Amon - Ra könnyei

[Freiherr von Rosen]

*Némán megcsóválja a fejét, hát ekkora kérés, hogy álljon készen sötétedésre? Egy egész napuk volt rá...
Akárhogyis, ez a nagy üresség gyanakodóvá teszi, így is épp eleget kellett bújkálniuk az átkozott muszlim fanatikusok elől, akik a "hitetlenek" legelső jelére is szent őrületbe kergetik magukat. Theris elmosolyodik. Az elhivatottságuk dícséretes. Csak rossz oldalon állnak.
Remélve, hogy nem koncolták még fel a szolgáit, elindul a Nílus-partra, hogy megnézze, mi is volt ez a hang...természetesen egy mágikus Fátyol leple alatt.*
_________________

[Felice]

A Nílus örök, akár csak a fáraók piramisai a ragyogó, mégis kietlen sivatagban. Lágyan hömpölyög, kettészelve Kemet puha, fekete földjét, míg világ a világ, lassan domborúra koptatva a hullámai közé nyúló lépcsősort. Uaszetre még mindig ugyanazon csillagok mosolyognak, mint hajdanán, ezernyi ragyogó szentjánosbogár, s ugyanaz a szellő cirógatja arcodat, ahogy kilépsz házad rejtekéből élénkzöld növényektől burjánzó kertedbe, akár ifjúságod idején. Mintha csak Elephantine mesés szigetének egy apró darabja ragyogna a mamelukok lakta város mocskos, kietlen rengetegében... persze lehet, csak te látod így... Odabent engedelmesen hajlongó szolgáidnak itt nyoma sincs, pedig máskor lépten nyomon beléjük botlasz... hiába, bár küllemre talán megfelelnének, így mégse az igazi. Származása ellenére még Kheruef állhatna legközelebb szívedhez, hisz ő legalább az anyanyelvedet is beszéli, ami azért sokat segít a mindennapok elviselésében. Most is őt keresed, hiszen feladatot bíztál rá, nem is kicsit... talán a kertben kéne lennie, esetleg hátrébb, a külső udvaron. A lovakat bizonyára nem a házba vitte, márpedig ha te parancsot adsz valamire, azt kérdés nélkül teljesíti. Ezek szerint már legalább egy pár nyihogó, prüszkölő állatnak itt kéne lennie... Ám ahogy kilépsz a lágy esésű, fehér muszlin függönyök mögül, nem üti meg füledet nyihogó zaj, vagy paták ütemes, talán ideges koppanása. Odakint csak a félhomály gomolyog, s távolabb az áthatolhatatlan sötétség, ahová már nem ér el a bent lobogó fáklyák fénye. A Nílus halk moraját csupán a rovarok monoton ciripelése töri meg, s a sás között bújkáló vadkacsák szinte néma csobogása. Ám van ott még valami... valami halk, nyöszörgő, talán pityergő hang a vízbe vezető lépcsősor végében, a távoli homályban. Nem vagy mégse egyedül...
_________________

[Freiherr von Rosen]

*A világ örökké változik...azonban ha túl sokat alszol, ez a változás sok is lehet egyszerre. Sokkolóan sok. De Theris-Nefer túlél, mert túl kell hogy éljen. Még akkor is, ha paradicsomból pokolba csöpent.
A szobája gondosan karban és sötéten tartott, azonban a régi idők idézése csak önámítás - ezzel a vámpír is tisztában van. Egy határozott mozdulattal kitárja az ajtót és kilibben, át a szolgálói közt, akiket gondosan, többnyire az egyiptomi koptok közül válogatott, akik még őrzik az ősi vért...a szokásokról és a nyelvről a vérkötelékek gondoskodtak, amelyek a hű keresztyénekből hű setitákat faragtak.

Furcsa volt Therisnek ez a hirtelen önállóság és függetlenség...kifejezetten egy olyan új világban, amely épp az ellenkezőjét várta volna el. Nem volt többé sehol Senofer, aki mindent elintézett volna helyette, ideje volt tehát a saját kezébe venni a dolgokat.
Vagy ez, vagy a Végső Halál.
De hogy találja meg Senofert és Set többi hűséges követőjét, ha meghal? Hogy szolgáljon, ha meghal, és hogy váljon sötét istene dicsőségére, ha meghal? Nem lehetőség...

Nekilátott hát bebiztosítani ezt a túlélést addig is, mégpedig legelőször is a szolgái gondos összeválogatásával, hűségessé tételével és kinevelésével. Jól bánt velük...és a véréből is kaptak, ha különösen elégedett volt velük. Különösképp a núbiai "Hraslah", akinek ő "új" nevet adott, Kheruef-nek nevezte el, s miután a férfi igen gyorsan tiszteletet tanult és megtanította őt a barbár megszállók nyelvére, Theris megtette őt a ghouljai vezetőjének.
Ó, mindannyian nagyon hűséges muzulmánok, ha bárki is kérdezi, vagy akár koptok, ha a véletlen úgy hozza, a valóságban azonban az ő istenük az élőholt szörnyeteg, aki magához láncolta őket.

Theris-Nefer, vagy ahogyan csak ébredése óta szólíttatja magát: Theris, tudatosan eltávolodott attól, amit az emberek általában normálisnak és Allah szerint valónak tekintenek, hála javarészt magának a zsarnoki vallásnak...és persze a ténynek, hogy az éjszaka tejhatalmú úrnője, mint Set bármely másik gyermeke.
Úgy döntött hát, hogy tanul, képzi és tökéletesíti magát, hogy minél hasznosabban töltse ki a rendelkezésére álló időt. Hamarosan nagy dolgokat fog véghezvinni klántársai oldalán, de...nos, odáig még el is kell jutni.

Most épp volt halandó nemzőatyja hagyatékát kívánja feleleveníteni: a lovakat, a sebességet, a sivatag vad szeleit...utasította hát Kheruefet egy régi, egyiptomi könnyű harci szekér minden szükséges kellékének beszerzésére, s megtanította őket, hogyan szereljék össze. Most majd kiderül, milyen lovaik vannak ezeknek az "araboknak"...megy hát, megkeresi a numíbiait.*
_________________

[Felice]

A majom éve


A halandóknak sokféle rigolyája van, elhisznek mindenféle bolondságot, s ha valamit nem értenek, hiedelmeket állítanak fel, hogy felfoghassák azt, mely már túl van az ész határain. Sok vámpír csak legyint erre, mondván bolondság, ők tudják, hogy nem úgy van, ők az istenek, ők a sátán, s talán maga a sors, mely a marionettbábukat rángatja. Nevetséges… Így régen talán nem is gondoltad volna, mekkora erőt ad a hit, mennyi mindent túlélhetsz, s leküzdhetsz általa. Hiszen mikor felébredtél talán túl hosszúra nyúlt álmodból, nem maradt más számodra, mert hát minden amit szerettél, minden amiért küzdöttél, s valaha is elértél, mára az enyészeté, mit sem ér! Minek van értelme így? A halhatatlanság eleinte bizony jó mókának tűnhetett, Szennofer oldalán, ám végül rettenetes lehetett a felismerés, hogy bizony magadra maradtál… Mekkora arra az esély, hogy túléljen több mint két és fél évezredet? Vajmi kevés, már ha nem halt végső halált „azon” az éjjelen… Nem… ezt a lehetőséget talán már az elején elvetetted, bele se mertél gondolni, s talán jobb is így. Hisz a tudatlanság ködében kitűzhettél magad elé egy végső célt: ebben az elfajzott, korcs világban megtaláld tiéidet, azt ami még régi, azt, amely még érték… és persze Szennofert…
A türelem nagy erény, s bizony kénytelen voltál magadévá tenni, hiszen a világ melybe ébredtél, korántse volt ínyedre… Hová lettek a csodás városok, az istenek gránitszobrai, csodás templomai? Hová tűnt Kemet büszke népe, s mivé lettek a fáraók csarnokai? Sakálok tanyája, a homok martaléka… A városokat idegen népek szennyes tömege töltötte meg, kik nem ismerték az igaz hitet, eltörölték a múltat, s megszentségtelenítettek mindent, ami neked valaha is fontos lehetett. Ám valamit hamar megtanultál: egy fecske nem csinál nyarat. Így hát elindultál követőket toborozni, kik még hasonlatosak voltak a régiekhez, talán hogy bár csak tűnő illúzió, pár pillanatra elhitethesd magaddal, minden rendben… minden rendben… Nem! Semmi sincs rendben! Mert itt nincs helye Seth-nek, köze nincs az istenekhez , Allah van, semmi más! Csak mert azt mondja a Korán „Mondd, Ő az Egyetlen Isten. Az Örökkévaló Isten. Nem nemzett és nem nemzetett. Senki sem hasonló Hozzá.” Te persze tudod, hogy nem így van, nem lehet így, neked nem így tanították, tudod, érzed, hiszed… Küldhetnek eléd bármily prófétát, szemedben csak csúf eretnek, ki megpróbálja kitépni eszed és szíved, hisz bárkit kérdeztél, csupán lehangoló szóáradatot bocsátott rád, mely jobban fájt, mint bármely szítok, rágalom vagy gyalázás. Dugdoshatják az orrod alá a Koránt, arra se méltó, hogy leköpd, nemhogy kezedbe vedd, küldjenek rád akárhány angyalt, vagy koszos dzsinnt, megtéríteni nem fognak sohasem! És ha egyszer valóban eljön a Végítélet, akkor majd ráérsz egyezkedni, Seth nem szereti a riválisokat…
Ám hiába minden ellenállás, az imák persze minden nap pontban ugyanakkor csendültek fel, s zúgott a sok salah hajnalhasadtakor, délben, délután, napnyugtakor és éjszaka, bár szerencsére te ennek jó részéből kimaradtál. A böjtön pedig talán már csak röhögni tudtál, hisz a sok kormos képű bolond megszállottan tartotta a Ramadánt, s zarándokolt Mekkába, hogy kerülgessen egy elméretezett követ.
Ám ami talán a legnagyobb problémát jelentette számodra, az a nők alárendelt szerepe az élet minden terén. Ezek a nők könnyebbnek és egyszerűbbnek gondolták a férj által eltartott, gyermekeket nevelő, tanulástól és munkától megkímélt nők életét, s úgy éltek, akár az eszetlen birkák. Nem voltak többek tárgyaknál, a férfiak tulajdonánál, kiknek életét bármikor elvehették, ha lázadni mertek. Elképesztően gyakori volt családon belüli erőszak, szinte mindennapos jelenség, s a legszomorúbb, hogy az ilyen cselekedetek teljességgel elfogadottak voltak ebben a nyomorult, koszos világban. Szerencsédre Hraslah, első és leghűségesebb ghoulod úgy védelmezett téged, vigyázott rád, s okított, mintha csak élete múlt volna rajta, s bizony, talán nem is sejtette, milyen jól van ez így…
Ám a napok egyre hiábavalóbbnak tűntek, eredménytelen kutatással, s egyre kevesebb reménnyel, hogy bármit is elérhetsz ebben a földi pokolban. Erre ébredsz újfent, egy csillagfényes éjszakán, otthonod rejtekében, mely bár hajdani szobád pontos mása volt, mégis hiányzott belőle valami, vagy valaki… sose lesz olyan, mint régen…

_________________

[Felice]

Hiába… hiába minden szenvedély, minden erőtlen mozdulat, hiába küzdöttél a hitedért, életedért, szerelmedért… elbuktál, hiába a vak remény… Szíved fájón lüktet, ám nem a karótól. Ugyan, az semmi ahhoz a megbotránkozáshoz és csalódottsághoz képest, amit legbelül érzel. Szennofer…. Atyád… csalódott lesz… elveszted őt, nem vagy elég jó… legszívesebben üvöltenél, visítanál, őrjöngenél, ám képtelen vagy rá! És ez a legrosszabb az egészben… Bár meghalnál, hogy elmúljon ez az érzés… bár meghalnál, csak hogy tudd, még szeret. Bár meghalnál… nem hiányzol senkinek… Látod a mellőled ellépő sarus lábakat… kecses, vékony boka, csodás vádli, szálkás izmok. Ő volt, aki hátba támadott… nem láttad ki az, s talán már nem is fogod.
- Menj, kérlek… - hallod Meritre hangját, melyben a csata győzelmeként megélt önfeledt boldogságnak nyoma sincs.
Nem hallasz választ, ám a távolodó léptek elég egyértelműnek tűnnek számodra… bár, számít ez? Már nem… nemsokára vége… Ám a kíméletlen marcangolás, s a kegyetlen harapás helyett Meritre csupán felemel a földről, kisimítja arcodból vér áztatta tincseidet, s szomorú tekintettel mered rád.
- Eljött hát a pillanat, gyermekem… méhemből sarjadt utódom, gyönyörű lánykám… - suttogja maró keserűséggel hangjában a talán értelmetlen szavakat – Nem hagyom, hogy az örökléted elvesztegesd egy ostoba férfi miatt…
Szinte hallod a szisszenést, mintha csak egy apró tőr csusszanna ki hüvelyéből, majd tehetetlen testedet magához ölelve fogai húsodba marnak, miközben fejed hátrahanyatlik. Így nem láthatod, mi történik, csupán az elmédet elöntő bizarr élményfoszlányokkal küzdesz, miközben keserűséged tovább mardossa lelkedet… Vajon mi lehet szüleiddel? Élnek-e még, vagy meghaltak tán? Mi lehet gyermekkori játszópajtásaiddal, kedves kutyáddal, azokkal a bájos cicákkal? Vagy nemzőatyád mélabús csacsijával? Hova tűntek a csodás évek, a gyönyörű álmok és remények? Hová tűnt kedvesed, egyetlen hű szerelmed? Hová szállt el a reményed?
Ám nem, nem hullik még rád az örvénylő homály, nem ragad el végtelen, nem ölel át a feledés, s nem mar beléd a halál. Valahonnan, a távolból atyád hangját hallod, mintha csak tölcsérbe beszélne, miközben tested a hideg kőre hull…. s az a rettenetes halálsikoly, a felszálló pernye, s a reád hulló forró hamu… mennyi idő telhetett el? Mi történhetett? Még látod az eltorzult képet, amint Meritre hirtelen elenged, s Szennofer mellkasába marva emeli a magasba, miközben azok a csodásan ragyogó égszínkék szemek elkerekednek, s gurgulázó hörgés, éles sipítás száll az égbe a vérvörös ajkakról. Ezelőtt még sose láttál lüktető szívet, mely még önmagában is ver, miután spontán kitépték valamely szerencsétlen mellkasából… Ám az egész kép annyira groteszk, s a legbizarrabb a hatalmas villámlás, mely kettészakítja a sötétséget… Meleg hamu száll testedre, sötét pernye… a kép torz, lelked sajogva hasad meg, a világ üres… Véred csordogál tovább a felszakadt sebekből… tested kihűlt, halott a táj, csöndes a szíved, üres a világ…

_________________

[Freiherr von Rosen]

// Sebtűrés

Dobás:

Eredeti dobás sorozat: 3d10 Rögzített 10-Sided Dice Results: 7, 1, 10 (Total = 18)

<...>

*Felhörren a belévágódó nyílvesszőtől, ez a legutolsó dolog volt, amire most számított. A hüllőszemek kidüllednek a fájdalomtól, ám nem több az egész egy tűszúrásnál, Set pikkelyei megvédik testét, a nyílvessző lefordul...és szemei egyenest az ellenfele tekintetébe fúródnak. Megpróbálja hipnotizálni, hogy lépéselőnybe juthasson...az elmék egymásnak feszülnek.*

// Akaraterő

Dobás:

Eredeti dobás sorozat: 7d10 Rögzített 10-Sided Dice Results: 3, 8, 3, 3, 7, 5, 10 (Total = 39)

// 10-es

Dobás:

Eredeti dobás sorozat: 1d10 Rögzített 10-Sided Dice Results: 3

*Az azúrkék és a kígyó-sárga szemek összefonódnak, a két nő most küzd az uralomért a támadó elméje fölött. A kék szemek elgyengülnek...fátyolosodnak...de éppen nem eléggé. Tulajdonosa acélos elszántsága visszarángatja a hipnózis széléről, lerázza magáról az ifjabb vámpír mágiáját.
Ő azonban már lendül is felé...lét, vagy nemlét harca ez most...

A villás nyelv kicsapódik, miközben Theris-Nefer a levegőben úszva repül a gyűlölt nő felé...és belemártja, szörnyű sebet ejtve rajta. Nekiesik, megpróbálja lefogni, mint egy ragadozó a prédáját, miközben pumpálja a vért a testébe, emberfeletti erőre szert téve...ösztönből küzd és szenvedélyesen, mint egy vérbeli Setita.*

-/Egy/ Sssenofer...az enyém!...

*Jelenti ki sziszegve-hörögve, miközben az ellenfele kiszabadul a harapásából és elhátrál...*

...te a múlt vagy...én vagyok...

*A támadó próbál ismét fátyolba burkolózni, közben pedig egy szobor dől Therisre...vajon az ő műve volt? Dühödten lerázza magáról a többmázsás alkotást, ami - csak most jut el az elméjéig -, egy Set-szobor volt...
...előrevetődik, amerre nemezisét sejti.*

...A JÖVŐ!!!

*Ám ekkor valami olyasmi történik, amire nem számított. Valaki...hátulról sújt le rá, egy hatalmas pallos mar bele, kizökkentve és elvonva a figyelmét...a seb beforr egy pillanat alatt, de...*

<...>

*A világ megszakad Theris részére, ahogy a fakaró átszalad a szívén, paralizálva és a földre taszítva. Az a nő. Az az átkozott nő és bárki, aki segítette...kiakadt szemekkel néz előre és várja a végső halált. Hiába harcolt a szerelméért. Elbukott.*

<Senofer...én úgy sajnálom...bocsáss meg...>
_________________

[Felice]

Összeszeded minden bátorságod... bizony, szükséged is van most rá. Hátrébb húzódsz, hogy legalább egy oldaldról biztosan bevédd magad... abból, ahol már egyáltalán nem látsz. Tekinteted körbekémlel, igyekszel látni a láthatatlant, miközben bőröd megkeményedik, s olyan lesz, akár a rinocéroszé, vagy a rettenetes zöld szörnyetegé, mely a Nílusban leledzik, s Szobeknek szent állata. Igen, többre talán nem is vagy képes... Hangod újra felcsendülne, feltennéd a nagy kérdést, ám erre nincsen már idő.
- Megvagy! - siklik füledbe újra a rejtélyes hang, ám most már sokkal élesebben... nem suttog egyáltalán.
Veled szemközt egy lehengerlő szépségű nő ál... talán Nephtysz szállt le a földre, vagy valamely túlvilági istenség. Teste karcsú, vékony, s talán épply hajlékony is, akár a nád, tagjai kecsesek, teste szabályos, arca kortalan. Értelemtől csillogó tengerkék tekintetét közvetlen a tiédbe fúrja, miközben már a kezében a felajzott íj... nem várja meg kétségbeesett, elhaló kérdésed... ő már célzott, és lő.


Lő:

Dobás:

Eredeti dobás sorozat: 7d10 Rögzített 10-Sided Dice Results: 5, 8, 1, 2, 5, 6, 7 (Total = 34)

Sebez:

Dobás:

Eredeti dobás sorozat: 4d10 Rögzített 10-Sided Dice Results: 9, 6, 3, 6 (Total = 24)

Akaraterő:

Dobás:

Eredeti dobás sorozat: 10d10 10-Sided Dice Results: 5, 3, 6, 10, 1, 4, 9, 1, 9, 4 (Total = 52)

_________________

[Freiherr von Rosen]

*A mágikus fátyol szertefoszlik, semmi haszna immár. Bárki megláthatja az ifjú Setitát az egyik ajtóval szemközti sarokban, kidülledt hüllőszemekkel, hosszú, villás kígyónyelvvel és erős, védelmező pikkelyekkel a testén. A tőrt pengével lefelé, két kézzel a mellkasához szorítja, s nyugalmat erőltet magára. Hátrahúzódik annyira, amennyire csak képes, mint egy sarokba szorított áspiskígyó...*

-/Egy/ Itt vagyok. Ki vagy te...és miért kívánod a pusztulásom?

*...amely azonban még mindig képes nagyot harapni. Mindenre elszántan várakozik. Ha el is pusztítják...megtörni nem fogják.*

// -3 Vérpont, Serpentis I, II és III

// -1 Akaraterő a félelem, vagy mágikus behatások lerázására a jelenet erejéig
_________________

[Felice]

Mikor is kuporogtál utoljára így a sarokban? Szent ég... talnán még gyermekkén! Kicsit a bújócskára emlékzetet, és itt bizony nem te vagy a hunyó... ha pedig megtalálnak, a következmények végzetesek lehetnek. Persze ki tudja, nem-e buktál le máris? Kétségbesett szavaidra csupán újabb fojtott kuncogás a válasz, sistergő suttogás... akár a gyerekek, kik lábujjhegyen osonnak egyik rejtekből a másikba, boldogan viháncolva, ám mégis félve, hogy meghallhatja őket valaki. Ám te tovább kuporogsz a sarokban... üzletet ajánlasz... bár mit tudnál adni cserébe az életedért? Talán magad se tudod...
- Ejnye, Theris-Nefer, hol bujkálsz? - hallod a suttogást, kellemesen lágy, nőies hangon - Nahát-nahát, gyere elő szépen, ne légy rossz kislány!
Érzed a lágy szellő érintését hátadon... érdekes, pedig egész közel van a fal... nem férkőzhetett senki se mögéd! Vagy mégis?
_________________

[Freiherr von Rosen]

*Félelem szorítja össze az élőholt szívet, Theris bekuporodik az egyik sarokba, a tőrt görcsösen szorítva.
Bár semmit nem ér.
Akárcsak a mágikus fátyla.*

-/Egy/ Erre semmi szükség...hát ártottam én neked?!

*Most jön csak rá, hogy mibe keveredett, a nemezise egy valódi halott...a Túlvilág egy kísértete. Semmilyen más módon nem lehetne rejtett előlük. Semmilyen más módon nem okozhatna hallucinációt neki.*

Kössünk inkább egyezséget, te meg én...mondd hát, mit kívánsz?!...

*Az utolsó fegyvere a nyelve...bár az Aeonok szolgái hírhedetten nehéz tárgyalópartnerek. És milyen bölcsen teszik, hogy azok...!
Mindazonáltal lehet...
...hogy nem képesek kihatni az Evilágra. Set leánya kétségek közt őrlődve vár választ.*
_________________

[Felice]

Egy pillanatra megmeremedsz, ahogy próbálod felmérni, mi ez a zaj egyáltalán. Tán a füled cseng, vagy tényleg hallasz valamit? Nem számít… erre már rég felkészültél. Lassan moccansz, s igyekszel minél hamarabb rejtekedbe vonulni. Ám ó jaj, eddig fel se tűnt, milyen tágas és szellős is ez a szoba! Ilyenkor bosszant csak igazán, hogy a függönyök átlátszóak…
Ám a sistergés hirtelen abbamarad, s újra csönd szállja meg a szobát, mintha csak elvágták volna. Majd halk, elfojtott kacaj… szinte visszhangzik a terem festett falai között. Vajon honnan jöhet? Fogalmad sincs… Igyekszel minél gyorsabban behátrálni az ajtó mellé.
Ám ekkor közvetlen közelről hallod a suttogást, szinte a fejedben szól, s hiába forgatod szemeid, nem látsz egy teremtett lelket sem. Ám a sziszegő-sistergő hang csak nem távozik, nem űzheted ki elmédből…

- Én vagyok a Nap, melytől rettegsz reggelente,
Én vagyok a Hold, mely üldöz éjjelente,
Visszaküldöm koszos lelked a Nyugat honába
Méressék meg szíved, majd hulljon a homályba!
_________________

[Freiherr von Rosen]

*Erre számított. Néhány kimért, kiszámított mozdulattal kikel az ágyból, felszökken és elrejtőzik a bejárathoz közeli egyik bútordarab mögé, tőrt rántva. Legyen akármilyen kétségbeesett is, a szenvedélye most felbátorítja, megerősíti.*

<Kezdődjék hát...>

*Nyelve villás kígyóként mászik elő a szájából, ahogy a sötétben is "körbekémlel" hangtalanul és láthatatlanul. Csendben várja áldozatát...vagy hóhérát.*

// Fátyol I

// Serpentis II
_________________

[Felice]

Elnyúlsz gyönyörű, oroszlánlábakon álló ágyadon, s némán bámulod a plafont. Annyira unalmas… bár még mindig jobb, mint a bárányokat számolni. Annyira bosszantó az egész helyzet… talán mást terveztél ma estére, talán más lenne tökéletes vadászatod megkoronázása… Ez elég lehangoló lehet, ráadásul az az aggasztó jelenlét… bizony „éltél” már meg szebb napokat is.
A csönd hallható, a sötétség tapintható. Bámulod a plafont, s a lassan tovavonuló árnyakat a szürke fehérségben… a tovavonuló árnyakat… az ablakon beszűrődő holdfény festette groteszk alakzatokat… vagyis… nincs is ablak! Hasít szinte elmédbe a felismerés.
S ekkor halk sustorgás zaja kúszik füledbe, mintha csak zizegne a nádas, vagy halk duruzsolás visszhangzana fejedben. Alig hallható sistergés, mely egyre csak erősödik…

_________________

[Freiherr von Rosen]

*Bólint egyet lassan, lesüti a szemeit, mint aki már így is túl sokat kérdezett, elfogadja a férfi döntését, akinek az öröklétet köszönheti. Sőt, közelebb húzza, végigsimít rajta, átöleli és szenvedélyesen viszonozza a csókot. Először életükben-halálukban...
Set követője még holtában is szenvedélyes. Különösen, ha ily' veszélyekbe sodródik mint ők. A vér pezsegve mozgásba lendül hát Theris-Neferben, ösztönösen, halvány, csalóka mementóját adva annak...
...hogy milyen volt élni.*

-/Egy/ A Viharok Ura őrizzen...Senofer. Siess...várlak...

*Suttogja neki épp csak miután az ajkak elváltak, majd csillogó szemekkel hátralép és nézi a távozó férfit...magára maradt hát. De végre minden kétségnek vége, az a nő tényleg a múlté. A jövő ő...Theris-Nefer...
Magányosan fekszik az ágyára, s egyre bágyadtabb, ahogy közeleg a hajnal...még csak át sem öltözik, a tőrét sem csatolja le. Így várja az ő Senoferjét, egészen amíg bírja...*
_________________

[Felice]

- Nem, sajnos nem tudom… bár azt se hiszem, hogy ő képes lenne erre. – int nemlegesen fejével, s látszólag megkönnyebbült, hogy ilyen könnyeden fogadtad a történteket – Ezért megyek most el. Ám ne aggódj, kedves Nefer, kiderítem, mi történik itt… nem hagyom, hogy az őrületbe kergessenek…
Keze arcodra siklik, s végigsimít bársonyos bőrödön, miközben átkarolja derekadat. Halvány mosoly csillan szemében s közelebb hajol édes ajkaidhoz. „Minden rendben lesz...” suttogja, majd ha nem húzódsz el, először egy „aligcsókot” lop, mint aki csak ízlelgetné bőröd puhaságát, majd hosszasan ajkaidra tapad, mint aki attól fél, örökre elveszíthet. Érintése nyomán kellemesen csiklandó érzés fut végig gerinceden, s árad szét tagjaidban, ahogy végigsimít hátadon, ám a pillanat olyan gyorsan szerte is foszlik, ahogy jött.
- Igyekeznem kell, ha még meg akarok tudni valamit, mielőtt utolér a hajnal… - suttogja, miközben hüvelykujja játszi könnyedséggel simít végig istenszobrokat megszégyenítő arcodon – Szeth legyen veled, Nefer-Nefer-Nefer, sietek, ahogy csak tudok…
Miután kiment, olyan csöndes marad a szoba… hiába a pazar, megszokott bútorok, s a néma Szeth szobor társasága, mégis olyan üresnek érzed. Még egy macskád sincs, akihez magányodban szólhatnál. Vajon mindig ilyen üres volt minden? Valóban ennyire üres az élet?
_________________