Sunny Black - tükörszilánkok

[Inu]

- Erős fiatalember volt. Gyakran járt itt. De nem ismertem igazán. De mit számít ez már! A kórháznak vége... - tekint rád most először az ablakszilánktól végigkaristolt, véres arcával - és hiába is keresed itt őket.

Folytatás

[Dronaw]

Elment... az nem lehet! Talán nem úgy érti, hogy meghalt. Talán csak elhagyta a kórházat... És mi van Mihailoval?

Hogy érti, hogy elment? Elhagyta a kórházat? Vagy valami kór vitte el? És mi történt a fiával, Mihailoval?

_________________
Sunny Black

[Inu]

- Jansa... Igen... - beszél szinte magának az öregasszony - Erős asszony volt... Lelket öntött a betegekbe. Néha erős máskor meg lágy hang. Betegként jött... De egy idő után úgy éreztük már, mintha ő is nővér lenne. De elment. Sajnos ő is elment... - zárja sóhajjal a visszaemlékezését.

[Dronaw]

- Igen, igaza van. A halál sokszor nem azt viszi el, aki megérdemli. Igazságtalan.

Ennyi együttérzés elég is lesz, nincs sok időm!

- A rokonaim, Jansa és Mihailo! Nem tud esetleg róluk valamit? Ebben a szobában voltak.
_________________
Sunny Black

[Inu]

- Elmentek... így vagy úgy... - jön kis szünet után a válasz anélkül, hogy visszatekintene rád, vagy kérne a segítségből, amit felajánlottál.

Már a nyelveden van édesanyád neve Jasna és bátyádé Mihailo, hisz nincs idő a várakozásra, amikor folytatja.
- Furcsa játékot játszik a halál. Aki keresi, azt elkerüli... Egy szülőnek sem lenne szabad látnia gyermeke pusztulását...

[Dronaw]

Némán és egyre türelmetlenebbül kutatom a szobákat, majd az új épületet is. Az ismerős szag újabb reményekkel tölt el és nem sokat várat magára, hogy eljussak a szobához. Szomorúan kell tapasztalnom, hogy a szobában már nem találhatóak a rokonaim, viszont talán a nő tud valamit. Visszaváltozok ember alakba és megpróbálok egy kis nyugalmat és együttérzést csepegtetni a hangomba, ahogy az öregasszonyhoz lépek.

- Minden rendben? Segíteni jöttem! - Kis hatásszünet, amíg eljut a tudatáig a mondandóm. - Hol van a szoba többi lakója? Nem tudja mi történt velük?
_________________
Sunny Black

[Inu]

Semmi ismerőset nem találsz, így egy vonyítással jelzed, hogy idő szűkében vagy és rohansz tovább. Egy szobával sem jutsz tovább, mikor a romeltakarítás hangos csattanásokkal folytatódik. Teremről-teremre rohansz bejárva az egész épületet, de nem lelsz senkit már. Lefele galoppozol a lépcsőn, mikor egy veszteségtől átitatott fájdalom vonyítás járja át a kórházat.

Átrohansz az utolsó épületbe. Két épületben semmi, de reménykeltő, hogy a harmadik sérült a legkevésbé. A földszinten végigrohanva a folyosón máris megcsap egy pillanatra egy ismerős szag. Megtorpansz egy pillanatra. Már tova is szállt. Keresed, kutatod a helyét, mintha meglelted volna édesanyád szagát egy pillanatra, de torokkaparó vegyszer, a friss füst, temérdek ember és a vérük szaga között alig lehet kivenni. A földön mindenfelé a berobbant és a nemrég menekülő emberek által széthordott üvegszilánkok hevernek. Ha közöttük lett volna a családod is, akkor azt egészen biztosan megérezted volna. Csupán hallucináltál volna? A szagnyomok keresésében nem túl sok gyakorlatod van.

Felérsz az első emeletre és az egyik folyosóra befordulva újból megérzed az ismerős szagot. ezúttal már nem veszted el, követed az egyre erősebb szagot, egyre magabiztosabban. Egy kis kórterembe vezet a szag. Már egészen biztosan érzed a testvéred szagát is. Csak valahogy... gyengébb, mint kéne legyen... Beslisszansz a résnyire nyitott ajtón. A szoba üres. Majdnem üres. Egy öregasszony áll az ablaknál és bámul kifelé, észre sem vette, hogy bejöttél. Csak egy kórházi egyberuha van rajta. Kicsit véres, csakúgy, mint a mezítelen talpa, amivel a berobbant ablaküveg szilánkjain áll. A szagok egyértelműek, a családod itt volt, hosszú-hosszú ideig!

[Dronaw]

Ahogy a kutatás előrehaladtával nem sikerül semmi ismerős szagot találni, a kétségbe esettség kezd kissé urrá lenni rajtam. Rohanok végig a szinteken egymás után és csak reménykedni tudok, hogy a családom még életben van.

Nem veszthetem el őket! Az nem lehet!

A többi ember nem igazán érdekel, célirányosan rohanok tovább... amíg bele nem botlok a crinosba. Rövid döbbenet, de nem olyan fából faragtak, aki lefagyna valami váratlan esemény esetén. Gyorsan próbálom szaglással eldönteni, hogy valami ismerős csoportba tartozik-e, vagy a szobában érezhető-e a családom szaga. Ha semmi érdekes, akkor csak egy vonyítással jelzem neki, hogy kutatásban vagyok, és rohanok tovább folytatni a keresést.
_________________
Sunny Black

[Inu]

A haldokló szaga ismeretlen és nem tudod ismerős szagát leolvasni róla. A környező szúrós, erős szagok kavalkádja még meg is nehezíti a dolgodat. Zsákutca.

Visszafordulsz, az ajtón túlról rohanó léptek zaját hallod. Ismét átsuhansz a gerendák és törmelékek alatt. A folyosóra visszaérve, pánikszerűen menekülő embereket pillantasz meg. Néhány sántikál, néhány véres, a többség egész jó állapotban van és kisebb csoportokban menekülnek kifelé az épületből. Néhányan észre vesznek, rád pillantanak, de senki nem áll meg csodálkozni, a túlélő ösztön erősebb. A lépcsőn lefelé rohanó tömeg maga alá gyűr néhány embert. Egy fiatalabb férfi felugrik a gurulás után és sántikálva fut tovább a tömeggel, egy öregasszony ájultan a földön marad. Van, aki átbukik rajta, utána már kerülgetik. Végül egy megtermett ápoló felnyalábolja és vele együtt fut ki a szabadba.

Érzékeidet hegyezed, igyekszel minden arcot és minden szagot megragadni, hátha felismersz valakit: mindhiába. Még néhány idősebb ember menti az életét lassan, keservesen haladva, majd elcsöndesül az épület. Az emeltről időről-időre robaj hallatszik, szekrény borulás, vakolat potyogás, fal omlás talán...

Végigfutod a földszintet, minden szobába beszagolsz, de nem leled a rokonaidat, mind üres és kihalt. Felsietsz az emeletre és sorra veszed a vizsgálókat, termeket. Szinte mind üres, leszámítva néhány holtat vagy haldoklót a lerombolt szárnyban. Következő emelet. Üres szobák. Megcsapja az orrodat egy erősebb emberszag. Ismeretlen. A teremben, egy ágyban fekve egy vénséges öreg ember alig hallható szavakkal imát rebeg.

Következő emelet. A plafon több helyen megrepedt, néhány helyen lehullott még azokon a részeken is, ahol az épületet nem érte találat. Többnyire üres szobák, vagy rémülettől reszkető, menekülni képtelen betegek. És halottak. Egyre több a halott. Újra hangos csörömpölés üti meg a füledet, egészen közelről, néhány szobányira tőled, a folyosó szétrombolt végén, ahol az épület testében hatalmas seb tátong. Egy újabb durranás. Elérsz a következő ajtóig. Az ajtónyílás mellett hever tövestül kirántva a falból. Benn egy véres bundájú nőstény crinos egy újabb méretes faldarabot hajít ki az épületből. Nem viseli magán egy törzs vérvonalának megkülönböztető jegyeit sem. Szürkés bunda sötétebb foltokkal. És most csutakosan véres is. Egy pillanatra megdermed és feléd kapja a fejét, tekintetetek összetalálkozik.

[Dronaw]

Noha volt már részem háborúban, elborzaszt a pusztulás szaga. Prüszkölök párat az orromba összegyűlt folytogató szagoktól. Odarohanok a gyerek mellé, szemügyre veszem. Valószínű, nem húzza már sokáig, elnézve az égési sérüléseit. Megszagolom, hátha találok rajta ismerős szagot, hátha érintkezett a csalágom valamelyik tagjával. Mivel semmi ilyet nem érzek, nem tartom szükségesnek, hogy tovább foglalkozzak vele.

Keménynek kell lennem. Erre képeztek ki. És most mindennél fontosabb, hogy megtaláljam a családomat. Nincs vesztegetni való időm.

Rohanok tovább és folytatom a keresést.
_________________
Sunny Black

[Inu]

Szemből nem hallani mást, mint az éhes lángok a hangját és az omladozó falak recsegését, amint egymás után adják meg magukat a pusztulásnak. Holttestek hevernek a romok között, törmelék alá szorulva, füst és lángok által elfedve. A hangok a két oldalsó épület felől jönnek, melyeket nem ért annyira súlyos találat. Megindulsz az egyik felé, miközben elsuhan felettetek a repülő a zúgásból ítélve. A füsttől semmit nem látsz az égen. Telnek súlyos másodpercek, de robbanás csak nem rázza meg újra a környéket. Talán nem jön újabb csapás, vagy csak nem azonnal.

Farkas alakba váltasz, hogy kerülgethesd a leomlott törmelékeket és beszakadt mennyezetet. A fojtogató füst, az égett bőr és hús szaga belemar az orrodba. Ezek mellett a különböző emberek és a vér, a kórház gyógyszereinek szaga teljesen elvész, alig elkülöníthető.

Átbújsz egy gerenda alatt, oldaladat lángok perzselik, füstöt köhögsz, könnyezik a szemed, mégis mozgásra leszel figyelmes. A kórteremben balra egy testet az ággyal együtt derékban kettétört egy gerenda. Szemben az ablak kitörve, előtte egy ágy ég, egyre kevesebb dologba tud már belemarni ott a tűz, gyér füst szállingózik kifelé, de jobbra egy tízéves forma gyerek kúszik a padlón. Arca és válla felismerhetetlenségig összeégve, csöndesen nyögdécselve kúszik vakon maga sem tudja merre. A családod szagát egyelőre nem leled.

[Dronaw]

Gyorsan kell cselekednem! Nincs sok időm!
A romok alatt jajongók irányába vetem magam. Remélem, hogy a gép nem a romot fogja újra bombázni. Ha mégis, akkor úgy is mindegy az itt levőknek, nekem meg csak az umbra marad menedéknek. Úgy érzem, ebben a pusztításban már rosszabb úgy sem lehet, ha valaki túléli a bombázást, annak sem lesz túl sok emléke az itt történtekről... így ahogy beérek a romok közé, hispo alakba váltok (vagy ha nagyon szűk helyek vannak, akkor farkas) és megpróbálom a szeretteim szagát megtalálni és követni a mindent elnyomó égett szagon keresztül. Közben figyelemmel kísérem a gépet is, hogy szükség esetén időben átugorhassak az umbrába.
_________________
Sunny Black

[Inu]

Meglódulsz és szinte észre sem veszed, amint elhagyod a nőt. rohamosan fogy a távolság, közben pedig fokozatosan szűnik meg a füled zúgása, jönnek vissza a hangok. Saját lélegzetvételed, lépteid zaja, a tűz ropogása, sikoly és sírás hangjai.

A középső épület szinte a földdel lett egyenlővé, a külső kormos, romos falak a kráter koronájaként magasodnak egy-két emelet magasra. Ez lehetett a főépület. Tőle jobbra, kissé hátrébb az épület szintén találatot kapott a tető beomlott, a felsőbb emeleteken ég a tűz, de a falak és az emeletek úgy tűnik kitartanak. A bal hátsó épület épp csak megsérült, a robbanástól a jobb oldala megrongálódott, az ablakok itt is betörtek, a lángok még nem csaptak át.

Hihetetlen pusztítás. A háború önmagában is sok áldozattal járt, de a szakadárok vesztésre álltak, a rend kezdett megszilárdulni. Az ország romokban hevert, mindkét oldalon egyértelmű volt a Féreg befolyása. És oldaltól függetlenül vadásztatok rájuk, amikor csak lehetőség nyílt rá. Hataloméhes vezetők, szadista parancsnokok és számító vámpírok. Mindből akadt bőven. És akkor jöttek a "békefenntartók"... Eleinte a szerb haderőt támadták, mostanra már senki nem tudja mi lehet a cél. A modern technika, bombázások, rakéták és a Szövő egyéb alattomos fegyverei mészárlássá változtatták a háborút. A családodnak is egy éjjeli támadáskor veszett nyoma. A túlélő rokonvérek menekültek, a családok, ismerősök elszakadtak egymástól, ti pedig csak füstölgő romokat és oszló tetemeket találtatok, mikor hazatértetek. Mégis volt remény, mert a holtak között nem voltak. Most is van még remény, ha csekély is.

Véget ér az út, törmelékek mindenfelé, vér, néhány leszakadt végtag hever az úton, a főépület siralmas állapotú romjai magasodnak föléd. A halk nyögésen, távoli síráson, tűz- és gerenda ropogáson túl még mindig zúgást hallasz. De ez már nem a füled. Újból erősödik a zúgás, ismét egy repülő közelít!Nem látod sehol, talán az épületek takarják előled, vagy túl magasan száll, nem tudni, de közeledik! Újra!

[Dronaw]

Nem örülök, hogy egy félőrültet kell követnem., de ha ő az egyetlen lehetőség, hát legyen.

Gaia, mindig tudtad, hogyan kell próbára tenni a harcosaidat! Harcos voltam emberként, és most is harcos vagyok. Az életemet ez teljesen kitölti. Igaz, most már nem alantas célokért harcolok. Körbenézek a szétlőtt tájon. Ezek az emberek nem tudják megbecsülni, amit kaptak. Nem csoda, hogy a féreg így elhatalmasodott rajtuk.

Gondolataimat a kórház látványa tereli vissza a valóságba. már-már megörülök, hogy vlgre viszt láthatom a családomat, amikor a repülőgép felzúg. Sejtem, mi következik, de arra nem számítottam, hogy a kórház lesz a támadás célpontja. A döbbenet jobban letaglóz, mint a robbanás ereje.

Nem sok időt töltök azonban a gondolkodással, az sosem volt az erősségem. Azonnal felpattanok és minden erőmet beleadva rohanok a kórház felé. Ha csak kis esély is van, hogy odabent vannak... mindent megteszek, hogy kihozzam őket. Tudom, hogy a tűz veszélyes, de hála taníttatásomnak, képes vagyok az adománnyal csökkenteni az erejét, hogy könnyebben gyógyuljanak az égési sérüléseim. Bolondvezetőm innentől már másodlagos, nem törődök vele.
_________________
Sunny Black

[Inu]

- Sietni kell! Baj lesz! Késő van! Esik a halál! - hangzanak el a már jól ismert mondatok. A középkorú, csontsovány nő tekintete ki tudja merre jár, mintha nem is látna. Abban egészen biztos vagy, hogy téged nem lát, sőt miután a nagy sietségben majdnem orra bukik, egészen biztos vagy benne, hogy a környezetetekből sem lát sokat. Túlzottan lefoglalja az őrülete, melyet magad sem tudod megmondani, hogy miért követsz. Talán mert túl fontosak számodra azok, akiket keresel. Az életben a legfontosabb emberek. Elvesztek a harcban, a kialakult káoszban és most egyetlen nyomod egy teljesen őrült némber.

Egy kihalt városban sétáltok feszített tempóban. Az épületek nagy része sértetlen, lakható lenne, de a háború elkergette innen az embereket. Azon kevesek, akik maradni akartak bújnak és a legritkább esetben vannak szem előtt. Főleg sötétedés után. A 4 és 10 emeletes kockaházak hiába állnak sziklaszilárdan, hiába fonja őket tökéletes hálóba az aszfalt út, lövedékek nyomait a falakon, tankok súlya okozta repedéseket az utakon mindenfelé felfedezni. Egy kiégett autó jobbra. Ez még a harcok előtti villongások áldozata lehet.

Újabb lövöldözések és kiáltások hangja hallatszik nem messze a városból. A falkád végzi a feladatát, lefoglalja a tudatlan báb emberi hadsereget, ami lő mindenre, amit a parancs szerint lőni kell anélkül hogy bárki is látná a háttérben húzódó bonyolult érdekeket. Nem hibáztatod őket érte. Néhány évvel ezelőtt még te is elvakultan háború párti voltál. A bevándorlók és helyi lázadók, akik mind újabb és újabb szeleteket akarnak kitépni az ország testéből, gyengítve titeket, önmagukat, káoszba és pusztulásba taszítva az egész országot. Ezt te sem tűrhetted és már kis gyerekként egy erős vezetőről, egy egységes, erős országról, no és természetesen magadról, mint elit katonáról, a béke és egység védelmezőjéről álmodtál. Hiába próbáltak a szüleid visszafogni, oly könnyű volt lelkesülni és gyűlölni. De aztán átváltoztál és azzal a körülötted kavargó világ is egycsapásra megváltozott. Szerbia problémája eltörpült Gaia haldoklása mellett. Az uszító vezetők és lelkesítő műsoraik is erejüket vesztették. Csak egy dolog maradt: a háború. Túlnőve embereken, sőt Garoukon és vámpírokon is.

- Sietni kell! Késő van! - hajtogatja továbbra is a társad nyakát ijedten behúzva, de rendületlenül sietve. Ki sem nézni a törékeny, izomtalan, csupa-csont testből ezt az elszántságot és kitartást.

Az út egy dombra visz fel. A magas házaknak vége szakad. Ritkábban, gazzal benőtt kertes házak sora kezdődik mindkét oldalon. Közeledtek. Zúgás hallatszik, egyre erősebb, mély zúgás tölti meg a levegőt.
- Sír az ég! Esik a halál! Esik a halál! - visítja a nő magából kikelve és futásnak ered, futsz te is utána.
Felértek a dombra, mögötte még néhány ház, aztán füves, laza erdős terület következik az út pedig a piciny erdőt kettészelve egy házcsoportba ér véget. A város széli kórház. Alig egy kilométerre tőletek.
A zúgás mennydörgéssé erősül, majd újból halkulni kezd. Felettetek elhúz magasan egy repülő. A távoli lövések is abbamaradnak egy rövid időre, csend és béke költözik a környékre.

Vakító fénnyel és éles robajjal robban fel a kórház két épülete is. Ösztönösen földre vágod magad, de az őrült nő csak rohan vakon tovább és egy pillanatra elveszted szem elől. Mire visszatér a látásod, a nő már jó száz méter előnyre tett szert és rohan tovább. Csönd van, zúgó csönd. Nem hallani a léptek zaját, a nő sikítását, sem pedig a lángok ropogását. Azt sem hallani, amikor a harmadik épület egyik fele megadja magát és leomlik, leborulva a mellette lángoló szomszédos romok mellé.

Szíved a torkodban dobog! Tényleg itt van bátyád és anyád? Élnek még? Megmenekülhetnek egyáltalán a gyorsan terjedő lángok pusztításától?