When a dream comes true
23. fejezet
Fotózásra is
hívtak minket a klipp megjelenése után. Mi
lettünk az egyik divatújság címlapján.
Luce kezdte elfelejteni Benjit, de mindig volt valami, ami
lehúzta, így újra csak Benji járt a
fejébe.
Egyre kevesebb időt töltöttem Billyvel, mivel én se
és ő se ért rá. Egy nap, mikor náluk
voltam, elég csúnyán összevesztünk.
- Miss Híresség, adna egy csókot? -
kérdezte Billy.
- Most mit kell itt izélni?! - háborodtam fel, hiszen
tudtam, hogy gúnyolódik Billy.
- Tudud, egyre kevesebbet vagy velem! És
megváltoztál. Nem törődsz velem! A
híresség az agyadra megy! - kelt ki magából!
- Oh bocsánat, hogy teljesítettem az álmomat!
Tudod te is nagyon jól, hogy mivel jár, ha az embernek
van egy zenekara! - kiabálltam rá.
- Szerinted?! Nem ok a zenekar arra, hogy ne legyél velem!
- Szerintem az van, hogy te nem közlöd velem sose, hogy mikor
érsz RÁM! Neked nincs időd RÁM! Hívlak
és nem érsz rá, bármikor hívlak.
Tudod mit, gondolkodj el magadon! Szálj magadba! - mondtam, majd
fogtam magam és beszáltam az ujjonnan vett autómba
és elhajtottam.
Az eszem nem az uton járt, hanem Billyn. Épp egy
kereszteződésbe hajottam át, ahol nem adták meg az
elsőbbséget nekem, és belémjöttek.
Az utolsó emlékfoszlány, hogy elnézek balra
és valaki belémjön. A következő
emlékfoszlányom pedig:
- Hol vagyok? - nyitottam ki a szemem. - Mi ez a vakító
fehérség?
- Szia kicsim! Úgy sajnálom! Nem akartam, hogy bajod
essen. - folyt végig egy könnycsepp Billy arcán.
- Ugyan nem a te hibád! Ne okold magad! Inkább mondd el,
hogy mi történt.
- Autóbaleseted volt - hajotta le a fejét.
- És mi bajom? - kérdeztem.
- Hát.. - kezdett volna bele, de ekkor bejött az orvos.
- Szép napot Miss Moore!
- Szebbet doktor úr!
- Hogy van?
- Mint akinek autóbalesete volt. Tájékoztatna
arról, hogy mi bajom van?- kérdeztem, mit sem sejtve.
- Igen, természetesen. Azért jöttem. Az
autóbaleset következtében súlyos
fejsérülést szerzett, így
megsérült a mozgásközpontja. Érdekes
mód nem bénult le az egész teste, csak
combtól lefele. - mondta, majd megszúrta egy tűvel a
lábam. Valóban nem éreztem semmit.
- Hogy mi? Ez nem lehet igaz! - próbáltam
megmozdítani. - Mozdulj már meg! -
ordítottam rá a lábaimra. Majd sírni
kezdtem. Billy megfogta a kezem és bíztatott.
- Kicsim, nem lesz semmi baj!
- Még hogy nem lesz semmi baj? Már van baj! - hajtottam
le a fejem.
- Miss Moore, a lábbénulása, csak
részleges. Visszanyerheti. Heti 3szor kell járnia
tornára és kezelésekre.
- Doktor úr, mondja meg őszintétn. Lábra tudok
majd állni valaha?!
- Igen, legalábbis minden reményünk az. Holnap haza
mehet. Ma még elvégznk pár vizsgálatot. A
viszont látásra.
- Viszlát! - köszönt Billy, én cska
biccentettem.
Nagyon magam alatt voltam...