~ Előtörténetek - WoD ~

[Wharadak]

Amaro Black

//Elvileg Feoras első változásos kalandjába lesz...//

Részlet egy rendőrségi jegyzőkönyvből:

"- Szóval, biztosúr, - csendül fel egy szokatlanul nyugodt, fiatal hang a kihallgató teremben - azt szeretné tudni, hogy miért veszem el azt, ami nem az enyém?
Egy kényszeredett vigyor ráncolja össze az amúgy is torz arcot, majd lassú, komótos mozdulatok után egy doboz cigaretta kerül elő.
- Nem zavar, ha rágyújtok? - kérdi a jókora alak, ki most meggörnyedve kuporog az asztal ezen oldalán. Nem gondolá róla az ember, hogy csupán tizenöt éves: az utcán töltött évek rányomják bélyegüket az ilyen fiatal lelkekre. Mindezek ellenére ez egy igencsak pofátlan kérdés egy mindössze tizenöt éves gyerek szájából, figyelembe véve azt a tényt, hogy éppen egy nyomozó ül vele szemben két morcona rendőr társaságában, ráadásul a kettejük között lévő faasztalon egy apró magnetofon minden szavukat rögzíti.
- Hmm. Szóval zavarja? Nem baj.
Szinte azonnal gyufa sercen, és az apró láng nyomán egy pillanatra fénybe borul az aprócska szoba szinte minden sötét zuga, felfedve a csúf, sebhelyes suhanc arcot, mely a vaskos ujjakhoz tartoznak. Hamu parázslik fel baljóslatúan, majd útjára indulnak az első füstpamacsok. A gyufa egy utolsót lobbanva kialszik. A széles mellkas lassan megemelkedik, ahogy nikotinnal terhes levegő áramlik a fiatal tüdőbe, majd mikor ismét lesüllyed, hogy elhagyja a testet a kékes-szürke köd, szándékoltan a vele szemben ülő felé eregeti a füstöt. Kíváncsi, hogy vajon meddig mehet el, meddig húzhatja a beszélgető partnerei idegeit. Ő ugyan nem sieti el a dolgot. Miért is tenné? Tudja, hogy most nem bánthatják, nincs konkrét bizonyíték ellene. Megölni nem fogják egy ilyen csipp-csupp ügyért, verést meg már máskor is kapott... Ez oly megnyugvással tölti el, hogy engedélyez magának egy kis pöfékelést. Egy-két hosszabb, csendesebb slukk után az acélszín szempár ismét a vele szemben ülő, őszesedő alakra villan.
- Hol is tartottam? Hmm. Na mindegy. Elkezdem valahol... - mondja olyan lekezelő stílusban, amilyenre csak képes.
- Szóval, valamikor 19xx őszén születtem, itt Seattle-ben. A pontos dátumot nem tudom, ezért választottam magamnak egyet: október 13-át. Hogy miért éppen ezt? Tudtommal pont péntek tizeharmadika volt, így szerintem stílusos lett volna, ha épp ekkor pottyanok erre a szemét világra. Anyámnak nem kellettem, vagy tán belehalt a szülésbe...? Nem tudom, de nem is érdekel. Nem vagyok egy kapcsolat épitgető típus... - mondja, s közben ismét jókorát szív a cigarettából, majd a hamut maga mellé veri a földre. Újabb füstfelhő indul útjára a nyomozó köré, álnok módón köhögésre ingerelve annak szervezetét.
- Hopp, bocsánat... - cseppet sem bocsánatért esedező mosoly villan - Apámat szintén nem ismerem, de böszme nagy egy ember lehetett, ha én is ekkora termetet örököltem tőle... De kábé ekkora barom is lehet, mert azóta sem hallottam felőle. Így vagy úgy, a lényeg: állami gondozásba kerültem, ott kaptam a mostani, Amaro Black nevet is. Nem kell ecsetelnem, ez maga volt a fertő. Higiénia? Gondozás? Szeretet? Ezek ismeretlen fogalmak voltak. Már akkor is kiemelkedtem a többiek közül, ha mással nem, hát erővel. Az mindig volt. Csak magamra számíthattam, így hát nem vehettem lazára. Már ötévesen banda tag voltam. Igaz, nem volt túlságosan nagy banda, számszerint hárman voltunk. Grabec, Selc meg én. Így, útólag megmondom, - újabb slukk a nikotincsutkából - hogy nem vagyok túl büszke erre a korszakomra. Ahonnét lehetett, lógtunk, rossz fát tettünk a tűzre. De egy előnye volt: kilenc éves voltam, amikor leléceltünk arról a lepratelepről.
Egy pillanatnyi hatásszünetet tart, majd folytatja a történetet.
- Igen, tudom, nem volt túl bölcs döntés, hogy otthagytam az állami gondozás biztonságot nyújtó karjait, - mondja maró gúnytól csöpögő hanggal - de ez kilenéves fejjel nem zavart különösebben. Az utcát jártuk, megkerestük a magunknak valót. Nem volt könnyű élet, de mi szerettük...
Kicsit elmélázik, két újabb slukk erejéig csend.
- Tizenegy voltam, amikor ismét elkaptak. Addigra elkövettem pár bűncselekményt: loptam, hazudtam, vandálkodtam. De ezt mind tudják, hisz ez rajta van a kartonomon. -mutat az asztalon heverő aktakupacra - Tizenegy rendbeli lopás, megvesztegetés, közüzemi járművek rongálása... - egy becsmérlő fujtatás - Igen, tudok róluk. Azért mondtam el mindezt, hogy lássák, nincs mit rejtegetnem. Mostanra már tiszta vagyok. - mondja önelégült arccal a két métert meghaladó magasságú kihallgatott.
- Addigra a banda kicsit megnőtt, így tiz-tizenkét főt számlált. Mivel az én szavam számított leginkább a csapatban, főleg én diktáltam. Afféle vezér voltam, aminek meg is ittam a levét. Node, addig is igyekeztunk profin csinálni mindent, nem bíztuk el magunkat. Tudtuk, hogy hol vannak a korlátaink. Talán pont ez is lett a vesztünk. - elkomorul a nagydarab rémalak tekintete. Egy kicsit hallgat ismét, közben kivégzi a cigaretta utolsó pár milimétereit. Hosszan oltja el az asztalfelületen, jókora részre szétkenve a kormos-mocskos csikket, majd a földre dobja a maradékot.
- Felfigyelt ránk egy nagyobb hal, ahogy ez lenni szokott. Mire észbekaptunk, olyan ultimátumot kaptunk, aminek nem mondhattunk nemet. Az életünk volt a tét és ezek mégis nagymenők voltak. Puskával. Fegyverrel. Szükségük volt pár csicskásra, no meg pár fiatalkorúra, akik elviszik helyettük a balhét. Ennek köszönhetően kerültem ismét állami gondozásba, kivételesen egy olyan ügyért, amit nem követtem el. A fiatalkorúak böröne várt rám, és pár kellemetlen év. Tavalyelött 'szabadultam'.
Egy kicsit fészkelődik, mire recseg-ropog alatta a szék.
- Átgondoltam az egész eddigi életemet. Túl sok szar kavargott már eddig is benne. Úgy gondoltam, hogy most kipróbálom, milyen az önök által preferált út. Egy éve vagyok a Brettfort családnál, eddig nem volt rám panasz. A szülők elviselhetőek. Iskolába járok, behoztam a lemaradásom, cserébe engedték, hogy rögbizzek. Idén megyek középiskolába.
Hagyja, hogy kicsit megemésszék az imént mondottakat. Addig szórakozottan belefúj a kicsiny szobában összegyűlt füstbe, felkavarva annak homogenitását.
- Az ügyről pedig: két napja találkoztam véletlenül egy régi bandataggal, Csicsesszel. Azt mondta, hogy most végre elégtételt vehetünk az elnyomóinkon... Elmondott pár részletet, beszélt valami nagy dohányról. De nem tudott rávenni, hogy beszálljak. Azok az idők véget értek... Különben is, az említett időpontban épp suliban voltam. Matematika órán. Dolgozatot is írtam.
- Hogy mi? Hogy nem hiszi el? Az a maga baja... Apropó, mi történt az ügyben? Hogy nem mondhatja el? Kár. Nos, ha nincs más dolog, akkor én mennék is. Vár rám a lecke, mint tudják... - bevillant egy pofátlan vigyort, majd kezdene felállni. A két őr mozdulna, de a nyomozó megálljt parancsol nekik, ami a nagydarab fickónak kifejezetten tetszik. Távozóban még visszaszól pár szót.
- Szóval, maga szerint sem lenne jogom, hogy elvegyem azt, ami jár? - kérdi pimaszul a kölyök.
- De nincs szerencséjük. Ó, nem. - mondja olyan magabiztossággal, ami nem az ilyenkorú fiatalok sajátja.
- Amint hallották, _megdönthetetlen_ alibim van..."

Seattle, 200x.
_________________
"Mert most tükör által homályosan látunk,
akkor pedig színről-színre,
most rész szerint van bennem az ismeret,
akkor pedig úgy ismerek majd,
a mint én is megismertettem."
(I. Korinthus 13:12)

[Syrocco]

Rocco Simure, a Pribék

A Megszállottság
-Egy viszkit –mondta Rocco, mikor helyet foglalt a pultnál. A mellette ülő fiatalember épp az aznap történtekről számolt be a csaposnak.
-… és akkor beléptem a szobába, erre mit látok? Az asszony meg a kertész ott hemperegnek a kanapén. Ember, ez volt életem legszörnyűbb napja.
-Ugyan már –mondta lefitymálóan Rocco.
-Mi? Ezzel mégis mit akart mondani? Talán magának volt már ennél pocsékabb napja? Hát, nem hinném.
-De, bizony hogy volt… -Rocco belekortyolt az italba, majd fölsóhajtott. –Képzeld el, hogy zsaru vagy, és egyik nap előléptetnek, de te elutasítod.
-Ugyan már miért tennék ilyet?
-Pedig én ezt tettem. Nem akartam egész álló nap aktákat és jelentéseket olvasni, vagy az irodában rothadni, míg a többiek odakint, az utcán dolgoznak.
- Hiba volt visszautasítani egy ilyen ajánlatot.
-Az, oltári nagy hiba –ismét beleivott a viszkibe –Másnap, engem meg a társamat, John-t kihívtak egy rabláshoz, egy kisbolthoz. Mire odaértünk, már csak hullákat találtunk. Ott hevert a tulaj, az alkalmazottak, és néhány vevő. Megcsonkítva, szétmarcangolva… mind halott volt. –a férfi fölszisszent, Rocco folytatta. –John ment be elsőnek, én pár lépéssel lemaradtam mögötte. Egyszer csak a társam eltűnt az egyik polc mögött, kezdett gyanús lenni a dolog. Utána eredtem, de… akkor már ő is halott volt. A gyilkos még a helyszínen volt, és végzett vele is.
-És, elkapta?
-Nem –Rocco nyelt egyet –Leadtam rá egy sorozatot, de a pasas mintha meg se érezte volna. Nekem esett, de szerencsére épp akkor érkezett meg másik három rendőrautó a bolthoz. A tag föllökött és elrohant.
-Ez tényleg tragikusabb, mint az én esetem.
-Mondtam én egy szóval is, hogy befejeztem? –a férfi meghúzta magát –Nos, a halottkém jelentése szerint John-t egy éles tárggyal szúrták le, ami elég különös, mert a helyszínen nem találtak semmilyen kést, vagy egyéb éles eszközt, és a gyilkos kezében sem láttam fegyvert. Aznap este, miután megírtam a jelentést, fáradtan és igen csak gyászos hangulatban mentem haza. Már alig vártam, hogy végre átöleljem a feleségem.
Rocco elérzékenyült, a hangja elcsuklott.
-És aztán? –kérdezte a férfi.
-Odaléptem az ajtóhoz, ami be volt zárva. Furcsálltam, mert az előtt a feleségem soha nem zárta be. Elővettem a pisztolyom, betörtem az ablaküveget és belülről kinyitottam a zárat. Odabent teljesen sötét volt, egyetlen lámpa, vagy villany nem volt felkapcsolva, kivéve a nappalit. Ekkor már biztos voltam abban, hogy betörtek a lakásba. Azt hittem, mindenre föl vagyok készülve, de tévedtem. A látvány, ami a szobában fogadott minden addigi borzalmat fölülmúlt. A nejemet ott láttam együtt a férfival, aki nem sokkal az előtt végzett a társammal. De… valahogy más volt… nem emberi.
-Ezt még is, hogy érti?
-Egy szörnyeteg állt velem szemben, szó szerint. A feleségem meg nem tudott szabadulni a rém erős szorításából. Nem tudtam, mit tegyek, megzavarodtam. Elrohanjak, vagy inkább szembeszálljak vele? A tétlenségem végül Karen halálát okozta –Ricco lesütötte tekintetét –A szörnyeteg egy mozdulattal a falhoz vágta, én még mindig ott álltam mozdulatlan, a rém, pedig elrohant, ismét…
-Hát… tudja, egy pillanatra majdnem bedőltem –nevetett fel a férfi –Huh ember, regényeket kéne írnod, egy ilyen történet tuti Best-celler lenne. Talán még meg is filmesítenék –mondta, majd sietve távozott a bárból. Rocco szánakozva nézett a távozó alak után. Miután megitta az utolsó korty viszkit is, arcán gúnyos vigyor jelent meg.
-Mily áldásos a tudatlanság.
-Ugyan már –mondta a csapos –Ha minden egyes ember, akinek elmeséled ezt a story-t, elkezdene hinni a természetfelettiben, akkor már egy egész hordányi vadász lenne a városban.
-Mondasz valamit. Nehogy már ilyen könnyű legyen dolgunk…

A leszámolás napja
-Muszáj azt az átkozott füstöt folyton a pofámba fújni?!
-Kérlek –mondta Rocco majd vonakodva ugyan, de eldobta a csikket.
-Köszönöm –mondta Conrad, gúnyosan –Ha már úgy is együtt kell dolgoznunk, akkor megtennéd, hogy addig nem gyújtasz rá?
Rocco nem felelt csak némán bólintott, közben kabátja alól elővett egy régi típusú revolvert és elkezdte megtölteni ezüst töltényekkel.
-Szép darab –mondta Conrad.
-Az apósomtól kaptam, limitált széria, alig egy tucat készült belőle.
-Nem is tudtam, hogy még tartod a kapcsolatot a rokonaiddal.
-Hát… Karen halála óta nem igazán. De az apja maga is vadász volt, nem sokkal Kar halála után fölkerestem, egészen addig titokban tartotta előttem a múltját. Ő volt az, aki fölkészített az első vadászatomra.
Rocco benyúlt a gallérja alá és egy kékes fényben csillogó medaliont húzott elő.
-Ezt is ő adta.
-Egy relikvia?
-Igen, állítólag elijeszti a gonosz erőket.
-Az lehet, de én nem bízom a véletlenre –Conrad kibiztosította a kezében lévő, lefűrészelt végű, puskát.
Ekkor a távolban egy fekete férfi alakja tűnt fel, aki lélekszakadva rohant.
-Itt van, a csali.
-Jó, akkor rúgjunk szét pár garou segget –mondta, majd helyére kattintotta a revolver forgótárát. A férfi egyre közelebb ért, mögötte már kezdtek kirajzolódni az őt követő farkasok körvonalai. Miután a „csalétek” elfutott Rocco és Conrad előtt, mindketten tüzelni kezdtek. Puskaropogás, pisztolylövések és halálsikolyok törték meg az éj csendjét, aztán hosszú néma csönd következett…
Rocco kiürített a tárat, az elhasznált töltényhüvelyek halk csilingelő hanggal estek a földre.
-Vége van? –kérdezte zihálva Boby, aki az imént elcsalta a vérfarkasokat.
-Ennyi volt –mondta Conrad –Hozd a lángszórót –fejével egy, a közelben parkoló, kisbusz irányába biccentett –eltakarítjuk a hullákat.
-Várj! –intett Rocco.
-Mi van? Minddel végeztünk, nincs több.
-Ő nincs köztük.
-Kicsoda? –nézett kérdőn Boby a többiekre.
-A felesége gyilkosa –suttogta halkan Conrad.
-Ő, még itt van.
Boby föl s alá járkált.
-Fiúk, ezt nem mondjátok komolyan?
-Lazíts már Boby fiú –nyugtatta Conrad.
-Lazítsak?! Ember, a filmekben is mindig a fekát nyírják ki elsőnek.
-Ssss –csitította őket Rocco.
-Baszki, itt fogunk megdögleni mind…
Ekkor szinte a semmiből egy majd 4 méter magas szörnyeteg bukkant elő. Egyetlen csapással ízekre tépte Boby-t, majd Conrad-ra támadt. Rocco próbálta megőrizni a hidegvérét, míg a rém Conrad-dal volt elfoglalva, addig újratöltötte a revolvert. Persze egyetlen egy ember sem lenne képes egyedül fölvenni a versenyt egy garouval. Conrad hamar a földre került, eszméletlenül hevert a szörny lábai előtt. A rém úgy döntött, még nem öli meg, előtte végez azzal az emberrel, aki immáron két éve üldözi. Rocco-nak nem volt elég ideje, hogy megtöltse a fegyvert, így hát eldobta és egy ezüst tőrt rántott elő. A vérfarkas lassú, kimért léptekkel közeledett felé, de mikor már csak alig 3-4 méterre volt tőle gyorsított a tempón, és a következő pillanatban máris a húsába tépett, erre ő a hátába döfte a kést. Egy darabig kiegyenlített volt a küzdelem, legalább is annak látszott, de aztán fordult a kocka… A szörny megragadta a vállánál foga és a magasba emelte, puszta kézzel akarta összeroppantani. Rocco farkasszemet nézett vele, lelkiekben már készült a halálra, jól tudta, nincs esélye a farkassal szemben. De, ekkor mondhatni csoda történt, a termetes garou fölnyüszített és a földre rogyott, Rocco-t pedig eleresztette.
A háttérben Conrad alakja tűnt fel, kezében a még füstölgő puska markolatát szorongatta.
A vérfarkas hosszú haláltusát követően lehunyta szemeit és kilehelte a lelkét.
-Huh, ez nem volt gyenge –mondta Conrad.
-Na ja –mondta Rocco, majd elővett egy szál cigarettát és rágyújtott.
-Hé, vérzik a homlokod.
-Ugyan már, mit számít az. Vége van, Ő halott, és most csak ez a fontos.
-És, ez után mit fogsz tenni? Folytatod a vadászatot, vagy inkább fölhagysz vele.
-Még nem tudom. Az már a jövő zenéje –mondta és ingujjával letörölte a homlokáról a vért…

_________________
Karakterek:



Éjben-Járó, Crinos, Lupus

[Malkáv]

Bla.................................................................................................................
_________________
This is not even my final form.
***

[Syrocco]

Atilla, Luna fekete rózsája

Gondtalan kölyök évek
-Hé haver, van még „csigád”?
-Persze –mondta Atilla, majd elővett egy papírlapot, kettétépte és átadta a mellette ülőnek. Amaz megfogta, összegyűrte, újra kisimította majd ismét összegyűrte, ezt addig ismételte, míg a papír fecni végül puhává és selymessé nem vált. Ezt követően kiterítette az asztalra, majd fogott egy csipetnyi, darált füvet és rászórta. Végül, szinte már művészi mozdulatokkal, besodorta majd rágyújtott.
-Ah, ember, ütős ez a cucc.
-Ej fiaim, hát semmit sem tanultatok? –szólalt meg a sámán, aki egész idáig a sarokban gubbasztott –Becsüljétek meg jobban e nemes növényt, s ne illessétek olyan szavakkal, mint fű, cucc, vagy anyag. Ezek nem méltóak hozzá. Hívjátok inkább a becsületes nevén, marihuána.
-Azta –kiáltott fel az egyik kinfolk –Látom a Szövő kicsiny szolgáit, az egyik itt mászik a kezemen.
-Na, látjátok –szólalt fel ismét a sámán –Ezzel be is bizonyítottuk, hogy az egyes tudatmódosító szerek, népiesebb nevükön a drogok, igen is befolyásolhatják a kapcsolatot az Umbrával. Például megkönnyíthetik az átnézést, vagy akár az átérést is.
Amint ezt végig mondta, föltápászkodott és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait.
-A mai órának ezennel vége, mehettek…

A kezdetek
Jól esik így visszagondolni a régi időkre, noha a gyermekkorom nem volt felhőtlen. Az apám igen fiatalon hunyt el, bár amilyen életet élt nem jósoltam volna neki többet 30-40 évnél, de mégsem a káros szenvedélyek ölték meg. Imádta az extrém sportokat, főleg az ejtőernyőzést. Hmm, én nem tudnék elképzelni szebb halált annál, mint hogy valaki a saját szenvedélyének hódolva hal meg. Szerencsétlen nekicsapódott egy sziklának. Nem sok emlékem van róla, de arra határozottan emlékszem, hogy mindig azt mondogatta:
„Ami történt, megtörtént, nem történhetett volna másképp.”
Ennek tükrében nem sokáig gyászoltam, hisz, az élet megy tovább.
Anyám kiskoromban minden Gaia –ról, és a Triászról mesélt lefekvés előtt, de gyermekfejjel nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget ezeknek a meséknek. Anyám már egészen kicsi koromtól kezdve arra tanított, hogy én különb vagyok a többieknél. Persze minden anya ezt mondja a saját gyermekéről, és én sem gondoltam magam különlegesnek. Az első átváltozást követően azonban megváltozott a véleményem, minden olyan tiszta és egyértelmű lett. Mint mikor helyére kerül az utolsó pazl darab is, és hirtelen összeáll a kép. Szerencsésnek mondhatom magam, hisz van, aki ezt a változást szörnyűségnek éli meg.
Anyám az ország egy távoli részébe küldött, hogy ott kitanulhassam a garou-lét minden fontos momentumát. A Bükk hegység egyik csúcsára kisebb fajta wellnes központot építettek. Az épület alatt maghúzódó kusza barlangrendszer szívében, pedig ott van a helyi kaern. Társaimmal együtt ebben a kaern fölötti épületben szállásoltak el bennünket. Nap közben itt dolgoztunk, mint felszolgáló, takarító, vagy masszőr. De délután és este a tulaj, egy kivénhedt hippi, aki mellesleg sámán is egyben, tanított minket. Suttogó szél, így hívták.
Több évnyi tanulás után elérkezett a próbatétel. A feladat egyszerű volt: juss el a kaern belsejébe. Persze könnyebb mondani, mint megtenni, a belső szentéjbe ugyanis csak egyetlen egy ajtón keresztül lehetett bejutni, ami azonban éjjel-nappal zárva volt és csak a tulajnak, no meg a kiváltságosoknak volt hozzá kulcsuk.
A hegyek lábánál azonban több barlang is nyílt, amiken keresztül elvileg el lehetett jutni ahhoz a barlangtóhoz, ami fölé a kaern –t építették. Minden beavatás előtt álló kölyöknek külön utat, jelöltek ki, ahol személyre szabott feladatokat kellet végrehajtania. Az egyik Ahroun –nak például különböző szellemlényekkel kellet megküzdenie, míg egy Theurge –nek inkább segítségül kellet hívnia az Umbra lényeit, hogy átjuthasson a barlangokon. Nekem, mint Ragabash –nak különféle fejtörőkkel és trükkös csapdákkal kellet szembe néznem.
Végül eljutottam a hegy belsejébe, ahol legnagyobb megdöbbenésemre szó szerint egy a víz fölött lebegő sziklán volt kialakítva a kaern. Ott aztán mindanyai kaptunk egy-egy kulcsot, így a továbbiakban már gond nélkül bejuthattunk a barlangtóhoz.
Miután itt befejeztem a „tanulmányaimat” visszatértem a fővárosba, de már nem kölyök voltam többé, hanem érett garou, aki bátran néz szembe akár a féreggel is.

A Fekete Hold szülötte
-Az meg kicsoda? –kérdezte Olga.
-Ő, egy régi ismerős –mondta Ede és mosolyra derült rég nem látott barátja láttán, aki épp akkor lépett be a kávézó ajtaján. –Ő Atilla… Luna fekete rózsája.
-Fekete rózsa?
Shidran, a fiatal Csillaglátó, fölriadt a meditációból, mikor Atilla szóba került.
-Igen, valóban így hívják –mondta –Szavai akár a selyembe csomagolt ezüst tőr, olyanok, mint, a rózsa, ami gyönyörű virág ugyan és illatos, de töviseinek érintése fájdalmas. A nevét is innen kapta, fekete rózsa.
-Igazi mókamester –mondta Ede –mellette nem lehet unatkozni.
-Érdekes, még soha sem hallottam róla –vonta meg a vállát Olga –Itt lakik a közelben?
-Igen, egy kis könyvesboltja van, de ritkán mozdul ki. Tulajdonképpen három dolog van, ami fölkeltheti az érdeklődését. A nők, a jó bor, és a pénz.
-Bár az anyagiak motiválják –szólalt fel ismét Shidran –de a szíve nemes, Gaia igaz, és hű harcosa...



Ezt a novellát Tzimisce figyelmébe ajánlom :roll:
_________________
Karakterek:



Éjben-Járó, Crinos, Lupus

[Feoras]

A World of Darkness világába szánt karaktereink előtörténeteit oszthatjuk meg itt a közönséggel