Amon - Ra könnyei

[Felice]

Ijedten lépsz el a magatehetetlen testtől, mintha csak megcsípett volna, vagy égetne, akár az izzó parázs. Az önfeledt kacagás bár már elhalkult, még mindig visszhangzik elmédben, érzed hátadon az idegen szúró pillantását, mintha csak hátba akarna döfni. Igen, bármerre fordulsz, lépkedsz ide-oda, mindig van egy olyan érzésed, hogy a hátad mögött van, s téged néz. Tekinteted rémülten kapkodod innen oda, pásztázod a sötét sikátorokat, a falakat, s a házak tetejét, ám semmi… Egyedül vagy, mint az ujjam. Csupán mikor újra lefelé téved pillantásod, látsz némi mozgást az egyik sarkon, ám csupán Maetkát látod feléd sietni… Lehet, csupán képzelődtél, hiszen bárhogyan is meresztgeted vámpírikus szemeid, egy teremtett lelket se látsz sehol. Bár ez nem jelent semmit, hiszen Atyád is állítólag a közelben van, mégse találod sehol…
_________________

[Freiherr von Rosen]

<Mmm...>

*Tökéletes. Kitűnően ment, Senofer biztosan büszke lesz rá. Már ha látta - kuncog fel. Lenyalja az ajkairól az ízletes vért, majd feltápászkodik a letámasztott test mellől.
És akkor...*

<...Set nevére!>

*Viharos gyorsasággal változik a kedve, megpördül és kiszökken a fal mellől a nyílt térre, hadd lássa az illetőt, még ha a háztetőn kuksol is. Így talán ha Senofer látja, rájöhet hogy baj van...azok a hüllőszemek tovább pásztáznak, élénken...*
_________________

[Felice]

Lépteid akár a messzi szavanna gepárdjaié, siklanak puhán áldozatod felé, miközben pupillád lassan megnyúlik, s a gyönyörű jáspis szemek rabul ejtik a kerek, fekete tekintetet, mely megigézve mered most már rád. Elképesztő… talán még mindig megdöbbent milyen hatással vagy a férfiakra… vagyis inkább Seth ajándéka jelen esetben… briliáns! Igazából hiába várnál válaszra, hisz képtelen egyetlen árva szót is kinyögni. Mikor ölelő karjaidba zárod, s fogadat húsába mélyeszted, akkor is csak bambán áll, s mikor elméjét elönti a mámor talán kegyetlen érzése, kapaszkodik csak beléd, támaszt keresve. Vér… vér áztatja ajkaid, meleg vér ömlik le torkodon, s úgy érzed magad, akár a sivatag vándora, ki hirtelenjében oázisra lelt. Elképesztő… halandó korodban sem élhettél volna át nagyobb gyönyört – atyád ölelését leszámítva -, nem tömhetted volna jobban meg hasad pazar étkekkel… a vér mindent felülmúl. Ez könnyen ment… gondolhatnád, miközben a falnak támasztod az ernyedt testet. Még él, és valószínűleg élni is fog, hacsak valami utcai koldus vagy rabló át nem metszi torkát. Ám ez már nem a te dolgod… Az viszont már annál is inkább, hogy valaki nevet rajtad… ugyanaz a hang, ugyanaz a játszi könnyedség, pajkos boldogság, akárcsak Thébában… a hasonlóság egyszerűen gyomorforgatóan bizarr… ez szinte lehetetlen…
_________________

[Freiherr von Rosen]

*Vigyorrá szélesedik a mosolya.*

-/Egy/ Azt azért talán mégsem szeretném...jóuram. De mondd...nem vagy fáradt? Álmos? Esetleg bágyadt...ezen a késői órán?

// Serpentis I

*Szemei immáron sárga hüllőszemek, az embertelen, függőleges íriszek hipnotikus imbolygással közelednek a megbabonázott férfi felé a rugalmas léptek nyomán. A választ szórakozottan megvárja...s közben továbbra is figyel, hogy nem jár-e bárki is erre...majd ha minden jól megy, egyszerűen átkarolja, belemélyeszti a fogait a nyakába a szemkontatkust olyan sokáig fenntartva, ameddig csak lehet...majd miután megízlelte a vérét és szomját oltotta, lenyalja a sebet, egy ház oldalához húzza és gyengéden nekifekteti a még bőven élő testet.*
_________________

[Felice]

Még mielőtt távoznál, látod, Atyád lemondó mosollyal ajkain csóválja fejét. Nem tévedett, te se változol soha… ám jó, legyen meg az önbizalmad, amíg valóban aszerint cselekszel, ahogy az elvárható. Eddig nem csalódott benned. S te már indulsz is, hogy bevesd magad a sikátorokba, s mintha ezt Maetka is megérezte volna, spurizik már, ide-oda ugrálva, kerülgetve az embereket beolvad a tömegbe. Atyád ugyan rászól, ám látván, hogy az állat füle botját se mozdítja, inkább hagyja, hadd menjen ő is a maga dolgára… Te pedig már rég a szövevényes útvesztőben jársz, méregeted az embereket, s talán hezitálsz is olykor, nem tudod eldönteni, ki lenne a tökéletes áldozat… Ám végül mégis találsz valakit, egy középkorú kereskedőt, ki talán saját népedből származik… Megfáradtan tart hazafelé a napi munka után, és talán ráférne egy kis pátyolgatást. Ejnye, majd Nefer néni segít az elveszett báránykán… vélhetnéd, ám a gondolatot máris tett követi, s te belépsz az ismeretlen férfi elé.
- Neked is, Amon mosolyogjon rád… talán eltévedtél?
_________________

[Freiherr von Rosen]

*Fáradtan felsóhajt, azért a túlkényeztetésnek is vannak határai. Mindenesetre értékeli a gesztust, gesztusokat, és élénken figyeli a környezetét menet közben. Megannyi, vértől lüktető préda, akiknek fogalmuk sincs a rájuk leselkedő halálos veszélyről. Megenged magának egy magabiztos somolygást, miközben kiszállnak és elbúcsúzik Atyjától - a nagyragadozótól, aki felügyeli ezt az első vadászatot.*

<Senofer-Senofer-Senofer...micsoda mulatság lenne, ha még te sem látnál.>

-/Egy/ Bízhatsz bennem. Soha nem vallok neked kudarcot.

*Ezzel elindul, sebesen szelve át az utcákat, időről-időre el-eltűnve egy sötétebb sarokban, vagy sikátorban // Fátyol I //, összezavarva az őt üldözni-követni próbálókat. Kiszemel magának egy helybéli, ereje teljében lévő férfit és elélibben, szélesen mosolyogva.*

-Jó estét...
_________________

[Felice]

- Felébredtél hát, kedves Neferem? - csendül az oly ismerős, szeretett hang, ám Szennofer továbbra se néz fel, ahogy szokott, bár már nem lógatja fejét se oly elmélázón.
Ahogy mellé ülsz, és átkarolod, sejtelmes mosoly villan ajkain, s eddig fejtámaszként alkalmazott kezével megfogja tiédet.
- Bizony ám, reméljük minden rendben lesz... - helyesel, bár érzed az aggódást hangjában, melyet talán minden szülő érez, mikor tudja, gyermeke felnőtt végre.
Mély sóhaj hagyja el ajkait, miközben Maetka, a cerkófmajom feláll ültéből, majd négykézláb mögéd settenkedik, s hennával feketére festett ruhádat kezdi tanulmányozni. Bizony, nem látott téged még ilyen sötét bőrbe bújva, s látszólag nem érti, hol hagytad fehér gúnyádat... levedletted tán, akár a kígyók? Mindig is kíváncsi természet volt...
- Szereztem gyaloghintót mára... végülis mégse ülhetsz öszvérre ezen a szép estén. - segít fel végül Atyád ültedből, melyet Maetka sipítva ellenez ugyan, s szaladgál fel alá, négy lábon szökellve szinte, ám végül sértődötten kénytelen tudomásul venni, hogy most bizony finyelmen kívül hagyták.
Odakint már valóban vár a bérelt gyaloghintó, négy markos legénnyel és egy fáklyahordozóval, nem pedig a szokásos, unottan köpködő teve, vagy a csökönyös csacsi, aki olykor bizony, ha komisz kedvében van, szívesen megtáncoltat téged. Ritkaság ezen a környéken... Beszálltok, s még a majom is betessékeli magát az utazóalkalmatosságba, mintha csak bárki is hívta volna, s morcos ábrázattal kuporog a sarokban, mint aki arra vár, hogy kiengeszteljék. Hátha kap valami finom süteményt, vagy mézes datolyát...
Az út, ahhoz képest hogy a "közeli városba" mentek, elég hosszúra nyúlik, s néha bizony rázós, bármennyire is vigyáznak a veletek rohanó jónépek. Ám mikor megérkeztek, mégiscsak érzed, megérte a fáradtságot, hiányzott már a nyüzsgés és a halandók tékozló sokasága. Mintha csak Sodomába vagy Gomorába kerültél volna, az emberek egy része cifrán színes ruhákban jár, vastag, elnagyolt ékszerekkel... szír kereskedők, egyiptomi kalmárok, fülbevalós núbiai oroszlánvadászok, meg még ki tudja, miféle népség...
- Rád bízom, Nefer-Nefer-Nefer, kit választasz... ám jól figyelj arra, hogy ne kelts feltűnést. - fordul feléd atyád - Fogaidat öszötönösen használod persze, ám az emberek tudatlan bolondok sokszor és megijednek, ha kimutatod hatalmadat. Ne feledkezz meg arról, a mit a tiszta munkáról mondtam, ha esetleg elszaladna veled a ló és megölnél valakit... Én mindvégig a nyomodban leszek, mégha nem is látsz majd, és segítek ha esetleg probléma adódna...
_________________

[Freiherr von Rosen]

*Atyja mellé lép, leül a másik oldalára és félkézzel átkarolja, fekete haj simul a kopasz fejbőrhöz. Ő készen áll, végre megejthetik ezt a sokáig halogatott vadászatot.*

-/Egy/ Senofer...szép esténk lesz, ha Set ránk mosolyog. Nasser vár reánk...nagy lesz a mai éjszaka.

*Már alig várja...megnyalja az ajkait...*
_________________

[Felice]

Ta - Miu persze már ébredésedkor ott áll ágyad lábánál, és várja parancsaidat. Hiszen bár nem ért ő a bonyolult dolgokhoz, ezt az egyet meghagyták neki, mely annyira egyszerű, hogy lesse parancsaidat. Amióta pedig véreddel is megitattad, amitől persze ódzkodott eleinte, és még törzsi táncokat is járt udvarotokban, hogy elűzze az ártó lelkeket, mégis csak engedelmesebben viseltetik irántad. Például már nem köp ki oldalra, ha Seth nevét hallja, aki szerinte egy gonosz démon, mely megszállt téged, de ezt is csak azért, mert tiszteletben tartja óhajod. Ám tudod, titokban imádkozik érted, barbár istenekhez, vagy talán szellemekhez, abban már annyira nem vagy biztos, hogy a dzsungel majmai mit tisztelnek.
Mikor kiadod utasításodat, vastagon telt ajkai egy pillanatig szólásra nyílnak, majd inkább lopva körbeles, mosoly csillan csontos arcán, s kiszalad a teremből. Az illemet mindeddig képtelen volt megtanulni, az már túl komplikált lehet számára. Egyébként is elég esetlenűl mutatott az általatok ráaggatott civilizált ruhákban, látszott, hogy nem érzi jól magát bennük, de amit muszáj hát muszáj.
Így rövid időre ugyan, de egyedül maradsz, s igyekszel minél gyorsabban magadra kapkodni ruháidat. Igazából annyira nem hiányolod szolgálódat, bár már nem olyan ügyetlen, mint az elején volt, mégis, képes vagy rá, hogy egyedül is felöltözz. Kilépve persze tudod jól, hol keresd Atyád. Bár most nem görnyed kedvelt játéka fölé, mégis ott ül, az udvarra vezető lépcsőn. Saruba bújtatott lábait a Nílus vize mossa, ahogy lehajtott fővel gubbaszt, kedves majmával oldalán, ami ugyan felnéz, mikor közelebb érsz, ám végül ugyanolyan unott pofával bámul előre, mint eddig... Kicsit olyan érzésed van, mintha ennek az állatnak legalább olyan intenzív, sokszínű érzései lennének, mint nektek, a teremtés koronáinak... node ezt bizonyára csak Atyád örökös papolása mitt látod bele...
_________________

[Freiherr von Rosen]

*Abu Simbel. Végre egy hely, ahol biztonságban lehetnek, ahol ők a vadászok, nem pedig...mások. Napról-napra hálásabb Atyjának, Senofernek, lenyűgözi a férfi áldozatkészsége, amellyel halála után is hűséges tud lenni ahhoz, aki szerinte megérdemli. Nincs benne semmi az északi rokonaik és ellenségeik féktelen önzéséből és mindennél nagyobb hatalomvágyából, Theris az első a számára. Abu Simbel nem nyűgözi le, a férfi aki idehozta már annál inkább.

A különféle majmokat - négy, vagy kétlábú -, megtűri maguk körül, hasznosak lehetnek, idővel pedig meg fogja majd tanulni tökéletesen uralni őket. A szolgálóleánnyal még a vérét is megkóstoltatja, feltétlen odaadása biztosítására. Végül leszáll a nagy éjszaka alkonya. Vadászat...tanulás...tovább-tökéletesedés.*

-/Egy/ Á, hát itt az én hűséges szobalányom. Ta-Miu...a mai éjjel nincs szükségem a szolgálataidra. Elmehetsz...érezd magadj jól, lazulj el egy kicsit, fiatal még az este.

*Küldi el a núbiait ébredés után, a szolgáknak is kijár egy kis kikapcsolódás. Főleg ha épp semmi hasznukat nem venné.
Maga öltözik fel valamiféle kényelmes, sötét selyembe, amelybe a tőrét is rejti, bár most aligha lesz rá szüksége. Sem sminkkel, sem illatszerekkel nem bajlódik most, hanem kilibben és nekilát megkeresni Senofert.*
_________________

[Felice]

[Az én gyönyörű és megismételhetetlen Theris-Neferemnek]


A világ annyira sokszínű, annyira változatos... talán már elég kilépni házadból, s elsétálni az örök Nílus partjára, hogy lásd, minden pillanatban mennyire más, milyen csodás, szinte pazar... Memphis gyönyörű volt hajdanán, akárcsak Théba, színes, kavargó, élettel teli. Ám annyira hasonlatosak is voltak egymáshoz, hogy a költözés talán nem is viselt meg igazán. Ám most, hogy távoztál Atyád oldalán otthonotokból, egy teljesen más világ tárul szemeid elé. Ugyan a Nílus itt is ugyanolyan szikrázó, s a sivatag homokja ellepi a látóhatárt, mégse épült ide oly monumentális város, mint ahonnan érkeztetek. Nem volt itt semmi, csupán az a kis település, ahol a munkások hajthatták álomra a fejüket, s az a gigászi templomkomplexum, melyet e szorgos kezek vájtak a sziklába, mélyítettek nap, mint nap. Atyád mégis ide hozott, pedig mehettek volna bárhova máshova, a világ nem is oly kicsi, ahogy a nagy öregek tudni vélik. Hajózhattatok volna a misztikus, talán rémisztő Krétára, hol bolond ifjak járják veszélyes táncukat prüszkölő vadállatokkal, vagy akár az örökké zsibongó Ninive városába, hol még a közvetlen szomszédod beszédét se érted. Ám nem, Atyád nagyon is jól tudta, hogy aki egyszer ivott a Nílus vizéből az visszakívánkozik hozzá, hiszen szomját nem oltja semmiféle más folyó vize, s ez még az éjszaka vérszívó szörnyeit is bilincsbe veri, legyen bármilyen erős akaratú. Ám mégis elég távol van Abu Szimbel ahhoz, hogy itt ne keressenek, Núbia határán, ahonnan délebbre már csak vad emberek, s iszonyatosabbnál iszonyatosabb szörnyetegek élnek. Utatokon Szennofer közelebb volt hozzád, mint valaha, hiszen talán őt is összezavarták a történtek, nem látta az összefüggéseket, nem bízott még önmaga ítélőképességében sem...
Még Thebában egy apró, s meglehetősen kotnyeles cerkófmajom csatlakozott hozzátok. Megszökhetett az egyik nemesi házból, hiszen ilyen állatot nem tartottak az utolsó, földet túró parasztok. Mindig mindent megvizsgált, ami csillogott, volt hogy nyakadba mászott, s hajadat kezdte piszkálni, vagy csak bambán ásítozva figyelte, mit csinálsz... ám hiába, szeretnek az állatok, s tőled már nem szökött el, akkor se, ha elkergetni szándékoztad volna. Bárhogy is legyen, Atyádat mégis szórakoztatta a majom kelekótyasága, s nem is tette ki szűrét a hajóról, ha csak te nem kérted külön rá. Megjegyezte persze, hogy a majom nagyon bölcs, bármily bolondnak tűnik is olykor, s figyelmezz rá, hiszen nem véletlenül Thot szent állata. Így érkeztetek erre az isten háta mögötti helyre, hol azt hihetted akár, hogy már nincs is élet. A ház, mely Atyád tulajdonában volt, a megszólalásig hasonlított a thébaira, talán csak azzal a különbséggel, hogy kisebb volt, s kevesebb szolga lakott benne. Persze ennek ellenére kaptál egy núbiai, sötét bőrű, göndör hajú szolgálólányt, aki ugyan kicsit hasonlatos volt az Atyád által annyira kedvelt majomhoz, mégis képes volt arra, hogy nap mint nap felöltöztessen, s feltűzve csodás fürtjeidet, az olykor tűzvörös vendéghajat rádigazítsa. S persze, nemsokára előkerült a jó öreg táblás játék is, ugyan nem olyan szépen faragott, díszes, mint a régi, de a célra megfelelt. Napjaitok viszonylagos nyugalomban teltek, nem érezted azt a különös jelenlétet, nem követett senki majmotokon kívül, ki úgy egyébként továbbra is folyamatosan a nyomodban volt. S végre Atyád is rászánta magát, most, hogy a nyugalom ideje köszöntött újra rátok, hogy elvigyen első, önálló vadászatodra a közeli Nasser városába. Eljött a nagy nap, mikor végre erre ébredsz...
_________________