Sunny Black - tükörszilánkok

[Inu]

"Hangtalanul nyílik az ajtó, mögötte millió színek állandóan mozgó kavalkádja és csivitelő hangok kaotikus szimfóniája. Csupán egyetlen fa több ezer levele megszámlálhatatlanul sok, érzékeidet kellemesen borzoló zöld színtengerben rezeg a szélben, mintha megannyi pillangó rezegtetné a szárnyait. Hullámzik a fű, mesterien kövezett járda koppan a lábad alatt. Maga a paradicsom, ha létezik olyan. Apró szépséghiba, hogy nem saját lábad hozott ide, hanem két erős kéz, amik ledobnak keményen a padra. Forró a levegő, de a természet kellemes illata utazik a forró szélben. Egészen amíg meg nem jelenik előtted, közevetlen előtted egy láng, mely alattomosan, lassan közeledik, az arcodat fenyegetve. A forróság, a tűz... Pernye... Halálsikolyok... Vakító fény!... Menekülni kell! Ki tudja honnan merítesz erőt, de a karokat eltaszítod és megiramodsz. Végig a kövön, el innen, mindegy merre, csak innen el. A pokol szélén cirádás vasrácsok zárják az utadat. Megragadod, megrázod őket. Kemények, ridegek, nem eresztenek, nem mozdulnak, levélmintát csúfoló díszeik a tenyeredbe vágnak. Felugrasz a rácsra, de ekkor a világ megpördül körülötted. Nem enged a kert, nem hagy menekülni a tűz, el akar emészteni, visszahúz! Karod megremeg, nem bírja el a súlyod, ujjaid lassan csúsznak le a fémről, vissza fogsz esni... 'Micsoda ütés! a labda kirepült a pályáról! Hazafutás!' - Jön valahonnan az őrült, zagyva kiáltás, ezzel egy időben viszont egy erős lökést is érzel alulról. Amit a karod önmagában nem bírt, a lökés megoldott, saját erődet újra megfeszítve átperdülsz a rács felett és puffansz a forró földön. A horzsolásokat a térdeden és tenyereden fel se veszed. Vissza se nézel. Rohansz, menekülsz, nincs többé semmi, ami visszatartson... Rohansz amíg a lábad bír, árnyékba húzódsz, a téged kutató árnyak elől. Mindhiába. Egyre csak köröznek körülötted, majd mintegy parancsszóra megiramodnak feléd. Ellepnek, leterítenek. Szorítanak, ütnek, rúgnak. Megragadnak, hogy visszahúzzanak a pokolba... Nem hagyhatod! Nem kerülhetsz vissza oda! Belül megmozdul valami. Vége a tehetetlenségnek, véget kell vetni annak, hogy csak sodor az ár és csak szemléled ami történik veled. A saját sorsod kovácsa kell legyél, ha nem akarsz elveszni! A vadállat felmordul lelked mélyén. Vörös köd borul az agyadra. Szabadjára engeded a leláncolt szörnyet benned és csak figyeled, ahogy tombolni kezd, kieresztve az örökkévalóságig leláncolt dühét. Fröccsen a vér, törik a csont és repülnek a végtagok.
...
Vér íze a szádban, oly ismerős, oly kellemes szaga az orrodban. Távoli emlékek próbálnak feltörni a tudatod mélyéről, de sokkal fontosabb a jelen. Kinyitod a szemed. Körülötted szétszaggatott holttestek. A szomjas homok beitta már mind a vérüket. A látásod tisztul, mintha álomból ébredtél volna. A sok szédelgés, színkavalkád, botorkálás, tompa emlékek melyekkel tehetetlenül figyelted saját szenvedésed most egy kusza rémálommá állnak össze. Most élsz csak igazán! Gondolataidat egy hangos dörrenés szakítja meg és a halántékodba maró fájdalom. Az ébredést, a tiszavirág életű szabadságot szédülés, sötétség, vakság és süketség váltja fel."

[Inu]

Múltad kavargó emlékek, törött tükörszilánkok kusza kavalkádja. Valahányszor egybe belenézel, egy rövid történet játszódik le lelki szemeid előtt, melynek se eleje, se vége. Nem illenek össze a szilánkok. Melyik történt hamarabb, melyik történt később, megtörténtek-e valóban? Nem tudod. Ahogy azt sem, hogy ki vagy te és hol is vagy.

"Pokoli meleg van. Látni szinte a forró, áramló levegőt, látni amint a leheleted kavarog a levegővel és eggyé válik vele. Vakítóan süt a nap, elviselhetetlen forrósággal. De nem csak ez a furcsa benne. hanem hogy a nap nem az égbolt tetejéről süt, hanem alacsonyan pihen, mintha csak egy domb tetejéről nézne le rád. Körülötted fényes tárgyak, melyek igyekeznek minél többet visszaverni a fényből és koromfekete árnyak. Haláltusájukat vívó, rángatózó, üvöltő árnyak. A társaid! Talán ordítasz figyelmeztetésképpen, de nem hallod a saját hangod a halálsikolyokon keresztül. Az égett hús szaga facsarja az orrod, pernye száll a levegőben és a nap, a vakító fekete nap beleégeti szörnyű alakját a szemedbe. Halálos veszély! Nem érzel fájdalmat. Mégis mikor letekintesz látod, hogy saját tested is perzselődik, szenesedik. Menekülni kell, amíg még nem késő!"

"Teljes és végtelen sötétség. A sötétségben egyetlen apró fény. A fény egyre erősebb, egyre közeledik, alakot ölt. De ez a fény nem vakít, nem éget és nem pusztít. Barátságos, mosolygó női arc tekint le rád, egy angyal áll feletted. Fehér, fénylő, köpenye békése lengedezik a végtelen sötétségben. ráfog a csuklódra finoman, a lágy, jól eső érzés megnyugtat. Magas, vidám, csilingelő hangol szólal meg fura, de dallamos akcentussal:
Hogy érzi magát ma Mr. Black?"

"Fájdalom nyilall a hasadba. Szemed felpattan. Rideg, fehér fényekbe bámulsz. Lámpák feletted. Egy fehér szerkezet hajol föléd, rajta nyolc-tíz vakító égő vizslató szemként világít meg téged. Körülötted angyalok... Fehér leplekbe öltözve, maszkkal arcukon, rideg, számító tekintettel méregetnek. Hanyatt fekszel, képtelen vagy mozdulni. Tested alig engedelmeskedik a parancsaidnak és mikor végre sikerül legalább a kézfejedet megmozdítani, érzed, hogy hideg pánt áll ellen a mozdulatnak. Le vagy kötözve. Képes vagy a fejedet minimálisan megemelni, amíg a mozdulatnak a nyakadra szorított hideg pánt megálljt nem parancsol. Az egyik alak egy véres kést tesz el, majd előrenyúl és kiemel valamit belőled. Szédülni kezdesz, ordítanál, de arra is képtelen vagy. Másik kezébe egy ollót kap, amivel a kiemelt szervet egy fémes csattintással elválasztja a testedtől. Megpördül a világ, a fejed visszahanyatlik az asztalra, a rideg fények, mint egy fehér műanyag pók nyolc kutató tekintete egyre közeledik, egyre áthatóbban vizsgál, mígnem elborít a jótékony sötétség."

[Inu]

A tegnap történelem,
A holnap rejtély,
A mai nap: ajándék.