~ A Sámán ~

[Lumienkeli]

Gyűlölnek és félnek, de tudják mi a kötelességük, és ez jó. Az ostobák egészségesen és jóllakottan azt kívánják, bár maradnék fent a hegyekben. Ajkam fölényes mosolyra húzódik. Na persze, de ha betegek, ha rémálmok gyötrik őket vagy oroszlánok fenyegetik a nyájat rögtön a sátram előtt térdelnek könyörögve, hogy békítsem meg a szellemeket, űzzem el a démonokat és gyógyítsam be a sebeket. Megteszem... természetesen, hisz értük vagyok...
Elnézem népem - családom - ahogy a kosrakat, zsákokat lepakolják. Tisztelnek és félnek. Féljenek csak, ez jó. Féljenek jobban, mint amennyire gyűlölnek és érezzék, hogy nélkülem nem boldogulnak.
Igen, akadt egy-két gyermek, akit megérintettek a szellemek, de egyet se vettem szárnyaim alá. Nem követem el mesterem hibáját. Ha meg is osztok egy-két féligazságot, azzal sokra nem mennek nélkülem. Nélkülem, akire az istenek tették jelüket, aki nélkül erre a törzsre csak pusztulás vár...
Széles csípők, telt keblek hullámzanak, ringanak, árnyukat hosszúra nyújtja a tábortűz fénye. Az ifjú vadászok hencegnek, mellüket döngetik, lándzsájuk rázzák. Szép, fényes fekete hajukon, bronzszín bőrükön csillan a tűz fénye. Figyelem őket, magamba szívom érzéseik, ahogy éhesen lesik egymást. Férfi és nő. Irigy vagyok. A szellemek gonosz tréfát játszanak velem, hisz rúttá tettek, de látóvá. Sóhajtok. Nem bírom elviselni a látványt, a levegőben lüktető vágyat. Inkább visszahúzódom hajlékomba. Már hívnak az árnyak, a szellemvilág, egy újabb utazás, mely során közelebb kerülök a titkokhoz... hogy majd mikor ők elhervadt szépségük siratják, én itt álljak kortalanul, hatalmam dicsfényében... Hisz más képes rá... a fekete varázsló... de ő féltékenyen őrzi titkát. Haragszom rá, bár talán én is így tennék. De ha ő nem osztja meg velem a titkát, hát majd fellelem én a tudást, a jeleket követve, a széthullott aranykor emlékei után kutatva. Közel vagyok, érzem, hisz az istenek megjelöltek, kivételes sorsot szántak nekem...

Végre újra a folyóparton, a találkozások földjén. Vajon ezen a télen is eljön a fekete varázsló? Szövetséget ajánlottam neki, de nem fogadta el. Igaz nemet se mondott... De most talán... tudásom, hatalmam gyarapszik, csak időm fogy. Zangínak pedig a kezében a hatalom az idő felett. Ez kell nekem: idő. Sokak bosszúságára, akik már most halálom várják... Balgák. Ki lépne a helyembe? Ki az, aki hozzám fogható tudásban, hatalomban és befolyásban a szellemvilág felett? Be kell lássák, nélkülem kiszolgáltatottak lennének...
Megérkeztünk, már majdnem be is rendeztem hajlékom, az utolsó simításokat végzem. Az egyik különös kőtáblát nézegetem, mikor hirtelen surrogást hallok. Megpördülök, azonnal érzékeim élesítem, minden idegszálammal a hang okozóját keresem legyen az élő vagy árnyék... hisz a forrását látom, ha nem is kristálytisztán, de egyértelműen: koponyák merednek rám, a szellemvilág figyelme rajtam. Ha nem találok semmi gyanúsat - tehát AZ, aki a koponyákra parancsolt már nincs jelen - figyelmem újra a kőtáblának szentelem. Talán a táblán van valami, amit észre kellene vennem? Talán a jelekben rejlik az, amire most szükségem lenne? Időm és figyelmem a kőtábláé ezen az éjszakán - s ha kell a következőkön - ez lesz révülésem fókusza... talán felfedezem a jelek mögött a tartalmat, a mintázatot, ami mágiával itatja át az egyszerű kődarabot...

Napok telnek, a közösség éli életét, mígnem egyszer balszerencsés portyáról térnek meg a vadászok. Előfordulnak balesetek, de ez... halálos. A sebeit vizsgálom, vajon mi tehette? Ismerős bestia vagy ismeretlen szörnyeteg. Társai szavait élénk érdeklődéssel figyelem. Láttak valamit? Félnek? A férfi fölé hajolok, a szellemek jóindulatát kérem, kezeimmel teste fölött írok le bűvös mozdulatokat.
- A szellemek szólítják. - suttogom szertartásosan, de jól hallhatóan. Felállnék, de a haldokló utolsó erejével magához ránt és olyat mond, amire nem számítok. A távozó lélek után nyúlnék, és szólnék hozzá szellem-nyelven: Beszélj!

Éjszakák követnek nappalokat, mígnem az egyik vemhes kecske végül megellik. Kétfejű gidát hoz világra, majd kiszenved. Ababba tekintete rajtam. Igen, ő hozzám hasonlítja a torzszülöttet. Nem szabad, hogy hozzám hasonlítsák, ez a lény halálra van ítélve.
Kahrem a gidát bámulja átszellemülten, csodálattal. Érzéseit fürkészem. Arcom rezzenéstelen. Merész ifjú. "Vezér akarsz lenni, mi? Nem jött még el a te időd... "
Lassan, szertartásosan állok fel, odalépek a vergődő kis állathoz. Eszembe jutnak a közelmúlt eseményei. A koponyák, amik felém fordultak, a haldokló figyelmeztetése. Jelek. Kitárom karjaim, arcom az ég felé fordítom, kántálni kezdek. A szellemeket jelet küldtek, amit sokféleképpen értelmezhetek. A nép kinyilatkoztatást vár, magyarázatot. Kahrem saját felemelkedéséről akar hallani. Lábaim előtt a kecskegida az életéért küzd.
- A szellemek figyelmeztetnek! - hangom határozott, szertartásos. Mélyen szívom be a levegőt, tekintetem fókuszálatlanul réved a semmibe. Tovább kántálok, magamba merülök, a világot átszövő mintázatot fürkészem.
Hirtelen borulok térdre, a vérben vergődő, kapálózó gida mellé. Előhúzom az obszidiánpengét. Rituális mozdulatokkal, kántálva kezdek bele a szertartásba, aminek csúcspontján a gidát a szellemeknek ajánlva áldozom föl, a fekete pengével tárva fel belsőségeit, hogy a benne rejlő üzenetet kiolvashassam és értelmezhessem...
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Azrael]

Ismét eljött a vándorlás ideje
És az azzal járó munka...
...amit nem te végzel soha.
A férfiak morogva pakolták le a csomagjaid, a batyukat, a kosarakat. Dünnyögtek egymás között, hogy miért nem tudtál fenn maradni a hegyekbe...?
Tisztelik hatalmad, befolyásod, de szívük mélyén szivesebben tisztelnék jó távolról tőled. Lelkük elárulja őket: félnek tőled. Gyűlülölnek. Az érzelmeik nyitott könyv a szemedre, mi a világot homályosan látja, ha csak nincs elég közel.
De engedelmeskednek
Fiatal, életerős, izmos férfiak, harc és vadászat edzett testük kellemes látvány a szemnek. Híú hímek, akik a tűz körül hencegnek arról, milyen merészek, milyen bátrak! Rázzák a fegyverüket, táncoltatják izmaikat és soha nincs hiány nő társaságban nekik. Olyan fiatal és vonzó lányokéban, akik örömmel hallgatják a hősök történeteit, és nézik meg a trófeákat a szállásaikon, mélyen behajolva, csodálva a szerzeményeket, majd hátra pillantva a férfire aki behúzza az állatbőrt, ami fedi a bejáratot
Nem kell éles látás, se jó fül, hogy tudd mi követi ezt... a kéjes nyögések, a sóhajok amiket a szél hoz, rosszabbak, mint a rémálmok talán, mik éjszakánként kínoznak
Fiatal nők, vonzó lányok, olyanok... amilyen te soha nem leszel. Nem mint ha nem tudnál keverni olyan szert ami megmérgezi a szívet hamis vággyal, ami legyőzné még a viszolygást is tőled... de a szomorú tény, a szellemek nem voltak veled épp kegyesek, noha a szépség és vonzerő hiányát pótolták a képességeiddel.
Vonzó nők, fiatal lányok... erős férfiak, fiatal hősök.
Furcsa dolog a világ...
Mikor kicsi voltál, fiatal, teli volt a világ felnőttekkel és öregekkel.
Ahogy jönnek a telek majd tovaszállnak, az ember azt hinné, hogy ez folytatódik... de ehelyett?
A világ mint ha most teli lenne fiatalokkal.
A szíved mélyén persze tudod az okát... bár lehet ezt akkor se vallanád be magadnak, ha kikötöznének egy sziklára, hogy éles csőrű madarak tépjék sápadtfehér húsod és a távoli világot homályosabban látó szemed.
Az ilyesmit ritkán vallja be magának az ember
A férfiak morognak... de csak hallkan. Tudják, egyszer - és remélik, minnél hamarabb - Sepidet is magukhoz szólítják a szellemek, és akkor lesz egy új Sámán.
Pár nap alatt be is rendezed újra a lakod. Az utazásaidról hozott régi kőtáblák, furcsa szobrocskák, apró ékszerek a helyükre kerülnek, akár a koponyák, fegyverek és minden amikbe a törzset zaklató szellemeket börtönözted.
Ez volt az első furcsaság.
Alig pakoltad ki őket és tetted a helyére, fordultál el, hogy a táblákat tanulmányozd, hallottad meg a surrogást: a tucatnyi koponya a polcon egyszerre fordult feléd és üres szemgödreik téged néztek.
Hiába böködted őket, hiába nézted, szemed nem tárta fel, mi ennek az oka.
Eseménytelen napok jöttek, majd az egyik vadászatról vissza hoztak egy szétmarcangolt harcost. Szakértő vagy, láttad rögtön, őt már csak át lehet kísérni az ősökhöz, segíteni rajta nem lehet. Azonban olyasmi történt ami eddig soha. Az erőtlen, véres kéz utánad kapott, megragadta a csuklód hirtelen jött erővel és húzott oda, fennakadt fehér szemmel suttogott a haldokló reszelős hangján: „Meneküljetek...!”
És elernyedt
Senki se hallotta rajtad kívül. Ők csak egy utolsó kívánságnak gondolták, amit gyakran mondanak el.
Pár napja pedig újabb aggasztó dolog történt!
Született egy kis kecske. Két fejjel.
A szörnyű torzszülött világrajötte hasonlatos volt egy... másik születéséhez.
Hátra se kellett fordulnod, érezted Ababba téged néz.
Rossz jel. Rossz jel.
De az talán még aggasztóbb, hogy a kis torz lény, a sok vér és a kiszenvedő anyakecske halálhörgése mennyire lenyűgözi a szép reményű Kahrem-et ...

- Sámán!

Szólít meg hallkan fiatal férfi, közelebb húzódva hozzád, nézi megbabonázva az életért életet adó kecske tetemét s a véres tócsában vergődő kétfejű szörnyűséget, ahogy hörög, köhög, apró patája görcsösen kapar
Suttog, más ne hallja, csak te

- ...jósolj nekünk! Ez a szellemek jele! Talán azé, hogy a régi helyét az új vegye át! Az ő belseje biztos rejti a jeleket, utat mutathat...!