Won't go home without you
2. fejezet
Mikor aztán hazaértem, leraktam a
táskám, és egyből megkerestem anyuékat,
hiszen a montreáli dolog attól még nagyon
érdekelt.
- Anya, apa! Megjöttem! - kibáltam, hogy aztán
meghalljam ők merre vannak.
- Itt vagyunk a nappaliba! - kiáltotta vissza anya.
- Á, sziasztok! - köszöntem a nappaliba
összegyült tömegnek, hiszen az egész
szomszédság ott volt (Lucyék).
- Szóval hallottunk erről a kis kiruccanásról -
fordult felém apa.
- A lányok már mindent elmondtak - folytatta anya.
- Viszton egy kikötésem van - folytatta apa.
- Mégpedig? - néztem furcsán.
- A felét meg kell keresned. A másik felét mi
álljuk és a költő pénzt is. Csak, hogy
lássuk, tényleg akarod-e és ez nem egy
újabb őrület, mint a kígyók vagy a
hegedülés.
- Állom. De ho...
- Nálunk - vágott a szavamba Lucy anyukája.
Zöldséges üzletük volt, ők maguk
termesztették a zöldségeket,
gyümölcsöket.
- A lányok is dolgozni fognak? - érdeklődtem.
- Igen, de nem ugyan ott ahol a másik, mert abból munka
nem lesz csak hülyéskedés. Itt pedig komoly
tétről van szó - mosolygott anya.
- Ez tiszta - bólogattam. - Ha most nem
bánjátok, elrabolnám a lányokat - majd
Lucera és Chloera néztem, aztán elindultam a
szobám felé, majd ők is.
Leültem az ágyamra, a lányok látták,
hogy valami nincs rendben, így leültek velem szembe a
földre.
- Tudjátok mi volt ma? - kérdeztem lehangoltan, de ők
csak értetlenül néztek. - Vártam Samet
szokás szerint, de nem jött. Aztán
megkérdeztem Susan nénit, hogy nem-e látta....
És látta. Egy másik lány
társaságával... Ti nem tudtok erről semmit? -
kérdeztem, most már kétségbeesve. A
lányok összenéztek.
- Tudod Mandy... - kezdte el Lucy.
- Ne, ne, nee. Mondd, hogy nem csalt meg, és még szeret.
Mondd, hogy nem akar elhagyni - folytak a könnyek a szememből,
hiszen a puszta gondolattól is, hogy Sam elhagy rosszul voltam.
- A múlt héten, amikor nem jöttél velünk
bulizni, Sam elég sokat ivott. És aztán
láttuk egy lánnyal kimenni... - vallotta be Lucy.
- És nekem erről mikor akartatok szólni úgy
mégis? - csattantam fel.
- Nem tudtuk, hogy mit tegyünk! Elmondjuk, és akkor
összetörsz, vagy ne és amikor majd te jösz
rá akkor méginkább összetörsz.
Úgy gondoltuk megvárjuk míg találunk valami
megoldást... - magyarázta Chloe.
- De nem találtunk - fejezte be Luce.
- Pedig milyen jó volt minden. Mit rontok folyton el?
Mondjátok meg, mi azt istenért kell mindenkinek
átvágnia engem?! - zokogtam.
- Jajj Mandy - öleltek meg a lányok. - Te nem tehetsz erről.
- Nem, nem, hát persze. De kicsit unom már ezt a
szöveget. Mi van, ha tényleg én tehetek róla,
ha én nem vagyok elég szerethető. Jó, nem tudom
mit várok az élettől. Ez egy darab szar -
mérgelődtem, majd kimentem az erkélyemre és
előkapartam a dugicigim.
- Azt hittem leszoktál - nézett rám
szúrós szemmel Chloe.
- Én is - vontam meg a vállam, majd
rágyújtottam.
Leültünk az erkélyen lévő 3 székre
és csak néztünk a semmibe. Igazándiból
nem a semmibe, hanem Luce kitárt ablakát
néztük. Néztük, majd Lucy felcsattant.
- Innen ennyire be lehet látni? - húzta fel a
szemöldökét, majd hírtelen nevetni kezdett.
- Ha tudnád miket szoktam látni - nevettem én is a
könnyes szemeimmel.
- Én inkább nem akarom tudni - szólalt meg chloe,
majd tovább nevettünk.
Mikor már a nikotin jól átjárta a
szervezetem, visszamentünk a szobámba. A lányoknak
azonban hamarosan menniük kellett, így hamar egyedül
maradtam.
Elővettem az aznap feladott házit és nekiláttam a
tanulásnak. Mikor aztán ezzel is végeztem
bekapcsoltam a gépem és beültem elé,
aztán benyomtam a zenét. Pechemre pont egy szomorú
szám szólalt meg, aztán pedig nem bírtam
leállni a szerelmes, vagy épp szomorú
muzsikáról. Innen pedig egyenes út vezetett a
bömböléshez. Elhasaltam az ágyamon és
csak sírtam, sírtam és sírtam. Nagyon
nagyot csalódtam Samben. A számomra eddig
tökéletes ember, most olyan
visszataszítóvá vált, mint még soha
más. Nem tudtam, hogy mi lesz ez után, csak azt, hogy
perpillanat nagyon fáj.