Történetek ~ Mandy Moore

Song to say goodbye


14. fejezet

Én érkeztem meg legelsőnek, Tonyt leszámítva. Beléptem a terembe és elhasaltam a kanapén. Tony éppen zenét hallgatott nagy és hatalmas fülhallgatóval a fülén, így észre se vette, hogy ott vagyok mögötte. Elkezdett énekelni, és akkor ért a felismerés, hogy a mi számunkat énekli. Nevetés tört ki belőlem. Lucyék ekkor érkeztek meg.
 
- Szia – köszönt, de én hamar lepisszegtem.
- Ssss… - mosolyogtam. – Hallgassátok Tonyt. – kuncogtam.
- Ez a mi számunk – jött rá Summer én pedig hevesen bólogattam.
- Van egy ötletem – huncutul viogyorogtam.
 
Lassan mögé lopakodtunk, és elkezdtük vele énekelni a dalt. Tony ijedten kapta le a füléről a hallgatót, és a szívéhez kapott.
 
- Lányok, ti mióta vagytok itt? – vörösödött el egy kicsit Tony. – A frászt hoztátok rám.
- Egy ideje – nevettem.
- Sejthettem volna. Na de kezdjük is el… Remélem írtál dalt, mert ha nem annak Peter nem örülne. – nézett rám szúrós szemmel Tony.
- Nem kell beszarni – kaptam elő a dalt a táskámból.
- Azért ám! Csak így tovább. – kacsintott, majd rávágott a seggemre én pedig ezzel a lendülettel le is kevertem neki egy pofont.
- Ezt most fejezd be – mordultam rá.
- Bocsi… Ez csak amolyan baráti gesztus volt – magyarázkodott.
- Davidtől ezért olyan baráti gesztust kapnál…- majd megint csúnyán néztem rá, és bevonultam a stúdióba.
 
Nekikezdtünk az új dal begyakorlásához. Meglepődtem, mert mindenki szinte átélte a dalt, így igazán könnyű volt megtanulni. A dal harmadszori eljátszása után, mind a négyen kívülről fújtuk a számot. Igazán pörgős volt, de volt benne egy rész, amikor csakis és kizárólag a szenvedély uralkodott a dal felett. Tonynak is meglehetősen táncolt. Azt mondta, másnap fel is vehetjük a dalt. És persze tovább noszogatott a dalírásra, de hát valaminek történnie kell, hogy én ihletet kapjak…
 
És ha most azt hiszitek, írói válságba kerültem, azt kell hogy mondjam: Nem. Vagyis inkább azt hogy sajnos nem. Ugyanis a következő héten olyan dolog történt amibe képtelen voltam beletörődni.
 
- Szia kicsim – vettem fel a telefonom.
- Szia – szólt bele nyersen a telefonba.
- Mi a baj? – kérdeztem rá egyből.
- Személyesen kéne ezt… - motyogta.  – Le tudsz jönni?
- Persze. – mondtam, közben elkezdett remegni a kezem és a lábam is.
- Akkor gyere le, és a parkban találkozunk. – majd kinyomta.
 
- Mama, lemegyek egy kicsit, majd jövök – és már siettem is a parkban. David még nem volt ott, de nem sokat kellett rá várnom. Messziről látszódott az arcán, hogy valami nem stimmel…