Galcobhar Ó Dubhagáinn

[RedDrake]

*Lépések. Újra, lépések. Mármint, eddig is jártam a szűk cella piciny helyét, de legfeljebb körbe-körbe, most pedig igazi lépések. Még ha egy sötét, jellegtelen folyosón is, lépések!

Kihúzhatom végre újra magam, és lassan kezdek újra hozzászokni a tényhez, hogy a világ rejthet érdekességeket kívül is, nem csak legbelülre visszahúzódva a tudatom mélyére. Hisz itt már van tér, ami folytatódik több irányba is, és...

A napfény felé haladunk?
Igen. Amikor kiérünk, a világ vakító lesz és végtelenre tágul! Megállok és hunyorogva nézek szét, döbbenten az égre, a felhőkre, a völgyre, a zöldre. Az eddigi üres világ, az eddigi mélyszürke hirtelen megtelik színekkel, térrel, tartalommal. Gaia csodáival, az élettel magával! Mélyet szippantok az illatos levegőből, és szinte újra felfedezve nézem a csodálatos tájat.

A tájat amit én is védtem, amiért az egész életemet odaadtam hogy megvédjem az ilyen helyeket. S a hely amit elvettek tőlem, ANNYI IDEIG TARTOTTAK ODALENT HOGY MAJDNEM ELFELEJTETTÉK VELEM! EZT! EZT!
Elfelejtettem a füvet, a színeket, a kék eget, a hullámokat, a gyönyörű vizet!

Ökölbe szorulnak a kezeim és a teljes időben elzárt dühöm eltölt, és egyetlen feszes húron függ, hogy elszabaduljon. Ezek a férgek...
ezek a mocskok...
ezek...
a féreg mocskai..
a táncosok módszereit használó...
gyáva kutyák...
ezt...
elvették...
tőlem...
bedugtak...
a föld mélyére...
a szürkeségbe...
hogy... semmiért...
mert nem mertek...
ítélkezni sem...
a saját kicsinyességükről...
EZÉRT? EZÉRT?

egy dolgot ... most eldöntöttem.
Nem megyek oda vissza...
Nem érdekelnek többé a következmények...
De ha meg halnom, akkor minél többet magammal viszek!
De legalább ilyen helyen halok meg!

Tulajdonképpen, most meg kell nézzem, azok az ezüst szarok a nyakamon mihez is vannak kötve, és mennyire lenne lehetséges lehajtogatni őket magamról, bár már biztos néztem, de most... nagyon útban vannak!

Azaz őr lesz az első, ha kell.
Soha többet, soha többet, nem fogok abba a ketrecbe visszakerülni!
A szemem lassan megfogja a fényt, a táj varázslatossága az ami még segít, fókuszálni. Még.

A nő igazából teljesen nem érdekel. Leginkább a Hernésektől jöhet, vagy valami kóbor Üvegjáró, de azt mi a rossebbért engednék ide? De egy valami, még inkább furcsa. Hozzá visznek?
Mi ez az egész. Mégis ki a fene ez?
De megkapom a köszönés helyett a választ.

Bársonyos kesztyű az. A jó zsaru. A hamis remény.
Nagyon ügyes.
Valakik tanultak az árnyuraktól.
Vagy a táncosoktól.
Tényleg ennyire hülyének néznek?
Persze, kaja meg minden, piknik a nyílt napon.
Komoran megállok.
Eszemben sincs leülni.*

/Eng/ - Mélyen meghat mennyire aggódik a kellemességek miatt.
*Tömény gúny gyullad a szavaimban.
Összefonom kezeimet, és ha a nő okos, láthatja, most bennem a düh vulkánként fog kitörni nemsokára, valakin.
Például az ilyen hazug jó zsarukon, akik el akarják játszani, hogy ők mennyire segítenek.*
_________________
"Ashes to Ashes
Dust to Dust.
From ashes you've come
And to ash you'll return!
AMEN!"
(Angel Dust Andersen)

[Feoras]

*Az őr üveges szemekkel sandít fel a nála majd egy egész hüvelykkel magasabb rabra, aztán kilép a folyosóra. Nyirkos ez a járat is, ám sokkal kényelmesebb, szellősebb. Oldalfalából sorra nyílnak az újabb és újabb járatok és termek. Ameddig a fáklya fénye engedi a fáradt tekintetet, a folyosó elég hosszan folytatódik mindkét irányba, ám pár tucat yard-ra előttük megtörik az egyenletes sötétség. Egy tágas benyílóból fény, méghozzá igazi napfény szűrődik be. Ehhez a benyílóhoz vezeti a rab Galliardot az őr.

A benyílóból egy felfelé ívelő, szabálytalanul a kőbe vésett, az évszázadok alatt simára csiszolt lépcső emelkedik, ki, a tündöklő napfényre, az illatos, párás, friss levegőre.

Odakint... csodálatos. A szikrázó kék égen lágyan vágott felhőfoszlányok terülnek szét lustán. A kijárat egy völgy hátsó sziklafalából nyílik, két oldala meredek lejtőkből áll. Lejjebb, a sziklafal lankás tövében egy apró forrás nyugszik, aminek vize egy gyönyörű, tiszta tóvá gyűlik a völgy alján. A tavon túl, a völgy túloldalán... az Ír vidék zöldellő legelői, szétszórt farmjai tündökölnek a reggeli fényben. Egy hegy derekán lehetnek valahol, talán Carrauntoohil hegyén. A friss tengerillatot hozó szélben időként nagyot csattannak a tó túloldalán, szabályos közökben felállított póznák, amin néhány ismerős, és néhány ismeretlen család Tartan-jai nyugszanak. Alattuk pár farkas sétál vagy ül, és néhány ember ácsorog, többségében igényesebb öltözetben, tradicionális fegyverekkel, családjuk tartan-jaival vállukon, alkalmanként kilt-ben. Tisztes távolságot tartanak a tó túloldalától és a sziklafaltól, no meg az abban megbúvó járattól, épp csak a hegyről levezető egyetlen utat állják el. A fiatal őr, aki eddig kísérte, szintén megáll a járatok tövénél.

A tó partján, a zöldellő moha és gyér fűkezdemény lepte kövek között, két nagyobb, csupasz, láthatóan faragott kő mellett egy magas nő áll. A tekintetet már csak azért is vonzza, mert olyannyira elüt a hely szellemétől. Fekete öltönynadrágot visel, mélyvörös árnyalatú blúzt, és fekete zakót visel. Egyenes szálú, vállig érő fekete haja fél arcát kitakarja, az alapján ami látszik belőle egy korosodó, ám ennek ellenére még mindig vonzó nő lehet.
A mellette álló lapos kövek egyikén, apró fehér terítőn változatos ételek bőséges felhozatala sorakozik. Amikből egy szemtelen holló csipeget, mit sem zavartatva magát az ember közelségétől.

Közelebbről a nő valóban vonzó teremtésnek látszik, finom öltözéke nem tudja elrejteni sportos alkatát. Akad viszont benne valami nyugtalanító. Azon is túl persze, hogy milyen határozottan és magabiztosan áll ebben a környezetben, amiből láthatóan kirikít. Talán az, hogy kellemes dekoltázsát egy csúnya sebhely széle rondítja. Talán az, hogy arcába lógó haja nem tudja teljesen kitakarni azokat az orra tövében, és finom ívű szemöldökében felsejlő, cirádás sebszéleket, amik egy sokkal rondább heg jelenlétére engednek következtetni.
A holló az új érkezőről már tudomást vesz, és távolság tartóan arrébb ugrál a megterített étkektől – sajtoktól, sonkáktól, zöldségektől és felszelt, frissen sütött kenyértől – amikbe ugyan beledézsmált, de meg nem rondított.*

-/Eng/ Minden bizonnyal éhes,... - *szólal meg a nő, köszöntés helyett mély, selymes hangján* - ...miért nem ül le? Sokkal kellemesebben elbeszélgethetnénk reggeli közben.
_________________
Néma Zápor - Shadow Lord Ragbash

[RedDrake]

*Képmutatók! Aljas kisstílű képmutatók mind! Akárhányszor is átgondolom, csak ez jut az eszembe, mindig ide kapcsolódnak vissza a gondolataim.
Szánalmas képmutatók! Kisstílű gyáva kutyák!

Még egy rendes tárgyalást sem tudnak megtervezni. A végtelenségig váratnak, a végtelenségre bedugtak ebbe a ketrecbe, ahelyett, hogy lett volna elég merszük ítélkezni, vagy felhasználni arra amihez a legjobban értek, a féreg vadászatára!

De fontosabb volt rám helyezni azt az ezüstzsineget, mind hagyni, hogy befejezhessem a munkámat. Ostobák, szűklátókörű ostoba az összes! Szánalmas, tényleg szánalmas, azt hiszik evvel megtörhetnek? AZT HISZIK MEGALÁZHATNAK? SOHA! Mert akármit is tesznek, akármit is hisznek, én maradok mindig az, akit az állatok királya választott, ők pedig kutyák csak hozzám képest, idomított cirkuszi farkasok, semmi többek!

Félnek tőlem, ha nem félnének, nem dugtak volna ebbe a ketrecbe. Félnek tőlem, hisz látják a szememben, én már győztem. A kisstílűségük ellenére MÁR megcselekedtem, amit akartam. Ha hagytak volna dolgozni, a Sept olyan gazdag lett volna a legyőzött féregtrófeákból, mint semelyik másik, de a pofázás fontosabb volt. A nagy diplomácia, a seggek kinyalása mindig előbb jött. Szégyen hova züllött az egykor erős nép.

Mindennap próbálkoznak, mindennap megpróbálnak bemocskolni de sosem sikerült. Szarvas velem van, Oroszlán erősebben támogat, mint valaha, nem vesztettem el semmit, soha nem volt a féregnek érintése sem rajtam, mit akarnak ők, szánalmasok? Mulatságos látni az erőlködő sámánt. Nem egyet dobtam már ki a rítusa után, hogyha ennyire férget akar látni, takarodjon a csatatérre, ahova való!

A helyzet pokoli, tudják ők is, tudom én is. De nem fogom megadni az örömet, hogy elveszítem a fejem. Soha, nekik soha. Így hát várok, meditációban, rutint kialakítva, szunnyadni küldve a lelkem, amit az időnként beadott dohány nyugtat. Túlélem ezt is, túlélem a totyogásukat, és ha halálra ítélnek végre, méltósággal térek meg Gaiahoz. A Fenrisre gondolatot sem vesztegetek, egy életre nem fogja elfelejteni a leckét amit kapott.

Mindenesetre, ettől függetlenül infernoként ég a harag lángja bennem, hogy azt a töketlen vezetőt, aki idejuttatott, személyesen fogom felakasztani és darabokra tépni, mert nem bírt az lenni amire képezték. Hogy döntsön. Impotens bírák, szánalmas falka, szánalmas horda.

Így hát nem tudom, nem is érzem, és nem is érdekel, hányadik napon történik ez a változás. Valaki végre veszi a bátorságot, hogy szóljon hozzám. Nem ismerem ezt a kölyköt, akárki is lehet. Felállok a meditációmból, kihúzom magam, valószínűleg fölé magasodom.*

/Gael/ - Vezess!
*Igen, még ennyi idő után is, megtörhetetlenül, én adok egy parancsot, amire az ősi vérem és a királyi totemem feljogosít.
Lássuk összetrombitálta már a seggnyalóit a helyi vezető, vagy megpróbál keménynek tűnni, hogy végre dönt valamit?*
_________________
"Ashes to Ashes
Dust to Dust.
From ashes you've come
And to ash you'll return!
AMEN!"
(Angel Dust Andersen)

[Feoras]

*Újabb hideg, nyirkos reggel. A föld szagába a hajnali köd csípős hidegén túl azonban új illatok is vegyülnek. Az első réti virágoké talán? A termékeny földbe, és kopott kőbe vájt, karnyi vastagságú, méter hosszú szellőző-nyílásokon a szürkület fényeivel, és a tengert idéző sós párával vajon tényleg az új tavasz jele ér le?
Persze, most már nehéz bízni az érzékekben. Hisz már a napok múlását se bírják számon tartani! Mikor is adta fel a számolást? Talán amikor betörte annak a viking-finak az orrát? Vagy amikor megtudta, hogy ideért a család ereklye-hordozója Cynwrig-gel, a Grand Klavie-val? Menyi idő telhetett el azóta? Hetek? Hónapok?

Ki tudja? Csak az élő hegybe vájt sötét verem marad, és a kegyetlenül ismétlődő napi rutin, a hosszú, vékony szellőzőkön beszivárgó gyenge nap fényében. Mindig ugyanaz a nóta. Minden nap más csinálja. Mikor nyílik az ezüsttel vert kerek ajtó, a mögötte húzódó sötét járatokból mindig egy új Garou lép be. Legalább az új arcokból megjegyezhette volna, hányan is jöttek és hányszor. De az állandó ismeretlen arcok jelenléte, ha lehet csak szürkébbé és követhetetlenebbé mosta össze az idő múlását. Az is lehet, hogy már ismétlődnek egy ideje az arcok, csak neki nem tűnt fel.
Mindig újak. No nem az éjjeli edény kiürítésének aljas, a napi egy szegényes étek hálátlan feladata miatt. A minden nap megismételt Tisztító Rítus miatt. Ez biztos. Mintha arra várnának, hogy az egyik rítusmester, inkább szerencsével mint tudással „megtöri a bűbáj”, és végre rá tudnák bizonyítani a Féreg befolyását. Hisz annyi minden szól közvetetten ellene.

Új volt a Fenris is. Talán az elrabolt rokonvérek, talán az ellopott titok miatt jöhettek? Ki tudja. Ám társaival ellentétben ő nem tudta szótlanul megállni a látogatást. Vérző orral hurcolták ki. Ha nincs a rab nyakán a vékony, feszesre húzott, többször átfuttatott ezüst-huzal, a tolakodó skandinávot több darabban viszik ki. Ha nincsenek az őrök, az Oroszlán ivadéka gyorsan megtér ősei elfeledett szelleméhez. Azóta nem látott Fenris-t. Ebben legalább biztos volt.

Nem maradt más, csak a napi rutin. Reggel, a fektében túl feszessé vált ezüst-huzalt megigazítani. A durva vászon ing és térdnadrág lecserélése. A reggeli teendők elvégzése. A tegnapról hagyott szegényes, változatlan maradék elfogyasztása. És a várakozás, az újabb rítusra.
Jól meggondolva, talán ez adja a végtelen nyugalmat igazán. A tűz és víz ősi szertartása, itt, a föld alatti, tényleg ősi körülményeket idéző cellában. Szinte vallásos jelleget ölt az atmoszféra. Gondolat is alig marad. Csupán egyre letisztuló, egyszerűsödő tudat. És a három szent szimbólum, amiket a falakra véstek.
Az íves plafont Gaia rúnájának ősi, elnagyol, mégis valahogy minden vonalában és ívében teljes, vésett rúnája. Két szellőző között a Szarvas festett szimbóluma. És az egyik szellőző járatban – abban, amelyikből a leghamarabb áramlik le ide a nap aranyló fénye felhőtlen reggeleken – az Oroszlán, kézzel mart-koptatott, napjában többször újrarajzolt tenyérnyi szimbóluma.

Valamivel az első fény után, ám bőven a rítus ideje előtt azonban megtörik a rutin. Nyílik az ajtó, és rajta egy ember lép be. Modern ruhákat visel – ing, pulóver, farmer – azonban vállán, mellkasán keresztben átvetve egy széles vörös szalag pihen. A szalag alsó végén, hozzávetőleg a férfi csípőjénél egy rövid, ám széles, nehéz kard nyugszik hüvelyében. Kezében egy haloványan lobogó, nedvesen füstölő fáklyát tart, amivel megtöri a verem félhomályát. A rézvörös, göndör hajú, szeplős férfi tekintete tompa, hangja – mellyes ugyancsak megtöri a rítus méltóságteljes rutinját – érzéketlen.*

-/Gael/ Gyere velem!

*Eljött hát az idő.*
_________________
Néma Zápor - Shadow Lord Ragbash