
valamint az édesapjuk.
- Hát ti? - lepődtem meg.
- Nyugi nekünk is meglepi volt - legyintett Chloe, miközbe
nevetett.
- Ti nem izgultok? - rágtam a szám szélét.
- Dehogynem! - vágták rá egyszerre, majd
elindultunk.
20 perc múlva kiszáltunk sorba. Beletelt egy kis időbe.
Bementünk a templomba. Először Chloe volult be az
édesapjával, aztán én apuval,
végül Lucy az apukájával. A fiúk
már ott vártak minket. Nagyon sármosak voltak,
főleg David. Amikor magam mögé néztem ott ült
Dylan apa ölébe. Integettem neki, mire elnevette
magát.
A fiúk oda-vissza voltak tőlünk. Boldognak
tántek akárcsak mi.
A pap belekezdett a szövegébe. Megkérdezte a
szokásos szöveget az első pártól, majd
tőlünk:
- Mandy Moore, akarod-e az itt megjelent David Desroserst
férjedül, mellette leszel-e jóban-rosszban,
egészségben-betegségben, míg a halál
el nem választ?
- Igen. - válaszoltam, majd a pap David felé fordult.
- David Desrosiers akarod-e az itt megjelent Mandy Mooret
feleségedül, mellette leszel-e jóban-rosszban,
egészségben-betegségben, míg a halál
el nem választ?
- Igen. - Majd felhúztuk egymás ujjára a gyűrűket.
Ezután megkérdezte Lucyéktól is.
- Ezennel házastársakká
nyílvánítalak benneteket.
Csókoljátok meg a mennyasszonyokat. - mosoylgott a pap,
miközben mi megcsókoltuk egymást.
Fogadtuk a gratulációkat, majd egymásnak is
gratuláltunk, és elindultunk az étterembe, amit
lefoglaltunk. Mikor megérkeztünk felvettük a
menyecskeruhát, amibe könnyebb volt közlekedni, de
ugyan olyan elegáns volt.
Pohárköszöntőt mondtak egypáran, majd
felálltam, mert nekem is volt mondanivalóm, de Luce
és Chloe is felállt. Egyikünk se szólalt meg,
mert arra vártunk, hogy a másik mondja, de meguntam a
várakozást és mondtam. De ők is mondták...
- Terhes vagyok! - mondtuk egyszerrte. - Hogy mi?! - ezt is szinkronba,
majd mindenki nevetett és ujjongott.
Odasiettem Davidhez, majd megcsókoltam.
- Szóval úton van a következő - mosolygott.
- Igen - mosolyogtam én is.
- Szeretlek! - ölelt át.
- Én is téged, én is téged... - suttogtam a
fülébe.
***