Kay Elliot - Prológus

[Kay Elliot]

Egy szavam sem érdekli. Kibomlik bennem a keserűség, egy körömhegynyi féltékenységgel fűszerezve, amikor megáll és rám bámul. Mintha csak most vette volna észre, hogy én is itt vagyok. De amikor azt mondom, bámul, én tényleg úgy értem, hogy átnéz a szemeimen, egyenesen bele az agyamba, és tökéletesen meztelennek érzem magam előtte. Mégsem kapom el a pillantásomat. Ócska kis hatalmi játék ez a dominanciáért, de akkor sem fogok meghátrálni. Mintha Zack maga lenne a nagybetűs Hangulat, egy kicsit ad, egy kicsit elvesz, egyszer megőrülök érte, máskor meg legszívesebben menekülnék. És mindezt úgy, hogy alig öt perce ismerem.
Mindenesetre nagy színész ez az ember. Ahogy mesterkélten előadja magát (nem azokra a hátborzongatóan különös pillanatokra gondolok, mint amilyen a telefonbeszélgetésünk volt), az rögtön visszaránt a jelenbe. Összehúzza a szemét, csücsörít, látszólag tanakszik magában. Mindettől felszakad bennem a lélegzet, amit ki tudja, mióta visszatartok, és a megmentő gunyorosság szétolvad bennem az utolsó porcikámig. Mégsem támadok, és még a motorra sem mondok nemet. És elhatározom, hogy ezúttal én leszek az, aki irányít (leszámítva a motort - mégis jobb lesz, ha azt meghagyom neki).
- Sült gesztenye. Érzed? Imádom az illatát, felénk nem nagyon kapni sajnos.
- Mm, finom – állapítom meg én is, és elnyomok egy félmosolyt, amikor Zack a levegőbe szimatol, mint egy vadászkopó. Tagadhatatlanul nő vagyok, mivel legszívesebben Abelhöz rohannék, hogy megkérdezzem tőle, ez a gesztenyés utalás vajon mit takar? Mert biztosan van valami jelentősége, de az én fülem süket hozzá. Az egyetlen megoldás, hogyha passzívan reagálok a feldobott labdáira. Azaz sehogy. Egy utolsó pillantást vetek a korláthoz bilincselt biciklimre, aztán felzárkózom hosszúléptű Zack mellé, és még véletlenül se nézek a gesztenyesütögető nénire.
- Pedig szinte minden sarkon áll egy ilyen pléhszörny, főleg télen. Merre van az a felétek? – kérdem, és e percben annyira angol kisasszonynak érzem magam, amennyire még soha. Már csak az időjárásról kellene kikérnem a véleményét.

[Seya]

Zack céltudatosan halad a forralt boros stand felé, kezei a zsebében, és láthatóan a füle botját sem mozdítja a tényre, hogy hozzá beszélsz. Már épp kezdene gyanússá válni, hogy egyáltalán eljutott-e a tudatáig, amit mondtál, mikor váratlanul megtorpan, és csodálkozva felvont szemöldökökkel feléd fordul. Van valami egész kölykös, őszinte értetlenség a tekintetében - talán meglepetés?
Néhány pillanatig szótlanul fürkészi az arcodat, aztán - mintha feltűnne neki valami, talán egy gondolat, egy szempillarezdülés - hirtelen a szemeidre irányítja a tekintetét, és nem ereszti. Hosszú, súlyos szívdobbanásoktól terhes másodpercek múlnak el így, a tarkódon szinte varázsütésre merednek égnek a vörös kis pihék.
Aztán Zack elfordítja a fejét, hogy szemrevételezze a toronyóra látszólag mozdulatlan mutatóit. Egy kicsit hunyorít, a száját pedig viccesen csücsörítve félrehúzza. Még az orra is belefintorodik a nagy talányba: menni vagy nem menni? A biztonság kedvéért azért rápillant a saját órájára is, aztán visszasüllyeszti a kezeit a dzsekije melegébe, és szélesen elvigyorodik. Fémes zörrenést hallasz az ujjai közül, csilingelő kulcsokat.
- Az ígéret, az ígéret. - bólint rá ünnepélyesen a fámára, aztán se szó, se beszéd, megindul abba az irányba, amerről érkezett. - Gyere, elviszlek motorral, úgy gyorsabban odaérünk és lesz még időnk meginni valamit. Gondolom, a lényegi banzájról úgyis jobb lesz, ha lepattanok.
Talán csak képzeled, de ahogy körülforgatja a fejét a téren, mintha lopva a levegőbe szimatolna. Nem, mégsem képzeled. Zack néhány lépés után lehunyja a szemeit, és egy pillanatra meg is torpan.
- Sült gesztenye. Érzed? - Fordul aztán feléd csillogó szemekkel. - Imádom az illatát, felénk nem nagyon kapni sajnos.
Hát igen, a néni még mindig serényen forgatja a kis barna terméseket a forró bádoglapon, az illata hol megcsapja az orrod, hol nem, ahogy épp moccan a levegő a sétáló emberek körül.
_________________
"What if your heaven was someone else's hell?"
Hed
Cassy

[Kay Elliot]

Fáj a derekam azon a ponton, ahol a biciklim nyergének támasztom. Soha életemben nem vártam még ennyit fiúra – bár meg kell vallani, a balesetem előtt nem tolongtak a kérők, hogy akármelyikre is várakozhassak félórákat, órákat, napokat –, és meggyőződésem, hogy egyáltalán nem éri meg. Időnként elő-előveszem újra Zack igazolványát, mintha bármi esélyt látnék arra, hogy a zsebemben megváltozott a képe, de nem. Az unalmas, színtelen pofa tekint vissza rám mindannyiszor, és róla az a határozott benyomásom, hogy nem éri meg a várakozást. Ugyanakkor ott van az a fuvolázó kis gondolat, jobban mondva csak egy sejtelem, amit maga után hagyott a srác a buliról. És a hidegrázós kacaj a telefonból… Hiába ordítja a büszkeségem, hogy most azonnal húzzak innen a fenébe, és hagyjam az egész vidámparkos-igazolványos cécót, le van sajnálva, valami mégis maradásra késztet. És az nem a földhöz fagyott vászoncsizmám talpa.
Az érzékeim úgy csilingelnek, mint az ajtóit záró villamos, amikor Zackary Moon végre befut. Hamar lehajtom a forralt bor maradékát, míg fél szemmel a közeledő srác alakját elemzem. Nem tévesztem össze mással, ez olyan biztos, mint a járdasziget, amin állok. A gyomrom környékéről érzem a csiklandozást, ami nyilván csak a fűszeres borocska hatása, a szegfűszeg meg a narancs… a szerecsendió… meg a… Zackary Moon. Milyen furcsa szerzet vagy te!
Egy emberfelleg mögül lép elő, vagy még inkább keresztülsüt rajtuk, mintha ezzel a kis felvezető csoporttal együtt érkezett volna, csak hogy drámaibbá tegye a jöttét. Egyszerre ámulok és borzongok, és viszketni kezd tőle az orrom hegye. Bosszús leszek. Olyannyira kettős a karaktere, hogy az engem is megoszt; egy részem ujjongva fogadja, a másik viszont félreveri a harangot, hiszen a hülye is látja, hogy nem hétköznapi ez a srác. De mivel a diákigazolványa teljesen és tökéletesen hétköznapi, és ráadásul nálam van, ezért lenyelem a gombócot a torkomból és ellépek a bringám elől.
- Szia! Sokat vártál? – kérdi, de nem úgy, mint aki nagyon restellné a késését – Remélem, hogy nem.
- Á, nemrég jöttem – füllentem azonnal, pedig legszívesebben az arcába vágtam volna az üres papírpoharat, amiért ilyen pofátlanul megváratott. Azért titkon jól tudom, hogy nem mernék szemrehányást tenni neki; most is annyira leírhatatlan az az aura, ami körbeveszi őt. Félelmetes és káprázatos, a hideg ráz tőle, csak még nem döntöttem el, hogy a jó vagy a rossz értelemben. Egyébként pedig egyik sem, a hidegtől ráz a hideg! Mintha végigsöpört volna a téren a korai őszi tél, összekoccan tőle a fogsorom, és úgy csodálkozom rá az időjárásra, mintha csak most léptem volna ki a meleg szobából.
- Huh. Na ne ácsorogjunk, mert idefagysz. Fájdalomdíjként meghívhatlak még egy körre? – zavar, ahogy végignéz rajtam, és zavar ez a fesztelenség is, amivel a kérdéseit felteszi.
- Hát… oké. – De ami a legjobban zavar, hogy sosem azt mondom, amit gondolok. Nem, nem kell több papírpoharas forralt bor, csak hogy vedd már el az átkozott cuccaidat, aztán hagyj a vérbe, hadd menjek már a bátyámhoz. Ellenkezés nélkül követem a standhoz. Ahogy hátat fordít, én is alaposan szemügyre veszem őt. Ez már a negyedik Zack Moon, akivel összehozott a sors. Az első csak halványan él alkoholmámoros emlékeim között, a másodiknak csupán hangja van, a harmadik egy halandó senki a diákigazolvány fényes kis fotókockájáról. Tehát ez a fiú ugyanaz lenne, mint az, akivel először találkoztam? Ha nem lettem volna tök részeg, egész biztos, hogy soha nem felejtem el őt – olyan, mint valami emberbe zárt állat. Egy fiúra nem mondanám, hogy kecses, de mégis van valami ünnepélyes abban, ahogy jár, ugyanakkor rettentő erős lehet. Talán ezt érezték meg azok a vihogó kamaszok, akik között elsétált; hiába fickándozott a mellükben a bandaszellem összetartása, mégsem merték provokálni Zacket. Olyan, mint aki tud valamit, amit mi nem, és ő csak mosolyog ezen. Provokatív és ismeretlen. Az ismeretlentől pedig tart az ember.
- Egyébként megtaláltad?
- Hm? Ja, a diákodat, persze – az első igaz mondat. – Tessék, oda is adom, nehogy megint nálam maradjon. Öhm… azt hiszem, kicsit megcsúszott a program, úgyhogy jobb lenne, ha máris indulnánk a Zónába. Hatra oda kellene érnem, meg… megígértem – mondom Zack hátának, és őszintén ámulok azon, hova tűnhetett a hangomból az önbizalom. Egy kis köhintéssel megemberelem magam, és eldöntöm, hogy minden normális lesz, amint Zack a szemembe néz, és megérti, hogy bár ő egy csodálatos teremtmény, most én vagyok az első.

[Seya]

*Tíz perc. Szép is volna, ha az ember ilyen könnyedén vásárolhatna időt, mint te forralt bort! Ketyeg az óra, fogy a fél fontnyi perc, ám mielőtt még felhajthatnád a fűszeres ital utolsó, langyosra hűlt kortyát, egy alak válik ki a tér szemközti oldalán sétálgató emberek csoportjából. Egyenesen feléd indul, messziről int, látod a sápadt ujjakat, amik szinte világítanak az éjszakai háttér előtt. Még nem tudod kivenni az arcát, mégis vegyes érzelmeket kelt benned - egyfelől rettenetesen ismerős. A járása, az a mozdulat, ahogy hanyagul a fekete bőrdzseki zsebébe süllyeszti a kezét, a félig leszegett, figyelmesen félrebiccentett fej, mintha folyamatosan a környezetét fürkészné. Még nem tudod, miféle emlékeket köss hozzá, és ez zavaró. Barát, ellenség, egyáltalán mikor lehetett?
Az emberek ösztönösen vagy véletlenül, de szélesen kitérnek az útjából. Az az idősebb hölgy - a lila kabátban - egyszerűen megtorpan, mintha elfelejtett volna valamit, majd töpörödött, fehér kis westijének unszolására sarkon fordul és visszaballag arra, amerről érkezett. Egy fiatalokból álló banda alaposan végigméri ugyan, valamit még viccelődnek is a felharsanó nevetésből ítélve, az élen járó fiú mégis közelebb vonja magához a barátnőjét és távolabb vezeti az útból.

Zack végül eléd lép és rád mosolyog. Fájdalmasan hétköznapinak tűnik a hunyorgó lámpafényben, mégsem hagy nyugodni a gondolat, hogy tudnod kéne, kivel állsz szemben.*
- Szia! Sokat vártál? *Kérdi barátságosan, a zavar legapróbb jele nélkül, mintha csak ősrégi cimborát üdvözölne benned.* Remélem, hogy nem. *A hangja kicsit reszel, pedig vastag, ezüstszürke sálat csavart a nyaka köré. Ez sem egészen olyan, mint a telefonban volt, viszont egy valami stimmel: a hó.
Fogalmad sincs, mikor hűlt le ennyire a levegő, de novemberhez képest farkasordító hideg van. Látszik a lélegzetetek. Sűrű, mocskos fellegek gyülekeznek az égen, a karácsonyi giccsvilágítás ellenére is árnyékba borul a város.
A fiú enyhén félrebiccentett fejjel mér végig, mintha tűnődne valamin, aztán elővonja a kezeit a zsebeiből, a tenyereibe lehel, és sietve összedörzsöli őket. Erős kezei vannak, nem kérdés, hogy minden nehézség nélkül képes lenne lefogni egy megtermett dobermannt.*
- Huh. Na ne ácsorogjunk, mert idefagysz. Fájdalomdíjként meghívhatlak még egy körre? *Jelentőségteljes pillantást vet a poharadra, és elindul a stand felé.
A járását is ismered. Ruganyos és könnyed, valami megfoghatatlan magabiztosságról árulkodik. Úgy vonul a kövezett téren, mintha minden lépése kegy lenne a lerakott kockák felé. A lezser, koptatott farmer oldalán ütemesen összecsördül két sornyi lánc. Az egyetlen szín, amit visel, a piros Converse.*
- Egyébként megtaláltad?

[Kay Elliot]

Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy vajon minden évben, mikor beköszönt a tél, ugyanez a különös hangulat járja át a megszokott kis világomat? Ha igen, akkor a nyár tökéletesen feledteti velem az emléket, hogy ősz végén ismét rácsodálkozzam a változásokra. Amikor megszaporodnak a környéken a varjak, és a napsütötte órákkal együtt fogy az emberekből a türelem és a kedvesség. És minden egyre fakóbb lesz, néha a házam is kihűl, hiába melegítem a szobákat. A falakból árad a tél, pedig hol van még a kemény január! Talán idén könnyebb lesz átvészelni mindezt, hogy Shane is velem marad, ő majd színt visz a ridegségbe. Oké, már most megőrjít a rendetlenségével – tudom, nem vagyok különb nála, de az én házam az én váram –, még pár nap, és a szagok is tanúskodnak majd róla, hogy lakótársam van. Nem beszélve az idegen nőkről, akikkel kénytelen leszek megismerkedni. Shane halacskái. De mégis hálás vagyok, hogy nem kell egyedül szembenéznem a téllel. Pláne, hogy kezdek becsavarodni. Tekergő árnyak kapkodnak a bokám után, a plafonról hull a hó, még otthon is körülvesz valami furcsa légkör; néha úgy érzem, figyelnek. De ez nevetséges, elhessegetem a nyomasztó gondolatokat magamtól. Tisztítsd ki a fejed, erre a legalkalmasabb az utakon suhanni bringával. Csak erre figyelek: ahogy surrognak a kerekek az aszfalton, minden fordulatban halkan kattan a pedál, a levegő egyenletesen zúg a fülemben, kissé a vérkeringésem hangja is belevegyül, mint amikor egy öblös kagylóból hallgatod a tenger morajlását. Az persze nem a tenger hangja, de attól még megnyugtató. Tökéletesen éber vagyok, nem tekerek túl közel az autókhoz, mégsem kalandoznak el többet a gondolataim.

Fék. Korán van, de a teret már az utcai fények világítják be. A kirakatok is villódznak, figyelmeztetve minden arra járót, hogy nyakunkon a karácsony. A közelben gesztenyét sütögetnek, csokoládé és forralt bor fűszeres-narancsos illata csapja meg az orromat. Nem kihalt a tér, mégis arra számítottam, hogy ennél többen lesznek vevők egy hangulatos esti sétára a vidámpark közelében. A toronyóra szerint pontos voltam. Innen látni az óriáskerék lusta ívét, és szinte minden fontos tájékozódási pontot. Képeslapra illő látvány, de úgy érzem, semmi keresnivalóm nincs itt. Legszívesebben a fejemre húznám a takarómat, összegömbölyödnék alatta, és elaludnék a késő délutáni tévéműsorok almás duruzsolására. Vagy Shane mellé telepednék, szorosan a közelébe, és melegen megszorítanám a vállát, amikor közli velem, hogy talált egy lányt, akit elvesz feleségül. Hogy soha nem kell már kölcsön kérnie, mert olyan állást kapott, amiről mindig is álmodott. Vagy vett nekem egy új, menő kávéfőzőt.
A bringámat egy póznához csatolom, és nekidőlök a nyeregnek, míg kitapogatom a táskámból az igazolványt. Nem az enyémet, hanem Zackaryét. Lássuk még egyszer, most alaposabban szemügyre veszem. Azt hittem, a gyomrom megint szaltót vet, ahogy Zackary Moon arcát vizslatom, de nem történik ilyesmi. Nem ráz meg különösebben a látványa. A tekintete egészen semmitmondó, pont olyan, mint amilyen tekintet egy igazolványképre illik. Nincs sziporkázás, nincsenek titkok, csak egy fiú, akinek közeleg a születésnapja, és aki állatokkal dolgozik majd a közeljövőben. Szórakozottan forgatom a kártyakupacot a kezemben, és azon kapom magam, hogy próbálom visszaidézni a hangját meg azt a furcsa borzongást, ami magával ragadott, ahogy telefonon beszélgettünk. Mintha két külön emberről lenne szó.

Minél hosszabb ideig várakozom a téren, annál idegesebb leszek, ráadásul a hideg is beszökdösött azóta a szövetkabátom alá, és mintha a réseket keresné a sálam bugyrai között, úgy kúszik egyre közelebb a nyakamhoz. Utálom, ha fázik a nyakam. Az orrom hegye biztos piros már, mint a lábujjaim, amiket rég nem érzek a zsibbadtságtól. Sajnálom, hogy nincs nálam egy rendes kesztyű. Erről eszembe jut valami. Elgémberedett ujjaimmal összekaparok félfontnyi aprót a táskám zsebeiből, aztán odasietek az út menti kifőzdéhez, ahol – a kifüggesztett tábla szerint – csak ma este kedvezményes áron kapható a forralt bor. Kérek egy pohárral, és elégedetten ballagok vissza az őrhelyemre. Ez majd jól átmelegít. Valami álom a forró papírpoharat fogni, és kabáton át meg tudnám mutatni, merre csorog a torkom zsilipjén túl az édes bor. Jól van, Zack, vettem neked még plusz tíz percet. De ha nem akarod, hogy a vak lány szobrához hasonlóan én is a térre fagyjak…
Mélázva nézem egy darabig a szobrot. Ő persze nem fagyott meg, de biztos vagyok benne, hogy a bőre fagyosabb, mint a jégcsap. Nyáron pedig olyan forró, mintha parázzsal kenegették volna be. De őt nem érdekli, ha az évszakok viszontagságai gyötrik, vagy galambrajok ütnek tanyát a testén; csak áll a szélben, vakon, de rendületlenül, mint akinek nincsen mit veszítenie. És épp ebben áll a hatalma. Hatalma van önmaga felett, kivívta a szabadságát. Vagy eltökélte már, hogy véget vet mindennek és leveti magát a képzeletbeli sziklaoromról, ahol egyensúlyozik. Kívánom, hogy ne tegyen ilyesmit, pedig nem is ismerem a története körülményeit. Megérintem hideg bokáját, ahol sokkal fényesebb, mint bárhol a testén – az emberek szerencsét remélnek attól, ha megérinthetik a vak lányt, ezért a lábán a patinázás szabálytalanul terjedő foltban egyre tükörszerűbb. Én ugyan nem remélek semmit se, talán csak hogy nem kell tovább tétlenül várakoznom a téren, mindenesetre hátha szerencsét hoz.

[Seya]

*Az otthonod előtt strázsáló, öreg fa egyik ágán koromfekete tollazatú, megtermett madár ücsörög. Megigazgatja a tollait, csattint egyet a csőrével, aztán lendületet vesz és elrugaszkodik a helyéről. Károgása egybevegyül a szemközti ház fölött köröző társáéval. Valóban közeleg a tél, a madarak a város magjának melegébe gyűlnek a hamarosan megkeményedő földekről.

Shane-nek se híre, se hamva, bár azért ha figyelmesen körülnézel, a lakás immár magán viseli kedves bátyád nyomait. Az egyik konyhaszék kihúzva, félrefordítva áll az asztal mellett, a kanapédon két párna közt egy emberhátnyi benyomat fúrt rést, a fürdőben most már egy ismeretlen, seprűsre koptatott fogkefe is kifigyel a pohárból, és mellesleg - ami a legfeltűnőbb - be van rendezve a vendégszoba. Az egyetlen helyiség a lakásban, ahol tökéletes káosz uralkodik, központjában az ágyra hajított, kibelezett sporttáskával. Ismerősek ezek a cuccok, még ha nem is éltetek együtt jó ideje. Üvölt a pólókról, a cd-kről, a félig kigurított poszterekről, könyvekről és a szakadt térdű farmerről, hogy Shane még mindig a jó öreg Shane a jó öreg bogaraival. Ugyanazzal a kedves pofátlansággal vette birtokba a ház egy szeletét, mint amivel beállított hozzád reggel. Az asztalán hatalmas mappák, szétterített papírok, alatta egy pár piszkos zokni.
Minden a régi.

A növényeid hálásan fogadják a vizet, a maguk néma módján örülnek is neki, biztosra veszed. Élénken zöldellő, életerős levelekkel és hajtásokkal örvendeztetnek meg a gondoskodásodért, amitől az otthonod néha jobban hasonlít egy szerényebb erdei szentélyre, mint városi lakásra.
A borostyán viszont "feszesebbnek" tűnik, mint általában. Vagy félősebbnek. Növény létére ezúttal mintha feszültebben tartaná a leveleit, emeltebben, még a barna szőrökhöz hasonló léggyökerei is izgatottan meredeznek a szárán.
Ahogy kattan a vízforraló gombja, és a teád felé fordulsz, a periférián mintha a polchoz közelebb húzódtak volna a levelei. Aprócska változás, ha visszapillantanál, képtelen lennél megmondani, mi mozdult. Talán csak kint fújt meg néhány levelet a szél, és a bólogató ágak foltjai táncoltak végig a konyhád falán.

A lődörgéssel szépen elmegy az idő, és ami még fontosabb, a mindennapi szöszölések kiválóan kisepernek a fejedből minden nyomasztó gondolatot. Süt a nap, békésen melengeti a padlót, amire lépsz, élénk színekbe öltözteti a polcaidat - óaranyba. Alkonyodik. Ideje készülődni, ha ötre oda akarsz érni a találkádra.
Ó, igen, a diák! Az fontos. De hova tetted? Egyáltalán ő adta oda neked? Tényleg? Annyira ködös ez az egész emlék a fejedben, olyan gyökértelen, mintha nem is a sajátod lenne, hanem csak valami hallomásból ismert történet. Milyen buli? Milyen srác? Milyen diák? Milyen ígéret? Ugyanakkor hízelgő a gondolat, hogy éppen téged szúrt ki abban a tömegben, sőt, még sörözni is meghívott - talán volt ott más is, nem csak a cipőjét hánytad le. Elvégre ki tudna ellenállni annak a borzongatóan gyönyörű szempárnak? A puszta gondolat is eszedbe juttatja az ezüstös holdpárt, az ajkai szegletében azt a titokzatos, szenvtelen félmosolyt... Görcsbe áll a gyomrod.
Ezer, hogy a diákon másképp néz ki! A diákján mindenki nevetségesen emberi - mint természetes fényben, józanul megnézve.
Azonban hiába keresed a táskádban, nincs ott. Akárcsak a szennyesedben. Kiforgathatod a farmered legutolsó zsebét is, diákigazolványnak se híre, se hamva. Nincs a cipődben, nincs az ágyad alatt, sem az éjjeliszekrényen, amikor viszont az íróasztalod felé fordulsz, azonnal meglátod. Ott figyel a sarkán, egyszerű, fehér tokban - átlagosabb nem is lehetne. De miért tetted oda? Láthatóan elől van hagyva, semmit nem dobáltál rá, mégis idegennek tűnik a szobádban. Az ablakon túl lassacskán valóban leköszön a nap.

"A nevem Zackary Moon. K-val. Nem sokan írják így rajtam kívül. A fotó? Áh, elég régi, ne is törődj vele. Akkor még hosszú volt a hajam. Gyakorlatilag csak bevágódtam egy fotóautomata elé a metróban és annyi, tudod, hogy van ez. Nem lett valami jó. Hm? Ja igen, az állatorvosira járok, reményeim szerint jövőre végzek. Meghívhatlak egy sörre?"

Decemberi születésű. Ami pedig a képet illeti, valóban egészen emberi rajta. Átlagos. Talán észre sem vennéd, ha elsétálna melletted. Nem mosolyog rajta, inkább úgy mered a masinába, mint akit bosszant az a megfontolt tempó, amivel a kép készül.

* * *

Hamarosan felgyulladnak az első utcai lámpák, hunyorgó fényük sárgás színbe vonja az utcát. Az égen gyülekezni kezdenek a felhők, és érezhetően lehűl az idő. Novemberben vidámpark... Este. Oda fogtok fagyni az óriáskerékre. Egyáltalán, nyitva van még ilyenkor?...
A közeli templom míves toronyórája pont elüti az ötöt, mikor a szoborhoz érsz. Kis tér, körös-körül padok, és szökőkutak, amikben most egy csepp víz nem sok, annyi sincs. A fagyokra való tekintettel már víztelenítették mindet.
Kóbor párok sétálnak erre-arra, a lányok kezében gőzölgő forró csokoládés papírpoharak, egy-egy zacskó szelídgesztenye, amit a metrólejáró mellett ácsorgó, ezer kendőbe bugyolált néni forgat a tüzes fémlapon. Ahhoz képest, hogy milyen jó helyen van ez a tér, nem túl nagy ma a forgalom.
A hajlott nyakú, kovácsoltvas lámpák nyakán már ott ragyognak a giccses karácsonyi díszek - csillagok és hópelyhek izzókból csavart formái. Leheletpamacsok szöknek a fényektől eltakart, komor szürke ég felé.
A tér közepén álló szobor egy fiatal lányt formál, több helyütt megkopott már a fém, amiből öntötték. Egyszerű, pánt nélküli ruhát visel, aminek a szoknyáját két-két ujjával felcsippentve, mint holmi szárnyat, vagy vitorlát, legyezőbe tárja a szélnek. Lábujjhegyen áll a talapzatán, egyenes háttal, nyújtott nyakkal, bátran beledőlve az éjszakába, mintha sziklameredélyről vetné magát a hideg habok közé. A szemei elé kötött rongydarab vége együtt lobog a hajával és a háta mögött hagyott félelmekkel. Mosolyog.
Számtalan legenda szól a lányról, egyesek szerint a város szülötte volt, mások úgy vélik, csak egy ügyesen elkapott, fémbe öntött érzés. Akár így, akár úgy, az emberek szerencsét remélnek attól, ha hozzáérhetnek.
Emberek jönnek és emberek mennek, Zackary egyelőre sehol.*

[Kay Elliot]

A pokolba már, valószínűleg ez a legutolsó ilyen ragyogó nap, most már csak a korai sötétség, zimankós, lábujjfagyasztó cidri jön, és képes leszek pont ma lebetegedni. Érzem, hogy valami nem stimmel. De ezt sajnos nem lehet holmi betegség előszelére fogni. Márpedig akkor érzem így magam. Üvegtűt szúrtak az agyamba, a gyomromat pedig mindenestül felemésztette a saját sava. Na valahogy így jellemezném a bennem lejátszódó folyamatokat. És a tetejébe be kell vallanom magamnak: pontosan tudom, hogyan jutottam idáig. Vagyis inkább, hogy miért. Azok a hülye látomások… Féltem, hogy ez bekövetkezik egyszer. Hogy majd mindenfélét hallucinálok, és megint kifordul a világom a sarkaiból, mint a balesetem idején. Talán összefüggene a kettő? De miért pont most? Amikor már egészen felépültem, sőt, kijelenthetem, hogy egészséges vagyok! Miért most borulna el az agyam?!
Behajtok az Oak Avenue-n a 9-es számú kockaház felhajtójára, és nekitámasztom a bringát a falnak. Estére persze be szoktam tolni az előszobába, biztos, ami biztos, bár tudom, hogy ez egy hihetetlenül unalmas környék, itt maximum a szarkák lopnak, de most ezt hagyom. Nemsokára úgyis indulnom kell a találkozóimra. Az egyetlen dolog, amit nem szorítottak ki a gondolataim közül azok a rémes csápok. Zöld Zóna, hat óra. Vidámpark… Vidámpark. Vidám. Az a telefonbeszélgetés… nem volt annyira vidám.
- Hahó! – hangpróba, egy-kettő – Hé, Shane! – nincs itthon. Ezt már akkor sejtettem, mikor beléptem a házba. Áldott csönd (és rend!) fogad, ez csak annyit jelenthet, hogy üres a kéró.
- Szervusztok – köszönök halkan a növényeimnek, de azok nem köszönnek vissza. Pedig szemmel láthatóan jó napjuk volt. Látom, hogy lötyög egy bögrére való víz a forralóban, úgyhogy csak felpöccintem a gombját, közben lelkiismeretesen meglocsolom a konyhai és előszobai növényeimet. A többit majd este, most nincs kedvem végigmászni az egész házat locsolókannástul.
- Ó, drága, tetszik ez a napfény, mi? Hidd el, nagyon sokára lesz legközelebb ilyen – gügyögöm az egyik kedvencemnek, a nemes borostyánnak, amelyiket végigfuttattam a konyhapolc alján. A borostyán változatlanul némán hallgat, de ezt szeretem bennük a legjobban. És egészen biztos, hogy ők is szeretik, ha beszélek hozzájuk. A vízmelegítő kattan egyet, jelezve, hogy elkészült feladatával. Szinte oda se figyelek, mialatt elemelem a bögrémet a szárítóból, és vizet csorgatok a karamellás filterre. Fejben egészen máshol járok, pedig azzal a szándékkal jöttem haza, hogy egy kicsit elfelejtek mindent, ami furcsa. Ez még legalább egy hétig úgyse fog menni. Megtörten kukkantok a hűtőbe, hátha találok valamit, ami feldob, mondjuk egy doboz pudingot, de hiába. Márpedig volt puding. Shane biztos azért mosogatott el, mert tudta, hogy zabos leszek, ha megeszi a nasimat. Francba. Akkor nem marad más, mint a gazdaveszett meggyes joghurt. Pedig kifejezetten az egészségtelen kajára vágytam.
Laza fél óra lődörgés után aztán kezdek indulásba kapcsolni. Persze majdnem sikerült elfelejtenem, hogy mi a legfontosabb, amit most magamhoz kell vennem: a diákigazolvány. Micsoda hülyeség, miért nem hordja mindenki ott, ahol tuti nem vész el, például egy tokban, a gatyazseb mélyén? Nyilvánvaló, hogy ez nem véletlen. Zachary be akarta biztosítani magát, meg a buli utáni randevút. Hm… Már rég volt, amikor elcsodálkoztam azon, hogy egy fiú észrevesz engem, és különféle trükkökkel és ürügyekkel keresi az alkalmat, hogy beszélhessen velem. A borzalmas gimis évek alatt nem sok ilyen volt, de már én sem az a senki vagyok, mint akkor. És mégis meglepett, hogy ez a csodás fickó (bár az arca még mindig nincs előttem, a hangja alapján 10-ből 10-es lehet) engem szúrt ki a buliban. De lássuk, ki is ő valójában.
Kiforgatom a partira magammal vitt táskám bélését, de sehol sincs a diák. Nem találom. Kamu volt az egész? Ó, nadrág! A szennyeskosarat is feltúrom a legszűkebb gatyám után, hátha a farzsebében meglelem, amit keresek. Semmi. Hátha a cipőmbe hullott, ami nagy marhaság, de kísértenek a különös helyzetek. Vagy talán ledobtam valahol itthon? Megnézem az ágyam körül, alatta, az éjjeliszekrényemen, az íróasztalomon (kész feketelyuk, amilyen szeméthalmot tárolok rajta), az előszobában mindenütt, hátha. Kínos lenne üres kézzel beállítani Zachary elé.
Most már aztán tényleg mennem kell, ha nem akarok késve odaérni. Visszabújok a kardigánomba, rádobok egy lila sálat (de csakis olyat, ami színben passzol a harisnyámhoz) meg az őszi kiskabátomat (holnapra már biztos egy melegebb darabot kell vennem), és startolok. Minden megvan? Kulcs, igazolványok, telefon, egy szelet életmentő csoki, ami mindig van nálam, ja és pénz. A Zöld Zóna nem épp a legolcsóbb mulatóhely, márpedig Shane „óriási híreket” ígért, tehát koccintanunk kell rá.
Zárom a bejárati ajtót, és az el-nem-lopott-bringára pattanok, hogy minél hamarabb a vidámpark elé érjek.

[Seya]

*Abel lazán helyesel, hogy persze-persze, egy felmosóronggyal csak elbánik, ugyan, mi baja eshetne?*
- Menj csak. *Veregeti meg a vállad testvériesen, majd egy kicsit meg is szorítja, hogy érezd az atyai támogatást. Atyai. Nem illik hozzá a szerep, mégis olyan természetesen viseli, mintha a vérében volna. A pillanatot meglepő csend, dohos, régi könyvek édeskés szaga lengi körül, biztonságos és otthonos, mint maga az üzlet.*
- Jajj, hagyd már! *Visszakozik bőszen, miközben kitárja a karjait, és magához fog. Ha meg is lepődött, nem mutatja, ez is csak úgy jön.* Holnap reggel akkor benézek a kórházba, úgysem tudnék hétnél tovább aludni.
*Hahh! Na persze. Te vagy a megmondhatója, hogy Abel igenis képes egy egész napot is végigaludni, ha náthás. Hajtogatja, hogy nem megy, nem megy, mert be van dugulva az orra, mert fáj a torka, mert fázik, mert melege van, mert, mert, mert... aztán belediktál az örege egy kanna hagymateát, egy citromot, egy lázcsillapítót, meg egy bögre langyos tejet, és kész a csoda. Csoda, hogy nem a hasa indul be, hanem alszik. És ha Abel alszik, másnap mindig lehetetlen történetekkel szórakoztat, mert élénken álmodik.
De most aggódik, a stressz pedig pocsék altatószer - ellenben kiváló doppingolásra.*
- Aztán találkozunk.
*Elereszt, te pedig mehetsz.*

*Az utcai napfény csalóka. Vidámságot ígér, hazudik. A gyomrodban és a fejedben fészkelő görcs sokkal valóságosabbnak tűnik, mintha figyelmeztetni akarna a szervezeted. Résen kell lenned.

"....csak szólni akartam, hogy este összeülünk a bandával itt, a Zöld Zónában, és mivel van egy óriási hírem, amit akkor szeretnék bejelenteni, örülnék neki, ha te is eljönnél. Hatkor."

"Igazából már igent mondtál este. Örülök."

"Mondd csak.. nincs kedved eljönni velem a Zöld Zónába egy italra? Mondjuk a vidámpark előtt."

"Oké, nem bánom. ... Ne felejtsd el a diákom."

"Le kell tenned."

Hazafelé valahogy mindig gyorsabb. Mintha hoppanáltál volna, a gondolataidba merülve se perc alatt az otthonod előtt találod magad. Tea. A tea mindig jó ötlet.
A ház békés és csendes, tehát Shane-mentes. Csak a szobanövényeid nyújtóznak némán az ablaküveg felé, és a mosogatóba ejtett tányérokon csillog a víz. Tehát elmosogatott.
A forralóban még van víz a számodra is.*

[Kay Elliot]

A monoton robot jó ellenszere a gondolatoknak. Egy ideig még az eseményeken kattogott ugyan az agyam, képzeletben újra és újra végigjátszottam a hátul történteket, de egyszer sem jutottam értelmes magyarázathoz. Így hát belenyugodtam, s a továbbiakban maximum egy-egy hálás pillantással adóztam Abelnek a kedvességéért.
A nap második fele egyébként csodálatos eseménytelenséggel telt, mondhatni, minden a szokásos volt. Néhány vevő, nem nagy bevétel, számlázás, blabla. És mégis, hiába zártam ki az agyamból a kellemetlen emlékeket, valami nem hagy nyugodni. Látszólag rendben vagyok, mint a kinti időjárás, mégis olyan feszültség nehezedik rám percről percre, ami szinte megfullaszt. Eszembe jutott az is, hogy talán az öreg Dennings miatt van ez így, de hazudnék magamnak, ha az egészet rá akarnám kenni. Átkozott női intuíciók.
- Igen? – a saját meglepett hangomra eszmélek, és mint egy rajtakapott kisiskolás, kipirultan vágom magam vigyázzba Abel előtt. – Ó… Hát én… Biztos megleszel egyedül? – nem, nem ezt akartam kérdezni! Fel kellett volna ajánlanom, hogy majd én elrendezek itt mindent, ő menjen csak egyenesen a nagypapájához. Ugyanakkor képtelen lennék most egyedül maradni az üzletben. – Figyelj, cserébe holnap elviszem egyedül az üzletet, oké? Megbántasz, ha erre az ajánlatra nemet mondasz.
Vicceskedő fenyegetés, de egészen komolyan gondolom, ezt biztos tudja ő is. Nem bírom, ha gyötör a lelkiismeret, így pedig mindenki jól jár. Holnapra minden rendbe jön, Alfreddel az élen.
- Jaj, Abel – sóhajtok fel kissé gondterhelten, és mindenféle körítés nélkül megölelem a fiút. Bárcsak többet tehetnék érte. – Kösz mindent. Akkor holnap jövök!
Némileg bűntudatosan, de a szabadság gondolatától felvillanyozottan nyomom ki a csengettyűs ajtót, és zacskóstul, táskástul a bringámig futok. Elképesztően jól esik a friss levegő és a gyöngyöző napfény, habár a feszültségbuborékot a mellkasomból még ez sem szúrja ki. Nem érdekel, csak legyen már vége a napnak. Fenében, hiszen az még rémesen messze van. Azt hiszem, a találkozók előtt hazatekerek lepakolni. Egy erős tea majd helyreráz.

[Seya]

*Abel a szemüvegével az orrán és azzal a feszült, mindenre kész testtartásával együtt aztán mindennek mondható, csak nagy és erős férfiembernek nem; bár tény, ami tény, kész megóvni a bajtól, bármi legyen is az. Egy egérrel azért még csak el tud bánni, nem?*
- Jó, addig én megnézem. *Feleli egy határozott biccentéssel, amiből tudod, hogy ebben bizony nem ismer tréfát. Igaz, nem ragad seprűt vagy nyom pléhvödröt a fejébe, a maga komolykodó módján mégis csak utánajár a dolognak. Aztán ki tudja? Talán még értelmes magyarázatot is talál mindarra, amit láttál. Egy elhagyott zacskó, kigyulladt fű, vagy valami... Akármi!
A karja megfeszült, ahogy hozzáértél, mintha meglepted volna ezzel a gesztussal, de aztán csak utánad fordítja a fejét - az arcán fáradt, de biztató mosollyal. Persze, ő itt van. Annak az egérnek meg annyi!

A pult mögött áldott béke fogad. A kisfiú valóban elment, és vitte magával azt a borzalmas auráját is, meg a nyílt, neki nincs semmi rejtegetnivalója típusú tekintetét. Magad maradsz a gondolataiddal, felkavarodott érzékeiddel, és a bolt hátuljában motozó Abel fojtott szitkozódásával.

A délelőtt további része mondhatni eseménytelenül zajlik. Vevők jönnek és vevők mennek, Abel pedig, ahogy az várható volt, semmit nem talál a szusszanóban, ami értelmes magyarázatot adhatna arra, mitől sikoltottál fel. Látszólag bántja is a dolog, de nem tud ellene tenni.
A kirakatüvegen túl arany ragyogásban fürdik a világ. Ez teszi igazán széppé ezeket a délutánokat; az ember szabályosan örül neki, hogy él. Kár lenne még, sőt, korai is, hogy beköszöntsön a Tél.
- Kay? *Hallod Abel hangját, miközben ki tudja, mennyi ideje meredsz kifelé a plakátokkal tapétázott üveg még áttetsző foltjainak egyikén.* Miért nem mész haza? Felmosok én, aztán még úgyis be kell ugranom a kórházba.
*Van még némi időd zárásig, és jóformán a szabadságot ajánlja fel neked azzal, hogy szabadon ereszt egy utolsó körre, mielőtt érzéseid szerint olyas valami történik majd, ami gyökerestől változtatja meg a világodat.*

[Kay Elliot]

Abel egy fürge mozdulattal maga mögé utasít, én pedig sápadtan hagyom, hogy a nagy és erős férfi megóvjon a bajtól. No persze Abel nem az a muszklis díjbirkózófajta, de végtelenül hálás vagyok, amiért számíthatok rá. Még akkor is, ha csak azt hiszi, hogy egy egér rengette meg a világomat.
- Öhm… hát… lehet. Azt hiszem. Mindegy, csak megijedtem valamitől – ideges kis nevetést illesztenék a végére, de csaknem cincogás lesz belőle. Egér legfeljebb itt én vagyok, aki bizony még a saját árnyékától is berezel.
- Nincs gond, bocs, hogy sikítoztam. Tudod, mit? Előremegyek. Jót tesz az üzletnek, ha áll valaki a pult mögött is.
Hülye viccel és hülye vigyorral próbálom elütni a dolgot, s ahogy elhaladok Abel mellett, futólag megérintem a karját. Jó, hogy itt van nekem. És éppen ezért nem kell tudnia, hogy miket látok egymagamban. Ő nem látta és nem érezte ezeket a rémképeket, és ez elég bizonyíték számomra ahhoz, hogy tudjam: igenis baj van a fejemmel. Talán elmegyek a dokimhoz is.
Hál’isten üres az üzlet eladótere, így van módom egy kicsit összegezni az előbbieket. Bár még mindig remegnek az ujjaim, és szándékosan lassan és nagyon mélyen veszem a levegőt, nehogy kiugorjon a szívem a helyéről. Úgy éreztem magam, mint akit lenyomnak a víz alá; minden evilági hang elé egy hatalmas szűrő került, aztán mintha kipukkant volna a buborék, a hangok felerősödtek, de ezek mind máshonnan jöttek. Máshonnan, egy másik… helyről, időből. Ez őrület! Mintha egy erdőben lettem volna, nem a szusszanóban. És egy pillanat alatt véget ért.
Nem emlékszem pontosan, miért hallgatott el a ricsaj, talán mert felordítottam… Nem! Amikor letetettem a telefont… azt hiszem, akkor lett minden újra a régi. Azok a félelmetes árnyékok is visszapattantak a szekrény mögé, és a hópelyhek sem hullottak többé a plafonból.
- Ahhh… - A fejemet a két kezem közé szorítom, és úgy borulok rá a széles pultra. Zsibbad az agyam, ez kész röhej. Soha többé nem akarok ilyesmit átélni, soha! Legszívesebben már most itt hagynám a fenébe a boltot, és kitörnék a napsütésbe… míg nem tör be hozzánk a tél.

[Seya]

*Nem vagy bolond. Havazik. A szusszanó polcai közt pedig gyűlni kezd a sötétség, mintha csak körbefolyna az éjszaka, amiben csak a hópihék fénylenek apró csillagokként. A mögötted strázsáló könyvespolc árnya megnyúlik, burjánzó kacsainak a vége öt hosszúkás kis indára szakad, akár egy emberi kéz.*
- Le kell tenned. *Hallod a hangját a vonal túlfeléről, mögüled pedig a túlvilági szisszenéseket, sustorgást, falevelek felkavarodó kis forgószelének száraz percegését, a szél motozását a padló deszkáin, mind hangosabban és hangosabban, aztán lecsapod a telefont.
Minden elhallgat.
Elvágták a zajokat, és te újra ott állsz, hátul, a szusszanó biztonságában. Ha az orrodhoz érsz, vagy a plafonra sandítasz, már nyoma sincs a hónak - ahogy az árny is, ami nemrég még olyan fenyegetőn kapott a bokád irányába, most teljesen normális csíkként lapul ott, ahol a helye van.
A sikoltásod ellenben valódi.*
- Kay? Mi történt? *Abel nyurga, ruganyos alakja robban a látóteredbe olyan lendülettel, mint egy képzett őrkutya. Nem sokon múlik, hogy nekiütközz. Az arca döbbent és értetlen, ugyanakkor rém elszánt. Egy kurta, ügyes mozdulattal megkerül téged, és farkasszemet néz a polcok rengetegével.* - Egér?

[Kay Elliot]

Eszement furcsa egy érzés jár körbe, mialatt telefonálok. Azért mondom azt, hogy „jár körbe”, mert szabályosan így élem át: mintha sokkal interaktívabb lenne ez a beszélgetés annál, mint amilyennek rendes esetben lennie kéne. Bevonja a legtöbb érzékszervem, talán mindegyiket. Zack, te bűvös… Hallom és látom őt, de esküszöm, olykor még a tapintását is érzem a bőrömön. Egyszer belenevet a kagylóba, és ettől meglibbennek a könnyű hajszálak a fülem körül. Aztán a hátam mögött sejtem őt, s mintha csak futólag hozzámérne, megint átjár a kellemes borzongás. Nem találkoztam még ilyesmivel.
- Ha jól emlékszem, te jobban bírod az italt nálam – felnevetek, de rögtön meg is bánom. Rémesen megjátszottnak hat az ő cirógató kuncogása mellett. Megdörgölöm az orrom hegyét. Azt hittem, csak képzelődöm, mikor hópelyheket látok. – Örülök, hogy… ezt… - Nem vagyok bolond. Ha… havazik. - …megbeszéltük… - Mi folyik itt?! – Ötkor, igen… - Felkapom a tekintetem, mintha csak egy hófelhő után kutatnék a plafon alatt, de a felhő helyett valami nyugtalanítóbbra leszek figyelmes. Nem messze tőlem, a sarkokból előkígyózik az árnyék, mintha valaki megdöntötte volna az egész épületet, és csak közelít és közelít az árnyék, akár egy olcsó horrorfilmben. Köpni-nyelni nem tudok, és erről jut eszembe, hogy még mindig szorítom a telefont, bár a kagylót idő közben lecsúszott a fülemről.
- M-most mennem kell, majd találkozunk – hadarom, és választ se várva lecsapom a telefont. Nem tudok a bűntudatra koncentrálni; azt hiszem, megőrültem. Vagy csak hallucinálok, de az sem sokkal jobb. Sokszor láttam már ilyet a tévében, és talán ésszerű lépés lenne, ha most Abel után kiáltanék. Ha nem lát semmit a falakon, akkor baj van velem, nagy baj. Mégis bennem van a félsz, hogy mi van, ha… áh, túl sok hülyeséget láttam már életemben, nem kéne moziba járnom. Mondták az orvosok, hogy szenvedhetett az agyam olyan nyomtalan károsodást, ami csak később mutatkozik meg. Megsérülhetett az agyam.
- Áááá! – felsikítok, és rögtön ugrom egyet, mert az egyik árnyjelenés felém nyújtózik, mintha a lábam köré akarna csavarodni. Hiába képzelet az egész, megrémiszt, szinte pánikba esem. Kapkodom a levegőt és behúzom a fejemet, elhessegetem a fénylő hóesést, és csukott szemmel rohanok ki a szusszanóból.
- Abel, Abel – csak a nevét hajtogatom, és rohanok hozzá, hogy megvédjen, átöleljen, elűzze az árnyékokat a fejemből.

[Seya]

- Azt hallom. *Vigyorodik el pimaszul a vonal túlfeléről áradó hang, mintha a mocsok részegségeden mulatna, de nem rója fel neked a feledékenységed. Érzed, hogy kezd türelmetlenné válni, és hamarosan a kagylót is leteszi majd. Kár érte, a szavai tényleg varázslatosak, egyszerűen lecsapják a valósághoz kötött kapcsolód és olyan helyekre repítenek, olyan ősrégi gondolatokat és érzelmeket mozgatnak meg benned, melyek vénebbek az általad legvénebbnek ismert kőkörök szikláinál, talán magánál a kontinenseteknél, a világodnál is. Könnyű, lepkefinom lélegzet borzongatja meg a tarkód a nyakadba omló fürtök alatt.*
- Hm. *Hangzik az időnyerő hümmentés, aztán kis csend, míg ismeretlen ismerősöd mérlegeli az ötletet. Végül hallod, hogy nagy levegőt vesz, és kényszeredett vagy őszinte mosollyal a beleegyezésében rábólint.* Szóval leitatsz az óriáskerék előtt. Merész. *Ha nem ismernéd, még el is hinnéd neki, hogy cseppet sem érdekli, kivel és miért van találkozód arra az időpontra, mikorra elígérkeztél neki, de ehhez sajnos túl jól ismered. Óh, persze, vigyorog és büszkén viccelődik, mint akit nem érdekel, aztán haragosan acsarog, mint egy megsértett territóriumú kutya. Na várjunk. Nem is ismered.*
- Oké, nem bánom. *Valami fehér és puha dolog hullik az orrodra, csodaszép és jéghideg parány, azonnal vízzé olvad. Aztán még egy, majd egy kisebb hintésnyi.* Akkor ötkor a szobornál, és onnan Zöld Zóna. *A plafonról hullik rád a hó, a szusszanó sarkaiban pedig lassan növekvő kacsokkal burjánzik elő az árnyék. Csak a hópelyhek világítanak fehérlő csillagokként.* Ne felejtsd el a diákom. *Az egyik árnyékkacs tapogatózva a bokád felé nyújtózik a padlón.*

[Kay Elliot]

- Oh, tényleg? Khm... agyam akár a szita. - De tényleg igent mondtam volna? Mégis mikor? Nagyon, nagyon aljasul részeg lehettem, ha még ennyire sem emlékszem. Persze az apróbb részletek hamar kicsusszannak az emlékeim közül, mint a tornacsukára hányás vagy a könnyed ígéretek. Ó, NEM!! Basszus, Shane.. Már elígérkeztem estére, nem mondhatom le őt. Olyan izgatott volt és titokzatos. Furdal a kíváncsiság, meg persze köt a testvéri becsületszó. Nem mintha régen nem szegtük volna szavunkat, de azért mindig kijárt a büntetés is. Bár nem hiszem, hogy Shane hasbavágna, ha nem futnék be a Zónába hatra. Ahh, miért is mondtam igent a Hangnak?!
Mert olyan édesen nevet...
De hát megígértem. Ahogy rám nézett ma reggel.. Most először nem a bátyámat láttam benne, hanem egy önálló, felnőtt férfit. És számít rám, képtelen lennék cserben hagyni. Ugyanakkor.. ááhh! Kínoz a döntésképtelenség.
- ... - épp csak belenyögni tudok ebbe az eleven fülbe, felkiáltottam volna, hogy a hét óra megfelel, de Zack nem alkudozik, hanem hangosan gondolkodik. Nagy kár, pedig már éreztem, ahogy átjár a megoldás nyugalma, e helyett minden egy kicsit rosszabb lett. Zack talán siet valahova? Miért akar ennyire látni engem? Nekem aztán feleolyan csábos hangom sincs, mint neki.
- Ohh... öt óra.. hát az necces lesz. Tudod, hatra már van programom, és nem kockáztatok egy esetleges késést. Fontos dologról van szó. - Darálom le egy szuszra, mielőtt alattomban kicsúszna a számon valami olyasmi, hogy "persze, ismerem azt a szökőkutat, és onnan csak egy ugrásra leszünk Shane-től, szóval veled, barátom, bizony bármikor összefutok!" De az alkudozást én azért megpróbálom. Kellemest a.. beígérttel.
- Mondd csak.. nincs kedved eljönni velem a Zöld Zónába egy italra? Mondjuk a vidámpark előtt.