Song to say goodbye
15. fejezet
- Szia!
- Beszélni akartál... - remegett a hangom.
- Igen... Tudod - kezdett bele, majd leültetett egy közeli padra és leült mellém.
- Igen? - csuklott el a hangom.
- Mondtam már talán, hogy volt egy hosszú kapcsolatom előtted... Én rájöttem, hogy ez a mi kapcsolatunk nem fog
menni. Többet érzek Virginia iránt, mint irántad. Legalábbis most ezt érzem. Össze vagyok zavarodva. Nem tudom mit
kellene tennem. - vakarta a fejét, miközben én hullattam a könnyeimet. - Tudom, szemét vagyok, hogy ezt tettem
veled. De, nekem így jobb... És sajnálom. Vége - nézett rám a mondandója végén, én pedig nem bírtam zokogni
kezdtem, és rohanni, keresztül a bokrokon és fákon.
- Mandy! - kiáltott utánam Dave. - Ne fuss el! Kérlek! - majd elkapta a karom és megállított. - Nem szeretném, hogy
haragudj rám. Ha úgy mint párkapcsolat ez nem működik, barátságként biztos menni fog. - fürkészte az arcom. -
Szólalj meg! - suttogta.
- Nem tudok - sírtam még mindig. - Nem tudom, hogy honnan jött ez neked, és mióta nem érzel irántam semmit... Mert
mindig mondtad hogy szeretsz. És hogy komolyan gondolod. Hát végig hazudtál? - kiabáltam. - Hogy tehetted ezt
velem?! Ha nem éreztél irántam semmit és tuttad, hogy milyen vagyok, mivel elég hamar emgnyíltam neked, akkor mért
húztál meg, és dobtál el mint egy babát?! Mért nem vagyok én senkinek jó?! Mért nem felelek meg senkinek?! -
üvöltöttem sírva. - Miért?!
David nem felelt, csak megpuszilta az arcom és elment. Amilyen hírtelen jött az életembe, olyan hírtelen ki is
sétált belőle. Nem tudtam mit kezdjek az életemmel. A mamának dobtam egy sms-t "Mama, nem otthon alszom, hanem
Lucynál. Remélem nem baj. Jó éjt. Puszi. "
Igazából nem tudtam, hogy hova menjek. Haza nem akartam, képtelen voltam szembe nézni a mamával. Annyira ismer, és
annyira átlát rajtam. Nem tudok neki hazudni.
Első embernek a neve, aki szembe jutott Pierre volt. Úgy éreztem muszáj beszélnem vele. Talán ő többet tud, talán
mond nekem valamit. Titkon ezt reméltem. Futásnak eredtem, hogy minél hamarabb oda érjek. Meg sem álltam Pierre
házáig. Az ajtóba megálltam, erőt gyűjtöttem, hogy egy percre abba hagyjam a sírást, majd becsengettem.
Pierre kinyitotta az ajtót. Benéztem az ajtón, és megláttam Davidet a nappaliban. Háttal ült nekem, sört
szorongatott a kezébe.
- Szia Mandy! - ölelt meg Pierre, miközben maga mögött az ajtót becsukta.
- Szia! - csuklott el a hangom.
- Hogy vagy? - simogatta a hátam.
- Én... Én... - zokogtam. - Nem tudom elhinni. Te tudtál erről?! Hogy nekem csak hazudik? - hüppögtem.
- Nem fogok hazudni. Egy pár napja tudom én is csak.
- De mért?!
- Hülye ez a David. Egy ilyen lányt nem talál még egyet ezen a földön, mint amilyen te vagy. Virginia útált minket,
és kisajátította magának Davidet. De te szeretsz minket, nem sajátítottad ki magadnak, és nagyon megszerettünk.
Daviddel ma beszélek, megpróbálom észhez téríteni.
- Köszönöm Pierre. Titkon azt remélem, hogy észhez tér, és kibékülünk. De nem tudom... Pierre én nem tudok David
nélkül élni. - bújtam hozzá.
- Gyere ide te - puszilta meg a fejem bubját. - Az lesz most a legjobb, ha elmész, mielőtt még David szagot fog.
Menj Chloehoz, majd értesítem, hogy mész hozzájuk.
- Rendben. Szia - bújtam ki a karjai közül.
- Mandy! - suttogta a nevem. - Fel a fejjel. - bíztatott, mire én egy halvány mosolyt ejtettem meg felé.
Mikor becsukta maga mögött az ajtót, hallottam David hangját, amint azt kérdezi: "ki volt az?" és Pierre letudja
annyival, hogy : "csak a szomszéd kereste anyuékat..."
Az irányt Chloe és Luce felé vettem. Oda már viszont busszal mentem, mert teljesen kimerültem a sok sírás miatt, és
a gyors hajrám miatt, amit Pierre háza felé tettem meg.