Miss Murder
1. fejezet
Az én életem kicst
más mint a többi 28 éves fiatal nőé. A
munkám nem hétköznapi, és emiatt nem
hétköznapi az életem sem. És most jön a
kérdés, mi is az én munkám?! Azt most
még nem árulom el, talán rájöttök
magatok is. A lakhelyem, a kinézetem és
személyazonosságom folyton változik.
A gyermekkoromat árvaházban töltöttem, majd
mikor kiköltöztem egy, akkoriban még 30éves,
Peter Ross nevezetű férfi karolt fel. Nap mint nap megfigyelt.
Végignézte az ügyes bolti lopásaimat, azt is
mikor bántani próbáltak ám nem jött
össze, mert az utca megtanított, erőssé tett
és könnyen legyőztem támadóimat.
Miután jó pár hónapig figyelt, egy nap
odajött hozzám, lakást, pénzt, munkát
ígért nekem. Elfogadtam, hiszen 18 évesen
elég rossz helyzetben voltam. Taníttatott, nyelv
órákra járatott,
színjátszásra és mindenféle sportra.
Az első pár hét kemény volt, de kezdtem megszokni
a dolgokat. Azóta neki dolgozok.
Egy délután ültem, az akkori lakóhelyemhez
közeli kávéházban, ami mellesleg
gyönyörű kilátást nyújtott a
római Szent Péter bazilika épületére,
újságot olvasva és kávét iszogatva.
Nem élvezhettem sokáig a pihenést,
megszólalt a mobilom.
- Igen? - vettem fel.
- Munka van kislány - Peter mindig így
szólított.
- Indulok - majd kinyomtam, némi pénzt tettem az
asztalra, majd elindultam Peterhez.
Végigrobogtam az utcákon, elég
régóta voltam már itt, hogy eligazodjak ezen a
nagy városon. Mikor megérkeztem, benyitottam a nagy
épület ajtaján, egyenesen Peter
irodájában. Ott aztán kopogtam, majd a "Szabad"
szó hallatára benyitottam.
- Szia Mandy! Ülj le! - mondta.
- Szia Peter! - mosolyogtam, majd leültem vele szembe. - Hova
megyek? - kérdeztem.
- Irány Kanada! Pontosabban Montreal. Mindent megtalálsz
ebben a dossziéban - nyújtotta át.
- Mond, hogy nem megint egy jóképű, korombeli
férfi! - nyitottam szét a dossziét. - Jajj, de!
Direkt csinálod? - néztem rá félig
mosolyogva vélig mérgesen.
- Nem én. - kezdte el.
- Tudom, tudom. " Nem én mondom meg kit kell, én is
úgy kapom az utasítást! "
- Ne pimaszkodj! - mosolygott.
- Mikor kell indulnom?
- Ma este. Repülőjegy is bent van. Az új
személyaznososság, útlevél,
igazolványok.
- Nem leheték most az egyszer Mandy Moore? Olyan rég nem
szólítottak a nevemen rajtad meg Scotton
kívül - Scott korboncnok.
- Nem. Amint beléptél a repülőtérre Rose
Carlson vagy! De nézd a jó oldalát, a külsőd
maradhat így! - mosolygott.
- Há isten! A hajam már tök odavan a sok
festéstől. - forgattam a szemeim.
- Jajj, el ne felejtsem! Itt az új telefonod is! Ezentúl
ezen hívlak. És most indulj! Pakolj és menj! -
utasított.
- Rendben! Akkor szia!
- Szia! Jó munkát!
- Kössz. - néztem rá mérgesen.
Otthon áttanulmányoztam a dossziét.
- David Desrosiers. - mondtam ki a nevét. - Ez francia? -
néztem furcsán. - Úgy nézem a
szomszédja leszek. 29 éves,
egyedülálló. Otthagyta a mennyasszonya?
Szegény.. Én biztos nem hagynám ott, de már
késő... Üzletvezető. Akkor pénzes lehet. - mormogtam.
Miután alaposan átnéztem, összepakoltam a
bőröndömbe, majd taxit hívtam. Indultam a
reptérre. Ott aztán mindent elintéztem,
búcsút mondtam Mandy Moore-nak, felszálltam a
gépre. Kicsit el is bóbiskoltam. Arra keltem fel, hogy
bemonják, hogy leszállunk hamarosan, így
bekötöttem magam.
A repülőről leszállva, váltottam pénzt.
Aztán taxiba szálltam, bediktáltam a
dossziéban álló címet, aztán 20 perc
kocsikázás után megállt egy szép
családi ház előtt. Kiszálltam a taxiból,
kivettem a csomagjaimat.
- Üdv édes otthon! - motyogtam, majd elindultam az
ajtó felé.