Kay Elliot - Prológus

[Seya]

*Nem, tényleg nincs nálad a táskád, és különben is. Ennyi erővel hagyhattad a múltkori farmered zsebében, abban a kis szütyőben, amit bulizni vittél magaddal, kicsaphattad otthon a kis asztalra, hogy eszedben legyen, ha elindulsz - bár akkor a drágalátos bátyád tuti agyonszekált volna az idegen srác idegen diákja miatt. Apropó Shane. Elevenen hasít beléd az emlék, mintha épp most dorgálna meg a maga játékos, mégis véresen komoly módján, mutatóujjával keményen a szívedre mutatva: "....csak szólni akartam, hogy este összeülünk a bandával itt, a Zöld Zónában, és mivel van egy óriási hírem, amit akkor szeretnék bejelenteni, örülnék neki, ha te is eljönnél. Hatkor." Az ígéret csengettyűje halkan rezeg a füled mögött, mint egy szitakötő szárnya - képtelen vagy megmondani, valóban hallod-e, és vajon a bolthoz tartozó kis tilinkót hallod, amint a furcsa kölyök lelép a vásárolt könyvvel, vagy csak egy képzelt hangocskát, ami minden furcsaságával együtt félelmetesen ismerős. Este hat, Zöld Zóna. Ígéretet tettél, de:*
- Igazából már igent mondtál este. *Neveti el magát Zackary a vonal túlsó végén, amitől édes libabőrök szaladnak fel a nyakadon.* Örülök. *Ejti könnyed, lelkes mosollyal a hangjában, amiből süt a megkönnyebbültség.* Akkor érted megyek hétre aa... *Na igen. Még Mr. Tökély is elveszhet a tudatlanságban, ettől pedig a telefonbeszélgetés perzselő, réges-régről ismerős intimitása megriad, mint egy megzavart lepke. A kezedben sebesen dobogó szívként lüktet a kagyló, vagy a tenyeredben futó erekben tovazubogó vért érzed pulzálni a bőröd alatt? Mintha a találkának tétje lenne - nyugtalanság fészkelődik a mellkasodba, Zack hangja pedig egy árnyalatnyit mélyül, a szavai pergőbben csengnek.*
- Hm. Legyen inkább öt, és találkozzunk a Vak lány szökőkútjánál. Tudod, hol van, ugye? *Hát persze. Jó közel a Zöld Zónához, kábé két buszmegállónyira, és emlékeid szerint a térről induló metró egyenesen kivisz a vidámparkhoz.*

[Kay Elliot]

- Aha, máris.. - kissé kábán kotorászom magam körül, a táskám után kutatva, mire ráeszmélek, hogy a táskámat nem is hoztam magammal a telefonhoz. Legszívesebben csak bambulnék tovább, hallgatva ezt az édes csukladozást a vonal másik végén. Valójában el sem kell képzelnem, hogy nézhet ki Zack, az arca magától épül bele a gondolataimba. Olyan egyszerűen megy, mintha itt állna velem szemben! Ez már nem is puszta emlék, annál sokkal intenzívebb, és minél tovább engedek neki, annál misztikusabb jeleneteket tár elém a puszta tekintete által. Kiránt a könyvtárból, és elnyílt szájjal bámulok a semmibe, egyszersmind a valaha volt leggyönyörűbb látomásba, amit egész biztosan nem az én agyam vetít elém. Az érzékeim összezavarodnak, hallom a szemek színét, kilépett a képzeletből. Megborzongok. Csengő, csengettek. De hát a boltban vagyok. És úgy kapaszkodom a telefonba, mint öregember a botjába. Nekem egészen elment az eszem!
- Vidámpark..? - Értetlenül ismétlem a kérdését. Jelen pillanatban abban sem vagyok biztos, hogy nem zuhanok a Föld közepébe a cipőm talpán keresztül. - Hát végül is... ezer éve nem voltam vidámparkban. Igent kellene mondanom? - Nem! Határozottan nem. Ez az alak egyszerűen túl... furcsa! Túl furcsa nekem, jobb lenne letenni a telefont, és feladni neki postán a mittudoménmijét.
- A vidámpark jól hangzik.
Látnom kell őt.

[Seya]

*Nem áll mögötted senki, csak a könyvespolcok szorítják egymásénak sötét fából összeütött vállaikat. Zack hangján hallod, hogy a srác mosolyog.*
- Oké, semmi gáz. Csak azt kérdeztem, hogy megnéznéd-e nekem a táskádban. *Fogalmad sincs, pimasz vagy inkább földöntúlian gyönyörű lehet a mosolya, de az arcodat sütő tekintete minden pislantáskor égeti a retinád. Egyre élénkebben, a többi részlet pedig lassan a homályé lesz. Először csak a kocsma képe oldódik bele a szürke szemekbe, és helyette megjelennek a holdezüsthöz hasonló íriszekben az első fehérarany foltok, sötétebb árnyalatba fordult félkörök árnyékai, kráterek... Kráterek? A látomás tovalebben, és te ott találod magad a hátsó helyiségben, a szusszanóban, kezedben a kagylóval. Halk csengettyűszó úszik a levegőben, épp a füled mellett, mint egy ígéret hallhatatlan szava.
Egyáltalán, mióta ácsorogsz ott? Zack talán eddig is beszélt hozzád, talán csak hallgatott a vonal túlfelén, és valami értelmes válaszra várt tőled, mindenesetre halk, tűnődő hümmentést hallat, mielőtt folytatná.*
- Akkor, gondolom, a vidámpark sem áll. *Rövidke csend, amiben ott remeg a kérdés: vagy igen?*

[Kay Elliot]

Hmm... beállt a kínos csend? Egyelőre hagyom, hadd szenvedjen meg velem - én már csak ilyen nehezen kapható vagyok -, és én is hallgatok. De ez így valahogy mégsem olyan kínos, mint mondjuk amikor Abel utálatos anyjával kell beszélgetnem. Ez a mostani csend egészen más. Ki kell nevetnem magam, ha azt mondom, hogy egészen intim. Pedig az. Szörnyen ismerős a srác, Zackary Moon.. Zack Moon. Olyan, mintha régóta ismerném a nevét. Meg a hangját, és ezt a szuszogást is. Mintha sokszor összefutnánk, mintha egy másik idősíkban jó barátok volnánk, vagy talán valami több is..
Úgy érzem, megszólít, bár a telefon még mindig néma, de reflexből hátrafordulok. Nem tudom, mire számítottam, talán hogy ott áll mögöttem a pasas, és úgy bámul rám? Te-le-fo-ná-lunk. Jesszus, milyen furcsa érzés. A testemet kívül-belül meleg járja át - ez a Moon tényleg tud valamit! -, mint egy gyors csókváltás előtti pillanatban. Végigfut a hideg a bőrömön a gondolatra. Vagy Zackary sóhajaira.

Máskor simán lecsapnám a kagylót, ez a hangtalan szuszogás felér egy zaklatással, főleg, hogy Zack valóban egy idegen. De ha nem tetszene a helyzet, már rég megszakítottam volna a vonalat. Őszintén szólva, elég kellemes a hangja. Bár látnám az arcát is. Nem emlékszem rá.. Csak a szemeire, azokra a bámulatos szemeire, és néhány apró részletre. Ez mind semmi.. De a tekintetét tényleg nem lehet elfelejteni. Mintha az emlékeimből nézne keresztül, a jelenen át, egyenesen rám..
- Hmmi, micsoda? Ja, igen, itt vagyok! Csak elgondolkoztam. Dee emlékszem rád, persze - fél igazság - Szóval akkor mi lesz most?

[Seya]

*A vonal túlfelén röviden hallgat az önmagát Zackary Moonnak nevező fiú. Túl némának tetszik ez a csönd, mintha félretette volna a kagylót, de az érzékeid azt súgják, nagyon is ott van. Sőt. Túlontúl közel van. Hülyeség, tiszta sor, mégis esküdni mernél rá, hogy az ő lélegzete melege borzongatja végig időről-időre a karodon a bőrt - nyugodt, őrült biztonságot sugalló esztelenséggel. De érzed. Amikor megszólal, a hangja végigcirógat az arcodon, és ettől kiráz a hideg.*
- Igen, megkértelek rá, hogy fogd meg nekem egy kicsit, míg visszaviszem a söröket az asztalokhoz. *Folytatja valamelyest tompább hangon, mintha a ténytől, hogy nem emlékszel rá, a vonzereje is megszürkült, elszomorodott volna. Így is gyönyörű lehet. Az egyszerű, fekete telefonkagyló a maga puritánságával egyszerűen nem illik a képbe. Útban van. Halk, bosszús sóhaj kócol a hajad szálai közé, neked pedig bevillan egy kép - ezüstszürke szempár, amint a sarokból figyel. A többi részletet borzasztó nehéz kivenni, túl elmosódott a kép, mintha részeg ködfátylon át bámulnál át az imbolygó téren át a sarokig. Volt ott valami határozottan piros... Semmi más színre nem emlékszel, csak az ezüstszürkére, és az egybemosódó szürkeségből feléd üvöltő vörösre. Két keresztezett, kopott farmeres lábszárra... Piros volt a cipője. Talán. Nem. Piros a cipője. Piros a cipője és az emlékeid tompa függönyén át egyenesen rád bámul kérdőn.* Kay? Ott vagy még?

[Kay Elliot]

Csodálatos. Ha Abelre kéne bíznom az életemet, már tutira hulla lennék. Megkajálom a srácot, de meg kell hagyni, semmi érzéke a finom dolgokhoz. Egy finom kis ferdítés, kegyes hazugság a nagyobb jó érdekében... áá, csak úgy durr bele, végigtrappolna a sáros csukájával egy csipkeágyon is. De végső soron azért nem kezeli olyan ügyetlenül a helyzetet, remélem, ebből aztán ért a kis pubi is, és nem próbálkozik többet nálunk. Hiába próbálom felidézni az estét, egyszerűen összefolyik a nyárral. Olyan szép volt az idei nyár, gyógyultan, majdnem gondtalan, persze, hogy éjjel-nappal élveztem az élet apró örömeit.. és akkor egy ilyen Zac komolyan azt akarja, hogy még emlékezzem is rá? És ha nem is kever össze egy másik ribivel, aki összeokádta a cipőjét (még hogy ilyet tettem volna! Azért ez kissé sértő.. de nem merem letagadni, mi van, ha mégis így volt?), mit akar most? Remélem, nem kell kártérítést fizetnem, vagy valami.. az aztán végleg seggbe rúgná a mai napot.
A hátsó helyiségben minden olyan tompa, a fények, a színek, a hangok, egyedül a szagok intenzívebbek, mint másutt. A telefonkagyló félre, az ódon tárcsa úgy bámul rám, mint egy óriási, tágult pupilla, de szerintem már én is rémeket látok. Az a kisfiú az oka mindennek.
A hang, ami átüti ezt a melankolikus csendet, egészen váratlanul ér. Nahát, milyen szépen szól... micsoda arc társulhat egy ilyen torokhoz! Neeem, kizárt, hogy én egy ilyen férfi cipőjét lehánytam volna.. Még ha nagyon részeg is vagyok.. neem.. ezt biztos nem. Mindemellett azért kissé hátborzongató, hogy ő így emlékszik rám. Kaysa..? Nem jellemző, hogy így mutatkozzam be.. én csak.. csak Kay vagyok.
- Öhm... ne haragudj, tényleg nem igazán emlékszem rád - Fő az őszinteség, mi? - És szerintem nincs nálam a diákod... már miért lenne? Odaadtad, vagy..?

[Seya]

*Lehet, hogy csak fittyet hánytál rá, és nem is volt semmi gyomortartalom az estében. Hányásbűz, sörédes illatok, keserű likőrök és savanyú verejtékszag, kocsmafüst és... oké. Szóval Zac. Abel láthatóan nem veszi annyira emberszámba a gyereket, hogy visszafogja előtte a nyelvét, vagy csak kezd alábbhagyni a lendülete - ki tudja, hogy a kávéját elkortyolta-e már egyáltalán szerencsétlen, vagy a telefon miatt arra sem volt ideje. Egy biztos. A régimódi, fekete készülék kagylója félretéve vár arra, hogy felvedd, Abel barátod pedig tökéletesen vakon biztosítja róla a fiúcskát, hogy igen, természetesen lehet előjegyeztetni könyvet, de csak felnőtteknek, ahhoz pedig sacc per kábé jó fél métert nőnie kell még, időben pedig egy bő öt-hat évbe. Míg téged a polcok ismerős, otthonos zuga fogad magába az antikvárium édeskés szagú félhomályában, a vörös, kopott drapériával elkülönített kis szusszanóban, Abel fesztelen hangja kúszik még a füledbe.*
- Áhh, nem kérdeztem, azt hittem, magánügy, bocs...! *Persze, bocs. Jókor kér bocsánatot, de hát nem tudhatta, hogy előző héten legjobb tudomásod szerint nem jártál koncerten, vagy... várjunk csak, az a borozgatás végül koncertezésbe fulladt volna? De nem emlékszel semmilyen srácra. Mármint egy adott srácra tutira nem, a csukáját meg őszintén: ki az ördög figyelte?
Félelmetes, bizsergető érzés felvenni a kagylót, mintha maga a tárgy is visszafojtott lélegzettel várna rá, hogy az arcodhoz emeld; aztán beleszól az az andalító, csodálatos hang, amilyen szépet hímnemű torkába ültetni halálos bűn.*
- Heló, Kaysa, Zac vagyok. Zackary Moon. Szerintem nem emlékszel rám, de próba szerencse. Nem maradt nálad véletlenül a diákom?

[Kay Elliot]

- Nem, nincs ilyen listánk - Vágom rá szinte azonnal, pedig a kérdés még csak fél fordulatot tett a fejemben, voltaképp fel sem fogtam, miről beszél. De nem, ne is számítson rá, hogy legközelebb is kiszolgálom, legfeljebb ha Nils Holgerson történetét óhajtja. Egyébként sem kóser, hogy egy kölyök ennyi pénzzel járkáljon az utcán. És bár az előbb már majdnem úgy viselkedett, mint egy normális gyerek, ez mit sem változtatott a róla kialakított képen. Egyértelműen furcsa. Elszántan állom a pillantását, arra gondoltam, még egyszer rákérdezek a miértekre, ugyanis az előbb kitért a válasz elől, de ekkor mindenféle rejtélyre fittyet hányva Abel csoszog ki az eladótérbe. Remek, te is tudsz ám időzíteni - mondja a tekintetem, de nem valószínű, hogy célját is éri ez a kis csípés. - Mmm.. - az ajkaim összepréselődnek, mielőtt bármi meggondolatlanságot mondanék, és úgy kapom fel a fejem, mintha alfélen markoltak volna. Azt utálom.
- Ne a... - vevő előtt. Mindegy. Egyébként is, miféle Zac? Tényleg nem emlékszem rá, de még arra sem, hogy hánytam volna a legutóbbi buliban. Mikor is volt az?
- Mit mondott magáról? - Ezt leginkább csak úgy magamtól kérdezem, mert nem hinném, hogy Mr Zac töviről hegyire elregélt mindent az én Abel barátomnak. - És honnan a... honnan tudta a bolt számát??
Szorongva nézek a kisfiúra. Ezt a pechet, fordulj fel, Zac, akárki is vagy! Nem akartam elszalasztani ezt a vevőt, Abelre hagyni meg pláne nem.
- Hát jó, de... - nem hiszem, hogy itt kell hagynom a pultot. Abel eszes srác, de néha olyan vaksi tud lenni. És semmi érzéke a gyerekekhez. De nincs mit tenni. Még egy utolsó "figyellek ám" pillantást vetek a furcsa srácra, aztán sértett léptekkel vonulok a telefonhoz. Egy ilyen szép napon ez az ingerültség nem járja.
- Tessék.

[Seya]

*Nem úgy fest, mint akit megbántottál volna a megjegyzéseddel, sőt. Sötét, macskásan vágott szemei megvillannak a kasszába került pénz láttán, az ajkaira pedig borzasztóan elégedett, boldog mosoly költözik.*
- Hát... kár. Azért köszönöm szépen. Fel kell írni a nevem valahova, ha én akarom megvenni azt a könyvet, vagy...? *Óh, tessék, a tudatlan bárányka csillogtatni kezdi a bizonytalan oldalát, mintha csak teljesítené az óhajodat; közben pedig éhes farkas módjára magához ragadja a friss zsákmányt. A bolt hátsó feléből közben ismerős, tornacipős léptek toppanása hangzik fel, ahogy halkan, felemásan csosszannak, ahogy csak egy ember képes legyilkolni a cipői talpát ezen a bolygón, és Abel nyúlánk alakja bontakozik elő a polcok közül. Láthatóan nem hozza zavarba a kölyök látványa, talán neki át sem fut a fején, hogy még suliban volna a helye.*
- Heló. Kay, valami Zac keres telefonon, azt mondja, sürgős. Meg hogy biztos nem emlékszel rá, de lehánytad a converse-ét valami koncerten a múlt héten... És hogy ne törd a fejed, ha nem rémlik, csak kapkodd magad. Hátul hagytam a kagylót. Óh. *Idő közben odaér a pulthoz, és lazán rákönyökölve alaposan szemügyre veszi az árván hagyott, piros zacskót, a meggyes joghurt rózsaszínlő és pasztellkéklő dobozkáját, valamint a fiúcska karjaiban szorongatott könyvet. A meglepett "Óh." kétség kívül ez utóbbinak szólt.* Na végre. *Hogy mire mondja, rejtély, de ellöki magát a kopott fafelülettől és átserdül a pult kassza felőli oldalára, hogy letépje a frissen kiköpött blokkot és a kölyök felé nyújtsa, ezzel is jelezve, hogy innen átveszi.*

[Kay Elliot]

Még mindig a könyv fedelén pihen a kezem, de legszívesebben elemelném róla, és meglóbálnám, letörölném a tenyeremről az érintését is. Izzad a tenyerem. Ez csak egy buta, futó gondolat, mintha ez a könyv tényleg bármiféle sötét titkot is rejtene, de ez hülyeség. Azt hiszem, a lelkiismeretem próbál ilyen módon hozzám szólni. Tennem kellene valamit, mondjuk szóval tartani a kölyköt, amíg meg nem jön Abel, talán ő tudna mit kezdeni a helyzettel. És ahogy elnézem a kis vevőt, képes lenne még ki is várni addig. Elképesztő, hogy egy gyerek, az ő korában ilyen türelmes legyen. Sőt, egészen nyugtalanító. A vásárlóim - még a felnőttek is - általában hebegnek-habognak, ha vallaniuk kell az igényeikről, némelyikük a talpán hintázik előre-hátra, mint a gyerekek a játszótéren. De ez a szurokszemű fiú csak nem akar megmoccanni! Egy apró grimaszt, kérlek, egy kis zavarodottságot, pírt az orcákra, egy sunyi oldalpillantást, istenemre mondom, akár egy kövér hisztit is kikerekíthetne nekem, annak is jobban örülnék. Csak ezt a merevséget hagyná már. De nem. Helyette pénzt vesz elő, kisimítja, fizetni készül. Elé tolom a könyvet, és beteszem a pénzt a csilingelős kasszába, majd várom, hogy kikunkorodjon a blokk a gépből.
- Ez egy bolt, nem könyvtár. Persze, hogy eladó a könyv. - Ez talán indokolatlanul agresszív válasz, de nem érzem azt a hirtelen lecsapó bűnbánatot, ami a meggondolatlan mondatok után szállja meg az embert.
- Nem valószínű. - Igazság szerint nem kizárt, hogy hátul van, a raktárban; nem néztem utána túl alaposan a dolognak. - De esetleg nézz vissza később.. pár hét múlva. Ezoterikus olvasmányokat ritkán küldenek hozzánk, de hátha.
És most átestem a ló túlfelére! Nem kellene ilyen segítőkésznek lennem, még tippeket is adok a kis taknyosnak! Persze a stílus változatlan: színleg mosoly és segítség fogadja, gondolatban pedig kiáltozom vele, és jól megrázom, amiért nem az iskolapadban ül, vagy a haverjaival rúgja a bőrt.
- Más egyéb?

[Seya]

*Szerencséd van, vagy épp csak a szép reggellel együtt járó grátisz, de a fiúcska marad, ahol volt, a pult előtt állva, mintha legalábbis gyökereket eresztett volna oda. Kötelességtudó, egyenes tartással vár vissza a kért könyvvel együtt - egy centit sem mozdul. Ha kicsit eleresztenéd a fantáziád, még azt is megkockáztathatnád, hogy levegőt sem vesz, sőt, pislogni sem pislog, de ezek már nagyon az éjjeli horrorfilmek képkockáira kívánkozó momentumok, botorság is rájuk gondolni. Ez csak egy gyerek. Gyerek létére viszont rémesen kimért, szinte pipiskedő fontoskodással húz elő egy gyűrött bankót az egyenruha zsebéből, mikor ismét előkerülsz, és úgy simogatja ki, mint egy vérbeli maffiózó a kenőpénzt.*
- Tudom. De eladó, nem? *Magabiztosan a pultra csúsztatja a pénzt, közben pedig ártatlan, sötét Bambi-szemeinek megkapó pillantását vaskampóként a tiedbe akasztja. Hát persze, hogy eladó. Micsoda buta kérdés.* A másik nem is lesz meg?

[Kay Elliot]

Basszus, ha korhatáros lenne az a könyv, isten bizony, még ki is csapnám a boltból a gyereket! Pedig komolyan, olyan.. najó, nem tudnám kirakni innen, hiszen olyan angyali képe van, és hát.. a Necronomicon csak egy nagy zagyvaság, amivel tök jól be lehet hülyíteni az egyébként is félőrült embereket. De nem korhatáros. És megvan, ez biztos, még rá is kérdeztem hitetlenkedve az öregnél, hogy ezt mégis minek..
- Az a csecsebecsés nincs meg... - de. Jó ég, milyen lázasan epekedik a könyv után. Vagy csak túl sokat képzelek megint a dolgok mögé, tudom. Biztos, hogy jó ötlet lenne..?
Kilépek a pult mögül (piros zacskós szerzeményeimet persze nem viszem magammal), és hosszú léptekkel az üzlet hátsó részébe suhanok, igyekszem mindezt olyan gyorsan, hogy a fiúnak ne maradjon ideje követni. Még a végén tűzbe jönne a "Vámpírcsókok" és a "Kalandjaim a combok között" sorozatoktól... Nem is kell nagyon pipiskednem, hogy elérjem az ominózus művet, amit már átkeresztelt a furfangos kiadó. Aztán magamban még mindig tépelődve fektetem le a pultra. A tenyeremet rajta pihentetem.
- Most komolyan, minek neked ez? - Próbálom lazára venni, nehogy úgy érezze a kicsike, hogy vallatom. Ez csak egy könnyed csevegés két fiatal között. Kíváncsi vagyok, az nem bűn.
- Nem gyerekeknek írták. - Ennyi erővel mondjuk mondhattam volna azt is, hogy soha ne gyújts rá, miközben átnyújtok neki egy szál cigit.

[Seya]

- Igen, a... *Belepillant a tenyerébe, nyilván oda kaparta fel a címet. Furcsa. Olyan kis félénken köszönt, most meg szinte látod az arcán a vad kívánságot, ahogy eped a markába rótt címet viselő kötetért!* "Nekronomicon" kéne, ha megvan, és a "Bűbájcsapdák, csecsebecsék" című könyv. *Reménykedve pillant rád, víztiszta ártatlanul. Azért a Nekronomiconról még te is tudod, hogy sötét mágiával foglalkozó kötet, és egy időben nagyon csúnyán be is tiltották. Amióta azonban divatba jött a sötét mágia, a vámpírok, vérfarkasok, szörnyek, démonistenek és egyéb förmedvények imádata, újra nyomtatásba bocsátották az "őrült arab naplója"-ként elhíresült könyvet. Még csak nem is korhatáros, de az már a rendszer hibája. A Kámaszútra sem az.*

[Kay Elliot]

Milyen rendkívüli tisztaság van - mindig meglátszik, ha Abel besegít a munkában. Én valahogy irtózom a takarítástól. És így, négykézláb a földön mérhetetlen hála önt el a beteg bácsi unokája iránt.
És bizony a srác nem túlzott, amikor azt mondta, piros zacskó. Kihalászom a sötétben is világító nejlonból a könyvet, széles mosollyal köszöntöm, és komolyan, még magamhoz is ölelném, ha nem tudnám, hogy valami lusta ribinél volt előzőleg. Nini.. hát ez? A zacskó korántsem üres. Meggyes joghurt figyel benne, talán Abel nekem szánta, vagy a csajé volt, de rendesen megfeledkezett róla. Mindenesetre most már az enyém. Ha natúr lenne vagy vaníliás, akkor le tudnék mondani róla, de hát ez meggyes! Boldogan fogom a markomba hűs dobozt, amikor felnyög az öreg ajtó, és egy pillanatra elhiszem, hogy még mindig rajta függ az a helyes kis ajtócsengő. De nem, azt a tavalyi festés óta nem szerelték vissza.
Felegyenesedem a földről, egyik kezemben a joghurttal, másikban a könyvvel, és kissé zavarodottan bámulok bele a rám szegeződő fekete tekintetbe. Csak egy kiskölyök.
- Neked is. Keresel valamit? - Némi magabiztosságot magamba szívva könyökölök előre a pulton, és közben tetőtől talpig végignézek a fiúcskán. Még tizenhárom se lehet, olyan csengő a hangja, és a nagy, nyári nyúláson sem esett még át. Hé, nem iskolában kéne lennie?

[Seya]

*Bólint egyet, igen, meglehet. Talán ők is erre gondoltak, mert nem firtatja tovább a lehetséges variációkat, nem borzaszt semmiféle latinos nevű, felfoghatatlan betegséggel, csak mosolyog. De tudod, hogy jólesik neki az érintésed és a társaságod.*
- Rendbe fog. Egészen biztos, csak tudod, a nagy Alfred...! *Legyint, megérinti a kézfejed, aztán odébb áll. Még hallod a hangját, ahogy valamit mormog arról az almáról, hogy egész biztos vagy-e benne, vagy hogy azok is kukacosak lesznek előbb vagy utóbb, ezt nem tudod. A piros zacskó természetesen ott van, ahol mondta, benne pedig ott üdül a hőn áhított regény. Valamint egy doboz joghurt, méghozzá meggyes. Hogy hogy került oda...! Talán a kiscsajé, aki visszahozta és Abelnek szánta.*
- Jó napot...! *Csendül ekkor egy félénk gyerekhang, és szinte vele egyidőben nyikorog az öreg bejárati ajtó. Ha felpillantasz, egy alacsony, fekete hajú fiút láthatsz, akinek még lazán iskolában lenne a helye. A szemei sötét bogárszemek, a pupilla és az írisz egész egybefolyt, de élénk csillogással töri meg a fényt. Az arcát tekintve kicsit keletiesek a vonásai, de nem sütnéd rá a japán jelzőt, sem a koreait és a többi kórságot. Egyszerű iskolai egyenruhát visel, fél vállán lazán fityeg egy hátizsák. A haja gondosan fésült, mindene tisztának és ápoltnak tűnik, csak épp a kívánokot hagyta le a köszönés végéről, de annyi baj legyen!*