Hello Vegas!
Egy 17.
életévében járó lány vagyok,
kitűnő tanuló, igazi mamakedvence, de elég
robbanékony természetű. A szüleim mindig a legjobbat
aakrták nekem, mindent meg szerettek volna adni, és pont
ez a fajta viselkedésük vezetett oda, hogy
munkamániások lettek és mit sem törődtek
velem. Minden nap úgy hazaérni a suliból, hogy
otthon nem vár senki elég lehangoló. 15
éves korom óta szinte önellátó vagyok.
Saját számlám van, így magam gondoskodok az
életemről, csak épp annyi könynedséggel, hogy
a számlákat nem én fizetem.
Reggelente mikor felkelek nincs otthon senki.
Összekészülődök, és elindulok a suliba,
útközben megállok egy sarki boltnál minden
reggel, és a szokásosat kérem: egy
ásványvíz, egy szép piros alma és
egy joghurt. A suliban megfelelek minden elvárásnak,
felbevszem a műmosolyt, ám amikor végzek
örömmel ülök le a szokásos helyünkre
és várom, hogy a többiek kijöjjenek.
Névszerint: Luce, Chloe, Chuck, Pierre és persze David.
Lucy az évfolyamtársam, de a többiek felettem
járnak.
- Na, mamakedvence! - huppant le mellém David.
- Szia! Már avgy 1000szer megmondtam, hogy ne nevezz így!
- löktem oldalba.
- Jó, bocsi! Száánom-bánom bűnömet! -
mosolygott. - Többiek?
- Ha jól tudom Luce és Chloe tanulószobába
vannak...megint... - mosolyogtam, mert ez a lányoktól
megszokott, mindig van valami amiért a tanárok
leküldik őket.
- Gondolhattam volna...
- És a fiúk? - kérdeztem.
- Nemsokára jönnek - nézett az ajtó fele,
majd pár perc nézelődés után
megszólalt. - Jönnek is - biccentett.
- Sziasztok! - köszönt Chuck, majd Pierre és
lepacsiztak Daviddel, nekem pedig kiosztották a puszit.
- Chloe és Lucy? - kérdezte Pierre, mire mi csak
legyintettünk.
- Szóval tanulószoba.. megvárjuk őket?
- Én nekem mind1 - vontam vállat, majd kicsit
elszomorodtam, hiszen engem sneki nem vár, és senki se
keres otthon a barátaimon kívül.
- Akkor várjuk - Chuck.
Így is lett. 45 perc ücsörgés után
kijöttek a jómadarak. Mint megtudtunk, Luce már
megint telefonált, Chloe pedig zenét hallgatott és
aludt. :) Még lógtunk egy kicsit együtt, majd
elballagott mindenki hazafelé.
- Megjöttem - mondtam, mikor beléptem az ajtónkon,
bár tudtam, a ház tök üres. - Ha valaki ezt
hallaná, biztosan hülyének nézne - dobtam le
a táskám a nappaliba, majd fogtam a tárcát
és elugrottam a bultba. Bevásároltam, majd mikor
hazaértem, csináltam ebédet magamnak.
Később megtanultam, és mint mindig 6kor már a
plafont bámultam. Ám kopogtak...
- Szia! Hát te? - hökkentem meg, mikor ajtót
nyitottam. David állt ott.
- Szia! Hát én?! Gondoltam meglátogatom, az
én kedves barátomat. - mondta.
- Barát..- ismételtem.
- Tessék?
- Semmi, azt mondtam, gyere be! - tártam ki az ajtót.
David többet jelent nekem, mint egy barát, és ezt ő
is tudja nagyon jól. Tisztán emlékszem még
a tavaly nyárra.
- Mandy! Állj meg! -
rántott vissza David az útról.
- De mért? Mért
kéne megállnom? - zokogtam.
- Mert fontos vagy nekem!
- Fontos... persze... -
szipogtam.
- Ezt hogy érted?
- Sehogy! Sose fogod azt
érezni, mint amit én érzek! - kiabálltam
keservesen - Én csak egy barát vagyok neked, de nekem
te... te... - hallgattam el.
- Mi vagyok neked? Hm? - vonta
fel a szemöldökét, miközbemég mindig
akaromat szorította.
- David, én... Én
szeretlek! - vallottam be, de tudtam nagyon jól, hogy ez
tönkreteheti a barátságunkat.
- Szeretsz? - engedte el ekkor
a kezem.
- Igen! Tudod, te mindig
átjöttél, amikor túl magányos voltam
otthon, te ismered az egész életemet, tudod mikor
és mért vagyok szomorú és azt is tudod,
hogy hogyan segíthetsz rajtam. Légy boldog! - mondtam,
majd végigsimítottam az arcát és
otthagytam. Nem jött utánam.1 hónap
elteltével minden a régi volt. Barátok voltunk
újra, és ő azt hitte, hogy elfelejtettem, de nem.
- Mandy? Hahó? - rázott meg.
- Bocsi, elgondolkodtam. - magyarázkodtam.
- Hát vagy 10 perce itt szólongatlak.
- Ne haragudj, nem hallottam. - hajtottam le a fejem. Ha tudná,
mire gondoltam....
- Szóval, 56odszorra megkérdezem, eljössz velem a
kikötőhöz?
- Igen, de minek? - értetlenkedtem.
- Csak.. - mondta, majd kihúzott az ajtón. - De sietni
kell! - majd futni kezdett és én követtem.
Amikor emgérkeztünk, leültünk a kövekre,
és nézük a naplementét.
- David, ez csodálatos. - hajtottam a vállára a
fejem.
- Akárcsak Te - hajtotta az én fejemre a fejét.
- Ilyet még sose mondtál - emeltem fel a fejem, majd a
szemébe néztem, mire ő átkarolta a derekam
és magához húzott. Egyre közeledett
hozzám, míg végül összeért a
homlokunk és megcsókolt.
- Még nem mondtam, de elég régóta gondolom.
- mondta, mikor a csóknak vége lett.
- Mi ez a hírtelen változás? - mondtam boldogan.
- Szeretlek! - mondta bátran.
- Én is David! Ha tudnád mennyire! - ugrottam a
nyakába.
- Van egy nagyzserű ötletem! Szökjünk meg! Irány
Vegas! - pattant fel mellőlem, majd pár perc gondolkodás
után ezt mondtam neki:
- Te meg vagy huzatva! - nevettem.
- Komolyan mondtam! Velem tartasz? - nyújtotta a kezét.
- Veled - mondtam, amjd megfogta a kezét.
Hazafutottunk, összeszedtük a ruháinkat, írtunk
egy cetlit az ősöknek, amit a következő állt:
Megszöktem! , majd felszálltunk a legközelebbi
repülőtérre. Mikor megérkeztünk, csak annyit
mondtam:
- Hello Vegas!