Make love
18. fejezet
Mostanra a
munkahelyemen már kerek 2 hete dolgozom, és
örömmel tölt el, hogy a saját lábaimon
állok. Barátokat is szereztem, a munkatársaim
személyében.
Egy nap, munkából hazafele mentem, mikor megcsörrent
a mobilom.
- Igen, tessék! – vettem fel.
- Szia Mandy! – szólt bele egy ismerős hang.
- David? – esett le az állam.
- Igen. Nagyon hiányzol. Kérlek ne haragudj rám.
Én felelőtlen voltam és …
- Ne folytasd. – mondtam, majd kinyomtam, de pár perc
múlva újra megszólalt, de kinyomtam,
Majd megint és megint. Az elkövetkező pár napban,
folyton hívogatott és sms-ekkel halmozott el. Volt hogy
egy nap 20 sms-t kaptam. Bocsánatkérés jellegűek
voltak, valamint idézetek. Hihetetlen volt, hogy mennyire
hajtott David. Volt hogy napokig nem volt bekapcsolva a telefonom, mert
már az agyamra ment. Egyik reggel amikor bekapcsoltam,
vártam a sok üzenetet, de egy sem volt. És azon a
napon se. Se egy sms, se egy telefon. Annyiban hagytam a dolgot
és készülődni kezdtem, és a
szállodába siettem. Leváltottuk az
éjszakaiakat, a helyükre léptünk. Munkaidőm
lejárta előtt egy órával, ismerős ember
lépett be a Szitakötő ajtaján.
- Te úúúr istenn! – kapaszkodtam meg az
asztalba. – Ez ő.
- Ki? – kérdezte ekkor meg Lora a munkatársam.
- David. – mondtam majd lebújtam az asztal alá.
- Most meg mit csinálsz? – nézett rám
érdekesen.
- Hát elbújok előle. Ha kérdezi, nem is
hallottál rólam.
- Hát jó – vonta meg a vállát.
- Szia! – hallottam meg David hangját.
- Szia! Miben segíthetek? – kérdezte Lora.
- Mandy Mooret keresem. Az édesanyja azt mondta, hogy itt
dolgozik.
- Hát… - kezdte el Lora, majd néma csend
következett.
- Szóval itt vagy – nézett be az asztal alá
David.
- Itt – fogtam a fejem, majd kimásztam az asztal
alól – Épp iratokat kerestem… - hebegtem.
- Értem… - mosolygott, és én nem
bírtam rá haragudni, olyan édesen nézett.
– Mikor végzel?
- 1 óra múlva. – feleltem.
- Akkor megvárlak.
- Rendben, ülj le addig valahova.
- Mandy nyugodtan elmehetsz. Szerdánként úgy sincs
nagy forgalom. – ajánlotta fel Lora.
- Biztos? – húztam a szám. – És mi van
ha jön Prure?
- Majd kitalálok valamit. Menj csak. – kacsintott.
- Hálás vagyok. – mosolyogtam. – Akkor majd
holnap. Szia
- Szia! – köszönt el Lora.
- Gyere, menjünk David – karoltam belé, majd
elindultunk hazafele.
Az úton nem szóltunk egymáshoz, csak mosolyogtunk.
Szerintem egyikőnk se tudta, hogy mit mondjon. Amikor
hazaértünk, végre megtörte a csendet David.
- Szóval itt laksz – nézett körbe.
- Itt bizony. – mosolyogtam. – Éhes vagy?
- Igen – felelte.
- Akkor összedobok valami vacsit. – mondtam majd a
konyhába siettem.
- Mandy, én úgy sajnálom… - kezdett bele.
- Semmi gond, csak elég rosszul esett. Rád nem tudok
haragudni… Te ilyen vagy és én így
elfogadlak, de még egyszer kérlek ne forduljon elő
ilyesmi, mert azt nem élem túl – és
közben egy könnycsepp folyt végig az arcomon, majd
kettő és három..
- Ne sírj! – ölelt magához.
- Tudod milyen rossz volt ellökni magamtól azt aki nagyon
fontos nekem? Tudod?
- Nem. – szorított magához. – De most itt
vagyok, veled.
- De meddig? Hm? Mondd, meddig? – néztem a szemébe.
- Lélekben örökké, de fizikailag csak holnapig.
– mondta és ezzel egy mosolyt csalt az arcomra.
- Alszol itt? – ajánlottam fel.
- Elfogadom, köszönöm.
- Nincs mit – mosolyogtam, majd kibújtam a karjai
közül.
Megcsináltam a vacsorát, elfogyasztottuk, majd
egyesével letusoltunk. Ezután megbeszéltünk
mindent egymás között, mint régen, de most
inkább kettőnkről volt szó.
- Gyere haza – kérlelt.
- Nem, David. Itt maradok.
- De mért? Nem jobb otthon?
- Nem. Ott nap mint nap el kell viselnem Lucet. És azt is hogy
nem vagy velem, hogy nem alkotunk egy párt, holott…
- És ha most más lenne?
- De nem lesz más. – feleltem. – Ismerlek, és
te is jól ismered magad.
- De megváltozok!
- Ezt csak próbálni tudod.. Nem tudsz változni, ha
ilyen vagy.
- Majd meglátod…
- Majd meglátom – ismételtem, majd bebújtam
az ágyba.
David is követett. Adott egy jó éjt puszit, majd
átkarolt, és így aludtunk el.