When a dream comes true
45. fejezet
- Jó napot! -
köszönt a főorvos. - Melyikük Mandy Moore?
- Én vagyok! - léptem oda türelmetlenül
és közben majd összeestem az ijedségtől.
- Üdvözlöm. Dr. Morisson vagyok. Billy Martin
életveszélybe került és az utolsó
fél óráig úgy tünt
elveszítjük, de erős volt és sikerült
megmenteni. Az előttük hajtó kamionnak defektje lett
és keresztbefordult az úton, ők bedig belehajtottak. A
sofőrt nem tudtuk megmenteni. Billy helyzete még kritikus
és kómában van. Nem tudhatjuk, hogy meddig, de
ameddig csak tudjuk, gépeken tartjuk. De ha nem ébred fel
1 hónap múlva se, akkor kénytelenek leszünk
őt elengedni. - mondta az orvos miközben én ledermedve
hallottam. Próbáltam erősnek tűnni de legbelül
rég sírtam már.
- És doktor úr, Joel Madden hogy van? - kérdezte
Chloe.
- Ő jobban van. Bár súlyos belső és külső
sérüléseket szenvedett. Ne haragudjanak, de most
mennem kell - indult Dr. Morisson a folyosón el.
- Doktor úr! - szóltam utána.
- Igen? - fordult vissza.
- Bemehetünk hozzá?
- Be! És kitartás! Reménykedjünk! -
válaszolta majd elsietett.
- Jajj Chloe - tört ki belőlem a sírás.
- Gyere ide kisszivem. - ölelt meg. - Nem lesz semmi baj. Minden
rendbe jön. - nyugtatgatott, de hiába, én csak
sírtam és sírtam.
Bementünk Billy kórtermében. Szörnyű
látvány volt. Csövek lógtak ki mindenhonnan
belőle, a feje be volt kötve, gépek tömlekege vette
körül.
- Billy kincsem! - mentem oda hozzá és a fedetlen
arcát simogattam. - Kérlek légy erős és
ébredj fel! Szükségem van rád, vagyis
szükségünk. Az fiaidat hordom a szívem alatt,
szükségem van rád! - zokogtam, de választ nem
kaptam.
Egész nap bent voltam nála, tapottat sem mozdultam
mellőle. Néha a nővérek bejöttek valamit
babrálni és ellenőrizni, néha
megkérdezték, hogy hogy vagyok, majd választ nem
kapva kimentek. Benji is meg-meglátogatott minket, de neki a
testvére mellett kellett lennie nagyrészt és a
sajtóval kellett törődnie.
1-1 órára mentem haza amíg rendbeszedtem magam. A
kaját Chloe hozta nekem mindig be.
- Mandy, enned kell! - förmedt rám Chloe.
- Nem vagyok éhes!
- De muszáj! Gondolj a gyerekekre! - fogta meg a kerekedő
pocakom.
- Igaz... - mondtam majd enni kezdtem, mert nem bírtam volna ki
azt, hogy elveszítsem a közös gyermekeinket.
Teltek a napok, a hetek, októberbe léptünk. Egyik
nap Joel jött be hozzánk.
- Szia Mandy! - köszönt.
- Joel! Szia! Hogy vagy? - mentem oda hozzá.
- Jobban, köszönöm. - mosolygott. - Billy?
- Semmi változás. De érzem, hogy él
és hall minket, csak valamiért nem tud felébrdeni.
- Akkor biztos felébred. Folyton rólad beszélt a
turné alatt, hogy milyen boldog, hogy veled van és hogy
terhes vagy. Nagyon szeret.
- Jajj Joel, ne mondd tovább mert a szívem szakad meg! -
mondtam, majd könnyes szemekkel ránéztem, ekkor a
főorvos jött be.
- Jó napot!
- Jó napot doktor úr! - köszöntem neki, tudva,
hogy mért jött.
- Tudja, hogy letelt az 1 hónap? - nézett rám,
majd 3 nővér jött be a kórterembe.
- Tudom, de doktor úr, kérem adjon még egyetlen
egy napot! Nagyonszépen kérem! - folyt végig a
könny az arcomon.
- Rendben van, de egy nap, semmi több.
- Köszönöm - hálálkodtam és
reméltem, hogy Billy felébred a
kómából.
- Viszlát holnap! - mondta, majd ismét eltűnt.
Összenéztünk Joellel és tudtuk mire gondol a
másik. "Bárcsak felébredne"