Caitria Murray - I. fejezet - Az álomkergető meséje

[Sablepaw]

Apától választ követelsz, tudnod kell, vajon Anyát is betegnek tartották-e. Apád homlokát ráncolja, kicsit meglepi tán kérdésed, aztán csak fejét ingatja.
- Nem, Cait, anyád nem volt beteg. - Kicsit eltűnődik.
- Nem hinném, hogy az lett volna. Tudom, hogy a nagyanyád felzaklatott, goromba dolgokat mondott, de ne foglalkozz vele, tudod hogy nehéz természetű. Mollynak és nekem se könnyű vele, hidd el. - Felsóhajt.
- És anyáddal se foglalkozz, rég elment Cait! Molly az anyukád, még ha nem is ő szült, de ő nevelt fel, ő törődik veled, Aislinn pedig csak itt hagyott. - Egyre ingerültebbnek tűnik, feszélyezi a téma, és érzéseid szerint nem akar róla többet beszélni. Hátad simogatja, úgy terelget be a házba.

...

A fakó tükörkép egyre jobban elkeserít - valami szörnyű, AZ lakik egyenesen benned. A három nyúl medált markolod, majd a karperecet a farkasfejes zárógombokkal. Furcsa egybeesés - tekintve hogy AZ is farkasszerű rémnek tetszik. És a haragvó angyal által levágott fej - szinte fájdalom rágondolni is - is azzá változott. A padláson tárgyak elbűvölőek, de ahogy Sam is mondotta, most nem hordoznak varázst, nem érzel felőlük bizsergést se - már, és még nem varázsholmik, de hamarosan eljő az est, amikor tán azzá lehetnek...

Odakinn aztán kísértetként bolyongva kísértetnek is érzed magad; a Másvilágok közel, az alkony elevenné bűvöli a lakókörnyezetet ám mégis elönt a magány és a sehová sem tartozás érzete. Sam megjelenése, hízelgése, átható bűvereje és a séta a meseszép, elevenné lett - noha sáros, sötét parkban persze csodálattal tölt el, de aggodalmad AZzal kapcsolatban nem hagy nyugodni. Leguggolsz kísérőd mellé, kérdezel. A macska oldalra biccenti fejét, úgy figyel téged.
- Mit láttak szép szemeid a tükrökben? - Kíváncsian körözni kezd körülötted, majd kedveskedőn pofáját arcodhoz dörgöli.
- Nincs tebenned idegen erő, se ártó szellem, hidd el, azt észrevenném! - Magabiztosnak tűnik, bundájának érintése szinte kézzelfogható, s egy halvány pillanatra láthatóan ezüstfényű varázs.
A ma este valóban különös...
S a tó felé vezetne tovább barátod nyugodt léptekkel, hogy aztán feltegye a maga különös kérdését.
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr

[Lumienkeli]

Apa átölel, de ölelése nem nyújt teljes vigaszt. Feszeng, valami baja van, ki nem mondott szavak lógnak a levegőben. „Beteg? Nem vagyok beteg! Nem érted? Miért nem érted? Miért beteg mindenki, csak mert más? Miért? Miért?”
- Anya is beteg? – „Ezért nem keresed? Ezért mondod, hogy elment? Ezért nincs itt?” – torkomban gombóc, de nyelni nem tudok. Apát nézem, erre még válaszolnia kell, nem hagyhat így egyedül még a szavaktól is megfosztva.

…

Nyomasztó magányomban készülődök a szobámban. Valami figyel. Valami sötét, valami rettenetesen gonosz les rám. Valami itt van, amitől félek. Tekintetem gyakran körbefut a megszokott tárgyakon, minden pillanatban attól félek, hogy meghallom a kacagót vagy AZ ugrik elő egy sarokból. Sam nincs sehol. Még ő is messze jár, ezen a félelmetes, komor, baljóslatú délutánon.

Készülődöm, Mollyt megijesztem, ami kicsitjobb kedvre derít (legalább a jelmezem sikerült), de a félelme engem is tovább borzol. „Ő is érzi, hogy valami nincs rendben?”
A fürdőben megriadok, Samet hívom, de nem jön. Még most sem jön, mikor a veszély már egészen közel, hátam mögött ólálkodik, nyakamba liheg!? „Sam, hol vagy? Miért hagysz el még te is?” Isten, család és barát nélkül maradtam, szobámba kullogok vissza orrom lógatva. „Talán Sam bajba került? Jajj, csak azt ne! Ennyi vész között hogy menthetem meg barátomat? Az egyetlent, akivel őszinte lehetek?”
A kis kézitükörben keresem a választ. Hozzányúlok, kezem furán bizsergeti. „Varázslat! A varázslat jó, talán segít meglátni és valahogy kiszedni belőlem AZ-t! Bátornak kell lennem, lehet már csak én maradtam, aki Samen és anyán segíthetek!”
A tükröt bámulom félve, de eltökélten, mikor végre meghullámzik, s mögötte egy új világ darabjai bontakoznak ki. Újra AZ néz rám, morog, fenyeget, de nem mászik elő, nem kapja be a fejem sem, helyette eltűnik a tükör mélyén és csak én maradok, saját szemeim látom. „Most már biztos, AZ bennem van, a tükör megmutatta. De hogy szedjem ki?” Kétségek gyötörnek, félek és iszonyodok magamtól. Egy szörny figyel szemeimen át és nincs senki, aki megmondhatná hogy űzzem ki, mitévő legyek. A varázsholmi talán segít, a medál és a karperec…

…

Félek. A legrosszabb, hogy magamtól félek, és hogy senki nincs, akinek elmondhatnám mi bánt. Egyedül vagyok. Apa nem ölel meg búcsúzáskor, Sam nincs velem, a ház, az otthonom észre se venné, ha többet nem térnék haza. „Senkinek se hiányoznék. Csak egy bolond vagyok, akiben szörnyeteg lakik.” – lógatom orrom.
Elindulok aztán, és ahogy kilépek az ajtón megcsap a Samhain varázsa. „Varázsos éj lesz, remélem Sam is előkerül! Ha nem jön, akkor nagy a baj! Akkor meg kell keresnem, meg kell mentenem!” Ahogy lépdelek eltűnődöm. Mások valahogy a színek, élénkebbek és a hangok is élesebbek, kicsit mintha eddig homályos üveg mögül néztem volna a világot. „A tükör… Vajon valahogy átléptem egy láthatatlan tükrön és most egy másik világban sétálok? Egy mienkhez hasonlóban, csak itt több varázslat van?”
A gyerekek félnek tőlem, valóban félnek. Ettől én is nyugtalan leszek. „Vajon most is AZ néz rájuk szemeimen át? Tőle félnek vagy a jelmezemtől? Bár itt lenne Sam! Bár ne lennék ennyire egyedül, ilyen kitaszított!” Mintha valóban kísértet lennék csupán az éjben. Magányos, ijedt, meg nem értett szellem…
Bekopogok a házakba, de az ajtók mögött állók nem vidámak engem nézve, ők valóban félnek. Büszke is vagyok magamra, jól sikerült a jelmez, az előadás remek, de mégis… valahogy az emberek félelme kitaszítottá tesz. Páran inkább adnak édességet, meg se hallgatnak, csak menjek már el. Félnek. „Látják bennem AZ-t? Tudják, hogy rossz vagyok és gonosz?” – én is félek magamtól, a bennem lapuló szörnytől.

Végre előbukkan Sam, bár nem is tudom mikor és hogy került mellém, de a fontos most az, hogy itt van végre velem. Jelmezem dicséri és máris hív tündérösvények felé. Örvendek, talán most végre meglelem anyát, most jó lesz, most megtalálom azt, aki megért és szeret… igazán szeret. De aggódom még, hiszen AZ bennem les, s vár, hogy előbújjon és tomboljon, pusztítson.
A park ugyanaz, de mégis más. Él, sokkal inkább él, mint eddig bármikor. Varázslat szövi át, ott vibrál minden lehulló falevélben, az égen úszó felhőkben, madarak énekében a vízcsobbanásokban. Hiába az eleven, mesés, csodálatos táj. AZ bennem van, morog, fenyegetően tornyosul fölém jelenléte. AZ elronthat mindent, tönkreteheti a varázslatot, elszakíthat anyától újra, pedig még meg sem találtam őt… Ahogy Sam mellett sétálok búgó lámpák varázslatos sárga fényében, lombjuk hullató fák sóhajai között összeszedem bátorságom és kérdezek.
- Láttam ma AZ-t a tükörben kétszer. Az én szemeimmel nézett. Attól félek belém bújt. Hogy szedhetem ki? Segíts! – guggolok le a cica mellé, arcom aggodalmas, rettegek, hogy erre nem lesz gyógyír, elvesztem, a gonosz megrontott.
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Sablepaw]

Sajnos apa tudatlan, és aligha hinné el, micsoda veszélybe keveredtél azok miatt az angyalok miatt. Egyre inkább úgy érzed, elárultak - hogy idegen vagy azok közt, akiket a leginkább szeretsz. Fájdalmas kérdésedre apa átölel...
- Ne mondj butaságokat, kicsim, tudod jól, hogy nagyon szeretlek. - Sóhajt, látod rajta is, hogy szomorú és valamiért feszeng, de őszintének tűnnek szavai. - Jó kislány vagy Cait, ez nem rosszaság, ez... - Kicsit eltöpreng, mielőtt folytatná.
- Ez betegség, Cait. De meg fogunk oldani mindent, ne félj kicsim!
Próbál nyugtatni, de maga is nyugtalan lévén, nem könnyen megy neki. Aztán kiszálltok lassan a kocsiból - irány a ház.

...

Végre abban reménykedsz, hogy a mai szörnyű nap után - bár voltak jó részei is ugyan, de a sok borzalomtól nehéz értékelni - végre izgalmas, varázslatos este vár rád. Amit igazán megérdemelsz végre. Mégis követ az a különös komorság, lappangó félelem, az űr, amit Sam hiánya okoz, de megannyi tapinthatatlan, láthatatlan s egyre éberebb jelenlét.
Mintha ragadós lenne, így, hogy Molly is megriad. Vagy csak tényleg nagyon jó lett a jelmezed.

A fürdőben megcsodálva az összhatást valóban tökéletes a jelmez, s a tükörben - ami tán átjáró, mégis hideg üveg csupán - varázslat fodrozódik. S mögötte... AZ. Riadtan hőkölsz hátra, a maszk nélkül vizsgálod a tükröt, de semmi. A szemeid barnák és kissé karikásak tán, arcod sápadt. A fürdőszoba normálisnak tűnik, a tükör mindkét oldalán most, de mégis, érzed a jelenlétet. AZt. Talán... benned. Samet szólítod, de csak a csend felel és a szokásos házzörejek, s a vízvezetékek jellegzetes moraja a csövekből a falak mélyén. Barátodnak mintha nyoma veszett volna.

A szobádba visszaólálkodsz, és izgatottan halászod elő a szekrény mélyéről a kézitükröt. Furcsa bizsergés lesz úrrá rajtad - hasonló, mint amikor macskabarátod hozzád dörgölőzik - mikor törött nyelét megérinted. A kissé homályos tükörképednek suttogsz, bár nem vagy benne biztos, hogy egyedül megküzdhetnél a farkassal... vagy AZzal. Megbabonázva nézed tükörképed egy ideig; aztán a kép újra meghullámzik. Mintha pókhálószerű repedések futnának végig felszíne mögött. Aztán a repedések sűrű, fényes pókhálóknak tűnnek, amik mögött homályos forma... s újra zöldes, veszedelmes szempár villan rád valahonnét onnan, ahonnan saját arcod, szemed kéne látnod, és egyúttal újra megcsapja füled a morgás.
Aztán a tükör újra visszatér a normális, csorba, ám töretlen és pókhálótlan üvegű fakó lommá - ami egyben kincs is, hisz Sam mutatta. Sam, aki nincs itt.
AZt sem látod már, csak saját riadt szemeid néznek rád a tükör túloldaláról. A fenyegetés ott van mindenhol.
A fenyegetés ott van - tebenned... és fogalmad sincs, mit kezdhetnél vele, hogy űzhetnéd ki.

...

Inkább próbálsz a mai est varázsába kapaszkodni, fontos holmijaiddal megrakott Snoopys csokigyűjtő táskád felkapod és útra kélsz, magad mögött hagyva a gyászos, szeretettelen hangulatú házat.
A varázs azonban megcsap, amint kiérsz; ott van mindenhol - a hajlongó, egyre inkább lombjuk-vesztett fákban, a fakón gomolygó ködben, a sütőtök és a gyertyák illatában a játékosan táncoló lángocskákban a töklámpások mélyén, a szürkületet sárgássá festő lámpaoszlopok hideg búgásában, ami különösen hangos és végigkíséri utad - mintha hallásod kiélesült volna. Mintha a világok egészen közel kerültek volna. A Hold ugyan nem látszik - valószínűleg még nem kelt fel, és meglehet, egy jó ideig nem is fog.
Tapintható a gyerekek nyugtalansága, ahogy elkerülnek. Egy szemvillanás alatt mélyről jövő, tán általuk sem értett, de valódi félelem költözik szívükbe, hogy aztán feledjék is, mikor távolabb érnek tőled. Élvezed is a rémisztő sikert... de valahol magányérzetednek nem tesz jót.

Bekopogtatsz a kidíszített házakba, előbb a szomszédokhoz, aztán kicsit távolabb a kedves emberekhez. Jelmezed elsöprő sikert arat - látod, ahogy összerezzennek páran, ahogy idős házaspárok nyugtalan tekintete kapcsolódik egymáséba. Előadod Ann, a megégett lány történetét, csoszogva járva, tőled telhetően lidércesen, rekedtesen suttogva. Míg a legtöbb ijesztő jelmezes gyereknél - jól láttad máskor, és ezúttal sincs másképp - legfeljebb tettetett a riadalom, ha egyáltalán belemennek a játékba a felnőttek (inkább mosolyogni szoktak) esetedben érzed, egész biztosra érzed, hogy valódi. Megjutalmaznak persze, táskádba kerül csoki, rágó, gumicukor, nyalóka, tejkaramella és másféle édes finomság is - sajnos az öregekre jellemző ócskább ízű és sejtéseid szerint vagy egy évszázada elavult celofánpapírkás kemény savanyúcukor is vendégszerepel, mint mindig.
De az emberek félelme, gyanakvása, nyugtalansága éppoly eleven és tapintható, mint minden-minden e bűbájos éjjelen. Páran végig se hallgatják kísértetes krónikád, csak szatyrodba pottyantanak valamit és már csukódik is az ajtó...

Jópár házat végigjársz, egyre közelítvén a Holyrood parkhoz, mikor felbukkan barátod - vagy tán veled volt eddig is? Mikor kerülhetett melléd? Mindenesetre Sam valóban sokkal kézzelfoghatóbb, elevenebb most, egészen csodálatos. Szőrén ezüstös fény csillan egy-egy pillanatra, tartása is valahogy mágikusabb érzeteket kelt benned. Örömtelin szólítod meg, megdicsérve "jelmezét". Mosolyogva fenegeti magát hozzád, elárasztva azzal a semmihez sem fogható érzéssel.
- Bűbájos és mesés, ugye? Akárcsak a tiéd! - Még hangja is sokkal bűvösebbnek tetszik most, mint máskor s puha léptű talpai mintha hozzá sem érnének az aszfalthoz.
- Másvilágokba vágysz? Persze, hogyne tudnám, s el is vezetlek... jöjj velem... kövess, kövess... - Susogja elragadóan, mosolyog, amennyire szellemmacska mosolyogni tud és a park belseje felé indul.

Az aszfaltút menti lámpák búgása hosszan elkísér most. A park sáros, és persze járókelők akadnak helyenként, de egyre kevesebben, az elmúl napok esői után nem sokakat vonz most, inkább a fesztiválokra vagy a házakhoz gyülekeznek a legtöbben. Pedig érzed, körötted csupa-csupa varázslat. Elevennek tűnik az alkonyba burkolózó, méltóságteljes romos kápolna is - fenyegetést nem érzel felőle, kicsit közelebbről is megcsodálhatod - Sam nem úgy tűnik, hogy a romtól távol tartaná magát, talán csak a még működő templomokat féli. A régi kövek mintha figyelnének, mintha lélegeznének. A szürkületet mostanra sötétség váltotta fel, elevennek tetszik az éjszakába öltözött táj Artúr trónjának magas bérce körül, eleven az esti madarak sziluettje, a fázósan homályba s ködbe takarózó kopár fák is különösen élők így az enyészet havába lépvén is.

Csodálatos az este, ám az a nyomasztó, felkavaró érzés - ami tán AZtól származik, talán nem - elkísér, valahogy nyomasztóbbá, valahogy baljóslatúbbá téve bolyongásod. A nagyobbik tó, a St. Margaret Loch felé veszi az irányt Sam, s ahogy közeledtek, újra megszólal...
- Szeretnéd, hogy kölcsönadjam a szemeim?


//Hangulatzene.
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr

[Lumienkeli]

Nem értem apa miért haragszik így rám, hisz az angyalokra kéne mérgesnek lennie, ők akarták bántani a lányát. Pokolian érzem magam, nem is bírom ki, hogy szavakba ne öntsem.
- Miért nem szeretsz, apa? Miért vagyok mindig én a rossz? - ajkaim beharapom, szemeim ki nem csordult könnyek égetik. Fuldoklom, torkom görcsben, alig bírom a kérdéseket síri hangon kipréselni magamból. "Olyan nagyon egyedül vagyok. Olyan hatalmas a világ, ami engem gyűlöl, bántana, és olyan kevés a jó benne..." Szeretem a tragikusan szép történeteket, de hogy az enyém csak tragikus, fájdalmas és kilátástalan az elkeserít nagyon.

...

Ritka, mikor nem érzem jól magam a szobámban, de a mai délután határozottan ilyen. Talán a napom eddigi alakulása nyomaszt – a szekrényben lapuló AZ, a templom, mi kitaszított, a kacagó patkányrém, apa csalódottsága – és ez a baljós, borús hangulat még mindig rajtam, űz és emészt. És Sam sehol sincs, hogy megnyugtasson. Hiányzik, s hiányomban újdonsült kincseimtől várok segítséget, vigaszt, barátságot.

Nyomasztó érzetek ide vagy oda, a gyomrom korog, így leoldalgok a konyhába enni. Jack jelmeze, ha nem is világbajnok, de legalább mutat némi fantáziát a Vasembert majmoló bátyjáéval ellentétben. David a jussát követeli, én morogva adom oda neki a pénzt. Elegem van az eddigi napomból, a nagyiból, Bess néniből, Mollyból, a fiúkból és egy kicsit apából is. Kívülállónak érzem magam a családomban, megtűrt bolondnak, a szégyellnivaló elrontott gyereknek.

Felöltözöm végre, hajam szépen feltűzöm és ráhúzom a fekete műhajat. Nem is emlékeztetem magamat magamra, elégedett vagyok, különösen a maszkkal. A fürdőbe veszem az irányt, mikor meglátom Mollyt. Lépteim lelassítom, csoszogósra veszem, hogy kísértetiesebbnek tűnjek. Molly ijedten hátrahőköl, én a maszk alatt elvigyorodom. „Jól sikerült a jelmezem és sötétben még jobb lesz!” – bár a tapintható félelem kissé meglep. „Elvégre Molly felnőtt, nem szokása ijedezni… persze a maszk jó választás volt, az alá olyan arcot képzelnek, amilyet csak akarnak.”

A fürdőben én is szemügyre veszem magam, látni akarom vajon megfelelően ijesztő lettem-e? „Talán még AZ is nyüszítve szűkölne, ha látna! És így a Koboldkirály se ismer majd föl engem!” – elégedett vagyok és boldog, ám hirtelen valami furcsa történik. A tükör felszíne meghullámzik, s mögötte egy különös világ vár. „Varázslat!” – nyúlok felé. Tudom, hogy a tükrök fura holmik, azokból is könnyen ajtó lesz a Másvilágokba. A lehetőséget nem akarom elszalasztani, nyúlnék is át rajta, ám tenyerem hideg, sima üveget tapint. A Másvilág képe (inkább érzete) szétfoszlik, s maszkom szemrésein át AZ néz rám. Ijedten lépek hátra, a tükör mutatta lelakott fürdőben. „AZ? Az én szemeimen át AZ figyel? AZ bennem van? Valóban belém mászott?” – lehúzom a maszkot, s a tükörben szemeim nézem. Barnák… barnáknak kell lenniük, nem zöldnek. „És a morgás? Az én voltam? AZ? Az nem lehet! Akkor ezért űztek az angyalok!” – kétségbeesek. Körbefordulok a fürdőben.
- Sam! Hol vagy, Sam? – suttogom riadtan. Tudnia kell, hogy AZ bennem van, valahogy a lelkembe mászott és észre se vettem.
Nagyon félek és Sam sehol. Visszamennék a szobámba, ha Sam nem jön, s elővenném a kis kézitükröt, abban nézném magamat, a szemeim. „Mutasd magad, AZ!”
- Gyere ki, bújj elő! Gyere ki, és megküzdök veled, mint lány a farkassal! – suttogom neki és igyekszem nagyon szigorú és magabiztos hangon szólni, ám úgy érzem inkább nyüsszenem a kihívást, semmint lovagokhoz méltóan szólítom a gonoszt párbajozni. Ha más nem jön közbe indulásig bűvölném a tükörképem, hátha meglátom AZ-t, hátha valahogy ki bírom szedni magamból. „Azért vált a fejem farkasévá, mert az angyal azt mutatta, a gonosz bennem. Ki kell szednem! De hogyan?” Kutatok magamban, érezni akarom a rosszat, a gonoszt, az idegent, hátha meglelem…

…

Mire eljön az alkonyat, kissé megnyugszom. A lámpás mellé a Mollytól kikönyörgött vászontáskát is magammal viszem apróságaimmal és természetesen ebben lesz a helye a csokinak is.
Apától búcsúznék, de ő fel nem áll a munkája mellől. Fáj a távolságtartása. Fáj, hogy nem szeret…

Odakint azonban a töklámpások és a kézzel fogható varázslat kissé feledteti rossz kedvem. Elindulok hát riogató utamra. Szívesebben vagyok magányos kísértetlány, nem csatlakozom senkihez, úgyse örülne senki nekem. Tetszik, hogy annyira ijesztő a jelemezem, hogy elkerülnek. Ilyen jó még sosem sikerült. Büszke vagyok rá, bár kissé meglep, hogy valóban, ennyire félnek. „Hisz ők nem látnak emberarcú patkányrémeket, ők nem hisznek a szörnyekben. Ők tudják, hogy ember vagyok, mégis félnek. Talán a Samhain varázslata ez is…”
A csokigyűjtést megunván a Hollyrood Parkba térnék be. A kápolnát most elkerülném, de a tó vagy Artúr trónja mindig is varázsos hely volt, megnézném most is, hátha itt nyílik a kapu anyához.

Végre feldereng Sam is. Mintha ma sokkal varázsosabb lenne, mint máskor. Mintha jobban itt lenne. Nézem őt, a vibráló alakját és nagyon örülök, hogy végre látom.
- Szép a jelmezed! – mosolygok rá. „Igen, más most! Valahogy más!”
- Tudod merre nyílnak ma a kapuk a Másvilágokba? Vagy hol lehetnek a tündérösvények? Olyan jó lenne anyát látni ma! – felnézek az égre ma már sokadszor, tekintetem a Holdat keresi…
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Sablepaw]

Sikerült letudni Davidet - egy időre; sikerült nagyjából - kellő távolságból nézve elrejteni, hogy tiszta kosz vagy, még sikerült el is jutni nagyi borzalmas közelségéből. Apa komorsága viszont hazaúton egyre jobban feszélyez. Végül, már majdnem otthon elmondja, mi a helyzet. Az, hogy elmehetsz, jó hír, amit menten beárnyékol a doki híre. Apa megrázza a fejét.
- Ez bonyolult, Caitria. És nekem ne hazudozz. - Furcsa ingerültséget, szinte ellenségességet vélsz szemében megcsillanni egy pillanatra. - Mindketten tudjuk hogy vannak gondjaid. Tudom, hogy nem a te hibád, de szükség lesz szakemberre. - Enyhül meg kissé a hangja.
Majd mikor leállítja a motort, rád pillant még.
- Na hess készülődni, élvezd ki a Halloweenedet, vagy Samhainodat.

...

Próbálsz azért a levegőben vibráló családi feszültség ellenére, a nyugtalanító jövőképet elhessegetve a mai estére koncentrálni. Szeretnél mihamarabb kijutni, így gyorsan készülődsz; megtisztálkodsz, kincseid biztonságba helyezed - a fiúknak a könyvek közelébe nemigen szokásuk menni, így jó rejtekhelyet találsz. Szobád hangulatában van valami nyugtalanító. Se szörny, se állatok, se Sam - mégis valami nyomasztó érzet vibrál a levegőben.

Megéhezel időközben, így a nagyi által csomagolt finomságokhoz is leóvakodsz, elvégre nem sokat ettél ebédkor, és egyre inkább korog a gyomrod. Molly és apa épp Jack zombijelmezén vitáznak, ami apád engedékenységének volt köszönhető, mostohaanyád szerint "szörnyen ízléstelen". Azért még mindig több fantáziát látsz benne, mint Davidében. Ami a kis zsarolódat illeti, fel is bukkan az ifjú Vasember jussát követelni, és persze emlékeztet, hogy a csokikat is behajtja majd. Meg a holnapi pénzt...

Felöltözöl alaposan és vastagon, elvégre sokáig óhajtasz kinn lenni, aztán felkavaró ürességérzeted - amit Sam hiánya okoz - oldandó a farkasos karpántot is magadra öltöd a számos réteg alá.
Elégedetten veszed tudomásul, hogy tökéletes megégett kísértetlány vagy. Kicsit talán túl tökéletes - Mollyra sikerül ráhoznod a szívinfarktust, mikor a fürdőbe igyekszel még dolgod végezni, meg megnézni még egyszer hogyan festesz.
- Te jó ég, Cait! - Rikoltja, érzéseid szerint őszinte rémülettel. Aztán fejét ingatva viharzik tovább, ő is készülődve - ő viszi a fiúkat. Félelme egy pillanatra szinte tapinthatóvá vált.

Mikor a fürdőben a tükörben ellenőrzöd az összhatást, egy pillanatra a tükör felszíne meghullámzik, mintha vízből volna, de mikor hozzáérsz, sima üveget tapintasz csak, mégis az a benyomásod támad, hogy egy egész különös hely lehet a tükrön túl.
Aztán a maszkod szemnyílásai mögül sárgás-zöldes parázslást látsz egy pillanatra; valahonnan a tükör mögül újra az a vészterhes, vadállat-morgás hallatszik, mint amit reggel a szekrény mélyéről hallottál, és a tükör sivár, lelakott, szokatlan mintákba font pókhálókkal teli és sötét fürdő képét vetíti alakod mögé.

...

Este negyed hat körül, mikor az alkony közeleg, útnak is indulsz lámpásoddal, na meg ha gyűjteni is akarsz édességet, akkor szintén tökmintás edénykével.
Apa újfent ráncolt homlokkal néz fel rád egyetemi jegyzeteiből - eddigre Mollyék már elmentek - fejét csóválva nézi a jelmezed.
- Ne ijessz senkit halálra, bogaram. És este nyolcra mindenképp gyere haza! - Nem simogat, nem ölel meg, jó csokivadászatot se kíván. Ez újra elszomorít.De előtted a varázslatok éjszakája.

Odakinn azonban szinte érzed a tapintható varázslatot. Úgy érzed bárhová is mész ma, csupa különös dolgok vesznek majd körbe. A környékbeli házak némelyikénél kinn vannak a töklámpások, jelezve, hol laknak olyanok, akik nem bánják, ha ilyentájt jelmezes gyerekek dörömbölnek be hozzájuk - sajnos vasárnap lévén lehangolóan kevés ilyen ház akad idén, de beöltözött gyerekből - szinte mind nálad kisebb - akad pár. Természetesen egyiknek sem olyan fantáziadús a jelmeze, mint neked. Jó néhányan megtorpannak és irányt váltanak, mikor ellépdelsz mellettük, vagy nagy ívben kikerülnek - Ann, a megégett lány valóban nagyon ijesztőre sikerülhetett.

Persze cukorkagyűjtésen kívül is sokfelé barangolhatsz. Izgalmas opció lehetne a Greyfriars Kirkyard, az öreg temető a Hollyrood túlfelén - gyalog kissé messze, ahol állítólag Véres Mackenzie kísértete bolyong. Samhain éjjelén egész biztosan ott van. De persze maga a kedvenc parkod is számos izgalmas lehetőséget rejteget.

Rövidesen aztán egy fekete szökkenést érzel magad mellett. Sam az. Sam valahogy egészen különös ma este, de nem tudnád megmondani, miért; mintha a levegő is vibrálna körülötte. Érdeklődve pislant fel rád...
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr

[Lumienkeli]

Meg se lep, hogy David nem látja a varangypofát. Talán akkor se venné észre a hasonlóságot, ha tükörbe nézne.
Ajánlatomra értetlenül néz, látszik rajta, hogy fogalma sincs mennyi lehet a nyolcad, bár a pénz legalább motiválja, hogy törje a fejét. Jól ki is nevetném a kis csótányagyút, ha nem lenne helyzetem épp rendkívül elkeserítő. Így csak folytatom az ajánlatot, amire végül bólint. Tudtam, hogyha kétszer is kaphat, meg még csokit is, annak nem áll ellen egykönnyen a mohó kis patkány.
Nem állhatom meg, hogy ne szóljam le jelmezét, legalább ezzel szúrjak vissza, de lepattan róla, s vissza is vág rögtön. "Ha még egyszer dilinyósnak szólítasz te kis köcsög, én esküszöm, hogy úgy megtéplek, hogy haj nem marad azon a lufi fejeden!" - visszavágnék, de csak magamban teszem. Nyelem a fortyogó dühöm, ami belül feszít, éget. Rombolni akarok, valamit szétszedni, összetörni, darabokra tépni.
Végre Williammal célba érek. "Ezek szerint ebben tényleg sáros vagy." - húzom gúnyos mosolyra szám. Ledübörög a lépcsőn, én meg átkozva őt belépek a mosdóba.

Tényleg nem húzta le a vécét, fogadok kezet se mosott. "Ilyen gusztustalan kis patkánynak csatornában a helye, nem apa házában!" - szitkozódom magamban, hogy utána is nekem kell rendet tennem. A tükörképem láttán elkeseredek. "Tuti lebukok. Az a szemét kis vihogó jól kibabrált velem!" Ha korom lenne por helyett rajtam, lehetnék én a kísértetlány, de így... így csak egy koszos fruska vagyok oltári nagy bajban...
Leveszem a ruháim, kirázom őket amennyire lehet. Az ékszereket újra - ezúttal világosban - megcsodálom. A csap fölött arcom, nyakam, karom mosom meg. Ha találok hajkefét, hajamból is igyekeznék kifésülni a por nagyját. Visszaöltözöm, ékszereim újra elrejtem, hajam kontyba csavarom. Legalább a pulóverem háta - ahol hajam volt - nem csupa kosz. Újra a tükörbe nézek, majd kissé szorongva lefelé indulok. "Lebukom, tuti. De legalább öcsi nem árult be nagyinak ordítva, akkor kincseim is elvenné a vén szipirtyó."

Molly ismét sipítozik velem, nyekkenni sem merek. Igyekszem láthatatlanul készülődni a hazaútra. Hazafelé hálásan ülök be apa és Bess néni mellé. Inkább mint a két takonypóc és a mostohaanyám. A kínos csönd helyett Bess néni idegesítő zsörtölődését hallgatom. Apa rossz kedvű, fáradt, zaklatott. Aggodalmasan pillogok felé. Fáj, hogy apa ilyen, fáj, hogy nemcsak a nagyi miatt mérges, hanem miattam is csalódott. "Apa csalódott bennem..." - sóhajtok.
Megszabadulunk Bess nénitől. Hazafele gyászos az út. Ő is néma, én se szólok. És még Sam sincs itt. Nézem a suhanó tájat, olykor apa gondfelhőbe burkolózó alakjára sandítok. Pocsékul érzem magam, de az örökségem meg kellett kapnom. Sam nem sodort volna ekkora bajba, ha nem lett volna életbevágóan fontos.
Otthon, a kocsibehajtón szólal csak meg apa. "Ők nem rontják el az estém. Én persze tönkretettem a napjukat." - nézek sóhajtva apára, de azért megkönnyebbülök, hogy este mehetek. Nem akarok otthon lenni. A következő mondat tőrként döf belém. "Doktor? Apa ne!"
- Apa, már jól vagyok. Csak rosszul lettem. A tömeg... - bizonygatom reszketve, hogy nem kell doki. "Miért én vagyok a beteg, amikor ők vakok a világra?"
Porrá sújtva lépek a lakásba, már apa se véd meg, ő se hisz nekem. És Sam sincs sehol.

...

Ha nem lenne a mai különleges nap - "Shamain, még a hangzása is oly varázsos, hogy beleborzongok" - bizonyára rémesen érezve magam feküdnék az ágyamban és a tengerüveget nézegetném. De így most készülődöm. Menni akarok ki a házból, a parkba, ahol csodák történnek. Nem vágyom emberek közé. Máskor lelkesen és minden színészi tehetségem latba vetve játszanám a tragikus sorsú megégett kísértetlányt, de most nincs hozzá kedvem.
Lezuhanyzok, hajat is mosok, majd törölközővel a fejemen kényelmes melegítőben ülök a szobámban az ágyamon és nézegetem kincseim, az ölembe tartott könyvön úgy, hogy ha Molly belép rögtön a takaró alá tudjam őket hullatni, nehogy meglássa. "Kár, hogy nincs kifúrva a fülem, olyan szívesen hordanám a tündérkés függőket!" Gondolkodom hova rejthetném őket, ahol biztonságban lennének, mégis hozzájuk méltó helyen. Az öccseim miatt valahova magasra kell őket tenni, amit nem érhetnek el. Végül kincseim egy fadobozkába teszem, amiket a könyvek mögé rejtek a legfelső polcon. Könyvekhez úgyse nyúl David, fél talán, hogy valami csúf fertőzést elkap tőlük - nem tudom. Öltözni kéne, Sam azt mondta fontos dolgok várnak rám ma éjjel.Ha David jönne a jussáért szó nélkül adnám neki oda. Persze a szobámba nem engedem be, nem láthatja honnan veszem elő a zsebpénzem.

Előveszem a kellékeim: A kicsit megsárgult csipkéjű hosszú, fehér ruhát, amit az egyik garázsvásáron szereztem a nyáron - mikor megláttam tudtam, hogy ez kísértetruha; a fekete műhajat, ami talán egy szilveszteri mulatságból maradt és a fehér maszkot, amit a technikatanártól kértem mikor kitaláltam a jelmezem emlékezve, hogy egyszer az ő óráján festettünk maszkokat. Ő tanácsolta azt is, hogy égetté úgy varázsolhatom, ha megégetett szélű papírokat ragasztok rá és kissé össze is kormozom. Bonyolultnak tűnt, de szerencsére a tanító segített és a végeredményt le is lakkozta. Igazán jól sikerült, az arcának jobb fele tényleg olyan, mintha megégett volna. Ő rajzolt szemöldököt is rá mondván, hogy messziről így egészen úgy fog kinézni, mintha valóban az arcom lenne. Örültem nagyon, tényleg zseniálisan jó lett a maszk.
Alaposan alá kell öltöznöm a jelmezemnek, nehogy fázzak éjjel. Harisnya, rá cicanadrág és vastag zokni a bakancshoz. Trikó, póló, hosszúujjú és pulóver, erre a ruha, ami szerencsére nagy rám. Bő és hosszú, aláfér a meleg ruha és elrejti a bakancsom, ami bélelt, meleg, ám egyáltalán nem kísérteties. A tükörbe nézve az összképpel elégedett vagyok. A nyuszis medált a nyakamban hagyom a tengerüveg mellett, úgyse látja senki rajtam ennyi ruha alatt.
Az igazi nagypapám jele annyira elbűvölt, hogy készülődvén magam sem emlékszem rá mikor, de fekete filccel bal kezem fejére, a hüvelykujjam tövéhez kanyarítom a jelet. "Rajtam a jel, most már tényleg!" - jó érzés ránézni, jó érzés viselni. Valahová tartozom, ahol talán megértenek, nem haragszanak rám, nem gyűlölnek. Most, hogy Sam sincs sehol igazán magányosnak érzem magam. A szekrényre sandítok. "Vajon benne van a szakadék? És AZ?" Kinyitni újra nem merem és a varázstükröt is kerülöm. Nincs itt Sam, hogy megvédjen AZ-tól. Nincsenek karmaim sem. "De a farkasfejes karkötő! A farkasnak fogai vannak, félelmetes nagy fogai!" - jut eszembe és leemelem a fadobozt rejtekhelyéről.
- Megvédtek, ugye? - súgom halkan a farkasfejeknek, s simítom őket ujjbegyemmel finoman, majd karomra húznám, ruhám alá rejteném az ékszert.

Lefelé indulok, lassan, kísértetmódra lépve. A kamrából az apró faragott tököt venném elő, hogy mécsest gyútjva benne igazi töklámpásom adja a fényt. Remélem Sam azért majd előkerül hamarosan, nélküle nem lenne igazi móka a Halloween.
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Sablepaw]

Féltesód bunkósága újabb tőrdöfés a maiak sorában, ráadásul most még csak meg se tépheted a kis szemetet. Természetesen ő is nyugodtan turkál bárki cuccai között (téged is beleértve), és hajlamos lenyúlni vagy eltörni dolgokat, de most te vagy a rosszabb helyzetben, és ezt mindketten tudjátok, David meg ki is használja. Követi tekinteted, mikor rámeredsz a varangyszerű árnyalakra, de szemmel láthatóan nem lát semmit; a szemedbe néz újra, várakozóan.
- Nyolcad, az mennyi? Ne szívózzál már, a hülye törtekkel szivat a matektanár is. - Követel konkrét összeget. A matek valóban nem az erőssége, ahogy a tesin kívül általában a legtöbb dolog sem az.
Kicsit eltöprengve aztán bólint, mikor holnapra is felajánlasz neki lóvét, meg az összes édességed. Az, hogy leszólod a jelmezét, nemigen hatja meg, lányok kritikája, legfőképp a tiéd lepattan róla.
- Oké. Hát majd meglátjuk, mennyit ér. Miért, te minek öltözöl? Dilinyósnak? Ahhoz jelmez se kell.
És indulna is, válaszod se várva meg, csak mikor a nagyobb sráccal fenyegetőzöl, akkor torpan meg. Telitalálat.
- Jól van, kabbe. - Mutatja be az univerzális kézjelet. - Nem köplek be, de tejelni fogsz. - Aztán hangosan dübörgő léptekkel lerohan a lépcsőn, a budis megjegyzésed feltűnően meg se hallva.

Morgolódva a fönti mosdóba lépve láthatod, hogy valóban ott volt, és valóban nem húzta le a tócsáját, kénytelen vagy te megtenni. A tükörben szinte egységesen porszürkének tűnsz, hosszú hajadban is pormacskák ülnek és ruhádat is megfogta a kosz rendesen. A harisnyádon is felszaladt egy szem. Amennyire tudod, azért rendbe szeded magad, nagyi szeme végül is nem valami éles - bár ha koszfoltokról van szó, vagy bármiről, amit kritizálni lehet rajtad, hirtelen hajlamos szelektíven megjavulni. Így is sejted, hogy ki fogja szúrni, mivel hajmosásra és pláne a ruhák kimosására és megszárítására nem jut időd. Az a patkányrém jobban összemaszatolt, mint számítottál volna rá.

Leérve aztán Molly érdeklődik kissé éles hangon, hogy merre jártál, lassan készülődnének menni már. Ahogy végigmér, lehalkítja hangját - nem kommentálja a dolgot - és igyekszik takarni nagyi elől, mikor elbúcsúztok. A banya nem ad puszit, nem ölel meg, a közeledbe se jön, talán ez a szerencséd.
Ezúttal apa kocsijába ülhetsz, ha akarsz - és inkább oda akarsz, mint Mollyéba. Bess nénit kell hazafuvaroznotok, aki nagyjából egész úton panaszkodik - az időjárásra, a politikusokra, a gyomrára, és egy sor másik dologra, amire szokott. Apád savanyú képű bólintásokkal, "ühüm"-ökkel és klisés félmondatokkal reagál rá, láthatóan neki is tele a hócipője már a mai nappal, valószínűleg beleértve nővérét is.
A nagynéni nyálas puszikkal és újabb arcrángatással búcsúzik el tőled, sok édességet kíván kacsintva. Apával ketten maradtok, ő továbbra is szótlan a hazaúton; sem koszosságod (amit nyilván kiszúrt), sem a templomban történteket nem kommentálja. Mikor néha rád sandít, különösen gondterheltnek tűnik, és valahogy öregebbnek is, de elmarad a kioktatás vagy a szentbeszéd.
Ami érzéseid szerint rossz jel.
Mikor már ráfordultok lassan a kocsibejárótokra, akkor szólal meg sóhajtva.
- Molly és én nem fogjuk elrontani a mai estéd, Cait, tudjuk, mennyire fontos neked. - Nagy-nagy megkönnyebbülés ezt hallani, de vaahogy mégis ott marad valami komorság benned - és kettőtök között.
- De erre a mai "rosszullétedre" még visszatérünk. Kicsim, tényleg el kell, hogy vigyünk doktorhoz. - Ingatja fejét lemondóan.

...

Otthon, bár Molly és apa hangulata is elég gyászos, és mintha többször veszekednének is, mégis készülődés hangulata telepszik rád, elvégre Sam azt mondta, különleges idők jönnek, és nyilván a mai este, Samhain különösen-különleges. Nevelőanyád megkorhol persze hogy csupa kosz lettél, dúlva-fúlva szedi össze levetett ünneplő ruháid és áll neki mosni. David és Jack annak tudatában, hogy mehetnek, elég állatmódra viselkednek, de téged legalább nem cseszegetnek - ezúttal. Sem Molly, sem apa nem kérdezik meg minek fogsz öltözni, közönyük pedig elég szokatlan, és rosszul is esik, mindenesetre van időd bőven jelmezt ölteni és készülődni, bár sietnél szíved szerint. Késő ősszel már korán sötétedik.
Ami rátesz egy lapáttal nyugtalanságodra, hogy amióta a padlásról lemásztál, Samnek se híre-se hamva...
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr

[Lumienkeli]

Sam felvetésemre fejet ingat és újabb titkokkal ajándékoz meg. "Anyában tündérek vére folyik? Ez mesés!" - örülök belül nagyon, de hogy nem tündér vagyok, hanem valami más, ami majd nemsoká kiderül, újabb rejtélyként forog bennem. Ismerem Sam-et már, tudom, többet sosem mond annál, mint akar, és jó is, hogy titkokról hullt le a lepel, de ott maradt még elég másikon. Újabb kaland, újabb felfedezések várnak. Boldog vagyok - nyújtom arcom én is hunyorogva Sam pofija felé.

Idefent még vigyáz rám, amíg bűntényem nyomait próbálom eltüntetni, de le már egyedül mászom. Rám a család vár, a haragjuk, bántásuk. Rossz érzés, rémesebb az emberarcú patkányrémnél is, neki legalább visszaszólhattam, tőle megvédhetett Sam. De a család... legalábbis a varázs nélküli fele... nehéz velük, nehéz mindig a rossznak lenni.

...

David kicsit megszeppen, de nagy a szája, hisz nappal van, apuék beszélgetése is felhallatszik. Csúfolását már megszokhattam volna, de nem tudom. Bőszít, hogy dilinyósnak nevez, legszívesebben megtépném, de tudja jól, hogy akkor az én estémnek lőttek.
Aztán adja az érdektelent, mintha sose turkált volna nagyi cuccai között, de jól tudom, hogy hazudik. Rajta kaptam már, mikor a tálalószekrényben, a nem használt levesestálban megtalálta nagypapa katonaigazolványát és jogosítványát. Azóta kíváncsi hol lehet a pisztolya. De most talán tényleg csak a mosdóban volt... Úgy érzem nem jött be a blöfföm.
Az eltűnő-feltűnő varangypofán nem lepődök meg, de azért szemmeltartom, illetve tartanám, mert még előlem is elrejtőzött a csúfság. Undok békavigyorát David arcán látom viszont. "Hát öcsi, remélem hálótársadul is elszegődik a kétéltű..." - kívánom neki magamban gonoszul a kellemetlen éjszakát. Dühös vagyok rá, de nem kockáztathatom, hogy lebuktasson... igaz, amilyen aljas a kis rohadék így is beárulhat. Ravaszkodni kell.
- Tartsd a szád és a nyolcadát megkapod otthon. - alkuszom.
- Ha az estémet sem kaszálod el, holnap ugyanannyit kapsz. Plusz az összes édességet, amit este gyűjtök. Mert arra mérget vehetsz kis pisis, hogy a béna jelmezed egy üres rágópapírnyit se ér. - nézek le undokul öcsémre.
- Ja igen. Ha megpróbálsz te vagy a majom alám tenni, nemcsak a rémálmaid szabadítom rád, de véletlen megtudja William, hogy az öccse tízóraiját te vetted el! - fenyegetőzöm remélve, hogy ha tőlem nem, legalább a nagyfiúktól fél függetlenül attól, hogy állításom igaz vagy sem.
Legszívesebben megragadnám a mohón vigyorgó öcsikémet, jól elverném és lelökném a lépcsőn, de annyit nem ér a kis patkány, hogy miatta üljek büntiben, míg mindenki más őt ugrálja körül sajnálva, pátyolgatva, sebeit borogatva.

Ha elfogadja az ajánlatot ,a mosdóba indulva még odavetném neki.
- A budit pedig megtanulhatnád lehúzni, te kis patkány!
- Hogy trappoljanak éjjel hideg békák azon az ostoba képeden. - morgom magam elé, majd bevenném magam a mosdóba, lehúznám a budit a kis tetű után és nekiállnék rendbeszedni magam...
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Sablepaw]

Samet a jelről hordozóiról kérded, emészt a vágy, hogy együtt dalolhass a jelről; ő várakozik, még nem felel, mintha töprengene valamin... ám áradozásod, fantáziád tovább is sodor... mi van, ha Anya Tündér, és te azért vagy különleges, mert félig magad is? Megannyi mesekép - régi, baljós, új és vidám - tolul a fejedbe. A macska fejét rázza csupán.

- Nem tündér édesanyád, bár vérében hordja vérüket is, de ez titok! Hogy mi is ő? Az, ami nagyapád. Az, ami te leszel. Nemsoká.
S közelebb szökken hozzád, fel válladra, onnan hajol arcodba, saját pojiját egész közel tolva.
- Majd megtudod mi leszel. De viseled már annak is jelét. És ha eljő az idő, megismered a többit.

Aztán - szokásos rejtélyes utalásai után - lehuppan rólad puhán, csak addig őrizgetve, míg itt pakolászol; odalentre már nem követ.

...

Fenyegetőn nézel Davidre, és legfélelmetesebb suttogásod elővéve neki is állsz megrémíteni. Kissé behúzza a nyakát, és hátrál pár lépést... mintha félelmet érezne.
Aztán dacosan kihúzza magát, elvigyorodik.
- Lótúrót. Ma a Halloween jön el. Nekem biztos. És neked, dilinyós? - Ha éjjel lenne, jól beszarathattad volna, de úgy tűnik, David egyre inkább kinő a rémisztgethető korból. Legalább is úgy mutatja.
- Nagyi öreg, ronda cuccaiban? - Kérdi kissé meghökkenten és száját is elhúzva, halkan persze. - Nem, foglalt a lenti budi, így felküldött anya a föntibe. - Közli vállrándítva. A jelek szerint nem húzta le a vécét - nem hallod a jellegzetes zúgást - de van egy olyan kínos érzésed, hogy igazat mond...
S ekkor cikkanás a szemed sarkából. Először mintha árny lenne, de egész haloványan egy forma bontakozik ki belőle, ott sompolyog David lába körül - anélkül, hogy a srác észrevenné, s undok varangyszemeit rád meresztgeti... majd elfakul. De hogy el is tűnt-e? Jó kérdés.
- Nem tudsz zsarolni, diliském, ha tudnál, se hinne neked senki. A pisiseknek való szellemsztorijaid meg hülyeségek, mint a képzeletbeli barátaid. - Majd akár az árnyakból szőtt varangylénynek, Davidnek is undok mohóság ül ki tekintetébe...
- Szóval fizetsz, vagy megfizetsz, diliském? - Kérdi újra magabiztosan.
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr

[Lumienkeli]

Sam lehunyt szemmel dorombol nekem. Megsimítanám bundáját, ha hagyná magát. Szeretem a szellemcica érintését. furán bizsergető, de jó érzés.
Érzem, hogy ezek a kincsek fontosak, nagyon fontosak.
- Őrizni fogom őket, nem engedem, hogy a Koboldkirály, vagy aljas bérence elvehesse! - mondom eltökélten. "Ó bárcsak lennének karmaim, amikkel sokkal jobban meg tudnám védeni a kincseket."
Vérem öröksége, a jel, ami más álmodók közé sorol - mert egészen biztos, hogy nagypapa ilyen szépeket csak úgy tudott írni, hogy ő is látta a világot, ahogy én is és anya... anya tündérlány - elbűvöl. Bess néni szavai anya rejtelmes tündérlány létéről megbabonáznak.
- Kik hordozzák a jelet, Sam? Úgy szeretnék találkozni velük, szeretnék énekelni velük! - nézek barátomra vágyakozva. Kimondhatatlanul vágyom ezekre a titokzatos emberekre, akik varázsos énekeket énekelnek a Holdnak. "És anya? Anya tündérlány! Ezért vitte el a csúf Koboldkirály és ezért látom én a szellemlényeket?!" - új gondolat, eddig ezt így nem képzeltem. Árvának gondoltam, szegény álmodónak, de hogy anya is tündér legyen és így felerészben én is? Ez egészen elképesztő gondolat, meg is osztom barátommal.
- Anya tündér?

Kötelességtudóan eltüntetem dúlásom nyomait, amitől csak még piszkosabb leszek, de ez szinte már mindegy is, majd lefelé indulok óvatosan, lopva. A kis görény persze kiszimatolja és jönne zsarolni. Összehúzott szemekkel méregetem a kisöcsém és azt kívánom bár lennének karmaim, amikkel halálra rémíthetném. Ujjam lassan, fenyegetően emelem ajkam elé csendre intve őt.
- Meg ne moccanj! Ne is nyikkanj! Ma éjjel a szellemek eljönnek, ez Shamain éjjele, ősi pogány isteneké, amikor boszorkányok táncolnak majd a Holddal. Az ágyad alól éhes szellemek lesnek, a függöny mögül nyúlnak feléd. Ha lehunyod a szemed megfognak. Tele velük a padlás. Hallgasd csak! Kopognak, recsegnek, nyikorognak... sóhajtoznak... Molly nem védhet meg tőlük. - súgom neki halkan, s intem hallgatózzon csak.
- Bár... - fonom én is karba a kezem - ha engem megbüntetnek ti se mehettek este sehová Jackkel az hétszentség. Láttam ám, hogy nagyi cuccaiban túrtál. - intek fejemmel a szoba felé, amiből feltehetőleg kijött és nézek rá gonoszul. Ha nekem kampó, hát ő sem ússza meg, nem lesz vesztenivalóm, hogy pokollá tegyem a napjait. Ha szobafogságba juttat, hát szenvedni fog!
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Sablepaw]

Riadtan pördülsz meg, a rémet szidod, gúnyolod, de az újra láthatatlanságba és ólálkodó csendbe burkolózott. A hideg fut végig hátadon a sok figyelő szempártól. Ki tudja, mit tennének, ha Sam nem vigyázna rád?

Rossz érzések ide vagy-oda, azért az előhámozott kincseket elteszed, és már be is indul fantáziád, hogyan töltheted fel őket varázslattal. Macskabarátod lehunyja szemét, bájos-hízelkedő pofáját nyújtja feléd, dorombolni kezd.
- Úgy, úgy, kicsi lány! Nem egyszerű, sokat kell tanulni hozzá, de kezdésnek jó. Tisztelni a kincseket... őrizni!
És te egyre átszellemültebbé válsz örökségedtől. Másik örökséged - véredé, a különös titok, a nagy titok nemkevésbé felvillanyoz. A kackiás szimbólum jelentése is egyenesen elbűvöl; végre újra különös mesébe csöppentél, s így hogy nem lát és hall semmi unalmas családtag, még megjátszanod se kell magad. Máris szeretnél dalokat tanulni a Holdnak. Samet kérleled.
- Énekeket majd tanít más, bár van, amit megtaníthatok neked - majd! De hordozzák még e Jelet páran. Ők hordozzák a dalokat is. Mindent a maga idejében, kicsi lány.

Aztán lassan ideje távozni; persze el kell tüntetned nyomaidat. A szekrény elég lomos volt, így nem nehéz - csak vissza kell temetni a kihullott kacatokat. A rút játékbabát is... aztán letakarni a lepedővel. Na ez a része picit nehezebb, de csonka székre ágaskodva ezt is megoldod. Talpad nyomát ugyan őrzi a por, de ha ilyen ritkán jár itt nagyi, vagy bárki, hogy ekkora por összegyűlhetett, akkor tán nem lesz gond.

Csak időben juss el a mosdóba...

Hallgatózol, s óvatosan lököd le a létrát; kikukucskálsz - sehol senki. Lemászol s gyorsan nyújtózva felcsukod, majd fordulsz is meg, hogy macska-halkan lopózhass; szerencsére itt az emeleten is van egy pici mosdó. Ahogy azonban megfordulsz, Davidet látod - eddig nem vetted észre, tán egyik szobában játszott. Szeme elkerekedik, ahogy végignéz rajtad.

- Cait! A padláson voltál! Tiszta mocsok lettél! Megmondalak anyának! - És el is indul hátrálva - odalentről tompábban hallod a nagyok beszélgetését. - Kivéve ha. Mennyit ér meg neked a zsebpénzedből, hogy tartsam a szám? - Szól aztán kezét fölnőttesen karba fonva, gonoszul nézve rád és hülyén hangsúlyozva. Biztos, hogy valami filmből utánoz valakit. Egy elég görény valakit. Samnek se híre, se hamva.
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr

[Lumienkeli]

Tilosban járok, a por le fog buktatni, az emberarcú patkányrém riaszt és dühít, de a titok csak rám vár. Az örökségem itt van, ha most nem nyúlok érte, talán sosem kapom meg. Sam nyugtatására elmosolyodom. Az tényleg nem valószínű, hogy nagyi éjjelente ilyen rémségekkel beszélgetne. És hogy ez a rusnya jószág nem is a Koboldkirály bérence, hát máris sokkal jobban érezem magam. De azért félek. Mert a padlás figyel. Sok-sok szem, lebbenő kísértet-lepedő, sarkokban dudorodó árnyak. De a szekrény... a sárgult, koszlott, poros lepedővel borított szekrény eszembe juttat egy történetet. Kapu. A lepel lehull, s vele a mosoly is az arcomról. Egy rozzant, nyikorgó, csúf, ósdi szekrény, teli kacattal. A rémség újra felkacag, pördülök és dühödten fújok is felé, ahogy Sam szokott, de nincs már ott.
- Beszari vagy, megmondtam. - nem érek most rá ilyen fertelmekre figyelni. De azért jó, hogy szellembarátom itt van velem, és óv. Nélküle nemigen mernék hátat fordítani... nos, semminek se.
Az ósdi szekrény titkot rejt. Sam mondta és ő sosem téved. Kutatni kezdek hát, és meg is lelem a dobozt.

Tolvajnak érzem magam. Lelkem nyugtatnám, hogy ha nagyinak kellene, nem itt tartaná ezeket, de azért egy picit rossz érzés még mindig. Mennyi büntetést fogok kapni! Örökké tartó szobafogságot érzek kilátásban. "Csak a kincseim ne vegyék el! Ez az örökségem, ezt nem adhatom!" - féltem máris a varázsos holmit. Sam jelentőségteljes szavaira szinte átszellemülten nézek rá, ujjaim az immár nyakamban függő medált simítják.
- Megkeresem majd a titkos igéket, hogy újra varázsosak legyen ezek a gyönyörű, meseszép holmik! Elviszem őket a bűbájos helyekre, ahol a a Hold süt rájuk és tündérek varázsolják meg őket! Nem egy poros padláson, egy sötét dobozban ennek a sok szépségnek a helye! - felháborít a bánásmód a ritka kinccsel. "Jobb is, ha nálam lesz!"
- Ó Sam, én nagyon fogok vigyázni rájuk! - fordulok barátomhoz. Meghatottan, átszellemülten. Örökség. Az enyém.

A levelek, képeslapok is elbűvölnek. Telis-teli a nagyi féltett, családi titkaival. Persze van egy-két gyönyörűen megfogalmazott gondolat, amiről nem igazán tudom mit akar jelenteni, de attól még szép. Szinte sajnálom apuékat, hogy nem hallhatták ezeket a verseket. Mert nagyi bizonyára nem mutogatta nekik, ha ezeket tényleg a szeretőjétől kapta, ahogy sejtem. Gyanúm megosztom barátommal, aki helyeslően szól. Elbűvölve nézem a képeslapot. "Ó, egy titkos szerető. Az igazi nagypapám! Micsoda felfedezés!" Persze szerettem én a nagypapát, nade egy titokzatos bűbájos világjáró nagypapa csodálatos fantáziával! Ó, ez egészen más! "Ő is megértene, igen!"
A szimbólumot mutatom Sam-nek és ő újabb titokkal ajándékoz meg. "Micsoda nap! Micsoda csodálatos, gyönyörű nap!" Nem hittem volna, hogy újra szép lehet, ami ilyen rútan indult, de ezek a felfedezések! "A nagyapám jele és anyáé is? És az enyém?!" - örömömben ki tudnék ugrani a bőrömből. Anyu, aki olyan rejtélyes, mint egy tündérlány és egy titkos nagypapa, aki csodaszépen írt! "Dal a Holdnak! Milyen szép megfogalmazás! Milyen rejtélyes, bűbájos, varázsos jelentőséggel bíró kép!" Sam pillantását követem az ég felé. Nem látom a Holdat, de odaképzelem, ahogy a tető felett, a köd felett, a felhők felett sejtelmes fényének udvarában ragyog, mosolyog rám.
- Ugye tanítasz nekem éneket a Holdnak? Annyira szeretném! - kérlelem bizalmasom.

Sam megmutatta és elmondta, amit akart, dolga végeztével pedig indulna is el. A széttúrt szekrényre nézek, majd körbefuttatom tekintetem az engem vizslató padláson. Felsóhajtok. Vissza kell rámolnom, a sok kíváncsi, gonosz tekintet ellenére is. Ha lemegyek porosan, akkor nagyi tuti feljön... és meglátja.
- El kell pakolnom. - mondom bánatosan barátomnak és nekiállnék visszaszuszakolni a szekrénybe a sok kacatot. A dobozt a képeslapokkal visszatenném rejtekhelyére és a deszkákat is helyreilleszteném, vagy a lomokat tömködném vissza. Végül, ha sikerül nagyjából a művelet, még a lepedőt is újra ráteríteném. A fotóalbumot is visszazárnám a dobozba, ezután lopakodnék a padlásajtóhoz. Hallgatóznék. Le kéne jutnom a mosdóig, talán van esélyem némileg rendbetenni magam. A két tenyerem feketlik. Így nem láthatnak meg...
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Sablepaw]

Aggaszt a büntetés a kosz-por miatt, annyira jó a megégett szellemlány ötlete, dühít, hogy elvennék tőled pont a mai estét - azt a különöst és misztikust, amire már oly régóta vártál. De a jelen számít most, s az albumokat fürkészve eltalálod, mire gondolhatott Sam - bár hogy mire akar kilyukadni voltaképp, az rejtély.
Töprengsz, s megannyi rémes lehetőség jut eszedbe a hiányzó rokonok, nagyi hiányzó gyerekkora kapcsán. De hogy melyik az igaz, jó kérdés.
Tán a szekrény elárulja... de a felkacagó patkányrém nyugtalanít; elvégre titkokat ásol elő e Padláson, és figyel - ahogy még megannyi más dolog is. Hangot adsz aggodalmadnak, mire Sam finoman felnevet, karmait jobban kitolva-behúzva játékosan.
- Koboldkirály népével nem beszél az ő fajtája, kicsi lány. Öreganyád meg, ha megláthatná valaha, menten szörnyet is halna. Áldott tudatlanság... - Dorombolja kissé gúnyosan és lekezelőn, ahogy rendszerint azokhoz viszonyul, akik nem látják őt és a más furcsaságokat - azaz szinte mindenkihez.

Persze nyugtalanságod nemigen csökken, torkodban dobog szíved, hisz úgy érzed, a tilosban jársz. Akár Lucy, te is lerántod a szekrényről a leplet, noha ez kétségkívül rondább szekrény; így ránézve nem biztos, hogy csodás hófödte erdőkre nyílik, ha ugyan ez átjáró-szekrény. Riadtan ugrasz hátra, mikor a gonosz szemű játékbaba rád hullik, és a téged pásztázó tekintetek is megszaporodnak egyúttal. Elrúgod egy távolabbi sarokba, halkan puffanva csapódik neki valami doboznak. Megint a hátad mögül ér el az emberfejű patkánylény bizarrul csettegő éles, gunyoros hangja, de ha megpördülsz, nem látod. Nem könnyíti meg a dolgod, az egyszer biztos.

Némi rámolászás és turkálás után - valóban nem átjáró ez a szekrény se, legalább is most nem - megleled a titkot (Sam kis segítségével). Fintorogva tolod arrább egy szerelmes regénnyel a szikkadt egérmúmiát - ő hálásan nem kel életre, mikor undorodásod szavakban fejezd ki irányába - majd óvatosan kiemeled a titkos kincsesládikát - s valóban kincsek lapulnak benne. Na meg egy mókus, de annak nyoma sincs már. Vagy itt figyel valahol? Ki tudja.
Sam biztat, te pedig magadra húzod a különös, pogány motívumokkal ékes szépségeket, alaposan elrejtve ruháid alá őket. Nehéz őket elképzelni nagyin. De azért bizonytalan vagy, elvégre meglopni valakit nem akarsz - s újra Samet kérdezed, aki ezúttal kicsit hátrább ücsörög egy sámli tetején.
- Tényleg a tiéd. Nos, most már a tiéd. Valaha ezek varázsholmik voltak... idővel újra azok lehetnek. - Feleli rád villantva most szinte smaragdszín szemeit, majd lehuppan a padlódeszkákra és puha, már-már táncos léptekkel lábaidhoz fenegeti magát. - Hát minek a varázs, minek a csoda annak, aki vak reá? Az örökséged, kicsi lány. A tiéd.
Van egy sejtésed, hogy Sam kevéssé aggodalmaskodik ilyesmiken, hogy illik-e elcsenni valamit, vagy sem. No meg igaza is van barátodnak - minek porosodjanak egy elfeledett szekrény-rom fenekébe rejtve ezek a kincsek? A jelek szerint nagyi igen hosszú idő óta feléjük se nézett.

A leveleket és képeslapokat tanulmányozod aztán... a szép fogalmazás elbűvöl és a gyerekeknek - igen, egy icipici Bess néni és apu lehet a címzett - szóló versek is bájosak. Bár van egy sejtésed, hogy sosem volt alkalmuk hallani őket. Újabb kérdéseket zúdítasz a szellem-macskára, aki újra felszökken arra a vén, rokkant sámlira.
- A szerelme, úgy ám. Bizony, ő az igazi nagyapád. - Dorombolja Sam. Átpörgeted az írást, ám nevet nem találsz; csak "E.M." és az a kackiás-holdacskás jel. Egyik képeslapot - valami tájkép a Kontinensről - a macska felé is villantod, megkérdezve, mi is lehet az a szimbólum, borzongva a megannyi titoktól.
- Nagyapád Jele. És Anyádnak is Jele. A tiéd is az lesz, ha eljő az idő, kicsi lány. Véredben hordod. - Melletted teremve mancsával odabök a piciny jelre - előbb a kacskaringóra, majd a holdra.
- Ének száll fel... dal a Holdnak. Ezt jelentette ősi-ősirég, s mára is ez az egyik jelentése... - Felpillant a tetőgerendák felé, mintha a Hold felé nézne, ami még nem kelt fel, na meg amúgy se látszana a nehéz ködtől - na meg a tetőtől se.
- De ezt a mesét nem az én dolgom elmesélni neked. - Megborzolja fekete bundáját, rózsaszín nyelvével megnyalogatja vállát, majd pár ugrással a csapóajtó közelébe huppan; úgy tűnik, a szekrény nem érdekli többé. Ha van is még titok itt, úgy tűnik, nem most jött el az idő rá, hogy felderítsd.
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr

[Lumienkeli]

Padlás. Titkok. Varázslat. De miért egy régi családi fotóalbumban? Persze, ha Sam azt mondja, hogy fontos, akkor az is! Keresem a fotóalbum rejtettette titkot, de dolgom a fertelem pillantása és kacaja nehezíti. Nyomasztó most a kincseket rajtő padlás, de dolgom van itt, így hát próbálkozom. A nyakamba hulló por dühít. Büntetést fogok kapni, most már egészen biztos, hogy nem mehetek este sehova. Sam-re sandítok. Ideges ő is, véd engem. A helyzet komoly, az estével majd ráérünk akkor törődni, ha megérjük. A torkomban gombóc. Izzadok, pedig idefönt nincs meleg. Legalább a pulóver rajtam. Még jó, hogy odalent sincs meleg. A portól viszketek, tüsszögök. Végül Sammel megosztom észrevételeim annak tudatában, hogy nem jöttem rá a titokra. Ám barátom szeme felcsillan. „Akkor, mégis rájöttem volna? De hát mire?” – ráncolom a homlokom.

A nagyi családja, a nagyi rokonai. Nem ismerem őket, nem hallottam róluk soha. Ami azt illeti eddig soha meg e fordult a fejemben, hogy lehetnek rokonai. Nagyi, Bess néni, apa, Molly és a fiúk. És anya, aki elveszett. Ők a család. Ennyien. Illetve Sam szerint mégse. A homlokom ráncolom. „Anyát keresem! Talán a szörnyella még nála is gonoszabb rokonai rabolták el? Talán a Koboldkirály szörnyella és így az én rokonom? És az emberarcú förmedvény, aki a falakból figyel az ő szolgája? Egy kém?” – tekintetem idegesen jár körbe-körbe a padláson.
Sam titkokat ígér, a szolga felkacag, de Sam nyugtat. Nem árthat nekem a vihogó. De elárulhat…
- Nem mondja el a Koboldkirálynak? Vagy a nagyinak? – kérdezem Samtől aggodalmasan. A büntetés szörnyű lesz már a padláson mászkálás miatt is, és ha most nagyi titkait is felfedem, hát minimum a fejemet veszi. A hátamon folyik az izzadtság, a portól rettenetesen viszketek. Kényelmetlenül érzem magam, de a titkok! A titkok vonzanak. Sam biztat, bízom a barátomban és a szekrényhez lépek. Lerántom róla a leplet, ahogy a mesében lerántotta a varázslatos szekrényről a kis Lucy is. Talán itt lesz a kapu a Másvilágokba.

Óvatosan nyitom ki a szekrényt, ám az nem akar halk lenni, fájdalmasan nyikordul meg, s ugrik ki belőle valami rögvest. Ijedten ugrok hátra, karjaim védekezőleg megemelve. Egy pillanatra azt hiszem AZ ugrik ki belőle, de csak egy játékbaba. Egy randa-randa játékbaba. Ránézek, fintorgok. A baba visszanéz. A szívverésem kihagy. Ért ma már elég szörnyűség, nem kell, hogy még ez is az idegeim borzolja. Arrébb rúgnám a szekrény alá, vagy valami sarokba, hogy ne is lássam. De nem csak ő bámul. Az egész padlás engem néz dühösen, vádlón. A nagyi titkait védenék, de nincs hatalmuk Sam felett. Sietve pakolom elő a sok kacatot. „Ezek nem kincsek. A kincseket mélyre rejtik, titkos helyekre!” Már majdnem mindent kiástam, mikor Sam a szekrénybe ugrik és mutatja az alján a titkos rekeszt. Félelmem feledve izgatottan tapintom ki ujjaimmal a mozdítható deszkát és emelem ki azt.
Az egérmúmia láttán fintorgok.
- Ijjj, de ocsmány egy jóság vagy! – A dobozt igyekszem úgy kivenni, hogy ne érjek hozzá a döghöz. Ha máshogy nem megy, a tetemet előbb egy könyvvel lökdösném odább. Végül a doboz előtt guggolok. Misztikus pillanat, mindjárt meglátom a titkot! Izgatott vagyok, nagyon.Felnyitom a dobozt, amiből egy mókus ugrik ki. Felszabadultan nevetek rá. Apró lábai bizsergetnek, ahogy átiszkol rajtam. Micsoda titkot rejthet a doboz, amiben egy dobozmókus bujkált?

Levelek, képeslapok és ékszerek. De még micsoda ékszerek! Csodálatos, varázsos holmi! Nem is értem a nagyi miért itt tartja ezeket, miért nem lent a többi ékszere mellett. Talán nem szereti ezeket. Sose láttam hogy hasonlót hordott volna. Simogatom a csodálatos holmit, nézegetem az aprólékosan kidolgozott motívumokat. Varázsos holmi, nem vitás. Sam biztatására a nyakamból lecsatolom a tengerüveges láncot és mellé fűzöm a nyuszisat is, majd újra a nyakamba fűzöm és a ruhám alá rejtem. Ha tényleg az enyém, akkor ennek itt a helye, nem a doboz alján.
- Tényleg tegyem el ezeket? Tényleg az enyém? Ez nem lopás? – kérdezem Samtől. Nem akarom, hogy isten még jobban haragudjon rám, bár úgy érzem, sokkal jobban talán már nem gyűlölhetne.
Sam biztatására a karkötőt az alkarom közepéig feltolom, s felhúzom a pulcsi úját is, hogy a gyűrődések között rejtsem el a varázsos holmit. Nem lenne jó, ha meglátnák rajtam. A fülbevalót könnyű elrejteni a ruhámban. A trikóm be van tűrve a harisnyába, ki se eshet belőle. Kicsit tolvajnak érzem magam, de Sam is biztat és nagyinak is láthatóan nem kell a holmi. Persze irigy, oda nem adná.

A gyöngybetűvel írt levelek is érdekesek. Csodálatos, gyönyörű szóvirágok, bámulatosan színes és káprázatosan varázslatos képeket használ. Elbűvölő. A gyermekeknek szánt versecskék igazán kedvesek. Bár mondott volna nekem ilyeneket nagyapa! De ez nem nagyapa írása, legalábbis nagyon nem arra emlékeztet. Ez valaki más. Egy titkos, nagyon titkos valaki.
- Nagyi szerelme volt? Talán nagypapa nem is nagypapa? – kérdezem. A vallásos, istenfélő nagyinak szerelme volt, mikor már nagyapa felesége volt? Micsoda titok! És ha a családi titok még ennél is nagyobb? Ha nagyapa nem is nagyapa? Rejtély...
- E. M. Vajon ki lehet? – pörgetem újra át a képeslapokat, hátha az egyiken legalább a keresztneve rajta.
- Mi ez a jel? – fordítom Sam felé az egyik lapot és mutatom a fura szimbólumot az aláírás mellett.
- Olyan különös… - elbűvöl az egész doboz. A rejtély, a varázslat. Titkok, csodák.
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Sablepaw]

Eddig kis szünetekkel nagyjából iszonyatosnak nevezhető napod után a varázslat-teli és kissé félelmetes padláson kutakodsz. A leskelődő formákra csak rámorransz, dacosan - elég sok szörnyűség történt veled és kezd nagyon eleged lenni a világból - szinte mindenkiből. Így aztán nem könnyű a fotóalbumokra koncentrálni; hülye családi fotók, nem is érted Sam miért ilyen unalmas dolgokra kért - bár nyilván van valami rejtély. Ha Sam valamit javasol, ott mindig érdekes titkok lapulnak.
Így hát próbálkozol, töröd a fejed, s töprengő szavaid förtelmes szörny gúnyolja. Annyira nem is kicsi - voltaképp macskapajtásodhoz közelít méretben. De nem hatalomban! És bátran vágsz vissza neki - igazából bele se akarván gondolni, miféle anyja lehet egy ilyen dolognak. Az mindenesetre csak kacarászik azon a kerregő hangján és figyel, azután is, hogy persze gyáván megfutamodott.
Próbálod hajadból kirázni a port, igencsak köhögnöd kell, ráadásul a ruhád... nos, Molly nem fog örülni. Csupa szürke por, maszat és vakolatdarabka vagy; túl a sima leporolhatóság határán.
Dühödben gyávának, beszarinak nevezed a patkányszörnyet, aki valóban nem merészkedik elő, de mintha öntelt vigyort éreznél a bámészkodó tekintetek felől. Félelmed persze tovább fokozódik - a nagyi házában nem is vártál jókat, de a lény itt van, figyel, s ki tudja milyen rút formát ölt legközelebb.
Sam is ideges, látod rajta, de igyekszik megőrizni úrimacskás higgadtságát, miközben köreit rója körülötted és finom utalásféléket tesz.
Összeszeded magad, amennyire nyugtalanságod engedi - és felidézed mi hiányzik. Sam megáll kicsit, s oldalra biccentett fejjel hallgat, szeme megcsillan.
- Se nagyi gyerekkor. Se nagyi család? Ó, vannak, vannak rokonai... miért is nem akarhat emlékezni? - Úgy érzed kérdése inkább költői - de biztos vagy benne, hogy erre aligha tudnád a választ. Voltaképp semmit sem tudsz nagyiról Bess néniék születése előttről - annyi rémlik, hogy nem itt született Edinburgh-ban, de akcentusa alapján nem is tűnik írnek se. Az esküvői fotói alapján meg valaha szép nő lehetett, de undoksága úgy tűnik megmérgezte külsejét is, mára csak rút banya. De azt sem érted, miért is a nagyi múltjában kutakodtok - téged Anya érdekel.
- Mutatok olyat is, amire nem akarja, hogy mások emlékezzenek... titok-titok, kicsi lány! - Búgja feléd, majd pár nagy szökelléssel egy jókora, letakart - formájából ítélve szekrényféleség - felé toppan. A gunyoros, távoli kacagás újra hallatszik, szinte szívedbe mar - van benne valami különösen idegborzoló. A macska csak meglegyinti farkát.
- A vihogóval ne törődj. Nem árthat neked. - Szól magabiztosan, majd orrával megböki a leplet. - Itt az örökséged egyik része, vedd el, vedd el!

A megsárgult, nagy leplet lerántva egy roskatag, romos szekrényt látsz valóban; felső, valaha üvegezett részében magazinok, régi pár-pennys puhafedelű könyvek vannak. Az ajtaja baljós nyikordulással nyílik, s valami rád ugrik.

Pontosabban rád esik, miután rémületed elhessegeti a víziót, hogy az a valami eleven. Az a valami csak egy régi, csúnya játékbaba. Egy rongyos, törött baba, aki álnokul bámul a földről heverve, szeme követi mozdulataid. S ezernyi más szemé is, de csak elmosódott árnyalakok szemed sarkában, csak a légáramlattól megvillanó pókhálók, miknek múló pillanatokra mintha acélos fénye volna.

A szekrényben további kacatok; feltekert, lyukas szőnyeg, ósdi, évtizedekkel ezelőtt elegánsnak számító, naftalinszagú ruhák, varródobozkák, fonalak, fel nem használt ruhaanyagok és további olcsó könyvecskék - a sziruposan romantikus fajták. Megint elbizonytalanodsz, mit is kereshettek itt, bár kétségkívül zsúfolt a szekrény; mint minden kacatokkal telezsúfolt társa, ez a példány is jóval nagyobbnak tűnik belül, mint kívül. Jó néhány holmi utat is tör és a deszkapadlóra omlik a baba nyomában - aki továbbra is bámul konokul. Sam aztán röpke időre a szekrénybe ugrik, s annak aljára dobbant - az üres fára, majd kiszökken és sündörögni kezd körötted finom, óvatos léptekkel.
- Mindig a mélyben, mindig rejtve... szem ne lássa! De éles szemek látnak mindent... főleg mások titkait! - Hallod doromboló hangját, ahogy kecsesen lépdel.

A szekrény vaskos alja, ha megkopogtatod, mintha üreges lenne valóban - ál-alja lehet. Kitapogatva széleit, csakhamar megtalálod a deszkákat is, amiket ki lehet mozdítani onnét. A sötét üregben egy egérmúmia és töménytelen pormacska és pókháló társaságában egy dobozt találsz.
Nos, ez így elrejtve valóban... titkosnak tűnik.

A dobozt kinyitod, immár kíváncsian; abban a pillanatban egy áttetsző, lompos farkú vörös mókus ugrik ki belőle játékosan, válladra szökken, majd fejedre, végigfut gerinceden - majd eliramodik s tovatűnik. Ez az állatka legalább határozottan nem ellenséges; a mókusok eddigi tapasztalataid alapján jópofák és viccesek, és a dobozmókus se tűnik másnak.
Akadnak itt régi, összegumizott, meglepően jó állapotban levő képeslapok és levelek, és egypár ékszer is - előbbieket veszed szemügyre elsőként. Van például egy talán bronzból készült torc vagy torques - azaz keltafonatként készített, zárógombbal lezárt ékszer, jelen esetben egy farkasfejes karpánt. Akad egy jellegzetes "három nyúl" aranyozott medál aranyláncon, és szintén aranyból egy pár tündérkés fülbevaló. Meglepően nem nagyi stílusa... neked azonban tetszetősek, s különösnek érzed őket.
- Vedd csak el őket, kicsi lány... a te örökséged...
A leveleket és képeslapokat megnézve, nos, "Szépséges Alexandrámnak" - azaz egy nyilván ifjú nagyinak vannak címezve, és főként verses formában leírt szerelmeslevelek, helyenként arcpirítóan pajzán felhangokkal, és gyönyörű, fantáziadús metaforákkal, hasonlatokkal. A kézírás szép, és nyomokban sem emlékeztet nagypapa írásaira, de a levelek gyors átfutása alapján mintha nagyi és a levélíró kicsit jobban ismerték volna egymást, mint az ildomos volt akkortájt... s még a "gyermekekről" is érdeklődik helyenként az író, sőt, nekik is szán egy-egy versecskét itt-ott.
Az aláírás "E. M." s mellékanyarítva valami furcsa, kackiás jel. Dátumozás is akad; nagyjából 1969 és '74 között íródtak a levelek, meglehetősen elszórtan - azaz az elsők Bess néni születése előtt, ám már nagyi házassága után, s az utolsók amikor édesapád kisded lehetett...
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr