Amon - Ra könnyei

[Freiherr von Rosen]

*Szomorúan felsóhajt, ő ártatlan, ő nem akart rosszat neki, ő csak tudni szeretné, mi folyik itt, elvégre ma este megint...
...azért magában elsomolyodik. Siker.*

-/Egy/ Így...hát megtagadta Setet és megtagadta vele a szerelmét is. Ne aggaszd hát magad e nyomorult lélek miatt.
De drága Senofer, megint éreztem azt a jelenlétet, megint hallottam azt a kacajt, mint északi otthonunkban. Ezek szerint...ő ölte meg a Halottas Ház őrét? Egy testvérünket Setben?! Ez megbocsáthatatlan káromlás...
...Avagy...van itt még más valaki is? Tudsz még valamit, amit én nem, kedves Atyám? Túl sok a véletlen...
_________________

[Felice]

És igen, ez volt a végszó… hát valóban játszani akarsz? Egy marionett bábut szeretnél, mely úgy táncol, ahogy kedved tartja? Hát megkaptad… Édesen búgó hangod, ártatlan, bánatos tekinteted, megbocsátást ígérő-sejtető mozdulataid csapdába csalták Szennofert. Ő pedig gondterhelten hajtja le fejét, akár a bűnös, ki a vesztőhelyen várja a halált.
- Nefer-Nefer-Nefer, hát mondd, miért csinálod ezt velem? – csendül keserűen hangja, miközben továbbra se fordul feléd. Háttal áll neked, s tenyerével a falat támasztja, mint akinek vállait egy egész nép terhe nyomja. - De elmondom neked, amit feltétlenül tudni szeretnél, még akkor is, ha ezzel bajt hozok fejünkre. Mert az asszonyi természet kíváncsi, és éppoly kielégíthetetlen, akár a sivatag örökösen éhező hiénái.
Felegyenesedik, s először csak fejével, majd teljesen feléd fordul. Int, hogy lépj közelebb hozzá, majd amennyiben így is jársz el kezeit válladra teszi. Tekintete most átható, nyoma sincs annak a tehetetlenségnek és bánatnak, mely pár pillanattal ezelőtt még benne honolt.
- A kezedbe teszem sorsomat, ítélkezhetsz felettem, ám ne feledd, ezt mások is ugyanúgy megtehetik veled. Nem te vagy az első… valaha régen szerettem egy lányt, ifjú koromban, mikor még semmit se tudtam Szeth igaz hatalmáról. Gyermekként megfogadtuk egymásnak, hogy mindig a másik mellett állunk jóban-rosszban, míg a fényes napkorong keletről nyugatra jár, s az örök sötétség el nem borítja Kemetnek földjét. Ám szent hivatásom közbeszólt, s hamarabb távoztam az élők sorából, mint hogy azt valaha sejthettem. S mikor magammal akartam vinni őt is az öröklétbe, meggyűlölt, s magamra hagyott… nem tudom, mit keres most itt, vagy mit akar. De régen volt már, hogy szerettem őt, s van, aki még nála is kedvesebb szívemnek… ám tudom, Meritre elvakult, s ezért jobb, ha a körmére nézek, még mielőtt valami nagy butaságot csinálna… értesz már engem, kedves Nefer?

_________________

[Freiherr von Rosen]

*Ő sem szól semmit, egy kósza 'köszönöm'-öt leszámítva. Ez azért kijár. És bár jogos volt természetesen, azért ő sem élvezi, hogy Atyja orra alá dörgölheti a figyelmetlenségét. Ami talán csak az...
Ta-Miut abszolút nem hiányolja, most a fekete halandó lenne az utolsó, akit hajbókolva az útjában kíván látni. Viszont Senofert nem engedi csak úgy távozni.*

-/Egy/ Senofer...épp eleget halogattad. Mondd el kérlek, mi történik itt. Többet tudsz, mint én...én pedig...nem akarom, hogy fájjanak szavaim, de annyi mindenen mentem, mentünk keresztül te meg én...légy őszinte most. Kérlek...

*Hangja most halk, szinte suttogó, de az ellenszenvnek nyoma sincs. Kérlelő, csábító, mint mikor a kígyó tekeredik fel az ember karján, hogy a fülébe suttogja mézes-mázos szavait. A szomorú, már-már bűnbánó tekintet csak rájátszik erre...*
_________________

[Felice]

Igen… a nő sokszor a legkegyetlenebb fegyver, mellyel egy férfiban sebet lehet ejteni. Látod Atyád elkínzott tekintetét, hogy most nagyon vívódik valamiért… ám megkeményíted szívedet, és továbbra is ellenállsz. Beledöföd képzeletbeli tőrödet Szennofer szívébe, hiszen hatalmadban áll, megteheted, és miért is ne tennéd? Igen, talán most nőttél fel igazán, túlléptél Atyádon… aki gyengébb, mint te, hááhááhh… persze neked köszönhetően… Hátrébb lépsz, és ő nem is követ, nem kap utánad. Csak szótlanul csóválja fejét, s benyeli sértett haragod.
Hazaúton sokáig szótlanul ül, nem néz rád, a földet bámulja lábai előtt. Csupán egyetlen egyszer csendül fel mély baritonja… elismeri, hogy jól vadásztál, megértél arra, hogy egyedül is képes legyél fenntartani magad… majd újra halotti csöndbe burkolózik. Hazaérve a ház teljesen kihalt, nincs rajtatok kívül itt senki, még Ta-Miu se várakozik rád ágyad lábánál. Mintha elengedted volna ma estére…
- Maradj itthon, kérlek, amint elmentem, zárj magadra ajtót, ablakot… ma este nem jövök haza. Remélem, holnapra okosabb leszek… - szól Atyád, majd megindul kifelé, ám még mielőtt távozna, visszanéz az ajtóból – Ha valamivel megbántottalak, őszintén sajnálom…

_________________

[Freiherr von Rosen]

<Hát persze...>

*Dacos. Mérges. Elégedetlen. Senofer végezhetett volna a nemezisükkel...nem tette meg. Megigézetten állt egyhelyben. Az ő Theris-Neferje nem viszonozza ezúttal az ölelést, hátrébb lép egy lépést.*

-/Egy/ Elszalasztottad az ellenségünket, Atyám...kedvesem...menjünk hát. Nincs miért itt maradnunk.

*Követi, bárhova is.*
_________________

[Felice]

- Igen, mindent tudok… - bólint Szennofer, majd közelebb lép hozzád, hogy átkarolhasson.
Persze ellenállhatsz, tiltakozhatsz, erőszakot nem fog alkalmazni veled szemben… Hangjából most már érződik, mennyire bántja az egész helyzet, ám mégse mond semmit… még mindig nem… Pedig annyi mindent elmesélne neked, végre egyszer, eddigi hosszú nemléte során először öntené ki a lelkét valakinek… ám ennek nem most van itt az ideje.
- Könyörgöm, kérlek, ne kezd most ezt… - ölel szorosan magához, akár egy kivert kiscicát, suttog füledbe, ha engeded – Nem akarom, hogy még nagyobb baj legyen. Nem tudom, mit keres Meritre a városban… reméljük csak véletlen… ne félj, mindennek utánajárok majd. De… - akad el hangja egy pillanatra, majd továbbra is átkarolva tekinteted keresi – … ha nem tudhatlak biztonságban, minden csak nehezebb lesz… légy nagy kislány, ne légy buta… már igazán tudhatnád, hogy csak téged szeretlek…

_________________

[Freiherr von Rosen]

*Az élőholt szív képtelen ugyan érzelmesen feldobbanni, a féltékenység azonban eluralkodik Therisen...soha még csak meg sem fordult a fejében, hogy Senofer valaha is így viseltetne egy...másik nő iránt. Ez a közöny, ez a lerázni akarás pedig csak olaj a tűzre. Megrázza a fejét.*

-/Egy/ Nem. A vadászatnak vége. Sikerrel jártam, de visszatért ugyanaz a túlvilági érzés, ugyanaz a túlvilági tekintet, ugyanaz a túlvilági hang. Egy nő ölte meg Haemhetet, Senofer. És egy nő üldöz engem is. Hát így bízol bennem, kedves Atyám? Ki volt ő?... Mondd el...kérlek.

*Búgja, lehetőleg minél kevesebb gúnnyal a hangjában. Senofer egyértelműen le volt nyűgözve.*
_________________

[Felice]

Atyád először még értetlenül mered rád, hiszen ilyet még sose csináltál. Ám mikor felteszed a "nagy" kérdést, látszik, világ gyúl elméjében. Zakatoló, fájdalmas sóhaj hagyja el ajkait, majd lemondóan rázza meg fejét.
- Ejj, Nefer-Nefer-Nefer, ne légy bolond... - hallod mégis nyugodt, okító hangját - Csupán egy árnyék a múltamból... nem szívesen emlékszem rá. Ám te ne foglalkozz vele, ez az én bajom... Induljunk hát.
Válasza így továbbra is semmitmondó, nincs benne cseppnyi megbánás se, vagy legalább egy szemernyi bocsánatkérés. Bár hát... miért is kérne bocsánatot? Felnőtt ember, s bizony nemhogy házasok, de még csak szeretők se vagytok... no de talán akkor is bosszantó... talán többet vártál tőle, többet várhattál... mert szeret... téged szeret.... vagy talán mégse?
_________________

[Freiherr von Rosen]

*A felé nyújtott tétova kezet félresöpri, tekintete szikrázik, de még mindig rezzenéstelen és határozott. Szinte sziszegi.*

-/Egy/ Ne olyan gyorsan, egyetlen, zseniális Senoferem...ki volt az a nő? Nem ember volt. Miért nem ölted meg?

<...>
_________________

[Felice]

Épp döbbenten meredsz a szemeid előtt lezajló eseményekre, mikor a lány végképp eltűnik látókörödből. Atyád egy pillanatig még zavartan bámul utána, majd homlokát kezdi ráncolni... Elképesztő az a gazdag érzelmi változás, mely vonásaiban véghez megy, ilyesmit még sosem láttál a mindig naprakész, átgondolt Szennofertől. Főleg nem pár pillanat alatt... Végül csak dühödten rúg egy nagyobb darab kavicsba, mire az éles hangon koccanva a szemközti ház falán pattan arrébb.
- Ennél szebb már nem is lehetett volna... - jön a szintén cinikus válasz, ám mégse bántó, inkább ideges, talán dühös is...
Tétován kezed után nyúl, persze csak ha nem rántod el, vagy nem ellenkezel. Nem látszik arcán semmiféle bűntudatra utaló rezzenés, bár lehet, csak nem tudja, láttál mindent...
- Haza kell menjünk mihamarabb, kedves Nefer...
_________________

[Freiherr von Rosen]

*Szemei kidüllednek, amint meglátja Senofert azzal a...nővel, olyannyira nem hiszi el, hogy vissza is változtatja őket az eredetire. Csak áll letaglózva és féltékenységtől elöntve, épp elég időt adva az idegennek, hogy meglépjen...egy csók után!
Végül odalép Senoferhez, már nem fut sehová...szemei dühösek, a férfi egy mozdulattal megölhette volna az idegent...ha akarja.*

-/Egy/ Megmondtam. Szép esténk van.

*Hangja cinizmustól csöpög, de magabiztos, akárcsak az arca. Már sikerült nyugalmat erőltetnie magára.*
_________________

[Felice]

Ugyan már halott vagy rég, rémült kis szíved mégis szinte a torkodban dobog, ahogy tekinteted találkozik az apró cerkófmajoméval. Felpattansz, s mint akit üldöznek, lódulsz meg előre, bármerre, csak el innen. Valóban volt ott valaki, tényleg hallottad? Az az átkozott nevetés... nem, nem őrülhettél meg! Érzed tekintetét a hátadban, mindig mögötted van, szinte már lerázhatatlan. Lábad talán meg is bicsaklik egy pillanatra, bár mit neked fájdalom? Futsz tovább... Ám ahogy az egyik sarkon befordulsz, ismerős alakot pillantasz meg. Atyád áll pár saroknyira előtted, ám nem vett még észre téged. Egy számodra ismeretlen nő áll vele szemben, aki tagadhatatlanul gyönyörű... és igen.... még nálad is szebb. Ívelt szemöldöke, csillogó fekete fürtjei, mandulavágású kék szemei... egyszerűen maga a tökély. Ujjai Szenoferére kulcsolódnak, miközben apró, puha ajkai szólásra nyílnak tán, bár ki tudja... annyira közel vannak a szeretett férfiéhez! Ám még mielőtt bármit is tehetnél, egy apró, pajkos mosoly fut át az ismeretlen arcán, ajkai Atyádét érintik, majd ujjai kicsusszannak az erőtlen szorításból, s könnyű léptekkel szalad tova, be a kanyargós utcák, s a fehér falú házak kusza rengetegébe...
_________________

[Freiherr von Rosen]

*Ellentétben a "gazdájával". Hát soha nem múlik már el ez a rémálom?! Theris-Nefer kezd összeomlani, ki lehet oly' merész hogy a bolondját járassa vele? VELE?! Az éjszaka királynőjével?!
Felpattan. Teljes sebességgel, ahogy bír, Maetkát elkerülve kilő előre mint a vadra vetemedő gepárd, ki ebből a csapdából és olcsó játékból. Csak lohol előre a sötét utcán, ktésgébeesetten fürkészve Atyja után - együtt már biztosan felderíthetnék, micsoda is ez...*

<...Nem tudom, kedves Nefer… erre nem tudok neked választ adni… Valami, ami erősebb nálunk…>

*Ugranak emlékeibe Atyja szavai, majd beleborzong ismét a felismerésbe. Erősebb nálUNK? *

<Lehetetlen...nem, Senofer csak szeret mindig a legrosszabbra felkészülni...>

*Nyugtatja meg magát, ilyenkorra már tisztes távolba érhetett. Van egy nagy előnye a valódi gepárdokkal szemben...
...ő sosem fárad ki.*
_________________

[Felice]

Csüggedten rogysz a porba, akár a reményvesztett utazó, ki eltévedt a homokviharban. Vársz, várod a megváltást, vagy a sors fintorát… nem érted mi lehet ez, ki űz ily csúf tréfát, ki játszik veled. Ám a legnagyobb kérdés talán, hogy miért…
Maetka persze szokásos unott ábrázatával közeledik feléd, majd még menet közben ásít is egyet, kivillantva apró kis tűhegyes fogait, majd leül veled szemben. Talán most, hogy megunta a céltalan barangolást, még mindig várja a datolyáját… Annyira nyugodt, mintha csak minden rendben lenne.
_________________

[Freiherr von Rosen]

*Letérdel, bevárja a közeledő lényt és alaposan megvizsgálja...lehet hogy csali. De az is lehet hogy lesz nála valami, aminek jelentősége van. Mindeközben élénken figyel, bár ha hátba akarták volna támadni, már sikerült volna.*

<Senofer...hol késel már...vagy ez is csak egy próbatétel...?>
_________________