Menny és pokol

[Inu]

*A selymes sál kedvesen melegíti a nyakadat és az arcodat. De... nedves. Valóban egy könnycsepp nedvesítette meg, a te könnycsepped. Látásod is elhomályosult, amint az első cseppeket még néhány követné, ezzel küzdesz most.

Az utca körülötted nyugodt lehet, legalábbis a hangok alapján. Néhány háznyira látsz csak árnyakat elsuhanni. Talán emberek járnak-kelnek már arra. Tisztán nem láthatod.

Milyen is volt régen, mikor könnyek ültek ki az arcodra? A cseppeken megtört a fény, élénk színekkel töltötte meg a tájat még akkor is, mikor szomorú voltál, mikor ilyen apróságokra fel sem figyeltél. Most nem. Most csak a fényeket mossa össze a baljós árnyakkal és eltakarja szemed elől a világot. Mégis könnyek ezek, emberi könnyek. Mégis megmaradt valami az emberségedből, legalább néhány csepp, ennyiben bizonyos lehetsz.*

[Nedaskarein]

*Éles nyomasztó képként ég szemembe a látvány. Eleinte erőtlen pár riadt csapkodással, majd felemelkedek, valamiért ezen túl belém ég a látványa a képnek. Vajon én milyen gyerek lehettem? Biztos volt egy gyerekkorom, de nem emlékszem. Nincsenek bennem hangulatok, nincsenek bennem olyan momentumok, amik segítenének mindezt visszahozni, pedig... talán erőt adna.
Szeretnék erőt meríteni belőle, de nem megy, hisz hogy meríthessek abból erőt, ami elérhetetlen és távoli, mint maga a Nap fénye, és édes cirogatása. Pedig valamikor a részem volt, ahogy a Napból maga Isten nézett le rám, és más gyermekeire, de elfordult tőlem, érzem megróvó pillantását, majd ennek fényében ereszkedek le a drótokra fáradtan. Csendben fürkészem a látványt tovább, a gyereket, a kutyát. Valami belül fekete és üres. Nem is fáj, a fájdalom helyett a sötétség maradt, keserűség talán? Nem érzek érzéseket, olyan igaziakat, mélyeket, már a napot sem tudom mikor sírtam utoljára. Sírni... sírtam én valaha is? Nem emlékszem rá, nem tudom elképzelni sem azt, hogy milyen érzés sírni, milyen érzés könnyeket hullatni, szerintem nem is vagyok rá képes. Nem vagyok ember, az emberek sírnak ha fáj valami, nekem fáj is nem is, mégsem, tudok sírni.

A fekete-fehér elmosódott illúzióban pedig a hangok is elfojtodnak, a segélykiáltások is minden. Nyomaszt, már-már ledönt ültömből az a súly amivel rámnehezedik. A nyomasztó komorság pedig új képet fest elém, az ismerős arcot, aki valaha emberi lélek volt szemeim előtt, monstanra nem több, mint egy víziószerű kép, ami kísért mindvégig. A hangja, megrettenek és felborzolom a tollaimat, a jelentéktelen érzése az egésznek. Mennyit ér az élet, pedig ha tudnák, ha tudnák... de nem tudják, én tudom. Én láttam és tapasztaltam, csupán köd foltos árnyéka vagyok önmagamnak, visszamaradt lélek, démon, sötétség. A tollam is fekete, a lelkem is sötét és a bűneim csak halmozodnak, lesz e Angyal ki megbocsátana nekem? A furcsa szomorú hangulat ami a nőből áradt, a furcsa színek amik körötte vibárltak, majd a cserepek, a szilánkok, és a kétségbeesett férfi képe. Neki fontos volt azaz élet neki igen. Ahogy mindenki másnak nem, nem érdekelte őket, elhaaldtak mellette, és a vörös vér új rajzolatokat vázolt fel, amivel megídézte magát az Elmúlást. Ő pedig követ, a nyomomban van, de megúsztam, de most is éreztem perzselő leheletét szárnyaimon, és szívemben. Ha van még szívem.

Lassan felemelkedek a levegőbe, fel magasra, és egy nyugodt kihalt sikátort keresek, ahol ismét ember lehetek. Emberként, a sötétből kilépve, emberként újra. Messzeségbe révedő tekintettel emredek a szürke világba, majd kezembe akaratlanul is édesanyám sálja kerül, mintha magától kúszott volna oda. Lehunyt szemmel emelem arcomhoz, ahol senki nem látja, és temetem bele arcomat. Érezni akarom az illatát, érezni akarom, hogy velem van. Hisz széles e világban egyedül az ő szelleme az, aki mindig velem van.

Csak egy apró könnycsepp, most érzem, talán... talán mégis tudok sírni?
Anya, lehetséges ez...?*
_________________

[Inu]

*Felrepülsz, de közben visszanézel. A gyermek vidáman követ a szemével, karját feléd nyújtva, mintha elérni próbálna. A kölyökkutya, ami játékosan feléd indult most ugrik egyet ügyetlenül és orrabukik, jó messze tőled. Ügyet sem vetve a hibára felpattan és magát kihúzva, büszkén üget vissza a fiúhoz.

Az épp csak pillanatokkal ezelőtt talált színek kifakulnak, mintha egy fekete-fehér filmbe lépnél át, minden visszatér a nyomasztó szürke és a félelemetesen fekete közötti árnyalatba.

Ülsz a póznán keresed továbbra is azt a mi szép, ami színes, ami vidám, de nem olyan könnyű ebben a városban rátalálni ilyenre. Minden színes pillanat kincs, örök emlék. Ez is az marad. Emlék.

A színek helyett lelki szemeid előtt egy kopaszodó, 50 év körüli dühös arc jelenik és rádripakodik: "Hogy mi történt?! MI TÖRTÉNT?!" Megrázod a fejed, de ott marad a fej a szemeid előtt, most azonban már csak egy száraz fehér koponya, szemüregeiben sötétlő lukakkal. "Mit láttál? Mondd már!" Kiáltja az oly ismerős hangon. A főnököd hangján. Ó igen, már biztos türelmetlenül várja a megfigyelésed eredményét és biztos, hogy rajtad fogja kitölteni a dühét a váratlan fordulat miatt. Igen, neki csak váratlan fordulat egy élet szomorú vége. Ahogy egykor neked is csak ennyi volt.*

[Nedaskarein]

*A szivárványszín kavalkád egyenesen megbabonáz és percnyi momentumig hagyom, hogy el is bűvöljön. A színek ilyen erős jelenléte a jó érzést növelik bennem és egyre nagyobb biztonságot nyújt, amit egyenlőre nem akarok elengedni.
Itt nincs sötétség, itt nincsen kínzó félelem, sem pedig halál, távol áll tőlem, tévol áll innen. Most percnyi ideig szabad vagyok, és muszály belekaopaszkodni ebbe az érzésbe, mert ritkán jönnek manapság ezek a boldog eprcek. Jó érzés.

Boldog vagyok, nyugodt, és már cseppet sem érzékelem az előbbi félelmemet és rettegésemet. A gyerek körül úszó erős színeket fürkészem, de kellő távolságba ahhoz, hogy hollóként mozoghassak, viselkedhessek. Ők nem tudhatják, hogy szörnyeteg vagyok, megtörné a varázst. Nem szabad, nem hagyhatom.

Az egész apró öröm tényleg rövid, mikor a kutya megindul felém, mégha lassú is lomha is, kiengedem szárnyaimat, és felemelkedek ismételten. Nem engedem közel magamhoz, és keserűség úszik bennem a pillanat rövidségét illetve. A színek is fakulnak, lassan, eddig tűrtek meg maguk között, most ismételten elfordítják orcájukat.
Sose lesz maradésom, sose lesz nyugtom, bágyadtan ereszkedek le egyik drótra ismételten, és csüggedten próbálom addig bűvölni a színeket, ameddig még érzékelem őket, de egyre fakóbbak, ismét.*
_________________

[Inu]

*A gyereket khaki színű kabátba csomagolták, csak az ujjacskái és a feje búbja látszik ki, de a fejét még egy világoszöld sapka is takarja a teljesség kedvéért. A kutyus hófehér bundáját a nyakánál barna nyakörv szorítja le. Ezüstös színű nyakörve a reggeli nap fényét a szivárvány minden színében tükzözi a szemedbe, ahogy a gyermek körül forgolódik továbbra is izgatott farokcsóválással.

Ahogy a földre szállsz, azonnal felkelted a fiucska érdeklődését. Nem indul meg feléd, csak az anyjának mutogat téged, de a köyökkutyában, aki alig nagyobb egy kifejlett macskánál feléled a vadászösztön és ügyetlen mozdulatokkal feléd iramodik. Nem túl gyors és kifejezetten gyermeteg mozgással közelít, amit a fiúcska nagy bociszemekkel figyel csöndben.*

[Nedaskarein]

*Percnyi örömmel veszem tudomásul lassan, hogy mostanra megmenekültem, nem nyelt el a föld sötét mélye, és továbbra is esélyem van arra, hogy keressem a fényt. A fényt, ami újból felemelhet, hogy az lehessek, aki lenni szeretnék; Isten teljes jogú gyermeke, nem szörnyeteg.

Nem játszom a szerencsémmel, messzire kerülőm a visszahúzodó árnyakat, és a lehető legtávolabb igyekszek jutni a helytől, mi ismét előídézte a nagy kaszást. A gondolatára is kiráz a hideg, így inkább olyan apró foszlányt próbálok keresni a szürkeségben, ami elvonja a figyelmemet az egész torz fájdalomról, a veszteségekről, amit okoz az elnyelő éj.

Lassú, mégis gyors suhanás házak között, emberek felett. Mindenhol vakító fehérség és szürke unalom, amitől hamarosan erős szorongás, majd depresszió alakul ki bennem. Újabb furcsa változó hangulat tör fel az eddigiekből, a Csend hangulata. Mikor nincs mit mondj, nincs kihez szólj, nincsen semmi, csak a szürke és a fehér vegyes duója. AZ emberek némák, és menekülnek a maró depresszív hidegtől, ami most engem átjár teljesen, és halk sóhajra késztet.
Hát sose lelem meg ismét a Fényemet? A lehetőségeimet?

Kitaszítottan a nagy világban, árnyékként önmagamnak, menekülve élettől, haláltól, mégis szomjazva mindkettőt. Istenem, ha megálltam volna a csábítást, és nem fogadom el a szárnyakat... az Úr országában lehetnék, békében és nyugalomban. Talán...

Apró szikra!
Hallom a kacajt és látom, ahogy apró halovány színskálát fest a komor hideg fehérségbe. Ösztönszerűen kanyarodok annak az irányába, és pihenek meg nem messze tőle. Csak nézem az apró csodát, cska nézem az apró pillanatot. Színfoltok, a szürkeség lassan apró halovány színeket ölt fel, majd egyre erősebbek a színek, és masszívabban vannak jelen. ?egnyugtat az érzése, megnyugtat, hogy van még remény ebbe a szürkeségben, van Élet a halálban.
Újabb apró színek bukkannak fel, újabb apró képek villanak fel, amiket eddig észre sem vettem. Átjárja ennek a melegnek az érzése átfagyott tollaim, és jól esően beleborzongok. Pihentet és visszaadja az erőt végtagjaimba.
Élvezettel tölt el.

Mikor pedig telejségében átmelegedtem, és minden visszanyerte színeit, túlcsordulva szinte az Élettől, akkor tárom ki szárnyaimat újból, és mint élelemre leső Holló ereszkedek alá, a gyerek közelébe. A biztos távolságot természetesen tartom, de minél közelebb, annál melegebb, így kíváncsi ábrázattal közelebbről is csodálatába eshetek ennek az apró varázsnak. Pár lépés távolságból kissé oldalra döntött fejjel fürkészem a gyermeket, készen arra, hogy bármikor ismét szárnyra kapjak, ha jelenlétem mást váltana ki, mint szeretném.

Én csak jöttem ide melegedni, mint háznélküli az utcai tüzekhezt...*
_________________

[Inu]

*Mögötted dühösen vijjogó szirénák, félelem és borzalom, előtted a szürke házak között megbúvó árnyak, melyek gonoszul vigyorognak rád, de immár visszahúzódtak. Várnak a következő pillanatra. Várnak a következő lehetőségre, amikor már nem menekülsz.

Az ablakok és a helyenként kis foltokban megmaradt hó vakítóan világít a sötétebb házak közt. Keresel egy kis színt, egy kis vidámságot. Az élet jelét, a halál és elmúlás közt. Alant emberek sétálnak, többnyire egyhangúan, néhányan fázva, sietősen haladva a céljuk felé. Egy gyermeki bömbölés hallatszik mellőled. A csöpség egy kis csörgő után nyúl, de a segítség nélkül nem érheti el.

Újabb utcák, újabb közönyös, szürke emberi alakok.

Egy kacaj.

Megtorpansz, keresed a forrását. A járdán ismét egy gyermek, talán öt éves lehet. Nevet. Szinte ösztönönsen leszállsz a legközelebbi póznára. Megtaláltad amit kerestél. A fiúcska kezében valami ennivaló, lába előtt egy hóferér kölyökkutya hosszú, fodros bundával. A kutyus követhetetlen sebességgel csóválja a farkát, mellső lábaival a gyermek hasának támaszkodik és próbálja elérni a finom falatot. A fiú nevet, emeli magasabbra az ételt, közben vakargatja a kutya nyakát. végül az ujjai eltávolodnak egymástól, az étel zuhanni kezd. A blöki felugrik és a levegőben elmarja a falatot, amjd még mindig farokcsóválva enni kezdi. A gyerek lehajol, dögönyözi az ebet és közben nevet, kacag, megállás nélkül. Két felnőtt figyeli az eseményeket szótlanul mosolyogva, kiélvezve ők is a rövid pillanat múló szépségét.*

[Nedaskarein]

*Már nincs sok hátra, talán majd msot elérem, már itt van a közelben, már nincs olyan messze!
Nem érdekel a fagy és hideg, továbbra is a határokat átszelve igyekszek egyre feljebb és flejebb, és bár már minden csapás egy évezrednyi szenvedés nem adom fel, nem adhatom fel, majd lassan az erőm hagy el. Süllyedek.

Egy pillanatra ólmos percre megáll az idő, ahogy megint minden meglassul köröttem, és hanyatlok vissza a mélységbe, vissza a földre, hisz nem vagyok én szabad annyira, mint szárnyak által elősuörre hittem.
Földi pondró, egyszerű kárhozott elveszett lélek, ki evilág börtönének fogyla hamis szabadságf ismeretében, tiltott téves és kárhozott tudással fejében, mi nem csak visszaránt,m de elemészt és soha szabadulásra nem ad esélyt.

Lassan süllyedek vissza oda, ahonnan jöttem, vissza a halál markába, aki értem jött el, egyenest értem megint. Tudja, hogy itt vagyok, tudja, hogy itt felejtett, és vinnie kell el, el innen, valahová nagyonh mélyre, ahonnan már nincs kiút, lelkem örökre elvész.

Hosszú néma percekig csak náéma hangtalan zuhanás egyre lejebb és lejjebb, már érzem örökre végem átjár a beteges félelem.
NEM!
Majd ezzel a belső erővel ismét meleget és erőt érzek magamban, mire karjaim kicsapnak, evező mozdulattal belekapva a szélbe ismét előre visznek, újra esélyét adva a menekülésemnek. Riadt vagyok, de nem adom fel, egyre jobban koncentrálok az Életre, a fényre, a lehetőségekre. A Napba nézek mi elvakít, de ugyanakkor új erővel tölt fel, amitől egyre nagyobbakat csapok ismét, és keveredek újabb körbe, ahol talán már nem leselkedik rám veszély. Messze a szemektől, messze a biztos haláltól, messze az egésztől, el innen a lehető legtávolabb, oda, hol a színek újból táncolnak, és önfeledten játszanak köröttem. Ahol még látni az Úr szépséges csodáját, egy apró békesziget mélyén, ott, hol ember már nem is keresné. Egy cseppnyi szabad természet, mit nem érintett ember, védelem és biztonság, hová a halál sose jár, hol oltamat kap mindenki, ki ajkával az ő nevét szólítja, ki szívével az ő útjait járja.

Nem fog elfelejteni, hisz eszébe véste az arcom, a képemet, mindig ott lesz és vráni fogja a bukásomat. AKkor elnyel, de most megmenekültem, érzem, ahogy kicsapok a körzetéből, ő pedig most visszavonul.
Majd akkor tér vissza, ha nem figyelek, és akkor nem kegyelmez elvisz, de addig is, most megmenekültem.

Ismét szabad vagyok, érzem. A magasba fennt kajtatva kutatom az apró halovány színeket, az apró kis békeszigeteket.
Isten neve, a hitem ezúttal is megmentett.

Áldott legyen a te neved jó Uram! Ámen...*
_________________

[Inu]

*Vadul pörögve hasítasz az égen, fel a felhőkig, ha kell megérinteni a napot is. Minden egyes fordulat egy vakító villanás, ugyanakkor minden fordulattal egyre hűvösebb is van. Vissza se tekintesz, csak menekülsz a sötét karok elő magasabbra és magasabbra, mígnem a levegő már megritkul, tested szinte átfagy, szarnyaid nem bírják tovább el a tested és szépen lassan, minden akaratod és erőlködésed ellenére is süllyedni kezdesz.

Félve, dideregve, elgyengülten hullasz vissza ködös felhők közül a szürke városba. A sötét árnyek kinyújtott karokkal, tátott szájjal, gonoszul vigyorogva várják a bukásodat.

Újból kicsit átmelegszel, újból érzed a szárnyaidat, a nap kellemesen és bíztatóan cirógatja a hátadat, míg zuhanás közben a szél is magadhoz térít. Szárnyaid újból megrezzennek, újból csapdosni kezdesz, minden erőddel azon vagy, hogy megállj, mielőtt az árnyak örökös fogságába zuhannál. A sebességed lassul, alant dühös vijjogással bömbölnek az árnyak tested és lelked követelve, kék és vörös villódzó szemeikkel próbálnak megbabonázni, de erőd visszatér, a csápokat ismét elkerülöd és a házak között elsuhanva, nem tudva most merre vagy, szárnyalsz vakon minél távolabb az esettől.

Tested átfagyott és didereg, szívedet megdermesztette a halál, amellyel lépten nyomon kénytelen vagy találkozni. Nem hagy magadra, üldöz és minden percben elnyelni készül.*

[Nedaskarein]

*Nem! Ez most az Ő ideje, nem fojthatja meg sötétség, nem veheti el tőlem az utolsó fényt! Forog, forog minden, mintha lassan egy szűk zenélő dobozban lennék, mi megőrült, mi megtébolyodott volna, és csak kering sebesen.
Körbe és körbe.

Egy percre sem állok le, nem hagyom abba a repülést, nem szabad hagynom azt, hogy egy percre is megálljak, hogy elveszítsem az egyetlen egy lehetőségemet a megbocsátásra. Riadság vesz erőt rajtam, a sötétség már-már elér, szinte érzem, hogy tollaim alól ez a torz szörnyeteg füstként csapna elő, jelezve, hogy elér engem is. Nem felejt el, tudja mivé lettem, és elragad oda, ahová való vagyok.
Így emelkedem egyre magasabbra fel, fel és fel, hogy a Nap égető fénye lemossa rólam a bűnös sötétet, az árnyékom árnyékát. Nem szabad, nem hagyhatom, a szürkéből átcsapó vörös szín egyre távolibb, egyre nehezebben szúrom ki, de tudom, hogy ott van. Tudom, hogy a vörös hamarost sötét lesz, végül teljesen fekete, ahogyan elragadja a halál marka a lelket, és emeli fel, vagy rántja le. Nem lehetek a közelében, észrevenné, hogy én is halott vagyok, csak egy lélek vagyok, ha pedig megtudja, nem fog elereszteni, el fog kapni, el, és nem tudom hová vinne el.
Szörnyeteg vagyok, ő látja, nem verhetem át, és ez forog körbe és kröbe bennem, ez szédít, nem a repülés, hisz egyenest felfelé szállok, de kavarog bennem minden. Innen egy percnyi pihenés jelentené az örök lennt és elnyelő mélyt.

Minél több kar tapad felém, annál erősebben csapok szárnyaimmal, a hamis szabadsággal egyre feljebb és feljebb, ameddig képes vagyok rá, ameddig nem takarnak el végre felhők, és pamacsok. Ameddig ki nem szakadhatok a látómezejükből, én nem adhatom fel!
Az Úr úgy segéljen, én Isten fia vagyok, nem a szörnyeké!

Legyen már Vége!
Ámen!*
_________________

[Inu]

*A világ megfordul veled. Kering, avagy te forogsz ilyen őrült sebességgel? A nap ezüst fénye vakítóan nyilall a szemedbe, az ég szürke, a távoli határon pedig sötét fellegek készülnek előre törni és megfojtani az égen lebegő vakító gömböt.

Az utca elmosódott, koszos szürke foltokból és őket fojtogató koromfekete árnyakból áll. Néhány ijedt ember rohan még a távolban, az utcára pedig halotti csönd és nyugalom nehezedik. Az egyetlen fájdalmasan élénk szín a vörös vér, amely lassacskán sötét fellegként lepi el a fehér kő minden apró kockáját.

Újabb árny mozdul az egyik egyhangú, szürke kocka tetején és pillanatok alatt beleolvad a környék árnyaiba, mintha az épületek maguk rejtenék cinkosként.

A környék ében árnyai lassan mozgásba lendülnek és sötét karokként feléd nyúlnak, csápjaik az éles szemet, az árulkodó szájat akarják megragadni és a mélybe rántani maguk közé.*

[Nedaskarein]

*Fürdök a Napban, annak ébredező friss fényében. Szememmel csendesen követem annak mozgását, annak úttörését a sötéttel szemben.
Egy újabb nappal, ahol a fény megvívja halálos küzdelmét a sötét ellen, és a fény győz. Nappal nincs helye a sötétnek, így jól esően hagyom, hogy a fény és a melegség betakarja lábamat, majd lassan engemet is. Jól esik, újabb sötét éjjelnek szakadt vége, és én ezt is túléltem.

Csak ülök csendesen, kezemben a levéllel, mintha mindig is ott lett volna. Hosszasan szemlélem, főleg ahogy a sötétből a fény új világításban tünteti fel, teljesen más érzést adva a névtelen személynek. Egy újabb szín, amit ki kell tapasztalnom, amit ki kell ismernem, hogy ezt a tudást tovább adhassam majd, ami további életet jelent. Furcsa kettőség mar a gyomromba, ellenérzés azzal mit teszek, mi összerántja a gyomromat, és ugyanakkor félelem a haláltól, mi azért jár, ha nem teszem ezt meg.
Lehunyom a szememet, nem vagyok álmos, nem érzem a fárasztó nyomottságot ereimben, sem szemeimben, de a fájdalma tehetetlenségemnek arcul csap, és újból üdvimát kell mondjak az Úrnak a gyengeségemért.

Öt perc.

A messzeségbe nyúló táj képe éber álomba terel. A földi paradicsom, az elrejtett apró jelek, az Isten nyomai, mikor járt itt a földön. Minden élet az ő élete, és minden apró kép, jel azoknak amradt hátra, akik tudják mit figyeljenek. Egy cseppnyi mennyország, egy kis ízelitő onnan fenntről, a Kapu túloldaláról, ahonnan kizáratattam, de egyszer visszajutok. Méltó leszek rá.

Öt perc.

Halálos fehér csend. Mikbe elrejtett szivárványok keringnek, furcsa hangtalan festése a világnak körülöttem. Minden él, minden színes, hirdeti az életet. Színek.
Áldott színek, a boldogság kifejező eszközei, az apró örömök hangjai, az élet pompája. Egy kisebb csoda, színek, mindenhol és sehol. Egy cseppnyi öröm, egy apróü szeletnyi szabadság.
Szabadság, ott fennt magason, túl a fehér csenden, túl a színeken, túl mindenen. Odafent.
Szabadon.

Zuhanás, merülés a furcsa mélységbe megint.
Szabadság, meghalni, de megszületni, bűnben, de szabadon. Lilás fekete tollak, a hamis hatalmak jelképe, életem részei, szabad vagyok, fogoly vagyok. Egyik sem és mindkettő egyszerre, egy szeletnyi íze a végtelen szabadságnak, de hamis érzete a valódiságnak. Ez az én jussom, kerge buta álmok, de mégis könnyű vagyok, zuhanok, de fenn maradok, ott fennt. Ahol egyedül vagyok, ahol nem kötnek le láncok, ahol nincs határ, ahol én magam vagyok az ura minden lépésemnek, cselekedetemnek, ahol nincsenek kötöttségek, semmi, ami kötelező.
Morális követelmények, megkötött szabályok, semminek sem kell engedelmeskedni, a törvény én magam vagyok, amikor magasan kieresztett szárnyakkal repülök. Egyben Emlék vagyok, emléke és árnyéka egy életnek, mi elveszett, ami már rég meghalt, de nem vették észre. Vakok az emberek, vakok és én így lettem szabad közöttük, mint árnyék, elveszett lélek, és bűnős vágyak kötnek az oly szeretett szárnyaimhoz. Nehéz az út, nehéz az út.

Szabad vagyok.

Megnyugtatnak a színek, ahogy elsuhannak mellettem, mint foltok, mint apró jelek. Mindegyik árnyalatot megjegyzem, hacsak percnyire is, de megjegyzem. A színek, a zajok, a mozgás, minden lélegezetvételnyi momentum, hisz nem lehet tudni melyik lesz az utolsó.
Suhanok, szabadon, magam is színfoltot alkotva a természet és véletlen színskálájába, egy lenni az élettel, mégis árnyékként suhanva emlékképe vagyok csak egy rég meghalt életnek.
Furcsa, de torzan összeillik a kettő, színek és árnyék, fény és sötét, egyféle kettőség, noha nem erre születtem. A mérleg azon fele kellene legyek, mi a fényesség felé fordítja orcáját, de ellöktem azt, és megkaptam a másik oldalát. De a szabályokat nem ismerem az éjjelnek, de az ő markában alkalazkodnom kell.
Hangtalan lettem, névtelen, és emléktelen.
Árnyék vagyok, fogoly vagyok, pedig oly szépen csengett a végtelen lehetőség, az önállóság hamis íze, megkísértett az édeni kígyó mérge. Lassan fel is adom a szabad repülés adományát, ahogy ereszkedek lejebb, hogy fáradt madárként megpihenve szeme és füle legyek a levélnek. Az ígéretnek, ez lettem én, szem és fül, nem több. Szív és lélek rég elhűlt már, talán sose volt, talán sose lesz, és talán most épp ebben a percben épp van, de a következőben már cska üres feketeség lesz helyette, emlékek nélkül. Semmivé leszek, eltűnök, ahogy lassan minden is, ki tudja ezt még. Ki, ha nem Ő, odafennt, az égiek között?

Majd csendes figyelővé leszek, távcsővé, és felvevőé, figyelmem minden szelete odalenntre figyel, az igazi életre, arra, ki még kerülhet oda fel, vagy oda le. Akinek a döntése szabad még, ha teste nem is. Megnézem, fürkészem, érdeklődve tanulmányozom. Furcsa hangulat, először vörös, majd furcsán ekdvtelen, mégis dúl benne az élet. Olyan idegen, ilyet nem láttam még, érdekes, ideges. Mitől, miért? Eszik, de nem éhes, kényszerítették talán?
Kicsoda, micsoda? Milyen az illata, milyen a hangja? Milyen ha sétál, mit beszél a teste, mit juttat eszembe, melyik zene öltöztetné leginkább, mitől olyan egyedi, olyan más, mint a többiek?
Néha madárként ugrálva egyik centiről a másikra fürkészem tovább, ismerkedek a hangulatával, amiről felismerem, amitől olyan egyedi, amitől más, mint a többi.
Érdekes.

Majd újabb arc, egy újabb érzés, egy újabb hangulatvilág és a színek újból változnak, idomulnak hozzá, leírják, felismerhetővé teszik. Ő is olyan furcsa, de nem olyan érdekes, mint a másik szomorú hangulat. Majd a kettő összeér, egymásba folyik két eltérő érzés, két másik világ, és percre egyet alkotnak, majdnem egészet, majdnem teljes, de mégsem. Olyan furcsán töredezett innen nézve, olyan melakólikus, olyan fáradtan szomorkás, olyan, mint mit a fehér csend behálózott volna, és részben elcsítitotta volna. Majd ismét szabaddá válik, de egyik a másikból hátrahagy egy apró lenyomatot, egy apró idegen színt, mit a másik lassan elfogad, és megőriz mélyen. Milyen szép, mennyire egyedi, tele élettel, tele érzésekkel. Az ő akaratuk, az ő szabad döntésük, de a testük fogoly, ez ennek a világnak a nagy feladata, és tanulmánya.

Fekete villámlás, haragos felsikoltó sötétség, megrezdülök tőle, és ismételten ezúttal kicsit riadtabban váltok helyet, a kép változik, érzem, kavarog, nem egyenletes, de még látok, még látok rendesen, de még süket vagyok a fülekre.
Apró fehér csillogó pontok, megtörik a fényt, ahogy hullik alá, megtöri a szürkeséget, és furcsa hamis örömöt hoznak, szivárványos apró pelyhek, de van bennük valami nyomasztó, valami idegen, nem a természet adta, mesterkélt ahogy aláhullik, d emégis megígéző, lásd, még az élet is pillanatra megáll, hogy együtt gyönyörködhessen benne, hogy újabb csodát fedezhessen fel.
Vészjosló ez a csend, ez a mozdulatlanság, levegőt venni sem emrek, hisz ha megtöröm a varázst, megtöröm a pillanatot, elárulom magam, észrevehetnek, nem lehetek többé szem és fül. Egy örökkévalóság, mire lassan megtörik a kép, ahogy mozdulatlanul állok ott fennt, és csak iszom magamba a látványt, ahogy újabb jelenetet örökítek meg magamban, amit soha nem fogok feledni, mi örökre egy apró dobozkában fog bennem érlelődni, el nem felejtődni.

A két világ megindul, egyik halványodik, másik félelemben ég, de ami a kettőt összeköti az a vörös szín.
A halál vöröse!
Azé, azé, akitől menekülök, akinek közelsége megfagyasztja bennem az élet utolsó szikráját, ami ha eljön értem, örök torz semmibe taszít! A fekete árnyékot vető vöröslő erek képe lüktetnek, félelmet ébresztenek, minden felgyorsul bennem, minden ordibál, hogy vezsély, veszély, el-el innen messzire! Kitárom a szárnyaimat, még mielőtt észre sem vesz, kitárom, és felemelkedek ismét a szabadba, oda ahol nem ér el, ahol már messze vagyok tőle, az örök Sötéttől, a hangtalan Kaszástól, a Végítélet mondótól. Fel magasa, még mielőtt nem vesz észre, a pánik, a rettegés egyszerre fojt meg, tombol a fejemben egy hang, tombol a fejemben a halál emléke, az elveszett örökség...

Magasan szabadon, körözve, akár a dögmadarak, félve is és nem is, tudni és nem is. Látni is és nem is, hallani, de nem is, egy pár méterre attól, hol lennem kellene, de kellően távol attól, akitől kell. Két világ között lebegve, két gondolat között megrekedve.
Hová lett a fennt, és hová a lennt?

Hol vagy hol vagy szép szabadság, szép szabad élet, hol van már a reménység?*
_________________

[Inu]

Obszidian Dream, a Corax kötéltánca ég és föld között

*A nap erőtlen, arany színű fénnyel süt be a szobába. Kellemesen felmelegíti a lábad és fénnyel árasztja el a nappalit. A fénysáv beborítja az asztalt ami mellett ülsz és éles csíkot húz a szemközti falra, de az oldalsó fal mellett őrködő szekrényeket nem érinti szent fényével. Az asztal árnyéka kísértetiesen megnyúlik és fekete szörnyetegként terpeszkedik el a falon.

Kezedben egy levél. Benne egy fénykép egy harmincas évei közepén járó vörös nőről. Kedves arc, széles mosoly, hosszú, göndör tincsek. Élénk színű, szokatlanul kihívó színű sminket használ, de jól áll neki. A kép mellett egy cetli, rajta egy kis cukrászda neve és címe, valamint egy időpont. Ma reggel. Alig öt perc múlva ott kell legyél.

Felállsz az asztaltól és az ablakhoz lépsz. A negyedikről letekintve a házak közötti kis teret nézed, melyet egy hatalmas fa foglal el középen, kopasz ágai még föléd is tornyosulnak. Az ágakon egyetlen levél sincs már egy jóideje. A földön az éjjel frissen esett hó terül el, eltakarva a tér nagyját. A reggeli nap egy ék alakban ugyan jókora pusztítást végzett és utat engedett a jeges fűnek, ami most fellélegezve napfürdőzik, amíg csak teheti.

A fa ágairól időnként szivárványszínű vízcseppek hullanak alá a földre, mély lukat vájva a hóba. A távoli házak, az utcák, az egész város, amíg csak a szem ellát varázslatos színekben pompázik. A tér mellett elhaladó autók is a legkülönbözőbb színekben hírdetik a téli reggel varázslatos szépségét.

Az ég alján már sötét fellegek törnek az égbolt közepe felé, de még órák lehetnek hátra, mielőtt szürke félhomályba borítanák Frankfurtot. Ideje indulni. Felsétálsz a ház tetejére, anélkül, hogy egyetlen lélekkel is találkoznál. Leveted magad a tetejéről és könnyű testedet erős szárnyaidra és lilásan tündöklő fekete tollaidra bízod. Öt perc rengeteg idő. Hagyod, hogy a nap az egész tested átmelegítse, miközben teszel egy kis kitérőt a közeli park felé. Körberepülöd, érdeklődve figyelve egy fehér testhezálló ruhába kocogó futót, aki minden lélegzetvétel után halovány ködöt lehel magaköré a hidegben. A hirtelen termett fehér köd másodpercek alatt semmivé foszlik, hogy egy pillanattal később újabbat hagyjon el a futómaga mögött.

Az éjszaka ismét keveset aludtál, esedékes lenne hamarosan egy kiadósabb, hosszú éjszakát kierőszakolni, azonban a friss reggel szemeidből kiveri az álmosságot és azzal az álnok hittel ajándékoz meg, hogy kipihent és éber vagy. A fagypont alatti hőmérsékletet a nap forró sugarai ellensúlyozzák. Az úttest felett alig 3-4 méterre repülsz. Könnyedén kerülgeted a keresztbe húzódó kábeleket, miközben a melletted elsuhanó háztömbök ablakai az ezüsttől a narancssárgán át a világoszöldig minden színben sugározzák rád a téli reggel megtört fényét. A város színes foltokként suhan el melletted, miközben autók robaját, néha dudaszót, a lassan élénkülő gyalogosforgalom lépteinek zaját és verebek hangos csivitelését hallgatod.

Megérkezel a megadott helyre és elhelyezkedsz egy földszintes épület tetején, ahonnan könnyedén belátsz a cukrászdába. Az épület, aminek a tetején megpihentél elég öreg már. Vaskos, omladozó vakolatú falai és az ablakpárkányokat borító régies díszítések talán egy évszázadot is megéltek már. A megfigyelendő cukrászda már sokkal modernebb épület. Egy két emeletes ház földszintjén rendezték be és a cukrászda szinte egész fala üvegből van a feléd eső oldalon. Négy-öt asztal helyezkedik el elszórtan odabenn. Kis, kerek márványasztalok, izléses, kerek formájú, bar valószínűleg kényelmetlen fehér székekkel körülölelve.

Ebben az időben még nincs nagy forgalom itt, csak egyetlen asztal foglalt, de annál az asztalnál fel is ismered a keresett nőt. Nem volt nehéz. Vastag, sárgás-barna csíkos bundát visel, de a vörös hajzuhatag, az élénk smink ezer másik közül is kiemeli. Egy süteményt eszeget, de nem különösebb élvezettel. Mozdulatai idegesek, gyakorta néz ki az ablakon, figyeli az elhaladó embereket és csak ritkán vesz be a szájába egy kisebb darabkát. Feszülten játszik a villával és közben megállás nélkül jár a lába.

Percek múltán egy férfi lép be a cukrászdába és leül a nővel szembe. Fekete kabátot, világos farmernadrágot visel. Fekete sapkáját leveszi és maga mellé teszi az asztalra. Viszonylag rövid, vörös haja van, amit a sapka alaposan öszekócolt. Kezével igazít a frizuráján, majd a nővel közelhajolnak és beszélgetni kezdenek. Valószínűleg suttognak, vagy legalábbis nagyon halkan beszélnek egymással, mert a homlokuk szinte egymást éri. A nő továbbra is idegesen tekintget ki időközönként a megmaradt süteményt pedig tányérostul félretolja és többé nem foglalkozik vele.

Talán negyed óra telik el mikor a férfi feláll és egy gyors puszit nyom a nő arcára. A széket betolja, a sapkáját visszaveszi és elindul kifelé. A nő szomorúan néz utána, egyetlen szó nélkül követi a tekintetével.

Az utca általános hangjait egy hangos dörrenés zavarja meg és az autók zúgásán, emberi hangok, madárcsicsergésen kereszül puskadörrenés robban a füledbe. Ugyanebben a pillanatban a cukrászda üvege hangos csörömpöléssel esik millió darabra és hópelyhekként zuhannak a darabjai a cukrászda fehér kőpadlójára és az utca betonjára.

Az idő mintha megállna. A gyalogosok egy egészen rövid pillanatra megdermednek, a madarak elhallgatnak. A nörös nő vére szétspriccel az asztalra és a padlóra, a vörös cseppek összekeverednek az aláhulló üvegdarabokkal. Szinte egyidőben az üveg törésével a nő is elkezd dőlni és az oldalára esik. Mindez csak egy pillanat műve, de számodra a kép mintha egy örökkévalóságig tartana. Aztán a halálra dermedt világ újra mozgásba lendül. A férfi a cukrászdában felordít és a nőre veti magát, hogy védje. Az utcán az emberek felsikoltanak és mindenki páni félelemben kezd futni a legkülönbözőbb irányokba. A vörös nő vére elönti a hófehér padlót és az üvegszilánkok között vörös erekként kezd kígyózni.*