Caitria Murray - I. fejezet - Az álomkergető meséje

[Sablepaw]

Jó hí, hogy kissé esetlenkén is - bár azért igyekeztél igen határozott lenni bemutatkozásnál - de azért nem mutatnak lenézést. Végigmérnek, de sem a kosz, sem a falevelek hosszú sörényedben, sem a pucérságod nem lepi meg őket. Továbbra is elég rémisztőek, de azért lassan sikerül egy kis magabiztosságot magadra erőltetned.
Azért kissé félve kérdezel rá az örökség-témára, és lelkesít az öröm és meglepetés, hogy semmi leszidás, sőt, össze is szedik a kincseid! Zavarba is jössz kissé, hiányolni kezded otthon felejtett holmijaid, az "otthon" gondolata meg igencsak elszomorít.
Hollóröpte szavai azonban lelkesítenek, el is töprengsz ezen a szellemerőn, a szellemállatokra, saját pókszellemes nyakékedre koncentrálva - igen, ez az a dolog, amit egész halványan, de mindig is mintha éreztél volna, de amióta elkezdődött az a különös - és igencsak borzalmas végeredményű - Halloween, azóta fokozottan, s az Úrnő Birodalma óta még erősebben: a varázslat maga, az a "szellemerő", ez Anastasia bűbája, az Umbra misztériuma, és ezek szerint te magad is hordozod, bár a Galliard harsány szavai a Dühödről nemigen hagynak időt, hogy megpróbáld feltérképezni. Van egy olyan sejtésed, hogy korántsem olyan egyszerű.
A Dühöddel kapcsolatban már kicsit konkrétabbak az elképzeléseid, de nem kockáztatod meg, hogy megszólalj, és Féreg-Halálát-Üvöltő zengő hangjától nem is nagyon van alkalmad megnyikkanni.
Végül óvatosan a "küldetésük" céljáról érdeklődsz.
- Hálók? Szövő? - Horkan fel az Alfa. - Nem, egész más a szitu. - Hangjából igencsak kiérződik az a bizonyos Falkanévben is szereplő vérszomj.

De hogy mi az a más szitu, azt nem fejti ki, ekkor jelenik meg ugyanis a szívinfarktust rád hozva Samhain-Virága, majdnem fel is sikkantasz -sikerül visszafogni, de arcodra kiül a rémület. A fekete köpönyeges, virágkoszorús nő arca higgadt marad, úgy sorolja a meglelt holmikat, mintha meg se rezdültél volna. Végül előhozod különös tükröd témáját...
- Varázstükör? - Kérdez vissza Samhain-Virága, és kissé felvont szemöldökkel hallgatja - érzéseid szerint nem túl jól sikerült -magyarázatod. Sam megszólal - bűvös szellemhangon - ekkor a Theurge biccent felé.
- Nekünk minden tükör kicsit különös. Majd meglátod.
Kérdésedre, hogy hogy is kell a holmikat idebűvölni, szintén ő felel, miközben Nemain-Éneke töprengően és türelmetlenül, fogait csikorgatva figyeli a gyülekező fekete károgókat, Hollóröpte a környezetet pásztázza maradék, éles tekintetű szemével, Pengetánc téged bámul, az Alfa pedig fegyvereivel foglalatoskodik.
- Egyebek közt igen, de nem olyan egyszerű, egy Rítust kell megtanulni hozzá, és Talizmánná szentelni őket. Vagy ha elég aprók, akkor a Talizmán-ruhák zsebeiben is elbújhatnak, csak ideát elővenni és használni nem lehet őket, akkor az már más téma. - Vonja meg a vállát aztán. Valami ilyesmi Rítus-dolog Rosemarytől is rémlik...

Sam azonban, mielőtt folytathatnád a kérdezősködést, közbeszól, hogy búcsút vegyen. Leülsz mellé, megsimítod - ő pofáját kezedhez, majd arcodhoz dörgöli. A könnyek patakzani kezdenek szemeidből, hiába a bátorító szavak, hogy viszont láthatjátok még egymást idővel. Köszönetet rebegsz neki mindenért, és búcsút veszel tőle - barátságosan hunyorít rád, igazi, őszinte macska-mosoly ez; aztán nyoma vész. Máris hiányolod, a sírásod nem szűnik, csak mereven nézed a pontot, ahol eltűnt.
Egy tenyeret érzel a válladon, az Alfa ráz meg kissé - nem épp finomkodó mozdulattal, de hálásan nem töri csontod, bár az garantált, hogy keze nyoma rajtad marad egy ideig.
- Na, ne bőgjél, aszondta visszajön, nem? Nalátod. Na maj' ha letudtuk a ma éjjeli Féregölést, iszol egy fasza kis Scotchot, aztá' máris jobb lesz a kedved. - Vigyorodik el szélesen. Közben látod, hogy Samhain-Virága kicsit távolabb vonul, Ogham-írással ékített faragott falapocskákat húz elő egy szütyőből és a földre szórja őket, majd elmélyülten, révetegen bámulja őket, körözve, járkálva körülöttük. Pengetánc a közelébe somfordál, lelapul fürgén és élénken figyel hol rá, hol a környezetre, hol rád.
- Inkább regéld el mit is tudsz eddig rólunk, a Garoukról, magadról, a világról, érted, na. Hogy elsőre megspóroljuk a fölösleges köröket meg tisztázzuk az esetleges félreértéseket. - Folytatja a csatabárdos vezérnőstény aztán, majd várakozásteljesen lekuporodik melléd, örökkön haragvó tekintetét - amit képtelen vagy állni - a tiédbe fúrja.
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr

[Lumienkeli]

Hollóröpte bocsánatkérő gesztusomra elvigyorodik, aminek szívből örülök. Nem akarom, hogy haragudjon rám, hiszen igazán kedves tőlük, hogy értem jöttek és a világért sem akarok megsérteni vagy megbántani senkit sem.
Pengetáncot látva felvillan a nagyi dühös-ráncos arca és Molly sovány, mindig ideges, mindig fáradt kifejezése is. Annyira valószínűtlen az emlékkép ebben a csodás szellemvilágban, az engem körbevevő harsány, harcias amazonok mindent beterítő jelenlétében, hogy egy pillanatra Mamának és Mollynak a léte válik bennem szellemszerűen halovány képpé. Mikor a harcos bundámba túrva megölel, már egyáltalán nem érzem megbotránkoztatónak viselkedését, megjelenését. Jó, hogy átölelnek, kimondhatatlanul jó.

Emberré válva még nevetségesebb a farkasként is szerencsétlennek érzett póz, így gyorsan felállok korrigálandó esetlenségem. Hangom legalább egészen hallható tartományban szól, bár kissé remegős és nem is olyan szép, erőteljes és zengzetes, mint a "nagyoké", de igyekszem nagyon megfelelni nekik és a hagyományoknak. Olyan szép és szertartásos módja ez a bemutatkozásnak, hogy igazán nem akarom elrontani. Sam megnyugtatóan hunyorít felém, az Alfa szavainak hallatán pedig végre elmosolyodom. "Megdicsért!" - húzom ki magam büszkén. Köszönetemre újabb kissé nyers és erőteljes, de kedves szavakat kapok. A hajborzolásra újabb levelek hullanak ki a hajamból, de úgy tűnik, hogy ez senkit sem zavar.
Pengetánc viccelődésére aztán újra megszeppenek. Ijesztő vicc egy harci festékkel borított vérszomjas nőtől, de igyekszem valami zavart mosolyfélét produkálni, hátha azért talán nem harapja le a fejem mégse.

Előhozom örökségem témáját. Félek, hogy a legenyhébb esetben is nagyon, de nagyon össze fognak szidni, de nem teszik. Sam említésekor az arcokra kiülő kifejezéseket nem tudom mire vélni, barátom felé fordulok. "Az kizárt, hogy ők ne lássák, hiszen ő hívta ide őket!" - nem értem, de szerencsére Pengetánc magyarázatot ad a többieknek és egyúttal nekem is az értetlenkedés okára.
A válaszra őszintén megdöbbenek. "Nepara? Ennyi? Semmi ejnye-bejnye, kisbaltával felszeletelés és szentbeszéd?" - nagyokat pislogva figyelem, ahogy Samhain-Virága előveszi a varázstükröt és belerévedve eltűnik, átmegy a Földvilágba. Most kezdem csak igazán érteni a Sam segítségével talált varázstükör felbecsülhetetlenségét... amit sajnos otthon hagytam, a tündérkés fülbevalókkal. A gondolat összezavar, most már igazán nem tudom, hogy az a baj, hogy magammal hoztam valamit, vagy az, hogy nem mindent. Ezen azonban most nem töprenghetek tovább, mert Hollóröpte magyarázatba kezd. "Ígéretes kezdet?" - újra felragyog az arcom. Ezektől a rettenthetetlen harcosoktól minden kedves és bátorító szó valóságos dicshimnuszként zeng bennem, de hogy ígéretes kezdetnek nevezik a helyzetem! Fantasztikus! Abba valahogy most nem akarok belegondolni, hogy voltaképpen azért vagyok az Umbárban, mert egy macskaszellem elrabolt és nem tudok visszamenni. Az ilyen gondolatok nem illenek ehhez a csodálatos pillanathoz. Hollóröpte intése nyomán figyelem a mókust, a hollókat és Samet. Főleg Samet. Nézem őt, de valahogy a nézés most nagyon furcsa, mert egy láthatatlan dolgot kéne éreznem. Lehunyom a szemem egy kicsit, hogy ne zavarjon a látás miközben felidézem Sam kellemes, hűvös, bizsergető érintését. Nem tudatosul bennem a mozdulat, amivel a faragott kövekből álló nyakékhez nyúlok. Ahogy a pókszellem figyelő jelenlétének emlékképei felidéződnek bennem szemeim tágra nyílnak. "Hiszen már többször is éreztem a szellemerőt! A nyúlnál is és Anastasiánál is, amikor felébresztette a pókot! És még mennyi alkalommal éreztem!" - a lelkesítő képek áradatából Nemain-Énekének kérdése zökkent ki. A Düh... erről már beszélt Rosemary is, igaz nem túl sokat és az azóta szerzett élményeim alapján azt hiszem elég elfogultan állíthatta, hogy veszélyes dolog... bár érezve az ezekből a mázsás gyilkológépekből áradó intenzív indulatokat... nos, legalább részben igazat kell adnom Rosemarynek. Nem tudom, hogy a kérdés költői volt, vagy választ várnak rá. Semmi okosat nem tudnék mondani, azon kívül, hogy néha úgy érzem, hogy belülről szaggat szét az a rengeteg indulat, így ha nem muszáj, nem válaszolok. Őszintén remélem, hogy figyelni és bírni a gyűrődést nem jeleni azt, hogy halálos veszélyben autónyi pókok elől kell menekülnöm. A pókok, a szédítő hálók és a rab madár aztán végül mégiscsak összeállnak bennem egy kérdéssé.
- Valakit ki kell szabadítani a pókhálókból? - pislogok kicsit megszeppenve, egy hosszú, hullámos hajfürtöm gyűrögetve kezeim között. Jó volna, ha végre valakinek tudnék segíteni... mármint úgy, hogy közben nem rohanok el halálra rémülten.

Samhain-Virágának megjelenésekor kishíján felsikoltok meglepetésemben. "Megtalálta vajon a kincseim?" - függ rajta a tekintetem. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, ahogy felsorolja az örökségem darabjait.
- Igen, ennyi, köszönöm. - felelem hálásan.
- Van egy varázstükröm otthon, amiben pókhálók vannak... és..."Amiben farkas vagyok." - zavarba jövök, egyrészt mert az otthon gondolata nyomán jeges néma görcsbe rándul mindenem, másrészt meg mert fecsegek össze-vissza, ahelyett, hogy tisztelettudóan lapítanék igyekezve úgy tenni, mint aki nem nyelt karót. De nagyon kíváncsi is vagyok, kimondhatatlanul vágyom arra, hogy tudjam hogyan működik a csoda.
- Szellemerőt kell beléjük rakni, hogy maradjanak? - próbálok inkább egy értelmes kérdést feltenni.

Sam közelebb lépdel hozzám, hogy beszélhessünk. Eljött a búcsú pillanata. A gondolatra összeszorul a szívem. Leguggolok a drága jó, öreg Sam mellé, úgy figyelem szavait.
- Értem. - nyüsszenem könnybe lábadó szemekkel. Pengetánc beszólása el se jut a tudatomig, csak barátom nézem.
- Olyan jó vagy hozzám! Köszönöm azt a sok csodát, amit mutattál, amikre tanítottál. - simítanám lágyan a gyógyuló bundáját, ha hagyja. Hiába nyelek nagyokat, hiába nem akarok sírni, a könnyeim potyogni kezdenek.
- A viszontlátásra! - engedem el őt, őszintén és tiszta szívvel kívánva azt a bizonyos viszontlátást! Barátom rám hunyorít és eltűnik. A könnyek égetik a szememet, de nem törlöm le őket, csak guggolok térdeim átölelve és nézek némán arra a pontra, ahol az imént még Barátom állt. Hiába vagyok most már enyéim között, Sam akkor is kimondhatatlanul fog hiányozni. Ami azt illeti máris hiányzik.
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Sablepaw]

A falka egyszerre letaglóz és megrémiszt, igyekszel az előbbibe kapaszkodni, hogy megőrizd maradék méltóságodat. Egész kellemes meglepetés, hogy mikor sorjában - valami falka rangsorrend lehet az ilyesmi, úgy sejted, az Elveszetteknél is volt ilyesmi - átváltoznak, hogy bemutatkozzanak, mind megölelgetnek, és nem röhögnek ki - pedig kinéznéd belőlük.
Némelyik így is a frászt hozza rád, mások egyre növekvő szimpátiát ébresztenek benned. Hollóröpte fél szeme nyomaszt, nem tudod hogy is nézz felé, végül egy arcon-nyalással letudod a dolgot, bocsánatkérő gesztusként. Megereszt egy vigyorfélét válaszul.
Nem csak Pengetáncról, de az összes többiről is üvölt, hogy gyökeresen mást képviselnek, mint amit nagyanyád beléd próbált nevelni "illedelmes úrilány" címszó alatt, de eszedbe jut, mennyi minden olyasmi van benned is, amitől a nagyi szívérgörcsöt kapna, na meg a magad csendes, fantáziába menekülő módodon mindig is lázadoztál ellene, ahogy később Molly ellen is, bár visszafogottan.
Ez a falka minden, csak nem visszafogott.

Előre aggódsz, milyen benyomást keltesz majd törékeny emberi leányka formádban, de nincs mese, változni kell; valóban ez a legkönnyebb, a 14 éve jól ismert forma. Elég koncentrálni, és már emberként is térdepelsz, abban az ilyen formában idióta pózban, ahogy nagyjából farkasként állhattál; ezt igyekezve korrigálni kihúzod magad, próbálsz nem túl remegő hanggal, büszkén bemutatkozni, bár a magabiztosságod azért hibádzik kissé.
Ráadásul ők nem említették a felmenőiket - fene tudja, miért, de úgy érzed a lehető legminimalistábbra vették a figurát - talán köze van a dolognak ahhoz, hogy valahová sietnek. Sam feléd hunyorít bemutatkozásod után, mikor megerősítést vársz tőle.
- Na, frissibe' változott kölöktől nem is rossz!- kommentálja az Alfa telt hangján.
Megköszönöd nekik, hogy eljöttek érted, őszinte hálát is érzel, kissé zavarban vagy a szóhasználatot illetően - hogy mennyire illedelmes vagy haverias legyen, de előbbinél maradsz, már csak megszokásból is.
- Naná, hogy nem hagyunk szarban egy Fianna-kölyköt! - Szól erőteljes, gyönyörű, most egész lelkesítő hangján Nemain-Éneke.
- Ja, látom megy a "Tiszteld a feletted állót" passzus, de ne legyél ilyen karót nyelt má', nem harapunk ketté!- Vigyorog rád az Alfa, aztán barátságosan megborzolja a hajad, kisebbik csatabárdját újra hevederjébe aggatva.
- Legföljebb megkóstolunk. - Közli rekedtesen Pengetánc, széles vigyorral - viccnek szánja, nyilván, de azért ilyen harci bestiáktól annyira nem vicces.

Végül bizonytalanul előadod kérésed - nehéz is megfogalmazni - de akárhová mész, az örökségedhez ragaszkodsz. Amikor Sam említéséhez érsz mondandódban, többeken némi értetlenséget vagy kíváncsiságot, megemelt szemöldököket látsz, aztán újra Pengetáncot hallod - lazán a szavadba vág - röhögve.
- Sam! Samnek híjja az Őrizőjét! - Többek elvigyorodnak, míg Sam rezignált hűvösséggel ücsörög változatlanul a helyén. Nagy nehezen befejezed azért mondandód.
- Nepara, megoldjuk. - Morranja az Alfa, majd Samhain-Virága felé int, aki odalépked az avarhoz, előhúz tarisznyájából egy kézitükröt, beleréved, majd fakulni kezd és egyszerűen eltűnik.
- A szellemerőd is meglesz hamar. Theurge vagy, és friss kölökként az Umbrában. Ígéretes kezdet. - Szól a többiekhez képest higgadtabbnak tűnő félszemű Hollóröpte, majd körbemutat a tájon.
- Na, dióhéjban. Ez a Szellemvilág. Nézd meg azt a mókust ott a fán. - Mutat a még mindig figyelő mókusra. - Vagy a hollókat, vagy az Őriződet. - Valóban több hollót és varjat is látsz gyülekezni; hiába, a név kötelez.
- Ők Szellemek, mind mások, de mind Szellemerőt hordoznak. Csak figyeld őket, és érezd. Mi Garouk, félig húslények, félig Szellemek vagyunk, bennünk is van Szellemerő. Majd kis pihi meg koncentráció kell hozzá. Ráérsz még vele.
- Ozt' a Dühöddel hogy állsz, Kölök? Arra lesz most szükség! - Szólal meg Nemain-Éneke azon a varázslatos, lehengerlő, szintén erőteljes hangján. - Asse két perc megtanulni irányítani, de perpill az a fontosabb, hiába vagy Theurge.
- Maj' meglátja. - Zengi Féreg-Halálát-Üvöltő, majd vállal nekicsapódik a szőke fonatos Galliardnak - egy ilyen gesztustól te eltaknyoltál volna, de Nemain-Éneke meg se rezdül, csak elvigyorodik.
- Nyugimán, öcsöpöcsit kihozzuk egy darabban, Lass!- Folytatja az Alfa, immár Nemain-Énekének szánva szavait. - Ölég ha a Kölök figyel ozt' bírja a gyűrődést.

Nem hangzik valami bizalomgerjesztően. Attól meg egyenesen a frász tör rád, amikor teljesen hangtalanul megjelenik - közvetlenül mögötted - Samhain Virága, higgadtan elpakolva tükrét. Alig telt el egy kis idő, de már megjárta az oda-vissza utat.
- Nyaklánc két medállal, meg egy farkasfejes Torc. Ennyi, ugye? Eltettem neked. Majd ha elvittünk a Földvilágra, megkapod, addig nem tudnád itt tartani. - Éles szeme lehet, de legalább a kincseid megvannak - már a fülbevalók kivételével, azok ugyanis odahaza maradtak... más egyéb kis kincseiddel.

Közben Sam furakszik hozzád közelebb. Azon a bűvös szellemnyelven megszólal Samhain-Virágára pillantva, aki bólint.
- A Szellem beszélni óhajt a Kölyökkel. - A többiek felől bólintásfélét érzel; Nemain-Éneke a Hollószellemet vigyeli, aki egy fára települt, éles tekintettel.

Sam a lábadhoz dörgölőzik puhán.
- Nos, kicsi leány, feladatom beteljesítettem, már a sajátjaid közt vagy, s rájuk van igazán szükséged. Nekem most egy... hosszú pihenésre van szükségem, hogy visszanyerjem régi erőm. - Villannak rád sejtelmes zöld szemei.
- Beszarás, e' beszél angolul! - Hallod Pengetánc derűs ás kissé meglepett hangját; Samhain Virága egy intéssel belefojtja a szót. Sam nem zavartatja magát, még farkát se csóválja meg idegesen, folytatja mondandóját.
- Nem vagyok többé az Őriződ, de a Barátod maradhatok. Légy bölcs, becsületes és méltó Garou, és akkor újra találkozunk. - Újra hozzád fenegeti magát; hagy időt, hogy válaszolj még neki, mielőtt barátságosan rád hunyorítana, és tovatűnne nyomtalanul - ki tudja hová...
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr

[Lumienkeli]

Izgatott tekergésem közepette bekövetkezett tompa puffanásban kiteljesedő balesetem szerencsére senki sem látta. Illetve Garou nem látta és ennek szívből örülök. Gyorsan újra négy lábra pattanok, és izgalommal vegyes félelemmel lesem a közeledőket, akik igen erőteljes szag és hangorkánba burkolózva jönnek.

Felsorakozik előttem falka. Elbűvölve és megszeppenve pislogok rájuk. Ahogy „beszélgetni” kezdenek azt hiszem megsüketülök. A helyzet nem javul akkor sem, amikor az Alfa emberi alakjában szól hozzám. Ijedten húzom be a nyakam, ahogy a bárd Sam felé lendül. Bezzeg szellembarátom úrimacskásan fittyet hány a rá szegeződő fegyverre. Ül sztoikus nyugalommal, épphogy csak mosakodni nem kezd. Újra elszégyellem magam gyávaságomért, majd mikor Féreg-Halálát-Üvöltő a Naggyűlésről beszél először megijedek, majd megörülök. „A Naggyűlés a legtökéletesebb hely, ahol a pókszellem segítségével elmondanom szóról szóra az Elveszettek történetét! És ez a drága, ordító, rémisztően kedves falkavezér azzal kezdi, hogy elmondhatom a történetem a Naggyűlésen!” – lelkesedve hallgatom az ajkai közül kitörő hangorkánt. Meg kell állapítanom, hogy nagyon is találó Mòrag Garou neve. Fegyvereivel nyomatékosított bemutatkozása után hozzám szökken, és úgy meggyömöszöl, mint óvodás a védtelen plüssmackót. Egy múló pillanatra felmerül bennem, hogy talán jobb lett volna óriásfarkasnak maradni, úgy mégiscsak nehezebb lenne összetörni, de az átmeneti oxigénhiány a legkevesebb. Hosszú másodpercekbe telik, mire tudatosul bennem, hogy nem röhög rajtam, nem zavar el, nem fordít hátat nekem és hagy itt, hanem megölel. Homlokom dörgölném hozzá, de csak egy egészen picit, mert azért ijesztő is ez a falkavezér, aki inkább letűnt korok barbár királynője, mint fenséges és méltóságteljes uralkodó.

A második alak is felveszi emberi alakját. Elbűvölten szemlélem a tollakkal és rajzokkal ékesített arcot. A hangja szinte megbabonáz, nézem őt pislogás nélkül, de hiába, észre se veszem mikor lép hozzám, hogy ő is üdvözöljön. Hozzá is hozzádörgölném az orrom, el se hiszem, hogy ezek a hatalmas harcosok engem üdvözölnek.

Samhain-Virága következik. Megjelenése kicsit ijesztő és valahogy nem úgy, mint az előtte lévő kettőé. Nem tudom hirtelen megfogalmazni, hogy mi a fura benne, bár annak nagyon örülök, hogy ugyanaz alatt a Hold alatt születtünk és társai után szinte gyengédnek mondható ölelése tovább növeli szimpátiám irányába.

Pengetánc kinézete meglep, bár egy kelta harcostól másra nem is számíthatnék. De akkor is, tizennégy év hívő keresztény neveltetése tiltakozik bennem a fedetlen test láttán… persze ennyi erővel tiltakozhatna az alkoholszag és a hatalmas öldöklő fegyverek láttán is, saját farkas-szörnyeteg mivoltomról nem is beszélve. Mikor lehajol hozzám, hogy megöleljen, már nem érdekel a meztelensége, a testét borító kosz és izzadság, az alkoholszag, csak az számít, hogy rokon és hogy nem nevet rajtam, nem zavar el ő sem.

Hollóröpte arcának látványa a legijesztőbb. A többieken is voltak sebek, ám valahogy ez a hiányzó szem, ez nagyon… szörnyű… és bosszantóan nem tudok nem odanézni, pedig nem akarom megbántani azzal, hogy odanézek, de egyszerűen muszáj. Zavarba jövök, lehajtom a fejem. Remélem nem haragszik meg rám. Szeretetteljes ölelésben részesít, mintha régi családtagok, vagy barátok volnánk. Iménti neveletlenségem miatt – mármint a sérült arcfelének bámulása miatt – bocsánatkérően nyalnám meg arcát. Mire ő is feláll mellőlem ismét az Alfa hangorkánja tölti be a Hollyrood parkot.

Rajtam a sor, változnom kell tehát. Örülök, hogy csak nők jöttek, így azért annyira nem rémes meztelenül mutatkozni, főleg nem úgy, hogy a falka egyik tagja is majdnem pucér. De azért jó Samre pillantani, jó, hogy itt van ő is, bátrabbá tesz.
Szófogadóan beleképzelem magam a tetőtől talpig koszos emberbőrömbe, és változni akarok. Emberré változni a legkevésbé nehéz, így nem kell sokáig erőlködnöm, hogy az legyek, ami tizennégy évig voltam. Felállok, a nagyon koszos kezeimet zavartan a combomba törölgetem minek hatására levéldarabkák potyognak a bőrömről. Azt hiszem elég hasztalan most a kosszal bajlódnom, főleg, hogy a falkának más dolga is van Edinburghben, azon kívül, hogy elvisznek. „Hová?” A falka tagjainak arcára hirtelen kiülő vérszomj kicsit megijeszt és egyúttal ösztönöz is arra, hogy végre belekezdjek a bemutatkozásba, így nem habozok tovább. Igyekszem jó hangosan és határozottan beszélni, bár nagyon-nagyon furcsán érzem magam így először Garouként bemutatkozni… legalábbis félig-meddig Garouként.
- Caitria vagyok. Theurge, a Sarlóhold szülötte és Kölyök. Anyám Csillagokkal-Táncoló Aislinn. – mutatkozom be a tőlem telhető legtisztességesebben újra csak Samre sandítva, hogy vajon jól csináltam-e? Igaz, ők nem mondták meg a felmenőik nevét, de Anastasia megmondta és akkor az biztos nem baj, ha én is megmondom és most, hogy végre anya népét megtaláltam már igazán bemutatkozhatok a lányaként. Egész eddig apa lánya voltam, így most nagyon jó anya lányának lenni, aki hős és aki a Féreg ellen harcol és talán már valami nagyon fontos helyen van, ahol nagy dolgokat tesz Gaiáért.
- Köszönöm, hogy eljöttetek értem, nagyon örvendek a találkozásnak! – toldom meg a bemutatkozást egy kis szünet után. Mivel gondban vagyok a megszólítással, igyekszem a lehető legilledelmesebben megköszönni a falka segítségét. Bár arról sok sejtésem nincs, hogy most mi következik, hova megyünk, mit kell elintézni, viszont az örökségem nem hagyhatom a parkban, így bármennyire is kínos, szólnom kell róla, ha nem akarom végleg elveszíteni.
- Öööö… van… vagyis volt… – megrázom a fejem, mélyet sóhajtok és újra kezdem valamivel határozottabban, ám elég halkan és hadarva – Magammal hoztam az örökségem, amiben nem lakik szellem és átesett a Földvilágba és hiába próbáltam legalább átszagolni értük oda, nem tudtam és Sam azt mondta, hogy… – megakadok, egy pillanatra ismét szellembarátomra lesek, majd tekintetem esdeklőre vált, úgy pislogok egyik alakról a másikra – Tudtok segíteni? Ott kell lenniük a levelek között, de én nem érem el sehogy sem, pedig nagyon próbáltam a Szellemerőmet is megtalálni, de az sincs meg. – nyögöm ki végre a kezemet tördelve. Félek, hogy leszidnak, hogy milyen haszontalan vagyok, de muszáj szólnom, mert inkább szidjanak le, semmint hogy elveszítsem a kincseim.
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Sablepaw]

Fogalmad sincs mennyi idő telhetett el - talán nem olyan sok, a Hold nagyjából ugyanott trónol még az égen, aligha mozdulhatott el, de a türelmetlen várakozás a végtelenbe nyújtja az időt.
Végre megjelenik a csodás fényjelenség - Holdhíd, ebben biztos vagy - nagy lelkesedésedben sikerül is összegabalyodnia lábaidnak - azért még mindig igen szokatlan, hogy négy van - és eltaknyolsz, de gyorsan talpra küzdöd magad. A vonyítás lenyűgöz, a magaslat irányából leszáguldó díszes, harcias óriások látványa egyszerre szégyenérzettel és örömmel tölt el.
Samnek is nagyon örülsz, de hiába néz rád bátorítóan, csak fel-felnyüsszensz, és majdnem magad alá csinálsz, amikor a csatabárdok összecsattannak.

Miután felsorakozott előtted a büszke Fianna falka, egy rövidke ideig - pár másodperc lehet csupán - szemlélnek csak, majd morgás-szerű hangos kaffogás hagyja el a csatbárdos torkát, mire válaszként másféle morgások érkeznek a többiek felől - igencsak nem visszafogott hangerővel. Ez se tart sokáig.
A vörös-fekete bestia átalakul emberi formájába - csatabárdjai is visszafogottabb méretet öltenek, bár így is erős nő lehet, hogy ilyen lazán hordozza őket. Még harsányabb, még több ékszer látszik rajta, állatszőrmét hord díszes arany-kapoccsal összefogva skótkockás hosszú köntöse alatt, lábain magas szárú bakancsot. Így is erőteljes - csaknem üvöltő - hangján megszólal aztán, miközben tekintete felnyársal.
- Üdvözlet Kölyök! Hallottuk, hogy - Hosszabb csatabárdját karjával együtt szemvillanásnyi idő alatt kinyújtja, egyenesen Sam irányába, anélkül, hogy felé sandítana, csak úgy jelezni, kitől hallották, amit. - ... Nem semmi kis kalandokat éltél át! Na maj' lesz mit mesélned a Naggyűlésen!
Erős akcentussal beszél, végre leereszti a fenyegető fegyvert - Sam úgy tűnik, jól bírja a kiképzést, meg se rezdült. Te már sírva gördültél volna a hátadra, ha feléd lendíti azt a hatalmas fegyvert.
- Mi vagyunk Mórrígan Vérszomjas Leányai, a büszke Fiannák Törzséből, mind Homidok - azaz embernek születtünk. Én Mòrag vagyok, Garou nevemen Féreg-Halálát-Üvöltő, Ahroun Holdja alól, Adren rangból, és én vagyok a Falka Alfája! - Bemutatkozásánál növekszik még hangereje, fegyvereit újra felemeli és keresztbe veti feje fölött, na nem mintha puszta kiállása nem lenne elég demonstrációnak. Aztán fegyvereit a hevedereibe illeszti, közelebb szökken hozzád, majd testvériesen megölel - de úgy, hogy a csontjaid is szinte beleroppannak, megdöngeti oldalad (őszintén reméled, hogy a bordáid nem törtek el a művelettől), majd hátrább lép.
Másodikként a hollós veszi fel Homid alakját, a hollószellem le is röppen róla, és körözni kezd fölöttetek. Az alfánál jóval alacsonyabb, tömzsi testalkatú lány bőrvértje alatt barna, régies, buggyos ujjú inget és alatta vörös szoknyát visel, mindezt barna csizmával kiegészítve. Arcát tollak, homlokát festett holló-motívum díszíti. Hideg, kék szemeit rád függeszti, majd megszólal meseszép, egészen lehengerlő hangján.
- Én vagyok a Béta, Glenna, Nemain-Éneke; A Holdtáncosok, Galliard Holdja alól, Adren rangból! - Ő is hozzád lép - vélhetően - lelkesítően fejszőrödbe borzol, és maga is megropogtat kissé, aztán hátrább lép, hogy helyét átvegye a Hispo, aki helyén egy pillant múlva már egy magas, hosszú, fekete hajú nő áll; sörényében virágkoszorú, földet söprő köpönyege alól előtűnik az övére fűzött tőre is. Vállán átvetve hímzett tarisznya, és rengeteg kütyü lóg róla. Hangja halkabb, de nem kevéssé tekintélyt parancsoló.
- Üdv, kölyök. Én Ùna vagyok, Samhain-Virága, a falkasámán, Theurge holdja alól - akárcsak te magad. Adren rangból. Ő is hozzád lép, hogy öleléssel üdvözöljön - halványan visszafogottabb az előző kettőnél. De azért őszintén örülsz, hogy a farkastested egész sokat bír. Annak meg pláne, hogy ezeddig semelyik se röhögött ki.
A duplakardos vörös is alakot vált; talán ő a legfurább jelenség mind közül, tekintve, hogy szégyentelenül félmeztelen, és láthatóan ez a legkevésbé sem zavarja; arcát, akár csak fedetlen melleit is kék cikornyás minták borítják, valamint tetoválásokat is látsz rajta. Öve alatt egy térdig érő szoknyát azért visel, meg egy rövidebb szárú bőrcsizmát. Felőle viszonylag erősebben érződik az alkohol szaga, és kócos vörösesszőke fonatai és számos koszfoltja valami balhéról tanúskodnak, ami nemrég történhetett.
- Ailsa, avagy Pengetánc vagyok! - Hangja rekedtes kissé és erős felföldi akcentussal beszél - pedig a többi se kutya ilyen téren - hihetetlenül lazának és egyszerre ijesztőnek tűnik, talán látványos rettenthetetlensége miatt is. - Ragabash, Adren. Üdv a családba', Lassie*! - Tőle is kapsz egy jókora, kissé izzadt ölelést, már miután lepakolta hatalmas kardjait.
Utolsóként a félszemű íjász veszi fel emberformáját - így jobb oldalról nézve egész csinos, és hideg magabiztosság ül zöld tekintetében.
- Légy üdvözölve Caitria. Hollóröpte Sìleas vagyok, Philodox, Fostern rangból. - Hangja alapján talán ő lehet a leginkább megfontolt. Íját Pengetánc kezébe nyomja, hogy hozzád lépjen - ő sem kifejezetten bordaropogtató ölelésben részesít, de a fogadtatás éppoly családias, mint a többiektől - sőt, ennyire még apáék se szoktak megölelgetni - legalább is már nagyon régóta nem.
- Na akkor- veszi át újra a szót az Alfa - Vátozzá' emberré, mer így gondolom, még nem tudsz beszélni. Mutatkozzá' be, ozt nyomás, van egy kis elintéznivalónk itt Edinburgh-ban. - Elvigyorodik - inkább vicsornak mondható - és csatabárdjait szeretetteljesen magához öleli. Nemain-Éneke - akit Holdad-bélinek hittél, pedig a jelek szerint nem az - arckifejezése egy pillanat alatt változik derűsből pusztítóan kegyetlenné, kardja markolatán megszorul keze, arca vicsorba torzul.
- Gyahh, lesz maj' egy kis gyakorlati bevezető a Garousághoz, Lassie! - Közli Pengetánc visszapasszolva az íjat Hollóröptének.
Várakozásteljesen néznek rád mindannyian - a továbbra is hallgatag Samet is beleértve.


//* Lassie: elterjedt, népies skót kifejezés, fiatal lányokra használatos, kb a kislyányka megfelelője.
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr

[Lumienkeli]

Bámulom a fáradt őszi levelet, nézem, ahogy lassan sejtekre esik szét és humifikálódik. Legalábbis nekem olyan végtelennek tűnik a várakozás, hogy képzeletemben lejátszódik a folyamat. Hó takarja be a tájat, majd olvadni kezd, s újra kizöldül minden, szinte még az ébredő természet megannyi illatát is érzem…
Neszezés rángat ki fantáziálásomból. Felkapom a fejem, s, fülemet hegyezve figyelem a mókust, majd a csodálatos, holdfényszín ívet, ami az eget szeli át. „Holdhíd!” – pattannok föl, a levelek zörögve potyognak le rólam. Biztos vagyok benne, hogy Holdhidat látok, amiről Aileen mesélt, amin a Garouk utaznak. Legalábbis ha nekem kéne kitalálnom a Holdhidat, akkor pont ilyennek képzelném el. Izgatottam megpördülök a tengelyem körül. Nem tudom, hogy induljak-e a Garouk elébe vagy inkább maradnom kéne, így toporgok, lábaim dobognak a talajon, izgatottságomban jó, hogy össze nem gabalyodik ez a rengeteg végtag, hogy csúfosan nyekkenjek a földön.
A vonyítás eldönti a kérdést, földbe gyökerezett lábakkal állok meg. Egyszerre félelmetes és lenyűgöző, csodálatos és vérfagyasztó. Az első gondolatom, hogy nem szeretnék az ellensége lenni a hang tulajdonosának. Ami azt illeti, a második gondolatom is ez…
Ahogy egyre több és több hang csatlakozik hozzá, a szívem szinte kiszakad a mellkasomból a boldogságtól. „Ének a Holdnak! Igazi gyönyörűséges ének a Holdnak!” Szökkenek pár hosszút a Holdhíd elhalványuló végpontja felé, majd újra megállok, ahogy megérzem a szagokat. „Eljöttek értem a Fiannák!” – farkam csóválódni kezd, majd hogy meglátom a hatalmas harci alakjukban közeledő alakokat, megilletődöttségemben rögtön meg is áll. Újra megpördülök a tengelyem körül, kicsit közelebb táncolva a menedékemül szolgáló levélkupachoz. „Valóságos hősök!” – ámulatomba azonban félelem vegyül. „Itt fognak hagyni. Ha megtudják, hogy gyáva nyúl módjára rohantam a pókok elől, tuti kiröhögnek és itt hagynak… Ami azt illeti mióta tudom, hogy Garou vagyok egyfolytában csak futok… ami nem túl hősies.” – aggódva pillantok körbe, tekintetem Samet keresi, s meglelve őt próbálok kicsit megnyugodni. Elvégre Sam azt mondta, hogy nem vagyok buta… Igaz, azt nem mondta, hogy gyáva sem vagyok… Halkan felnyüsszenek, majd elszégyellve magam a földbe túrok az orrommal. A földszag és a levelek megnyugtatnak.

Az érkezők ékszereit látva egyre kínosabban érzem magam. Hátrapillantok a levelekre, ahol a saját örökségemnek kéne lennie, de nincs ott. „Hajajj… meg fognak tépni, ha megmondom nekik, hogy az örökségem átesett a Földvilágba!” – rémes, hogy félelemszagom van, pedig örülnöm kéne vagy legalább valahogyan méltóságteljesen fogadnom a legendák amazonjait. Mert ők öten bizony nők, ráadásul nem is akármilyen nők! Hősök, harcosok. Kelták. Anastasiára gondolva igyekszem valahogyan tisztelettudóan kínosan érezni magam. Leülök és igyekszem nem félelem-szagot árasztani magamból. Ettől persze csak még rettenetesebben érzem magam, mert nem megy, nagyon nem megy. Úgy érzem, hogy minden egyes mozdulatommal mélyebbre taszítom magam a gödörben, amiben ülök. „Itt hagynak. Mindjárt röhögni kezdenek és itt hagynak!” – torkomban gombóc, de nyelni is kínos, így inkább csendben szenvedek.

Sam a tekintetével bátorít. Legszívesebben elbújnék mögötte, de sajnos olyan formám nincs, ami elég kicsi ahhoz, hogy Sam háta mögé elbújhassak, meg már úgy is késő, ezek öten engem néznek! „Hajajj… Catiria, legyél már valahogy kevésbé szerencsétlen!” – Megpróbálok kicsit farkasosabban ülni és felnézni a rokonaimra… „Hahaha… még az árnyékuknak se lehetnék a rokona…” – nyüsszenek újra, de azért igyekszem szépen ülni. Talán normálisan ülni még képes vagyok. „Anya is Fianna! Anya is ilyen hatalmas harcos volna?” – anya gondolata bátorít kicsit. A tengerüvegben őrzött szelíd arcról nehéz elképzelni, hogy hatalmas fenevaddá változik, de ezt magamról is elég nehéz elképzelni. Végre megnyugszom annyira, hogy legalább futólag a Garoukra merjek nézni. Az első élő Garoukra.

Csodálatosak és félelmetesek. A hatalmas vörös-fekete bundás a két csatabárddal sejtéseim szerint a vezér, az Alfa. Karizmája, lángoló Dühe szinte földhöz lapít. Mikor fegyverei a feje fölött csattannak, ijedten rándulok össze. Az ösztönös mozdulattól újra elszégyellem magam. Igyekszek észrevétlen hátrafele araszolva eltűnni a falevelek között, amiről persze tudom, hogy teljesen hiábavaló, mert ők értem jöttek és nagyon is tudják, hogy itt vagyok és van egy olyan fura érzésem, hogy ez a harcászati bemutató az ő üdvözlésük lehet, amit nem illik falevelek alól reszketve szemlélni. „Már megint gyáva vagyok.” – a gondolat szülte dac megtorpanásra késztet. Újra felülök, kicsit megrázom a bundámat, így lehull rólam pár falevél. A nagyja persze marad, amitől hirtelen nevetségesnek érzem magam. Ha lány lennék, megállnám annyival, hogy lehajtott fejjel némán rettegve nézzem végig a bemutatót, de így… így a farkastest mindent elárul. Minden érzésem rögtön látható és nyilvánvaló lesz és ettől már megint csak rémesen érzem magam.

A még mindig éneklő farkas is lenyűgöző és fenséges, a fejére szálló hollószellem egy kicsit sem rombol méltóságán, sőt! mintha még valami különös aurát is kölcsönözne neki. „Ő egész biztosan a szellemek barátja, a Sarlóhold alatt született!” – billentem félre a fejem, szememben a vélt felismerés szikrájával. A fekete farkas biccentésére bohókásan bólintok egyet. Kíváncsi vagyok rá. Ami azt illeti mindannyiukra kíváncsi vagyok. A félelmem részben lassan kíváncsisággá válik, és ez pofámra is kiül, testtartásomon látszik, elárulják a füleim rezdülései, a bundám szaga. „Hősök! Igazi hősök jöttek értem! Mennyi csodálatos történetet mondhatnak, mennyi szép meséjük lehet Gaiáról és a természetről és dicső csatákról!” – szívem repes, hogy ilyen nagyszerű nép sarja lehetek, mint a Fiannák, még úgy is, hogy kicsi vagyok, nyeszlett és buta. Ülök, kicsit meggörnyedve, lehajtott fejjel és megilletődve pislogok fel az eleven, élő, szenvedélyben, Dühben égő Garoukra. Most már értem, érzem, hogy a Szellemfalka tagjai valóban fiatalok voltak, kicsik és gyengék ők is népem hatalmas, szilaj képviselőihez képest. Nem szólok, csak ülök görnyedtemben is figyelmesen és kíváncsian, várom, hogy megszólítson a falkavezér, mert úgy érzem, hogy ez az illendő és nem akarok tiszteletlen lenni. De azért nagyon-nagyon jó lenne, ha végre hozzám szólnának és megérintenének, bár azt hiszem, hogyha a hatalmas vörös-fekete vezér, vagy az oldalán álló hollóbarát lépne felém, rögtön a hátamra gördülnék… mert… nem is tudom… azt hiszem mert ilyen a farkas-természet…
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Sablepaw]

Szomjúságod leküzdöd - úgy érzed, ezekben a masszívabb formákban mindent, de mindent tovább bírsz, leszámítva tán a szagokat - ellenőrzöd a géppókokat - és el is szégyelled magad gyávaságodért, amikor iszkolsz is vissza, noha tényleg halálosnak tűnő veszedelmek, és ki tudja, mikre képesek. Pláne a kocsi-méretűek, amik legalább olyan gyorsak, mint te - ha nem gyorsabbak, és csupa fémből vannak, pedig ebben a méretben egy "egyszerű" pókocska is a frászt hozná rád. Reméled a nyakékedben lakó - teljesen pókszerű - szellem nem sértődik meg akciód miatt.

Visszaügetsz helyedre, letelepedsz komoran, igyekezvén semmire se gondolni. Egy ideig a hatalmas ősfarkas formában időzöl, majd a barátságosabb normális farkasalakod is sikerül magadra erőltetned - ami azt illeti, kevésbé erős és szívós, mint a nagyobbik, de valahogy passzolóbbnak érzed magadhoz, elvégre kicsi és elhagyatott vagy egy idegen, félelmetes világban. A mókust nézegeted egy ideig, majd szomorúan belefúrod magad az avarba, türelmetlenül várod, hogy megérkezzenek a Garouk.
Már ha valaki eljön érted egyáltalán.

Már épp feladnád a reményt, amikor a mókus zörgésére, izgatott ágról-ágról szökkenésére leszel figyelmes. Aztán meglátsz valamint az ég boltozatán. Egy hatalmas, gyönyörű, holdfény-színű fénycsóva szeli át az eget és érkezik meg fényesen valahol magasabban, Artúr Trónja környékére. Akárha hullócsillag volna, de sokkal hatalmasabb, és esküdni mernél, hogy a jelenség valódi holdfényből áll; nem is tűnik el egy pillanat alatt, mint a hullócsillagok, hanem egy rövid ideig, egyre fakóbban még ott dereng varázslatos íve az égen, mielőtt lassan láthatatlanná válik.

Alig pár pillanat múlva hatalmas erejű farkas-szerű vonyítást hallasz - olyan hangos, hogyha a földvilágon lennél, Edinburgh legtávolibb külvárosában is hallanák tán. Aztán újabb és újabb vonyítások csatlakoznak be, vad kórust alkotva, ami egyre inkább közeledik. A vonyítások egészen lenyűgöznek, olyan tömérdek harcias szenvedély, akkora tiszteletreméltó dicsőség, olyan tomboló szilajság árad belőlük, hogy hevesen zakatoló szíved szinte ki akarna robbanni a helyéből is. Olyan énekek ezek, amik barátok akaratát megacélozzák és szívüket örömmel és vadsággal - na meg esetedben némi áhítat-teli félelemmel - töltik el, s amiktől az ellenségek megrettennek.
Valahol onnan mélyről, állati ösztöneid határozottan azt súgják, hogy valamiféle üdvözlés lehet, de hogy miféle - azon túl, hogy olyan gyönyörű, hogy az egyszerű, vadonbéli messzi farkasfalkák elszégyellnék magukat, vagy talán el is menekülnének - azt nem tudnád megállapítani, mégis, ha nem is érted, érzel belőle megannyi érzelmet; a lelkesedéstől a haragon és vérszomjasságon át az életörömig.

Alig térsz magadhoz a révületből, s a vonyítások visszhangja még el sem halt, de már megérzed a vastag, nehéz bundák és más dolgok - talán erdők, fa, fémek, verejték, alkohol és vér - szagát, hallod a súlyos testek robogását, majd kisvártatva feltűnik öt hatalmas alak; négy Crinos formában, egy Hispoban, de jópár közös van bennük. Először is, ösztöneid azt súgják szaguk alapján, hogy mindannyian nőstények. Mindegyik sebhelyes helyenként és mégis van bennük valami letaglózó szépség; mind viselnek egyértelműen az ősi, harcias keltákra jellemző kék, festett mintákat bundájukon és felszerelésükön, a Fiannák Jelét és ékszereket; torc nyakpántok, tölgyfa és holló motívumokkal - ilyenből többet is látsz; akadnak bőven szintén torc jellegú kar- és csuklópántok is, gyönyörű arany vagy bronz mindegyik, látsz szarvasmedálokat és egyéb furcsa díszeket.

A hatalmas alakoktól nem messze Sam halovány - bár egészségesebb küllemű - alakja is feltűnik, de kicsit távolabb tőled leül a földre és nem szól, csak bátorítóan figyel téged.

Hozzád legközelebb egy vörös és fekete bundájú óriási bestia áll meg fejét büszkén felszegve, félelmetes Dühöt érzel felőle - még Férget-Aprítóé is semmiségnek tűnik az övéhez képest; gazdagon díszített, még vállán átvetett felföldi, régimódi skótkockás hosszú ruhát is visel, farkasfején rubintköves aranyló fejpánt, derekán vastag övek, jókora erszény, vállán átvetve fegyvertartó hevederek és szíjak, és mindkét mancsában egy-egy hatalmas csatabárdot tart; egyikben egy hosszabbat, a másikban egy másként díszített rövidebbet - a feje fölé emeli hatalmas fegyvereit és összecsattintja őket, majd - némi megnyugvásodra - leereszti.
Közvetlenül mögötte, tőle jobbra egy másik, vörösesbarna Crinos áll, szintén büszkén kihúzva magát, vonyításától még mindig felemelve a pofája, fonatokkal, tollakkal és ékszerekkel díszes sörényes feje tetejére jókora, kíváncsi hollószellem telepszik, mikor megáll. Számos - természetesen szintén hagyományos kelta vagy skót-gael ékszere mellet bőrvértet látsz rajta, övet, szíjakat és oldalán kardhüvelyt, de méretéhez idomult hatalmas kardja markolata is mancsában pihen, az ég felé emeli a pengét és újabb vad vonyítás hagyja el torkát. Belőle is erősen sugárzik AZ, a különös, veszedelmes harag
A vezérnek tűnő fejpántos példány másik oldalán, épp csak kissé hátrább áll a fekete, tömött bundájú Hispo - nála jelen formában ékszerein és különös - talán festett, talán odabűvölt - mintáin kívül nem látsz mást egyelőre, kifürkészhetetlen tekintettel és a többiekhez képest kissé tán csendesen, de éles szemekkel figyel téged, némileg mintha biccentene feléd fejével.
A sorban következő, vékonyabb, inasabb, bőséges kékes mintákkal ellátott halványvörös Crinos szintén kékes mintájú, díszes kardjait kivonva nézeget téged kíváncsian; fonott sörényében varjú- vagy hollótollak táncolnak.
Leghátul pedig egy szénfekete, vastag, tömött bundájú íjász Garou áll büszkén; bal szeme helyén vöröses sebszövet van csupán, körülötte karmolásnyomok és rosszul beforrt csontok; rajta is számos vaskos hevedert, övet és tarsolyt látsz, bundás mancsain bőr csuklóvédőket, na meg persze nyílvesszőkkel teli tegezt a hátán, és az övére fűzve egy holló-markolatú, szintén terebélyes formája méretéhez idomult tőrt.

Hőseid, a Szellemfalka tagjai, még a különösen nemesi kisugárzású Ezüst Agyarak is valóban fakó és halovány - ám mindenképp szeretetreméltó - fantomoknak tűnnek ezekhez a jókora, eleven, brutálisan felfegyverkezett Garoukhoz képest - szinte egy szürke, jellegtelen kisegérnek érzed magad, igazán kiskölyöknek. Bár nem tűnnek kifejezetten fenyegetőnek, inkább mintha valami díszesen harcias üdvözlésféle lett volna részükről a kétségkívül lenyűgöző belépőjük, mégis van bennük valami félelmetes - talán a vad, ősi, primitív módon nemes örökségük, talán a tömérdek mesterien kidolgozott fegyver és ékszer és a rengeteg veszett Düh, talán a kiválóan összehangolt falka-koordináció, talán a türelmetlen - és egyértelműen vérszomjas, már-már veszett - nyughatatlanság, ami némelyikük felől árad, talán a puszta lehengerlő tekintélyük teszi. Mindenesetre ösztönösen lapulnál egész picire össze... ám tiszteletteljes óvatosságodba hatalmas adag öröm és lelkesedés is vegyül - végre a Fiannák, a családod, az igazi Garouk eljöttek érted!


Hangulatzene
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr

[Lumienkeli]

Szomjas vagyok, de annyira még azért mégsem, hogy képes legyek a tóhoz lépdelni. Egyedül legalábbis egész biztos, hogy nem megyek oda. Szeszélyesek ezek a tavak, ki tudja, hogy nem-e rántana a mélybe a szellemlány, ha odamerészkednék. "Na szép vagyok, a bátor Garou, aki elszalad a pókok elől és nem mer még csak ránézni sem egy tóra!" - gúnyolom magam, de hiába, ettől nem leszek bátrabb.

Ideges vagyok, rémisztőbbnél rémisztőbb gondolatok kavarognak bennem. Képtelen vagyok nyugton leülni és várni, muszáj megnéznem mi lett a pókokkal, elvégre én zavartam fel őket, az én hibám, ha megtámadják a parkot. És én vagyok a környék egyetlen Garouja, Gaia egyetlen védelmező karma, aki a betolakodókat távol tarthatja... "Na ez sem igaz... én vagyok az egyetlen gyáva Garou, aki csak arra jó, hogy rémülten fusson pár megtermett rozsdabogár elől!" - hiába gúnyolom magamban a pókokat, csak még szerencsétlenebbnek érzem magam. Végül is nem bírom tovább, rászánom magam a változásra, s óriási Hispo alakomban indulok el a múzeum felé. Furcsa a kicsi fürge farkas után ekkora monstrummá válva szökkenni a lombjukat hullató fák alatt, de a csontjaimon feszülő hatalmas izomkötegek legalább adnak némi magabiztosságot, ami pontosan addig tart ki, míg vissza nem néz rám az első géppók. Nem akarom túlfeszíteni a húrt, így inkább sarkon fordulok és loholok is. A tavat jókora ívben kerülve érek vissza elveszett kincseim helyére. Igyekszem nem gondolni se a szomjúságra, se arra, hogy vajon megvan-e még az örökségem. Igyekszem semmire se gondolni. Se a pókokra, se az Úrnőre, se a halott Testvérekre. Persze minél inkább igyekszem semmire se gondolni annál több minden férkőzik tudatomba. Szomjúság, víz, halál, iszony. Furcsa ez a nagy farkas forma is... szokatlan. Mások a szagok, más a perspektíva. Rémesen érzem magam. Inkább mégis a kisebbik farkas formámban várok tovább... hátha úgy kevésbé vagyok szomjas, hátha úgy megnyugtatóbb egyedül lennem. A mókus köröttem ugrabugrál, éberen figyel, engem meg ismét hatalmába kerít a félelem, az izgalom, a kétségbeesés. Fekszem a leveleken és várom, hogy teljen az idő. "Talán nem is jönnek értem, nem is kell nekik egy gyáva, haszontalan kölyök..." - nézek egy gyűrött, fáradt, barna levelet, fejemet a hűvös földön nyugtatom mellső lábaim között. "A testvéreim meghaltak... " - a gombóc egyre nő a torkomban, fájdalmasan felnyüsszenek, ahogy felvillannak előttem a halott Testvérek képei. A levélkupac alá fúrom be magam, Gaia érintésében keresek vigaszt.
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Sablepaw]

Az iszonyatos érzést leszámítva, amit a hálók érintése jelent és a fenyegető géppókok közelsége, a manőver nem is olyan veszedelmesen nehéz - bár szokatlan még ez a forma - ahogy minden nem-emberi formád is. Bár az Úrnőnél valahogy a farkasalak egész hamar szinte természetessé vált... de ennyi legyen az összes erénye annak a helynek.
Jobban leköt a veszedelmes, pusztító géppók-sereg, ami olyan sebességgel rohamoz feléd, hogy minden erőd bele kell adnod, hogy lehagyhasd őket. Bele se mersz gondolni, mi lett volna, ha az út túloldaláról kell kiszabadítani a kismadarat - akkor tán esélyed se lett volna elmenekülni.
Túlélni ezeket a szuper-intelligens, futurisztikus bolytudat póksereget pedig lehetetlenség lett volna, ezt jól tudod.
Végre a park kényelmesen természetszagúbb, göröngyös bazaltszikláin megállsz - szükség is van, hogy kilihegd magad az iramod után. Szerencsére a füzikét nem nyomtad szét; szeszélyesen ingadozó hangulatod azonnal vált is dala hallatán - bárcsak érthetnéd!
Mikor az évszakban errefelé már szokatlan vándormadárka tovatűnik - hálát ígérve és szőreid magával hordva - a galambhoz fordulsz, hogy te sosem néznéd le.
Ami azt illeti, az átlagembernél valóban kevésbé gyűlölöd őket, talán mert nem vagy felnőtt, akinek az autóját összepiszkítanák, és nem neked kell történelmi emlékműveket és szobrokat letakarítanod utánuk. Kártevők, de valamennyire hálás vagy ennek a galambnak - legalább ő a maga módján segített Gaia egy védtelen kis teremtményének.
Mikor gondolatban hangot is adsz lenézésed hiányának, sőt, galambetetést is ígérsz, megtorpan, kicsit értetlenül - esküdni mernél rá, hogy meglepetten - bámul rád.
- Jó! Jó farkas!
Szól még utoljára gondolat-hangja, mielőtt lomhán tovaröppen - talán valamelyik tér felé. Vagy templomtornyokat lepiszkítani...

Hatalmas, szívós, harcra termett testednek köszönhetően hamar kiliheged magad, bár pár korty víz jól esne tán, de nem akarsz a tó közelébe se menni, a Samhain előtti esőzések pedig nem hagytak tócsákat. Persze egy pillanatra valahogy borzalmasan ostobának is tűnik a gondolat, hogy pocsolyákból vagy tavakból igyál - szinte visszhangzik fejedben Molly féltő és dühös hangja, ahogy veszedelmes bacilusokról tart kiselőadást.

Lenyugodni azonban képtelen vagy - muszáj megnézned, nem-e támadta meg a parkot az a hálógyártó borzalmasan természetellenes, idegen kolónia. Aránylag gyorsan sikerül ízeid, csontjaid átrendezned az eleddig még meglehetősen felfedezetlen Hispo formádba - elvégre csak egy formányira vagy tőle épp. Nekiiramodsz - óvatosan - a hely irányába, ahonnan a poszátafélét kiszabadítottad; jókora, erőteljes, öles léptekkel ügetsz négy lábon, közel olyan fürgén, mint farkasként, ám szívósabban, terebélyesebben -rettenetes ősfarkasként.

Szinte ugyanaz a látvány fogad, mint eddig - ugyanaz a rettenetes szagáradat, ugyanaz a haldokló határvonal élő és mesterséges közt. A hadsereg visszavonult, bár az óriási őrzőpókok kicsit közelebb pásztázzák a környéket a parkhoz, és tömérdek tenyérnyi mechanikus pókocska dolgozik egy ritmusra, nyomasztóan szabályosan és érzelemtelenül a széttépett hálók kijavításán - már majdnem készen vannak.

Féltucatnyi pók mechanikus szemeinek tömege szegeződik feléd, mikor látótávolságukba érsz, és nem akarod megvárni, hogy netán újraerősítést hívjanak - inkább visszaügetsz - immár kényelmesebb tempóban - a gyér fás részhez a tó közelében, igyekezvén elkerülni a félelmetes emlékű állóvizet. Mókus-felügyelőd továbbra is cikk-cakkban szaladgálva követget, éber tekintetét egy pillanatra se veszi le rólad.
Végül megérezel - nem nehéz rálelni a helyre; az avart feltúrtad, és bundád szagát is őrzi a hely. Végre van időd kicsit pihenni...
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr

[Lumienkeli]

Tekintetem a foglyul ejtett kis énekesen függ, haldokló alakjába kapaszkodva igyekszem legyűrni a félelmem és az iszonyatot, amit a karmaim alatt hidegen koppanó szürke aszfalt jelent. "Meghal, ha nem segítek!" - tuszkolom magamban mélyre a nyomasztó érzéseket. Nem félek a pókoktól. A pici, fürge sárga pókoktól, a virágokban megbúvó karoló-pókoktól, de még a hosszúlábú kaszáspókoktól sem. Ezek azonban nem kedves kis pókok, nem Földanya serény élőlényei. Ezek apró szörnyetegek. Hideg, precíz gépek, amikből hiányzik a természet szabálytalansága, a Földanya lüktető életének szenvedélye. Tőlük nagyon is félek, sőt egyenesen rettegek!

A hálóhoz lépve óvatosan próbálom karmaimmal kiszabadítani az énekesmadarat, de ez a háló, nem olyan fajta, amivel lehetne óvatosan bánni. Érintése iszonnyal tölt el, mintha kiszívná belőlem az érzéseket, látványa idegtépően idegen, borzalmasan steril. Mancsom a hálóba akad, éhes pókgépek indulnak felém. Borzaszt a gondolat, hogy hozzámérjenek, hogy továbbra is a hálóban nyugodjon a mancsom. Kitépem a hálóból kezemet, nem törődve azzal, hogy mekkora kárt okozok a mérnöki pontossággal szőtt fémes fényű hideg anyagban. A következő jól irányzott lendületes karomcsapással kiszabadítom a rabot. Az apró gépek máris javítani kezdik a hálót, de ami ennél is rosszabb, hogy beszélni kezdenek. Mind egyszerre mozdul, egyszerre keltik azokat az idegen, minden szépségtől megfosztott bizarr géphangokat. "Segítséget kérnek!" - félve lesek a hatalmas gépdögök irányába, a látvány iszonyatos és sürgető. A röpképtelen madárkát a markomba zárom, s hátat fordítva a meggyötört városnak rohanni kezdek. Úgy érzem csigalassúsággal távolodom a múzeumtól, rettegek, hogy ezek a szörnyek tovább üldöznek majd a park szívébe. Futok, amíg rettegésem lendülete hajt, hátra sem nézve rohanok rémülten a menedéket jelentő sűrű, vad növények közé, legyen Gaia elevenen lüktető teste a menedékem. Egy idő után lassítva a vállam fölött hátra lesek. Semmi. Talán idáig nem jönnek el a város szellemei. Talán őket a természet ugyanúgy taszítja, mint engem az ő hálóik. Megállok, fülelek. Szívem vad dobolása, véremnek száguldó moraja, légzésem mélyről jövő vadállatias szuszogása elnyomja a természet hangjait. A mókust nézem, de a mókus nyugodt. Mélyet sóhajtva huppanok le a földre, s végre kinyitom a tenyerem. Félek, hogy túlságosan is megszorítottam a gyönge kis madarat, talán pont a még szokatlan erőm okozta vesztét, ám a sérült mozdul. Fellélegzek, vicsornak is beillő mosolyra húzódik pofám. Óvatosan fejtem le a maradék hálókat a kis betegről, aki csakhamar törött szárnnyal, bágyatagon, de lábra áll, s leszáll - inkább zuhan - a puha földre. Énekelni, vagyis beszélni kezd hozzám. A bűvös szellemhangok újra beterítenek. A szívem sajdul belé, hogy nem érthetem. A galamb gondolat-szavakkal tolmácsolja a beszédet, de érzem, hogy a szellembeszéd ennél jóval több. "De jó lenne megtanulni a szellemnépek beszédét!" - sóhajtok a galamb szavait figyelve. A kis énekes hálája hallatán legszívesebben megnyalnám őt, de attól tartok szegény belefulladna a nagy szeret-kitörésembe, így inkább csak félrebillentem a fejem. "Meghálál? Énekel nekem majd? Az nagyon jó lenne!" - lógatom ki a nyelvem vigyázva, hogy ne a kis sebesültre csöpögtessem a nyálam. Egyáltalán nem veszem zokon, hogy bundámból válogat. Ha szüksége van rá tegye nyugodtan, ennél puhább és melegebb bélést úgyse talál a fészkéhez. "Vagy... hogy megtaláljon? Milyen figyelmes!" - nézegetem a kis csivitelőt.
- Sosem lenéz galamb! - tiltakozom a tollas hírnök szavaira! Igaz kicsit féltem tőlük, hogy megbetegítenek, hiszen apáék annyit mondták, de attól még a galambok aranyosak.
- Etet galamb, búg galamb, énekel gerle! - teszem hozzá aprókat bólogatva ahogy eszembe jut milyen csodaszépen is búgnak a gerlék a fenyőkön, és a galambok hogyan turbékolnak a templomtoronyban. "Templom... ajajj..." - csukom be a számat a nyomasztó gondolatra. Némán figyelem, ahogy a galamb elegánsnak nem mondható mozdulatokkal szárnyra kap és tovaröppen.

Kettesben maradok a mókussal, aki kíváncsian nézelődik gombszemeivel. A földön üldögélek, nézelődök a békésnek látszó parkban, s azon tűnődök, vajon mi van a pókokkal. "Vissza kellene mennem meglesni őket! Nem lenne jó, ha bejönnének a parkba és összeszőnék a fákat... abba belehalnának a fák!" - felállok, nézelődök, de semmit sem látok. "Vissza kell mennem, muszáj látnom, hogy mi történt!" Félek, hogy bajt hoztam a parkra a mentőakciómmal. Nagyon bánt, hogy esetleg valami meggondolatlanságot tettem és most a pókok bosszúból bántani akarják a park békés lakóit. De félek is nagyon, mi van, ha a pókok lesben állnak és leterítenek és beszőnek és megfojtanak. Megrázom a bundámat. "Vissza kell mennem!" Lehuppanok a fenekemre és újra változni akarok. Gyors akarok lenni és nagy és erős. Megpróbálom magamra ölteni a félelmetes agyarú hatalmas ősfarkas formáját. Ha sikerült, óvatosan lopakodnék visszafelé, minden zajra, szagra, rezdülésre figyelve. Árnyék vagyok a park árnyékában. Muszáj látnom, hogy mi lett a pókokkal!
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Sablepaw]

Már a parkból kifelé vezető út is tömérdek szorongással tölt el, főként, ami a tó mentén rád törő borzalmas emlékképeket és asszociációkat illeti. De bátorságot próbálsz meríteni már a puszta tényből is, hogy az vagy, ami vagy - Gaia Karma, aki mellesleg egy minimum kétmázsás romboló szörnyeteggé tud változni és talpon kihordani - és túlélni - olyan borzalmas sebeket, amikért egy szirénázó mentőben is imádkoznának a mentősök.

Az emberformák megtorpanásra késztetnek, de hamar elhessegeted a gondolatot, hogy Garouk volnának, azt meg még inkább, hogy emberek. Ráadásul annyira... sematikusak és haloványak, mintha - sok máshoz hasonlóan - díszletek lennének csupán, tán a park szellemiségének részei.

A határmezsgyén járva aztán egyre jobban hatalmába kerít a keserű harag és a pusztíthatnék, ahogy a város bűze, a Földanya haldoklásának szaga elér hozzád, csak hogy percekkel később már a tudományos múzeum látképén borzadj el. Még abba belegondolni, hogy hányszor jártál ott tudatlanul, teljes biztonságban, élvezve a 3D-s, 4D-s bemutatókat, a szórakoztató interaktív természettörténeti kiállításokat... kész borzalom. Az autó-méretű gyilkos, természetellenes géppókok és az ezernyi másik, valamint a szédítő hálókból álló térgörbületek látványa túl sok, nyüszítéssé válik morgásod. Hasztalannak érzed magad, teljesen reményvesztettnek - úgy érzed hiába lennél erősebb, tapasztaltabb, egy ilyen hellyel képtelen lennél mit kezdeni, még ha falkád lenne, akkor sem...

A galamb riaszt keserű nyüszítésedből, már épp, mikor közölnéd vele, hogy feladod - mert mást nem tehetsz - de a csapdába esett kis szellem hálásan közelebb van hozzád és némileg messzebb az intézettől - bár nem elég kényelmesen messze. Végül úgy döntesz, nem tűrheted a kis füzike szenvedését. A galambra szegezed zölden izzó tekinteted, gondolatban üzensz neki - kissé bambán pislog rád csupán válaszként.
Az átalakulás most egész hamar összejön - talán valami köze van a megnövekedett állóképességedhez, mert igencsak igénybe vevő a mutatvány. Talán felkorbácsolt haragod is megkönnyíti a manővert.

Igyekezve bátorítani magad a hálókhoz ügetsz; már az aszfaltra lépni is borzalmas érzés - fogalmad sincs, mifélék ezek a hálók, bizarrul szimmetrikus, irritálóan steril és természetellenes szagú pókhálókötegeknek tűnnek, amik mintha kábelek rengetegeit formáznák, de mégsem egyszerű pókhálóból vannak - olyasmi fémes fényű anyagból, mint azok, amik az egész várost és az Our Dynamic Earthet is beszőtték. Felágaskodva óvatosan belenyúlsz a hálóba a madár közelében, de nem egyszerű a manőver... a tucatnyi pók vagy fele megindul feléd, mancsod el akar akadni és már hozzáérni is kész iszonyat - ezt a hálót bizony tépni kell, erősen és gyorsan; már karmos mancs-kezed kiszabadításához is. A háló meginog, te pedig kicsit távolabb a madártól egy jól irányzott karomcsapással szeled ketté a hálórengeteget. Annyit elértél, hogy a géppókocskák java része megtorpan, bizarr, ritmikus hangot adnak ki, azonnal nekilátnak a javításoknak - addig van időd a kényelmetlenül steril és acélszerű fonatokból kiszabadítani a fakó kis poszátafélét és markodba zárni, jobb híján, mert így garantáltan nem tud még elrepülni.
A következő pillanatban az út túloldaláról, a komplexum felől egy kész hadsereg indul meg feléd, félelmetes sebességgel, tökéletesen koordináltan. Az óriások közül kettő válik ki, szélsebesen rohanva irányodba, nyomukban - szimmetrikusan elrendezett sorokban másfajta géppókok - ezek közel egy méteresek - és utánuk számlálhatatlanul sok olyan tenyérnyi, amilyen a madarat is igyekezett beszőni.
- MENEKÜL! VISSZA! - Hallod a galamb hangját a fejedben, de szólnia se kell - jobb híján két lábon, énekesmadarastól - csak remélni tudod, hogy nem passzírozod össze - visszavonulót fújsz a park felé, szabályosan az életedért rohanva. Így sajnos kevésbé vagy fürge, mint farkasként, ám gyorsabb és jóval kitartóbb, mint emberként, vaskos, ruganyos izomkötegeid is segítenek, hogy óriási léptekkel menekülj. A mókus ott szalad előtted, a galamb cikázva emelkedik magasabbra.

Nem tudod meddig rohansz, de a park belseje felé már úgy tűnik, nem követnek... hogy mit csinálnak, azt nem mered megnézni. Végre leállsz pihegni, az adrenalin még lüktet benned, szíved hevesen dörömböl, szagodban félelem lüktet.
Mókus-kísérőd is lecövekel a közeledben, bajszait rezgetve, kifürkészhetetlenül figyelve bájos gombszemeivel. Markod szétnyitod - a hálók nagyobb része lefoszlott a madárról, párat nagyon óvatosan még fel kell tán nyitni, de csakhamar végre szabadon, pihegve pottyan a földre sebzetten, színevesztetten, fakón; de még - éppen hogy - élve.
A galamb is ott landol melletted, kissé esetlen mozdulattal.

A füzike megrázza magát, törött szárnyait próbálgatja - egyelőre hasztalan - majd kissé fáradt és halk, de egészen szokványosnak mondható dalba kezd, mégis különös bűverővel, ott van benne, valahol mélyen a csiripelés futamai mögött a mindenség hangja - Szellembeszéd ez is...
Minél több Szellemet hallasz, annál bizonytalanabb vagy, hogyan is működik a kommunikáció köztük.
- Madár mondd, megy gyógyul, de nem felejt farkas. - Hallod a galamb gondolathangját.
A poszáta közelebb vergődik hozzád, csőrébe szed némi szőrt bundádból - nem tép meg, ezek már eleve levedlett, ám vastag, vöröses bundádban függő szőrszálak.
- Megy pihen, de megtalál farkas, meghálál. Ígéret! - Folytatja a tolmácsolást a galamb, mire a kis poszáta elnémul, megrázza csatakos tollruháját, majd egy szemvillanás alatt tovatűnik.
- Megy galamb is. Akar városban farkas tudni, kér galamb, etet galamb! Galamb mindent lát város! Nem lenéz galamb! - Húzza ki magát peckesen a szárnyas patkány, majd elrugaszkodik a földtől, és lomhán cikázva tovaröppen.

Ketten maradtok néma, kíváncsian ugrabugráló mókus-felügyelőddel, valahol a park mélyén. Egyelőre biztonságban...
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr

[Lumienkeli]

A mókus nem figyelmeztet veszélyre, így a galamb után eredek. Bátor akarok lenni, de egy csepp bátorságot nem érzek magamban, csak kételyt, szorongást, félelmet. Ezek az érzések erősödnek bennem, ahogy közelítek a St. Margaret's Loch sötét vizéhez. Hangok és szagok borzolják bundám, remegtetik szívemet, egészen kihűtik a vérem. Felelevenednek bennem a fagyszellemek érintései, amik nyomán szinte jégkásává vált a vérem. „Nem félhetek! Garou vagyok, a Garouk pedig nem félnek! Anastasia se félt és Aileen sem és a többiek sem!” – a gondolatra összeszorul a szívem. Hozzájuk is vízben trappolva értem, s Aileen… ő vízben állt, őt vízbe fojtotta az Úrnő. Megtorpanok, minden szőrszálam az égnek mered. Legszívesebben hátat fordítanék a tónak és futnék ész nélkül bármerre, csak el a hangoktól, el a szagtól, a látványtól. Megrázom magam. Dühös vagyok, amiért ilyen gyáva vagyok. „Így a Garouknak nem is fogok kelleni! Bátornak kell lennem, egy gyáva kölyköt nem fogadnak be… és akkor… tényleg senkim se lesz, hisz haza sem mehetek már.” Borzasztó, hogy semmi jó nem akar az eszembe jutni, sőt minden egyes gondolatom egyre mélyebbre és mélyebbre húz a kétely feneketlen, fekete mocsarába. „Nem lehetek gyáva!” – izmaim megfeszülnek, elrúgom magam a talajtól és futok újra, sebesen, minden erőmet beleadva száguldok a lomha röptű madár után. „Valakinek szüksége van rám!” Ez a gondolat sem boldog és lelkesítő, de legalább célt ad, még ha egy rövid időre is. Talán hasznos lehetek egy kicsit, talán segíthetek.
Az első szellemember újra megtorpanásra késztet. „Nem láthatnak meg!”– erre figyelmeztetett Sam, de a helyzet nem is annyira egyszerű. „A szellemvilágban vagyok, nem látom a Földvilágot, csak azt, aminek szelleme van. A Földvilágból se látni a szellemvilágot, csak akkor, ha az illető egy kicsit maga is szellem. Mint a Garouk! Ha látnak, akkor tehát Garouk. Ha nem látnak, akkor…” – gondolatmenetem megakad. Újabb kérdés, amit fel kell tennem a Garouknak. Előmerészkedek, látni engedem magam, de nem látnak. Nem is tudom, hogy csalódottá tesz-e a tény vagy megkönnyebbültté. Nem gondolhattam komolyan, hogy Garouk, akkor Sam nem ment volna olyan messze értük. Megrázom a fejem, újra ügetésbe váltok. Hatalmas a park, messzire megyünk, mégse fáradok. Jó farkasnak lenni, jó farkasként futni fürge lábakon fáradhatatlanul.

Közeledünk a múzeumhoz, ami igazán szórakoztató helyként él emlékeim között, ám a szagok mást mondanak. A park köröttem fakulni kezd, a természet megannyi illatát és zaját tompa, monoton, szürke, érzelemmentes kattogás, durrogás, nyikorgás veszi át, kipufogógáz, kéményfüst, szemét-, olaj- és ózonszag csípi az orrom. Idegen, halott szagok. A természet tönkretételének a szaga. Gaia szenvedésének szaga és én semmit sem tehetek, hogy megvédjem őt! Kicsi vagyok, gyenge és tudatlan, a világ köröttem pedig nagy és gonosz. Halott föld veszi körbe az eleven parkot. Halott, gonosz világ, amit az emberek maguknak építettek, Gaia testébe tépve, az ő jóságát kihasználva. A város nemcsak veszélyes, de gonosz hely is. AZ bennem szenved, fájdalma az én fájdalmam, dühe az én dühöm, ami az én torkomon át talál utat a külvilágba, vészjósló mély morgás formájában. Szőr borzolódik a hátamon, zöld lángok táncolnak a szemeimben. „Nem hagyom, hogy Gaia szellemeit bántsa a Város mohó, falánk szelleme!” – fogaim is kivillannak, füleim hátrasunyva nézem a kaotikusan kavargó, régi és új épületek képeinek egymásba gabalyodó szellemvetületét. Idegen, félelmetes és érthetetlen. Valami, ami Gaia teremtő erejét használva hízik a Természetanyát sorvasztva el. Idegen, sötét és rossz. A távolban a katedrális fehér fénnyel izzik, de ez a fehérség inkább ijesztő és félelmetes, semmint lágy és megnyugtató, amilyen Luna fénye.

Ami egészen ledöbbent, megbabonáz és tömény borzalmával fogva tartja a tekintetem az Our Dynamic Earth, illetve az a valami, ami a helyén lüktet. Idegesen és főleg dühösen keresem a bajba jutott szellemet, ám tekintetem nem talál mást, csak szédítő, tébolyító hálókat, érzéketlen, gyilkos, hideg acélpókokat, nyomasztó elektromosság-szellemeket. A félelmetes pókoknak nem a jelenléte, hanem a szabályossága borzaszt el. „Természetellenes.” Nincs rá jobb szó, ez az egy kifejezés tökéletesen leírja, hogy milyen is a múzeum környékén serénykedő ezernyi érzelemmentes hideg géppók. Belegondolni is szörnyű, hogy mire lennének képesek, ha valaki megparancsolná nekik, hogy jöjjenek be a parkba és pusztítsanak. Én egyedül semmi sem vagyok velük szemben, de talán még Férget-Aprító se tudna velük mit kezdeni vagy az egész Szellemfalka! Keserű íz a számban, mély vegytiszta gyűlölet a szememben, tagjaimban a mindent átható tehetetlenség-érzete. „Nem tudok segíteni! Haszontalan vagyok, semmire sem vagyok jó.” – lehorgasztom a fejem, a dühöm szinte porrá éget belülről, de hiába. Meg kell mondanom a galambnak, hogy kudarcot vallottam, mielőtt még bármit is tettem volna. Lehorgasztott fejjel nyüszítek az éjszakába, mintha bárki is segíthetne rajtam. „Én vagyok a segítség!” – lapulok le a földre. Borzalmasan érzem magam, hogy ennyire tehetetlen vagyok. A hűs talaj közelsége megnyugtat, s most még az sem érdekel, hogy a galamb a csőrével bökdös. „Ne is mondd, tudom, hogy haszontalan vagyok.” – pillantok fel rá fájdalmas tekintettel.

A madár azonban nem veszi tudomásul, hogy kudarcra vagyok ítélve, izgatottan irányítja figyelmem az út menti lámpaoszlopok között feszülő hálóra és benne a foglyul ejtett madárra. Izgatottan állok négy lábra, teszek pár bizonytalan lépést a borzalom felé. Dühöm újra forrni kezd. „Talán tényleg tehetek valamit! Nem hagyhatom, szegény madarat nem ölhetik meg a pókok!” – dühöm lángol, de félek is. Biztos vagyok abban, hogy a pókok rám fognak támadni, ha kiszabadítom a madarat. De egy szellemlény szenved, és ezt nem hagyhatom, még akkor sem, ha megfagy az ereimben a vér a félelemtől. Megpördülök a tengelyem körül, mint egy ijedt farkas, aki nem tudja, hogy mitévő legyen. A pacsirta egyre halványabb, elkeseredett dühöm pedig egyre nő.

- Kiszabadítom, te majd vidd biztonságba! – nézek a galambra miközben gondolatban vázolom a tervet neki.
Újra változni. Engedni AZnak, a bennem tomboló dühnek, halálos karmokat növeszteni, hatalmas, mérges izomtömeggé válni. Változni akarok, s ha változtam megpróbálnám a lehető legóvatosabban karmaimmal kibontani a hálóból a pacsirtát. Rettegek, de meg kell tennem, oda kell mennem, rá kell lépnem a halott aszaltra és ki kell szabadítanom a madarat. „Ha most gyáva vagyok, ő meghal!” – remegnek a kezeim, ahogy a hálóhoz érek,igyekszem nagyon vigyázni a madárra, hogy meg ne sértsem. Ha a pókok támadásba lendülnének, akkor a finomkodást abbahagyva, a csapdába esett madártól jókora távra tépném fel a hálót, hogy még véletlen se sebesítsem meg a pacsirtát, s védekezőállást felvéve próbálnám meg biztonságba helyezni a madarat és magamat, remélve, hogy nem épp most dühítettem föl a borzalmas szövő-szellemeket.
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Sablepaw]

Bizonytalanul toporogva - és némileg idegesen - nézed a galambszellemet, próbálva magadban kibogozni, mit is ért "hálócsapda" alatt, és egyáltalán hol van az a bizonyos csapda. Végül aztán úgy döntesz, amíg a parkban maradsz, megnézni épp meg lehet, mi a baj - egy bajbajutott madárszellemnek szívesen segítenél, talán ez is a feladatod, bár ebben sem vagy teljesen biztos.
Elkelne már a Garou-társaság, hogy elmagyarázzák a helyed és a szereped a világban, és legfőképp, hogy végre ne kelljen egyedül lenned...
Gondolatban jelzel a galambnak, hogy követed, ő alacsonyan repülve elindul - a park túlsó fele irányába, mint ahol laktok, sajnos némileg a közeli St. Margaret's Loch mentén. A mókus, mikor hátrasandítasz rá, leiramodik a fáról és fürge, ide-oda cikkanó mozdulatokkal a nyomodba ered - tartva persze egy egészséges távolságot - ami a valódi mókusok és farkasok közti vélhetően egészséges távot illeti, ahhoz képest egészen közel surran.

A lomha röptű galambot nem esik nehezedre követni fürge farkasként, és az emberként helyenként igencsak nehéz és kényelmetlen, a Szellemvilágban is változatlan dimbes-dombos terep sem akadályoz. A Holyrood északi részéről száguldotok - mindhárman - délnyugat, majd nagyobbrészt nyugat felé. A tavat igyekszel minél inkább elkerülni, bár sajnos a galamb sem értesülhetett róla, hogy bajod van a tavakkal; mind a látványa, mind a szaga, mind az éneke elborzaszt; itt aztán mindent beleadsz, hogy minél távolabb kerülhess tőle.
A sünzanótokkal, rekettyésekkel és hangákkal lepett bazaltsziklákon és sáros talajon ügetve elfutsz a néma, komoran figyelő St. Anthony Kápolna eleven romjai mellett, a táncoló szél bundádba borzol, a sétányokon néha sematikus, sétáló vagy kocogó emberalakok tűnnek fel - maguk is szellemek csupán - de mintha ügyet sem vetnének rád.

A két lábon igen hosszú sétának ígérkező táv négy lábon, kitartó, szívós farkasként meg se kottyan s a messze, déli irányban magasodó Artúr Trónja iránymutatóként is szolgál, hogy nagyjából merre is tarthattok - a park északi, lankásabb lejtőjén ereszkedve a Queen's Drive felé - ami már vészesen a park határát jelöli, s egészen pontosan az általad már többször is meglátogatott, és a Földanya kialakulását és ökoszisztémáját nagyon szórakoztatóan bemutató Our Dynamic Earth tudományos múzeum Bársony Árnybéli megfelelőjének irányába. Ahogy egyre inkább távolodsz a park szívétől, a természet e kicsiny darabkájának elevensége egyre fakóbbnak, élettelenebbnek tűnik, érzékeny orrodba szmog, kipufogógázok, benzin, dízelolaj, koszos aszfalt bűze és egyre erősebb ózonszag furakszik. Mikor a Queen's Drive általában forgalmas útja alacsony látómeződbe kerül, egy hosszú aszfaltsebre emlékeztet, úgy szeli keresztbe a - halott - földet, s téged egyre jobban fojtogat a keserűség és a reményvesztettség érzete. Mindig is vonzódtál a parkokhoz, a zöldövezetekhez - és Sam is valóban ilyesféle helyekre vezetgetett nyomozó- és felfedezőútjaid során - ám Edinburgh hangulatos óvárosával sem voltak gondjaid, de most AZ ott mélyen benned fájdalmasan, elkeseredetten és legfőképp nagyon, de nagyon dühösen felbömböl.
Eddig vak voltál rá, milyen is a város Szelleme - most azonban látod, hallod, érzed a szagát - és gyűlölettel önt el szinte minden belőle, mi érzékszerveidbe utat talál.

Mikor - ki tudja milyen rég - Mùirne átcibált e bűvös világba, s mielőtt innen tovatűntél volna a messzi, veszedelmes Macskabirodalomba, madártávból vetettél már egy röpke pillantást a város igencsak nyomasztó, idegenszerű Szellem-vetületére, azonban így, hogy megállsz még a park hatától kicsit beljebb, egészen elborzaszt az alant elterülő látvány és tömérdek természetellenes szag. Kaotikus, kihalt, sok helyen vészjóslóan sötétbe borult, néhol elektromos fényekkel vibráló és pókhálókkal beszőtt bizarr városdarabkák képei tekintenek rád; a földvilágon rég tovatűnt épületek túlnyomó része éppúgy itt honol még - ha helyenként egészen romosan, halványan, vagy omlatagon is - mint a zömmel csak háló-vázakból álló új és modern építmények, egy szürreális és igencsak nyugtalanító összképet alkotva; a parányi zöld parkos területek, miket Luna derengése megvilágít, szolgálnak az egyedüli megnyugtató látványként. A St. Giles katedrális messze a távolban továbbra is furcsán félelmetes hófehér fénnyel izzik, ám annál is sokkalta szörnyűbb - már csak közelsége miatt is - az a hely, ahol az Our Dynamic Earth-nek kellene lennie.

Halovány, ásatag és beszőtt csontvázként ott honol még egy korabeli, rút iparterület maradványa, ám az acélvázra húzott komplexum, ami a helyére épült, már itt trónol, olyan tömérdek, idegenszerűen zúgó fémes hálórengeteggel körülölelve, hogy szőröd felborzolódik, egyszerre elámulsz és megrettensz. A galamb leszáll melléd - kissé ügyetlenül landolva, nyugtalanul toporogni kezd, mókus-kísérőd pedig szinte beléd ütközik, majd riadtan hőköl hátrább - de nem menekül vissza, csak pár farkasugrásnyira mögötted egy sziklának lapul.

Az élesen kivilágított épületen s körötte mindenhol - valamint az út menti lámpák fényében is - elektromosság-szellemek táncolnak, ám sehol sem olyan ijesztőek, mint a tudományos központnál.
Ami azonban még nyugtalanítóbb, az az emberidegen hálók rengetege, amik a komplexum központja körül egy egészen új, szédítő és valahogy intelligensnek tűnő dimenzióba nyílnak, tökéletesen feje tetejére állítva mindent, amit eddig a tér és a fizika működéséről tudni véltél - a vibráló hálórácsozat monoton, futurisztikus mintáiba belerévedni is elképesztő - és rettenetes. Mintha az egész univerzumot betöltené... A látványt nem könnyíti meg az a legalább féltucatnyi, nagyjából gépjármű-méretű, félelmetes, króm, acél és ki tudja milyen hipermodern fémekből álló, tökéletesen egyforma géppók sem, amiknek mintha minden ízét pusztító fegyvernek teremtették - vagy még inkább, geometriai pontossággal szerkesztették és építették - volna meg. Hideg, kékesen izzó, minden érzelemtől mentes, cserébe értelmes szemeik pásztázva méregetik a környezetet. Kisebb - az innen láthatatlantól a jó kéttenyérnyiig - géppókocskák tízezrei járnak fel-alá szisztematikusan, egy ritmusra, jól szervezett bolytudatként dolgozva a számodra érthetetlen hálókon, szorgosan javítgatva a legapróbb hibákat is a fertelmes, steril szimmetriában.

A rémület úrrá lesz rajtad, azon kapod magad, hogy nyüszítesz, majd a galamb csőrét érzed, ahogy újra böködni kezd - most annyira megtébolyít a félelem, hogy ezt zokon se tudod őszintén venni tőle.
- Nem az, nem ott! Ahhoz egy farkas nem elég erős!

Majd lejjebb reppen az úthoz - közvetlenül a park és az út határán lámpaoszlopok között feszülnek fémes hálók, s köztük egy poszátaféle vergődik kétségbeesetten, egyre fakóbban, egyre erőtlenebbül. Nagyjából egy tucat tenyérnyi mechanikus pókszellem mászkál a hálókon körülötte, igyekezvén még inkább beleszőni őt csapdájukba - most már érted, mit értett "hálócsapda" alatt a galamb...

Az úton furcsamód nem látsz forgalmat - jelenleg - ám már a szagától is iszonyodsz; hiába, úgy tűnik a farkasformának is megvannak a maga hátrányai. Ráadásul a lámpaoszlopok összekötő, vezetékszerű hálóinak magasságát, azaz ahol a - talán - füzike rövidesen kiszenved - pontosabban valami annál is rosszabb történik vele, ahogy ösztöneid súgják - csak a harci formádban érhetnéd el. Már ha meg mered kockáztatni. Már ha csak kicsiny távra is, de el mered hagyni a parkot... ilyen közel ahhoz a helyhez.


Hangulatzene
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr

[Lumienkeli]

A galamb határozottan galambként totyog előttem és bökdös szemtelenül. El is húzódom tőle ösztönös bizalmatlansággal, de aztán kétségbeesése mégis megindít. „Hálócsapda!? Itt, ahol csak szellem jár, de ember nem? Miféle hálócsapda? Pókháló? A Szövő, akit nem szabad bolygatni?” – egyre idegesebb leszek, főleg mert tudom, hogy segítenem kell. Nem utasíthatok vissza valakit, aki segítséget kér, azt nem szabad! „Látnom kell! Abból nem lehet semmi baj, hogy odamegyek és megnézem, mit tehetek. A parkban maradok, ahogy Sam mondta… igen… muszáj megnéznem, hátha tudok segíteni. Egy hálócsapda az semmiség!… De mi van, ha a hálócsapda a Földvilágban van? Oda nem tudok átmenni!” – rossz érzéseim vannak, de igyekszem felülkerekedni rajtuk. A történtek, Sam hiánya, a baljós Vörös Szem és a furcsa hangok, zörejek megviselnek, de nem hagyom, hogy dróton rángasson a félelem. Gaia büszke karma akarok lenni, aki bátor és segít azon, akinek szüksége van rá! „Ez így helyes!”
Felállok, megrázom a bundám, hogy szabaduljak a száraz levelektől.
- Menjünk! – lépek a galamb felé gondolatnyelven felelve aggódó szavaira.
Felnézek a mókusra, vajon ő mit szól? Jön ő is vagy itt marad? Ha nem adja jelét annak, hogy ellenzi a mentőakcióm, akkor indulnék a madár nyomában még úgy is, ha a kis vörös bundás esetleg itt marad.
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Sablepaw]

Töprengsz a Szellemvilág megannyi rejtélyén, önmagad rejtélyein, Istenen és Gaián és Lunán, hogy ki a te teremtőd, s végre farkasként újra kiélvezed a megannyi különös, ismeretlen s ismerős szagot, a zörgő-zúgó őszi avarszőnyeget.
A galambszellem érkezése kissé meglep, főként, miután fejedben megszólít. Végül hasonlóan, gondolataidat próbálva irányítani felé visszakérdezel, miután hátsó lábaddal megvakartad a füled és leráztál pár rakoncátlan falevelet rólad.
A galamb óvatosan közelebb lépked, csőrével picit megbököd, szárnyait meg-megrebbenti idegesen totyogva.
- Baj, baj, arra! Madár, bajban!
Arrább röppen - a park túlsó vége felé lengetve fejét, majd vöröslő szemeit újra rádszegezi.
- Madár, bajban! Hálócsapda! Farkas nagy, erős, farkas segít!
Nem tűnik túl okosnak - bár kétségkívül több "nyelven" beszél, mint te, cserébe az átlagos lomha, arrogáns galambhoz képest határozottan lerí róla a nyugtalanság és talán az aggodalom szaga, kis madárszíve hevesen ver...
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr