Settenkedő Halál

[Feoras]

*Fény. Állandó, szúró, fehér fény. Fehér! Természetellenes! Mesterséges! Szövő!

És ahogy az egészet elrendezték – mert biztosan az Ő művük. A terem kocka alakú, de a falak árnyékba vesznek. Csak a magasban világító, apró vörös csillagok jelzik a határait. A Fény kör alakban vetül a ketrec köré, olyan intenzitással, hogy még a farkas érzékek sem tudnak a mögötte húzódó sötétségbe marni.
A fény! Állandóan. Se Nap, se Hold, se Eső, se Szél. Csak a fény. És ahogy visszaverődik az ezüst rácsokról! Mintha a közelségük nem lenne elég, még ezt az undok szikrázó fényár is! Mintha csak érintetlenül a szeme világát akarnák venni. Se éjjel, se nappal. Se ébrenlét, se álom. Csak a fény. Az az undok, bántó, természetellenes, fehér fény.

Csak néha törik meg. Olykor más fénnyel vegyül, amikor nyílik a barlang-terem bejárata. Ilyenkor a sárga – Sárga! – fényár ömlik be, ismerős-undok szag, s friss, véres, még meleg hús boldogító illata. Könnyfakasztó illata. S már nem is annyira undok az a csökött karú, felemás korcs, aki hozza. Még ha emberként is hozza, akkor sem lehet eltéveszteni, ezt a szagot nem, ezt az alakot nem. Mégis jobban esik a szabad prédát igéző hús tőle, mint Tőlük.
Néha megpróbál beszélni. Érthetetlen; és szomorú szeméből nem nehéz kiolvasni, hogy ő is tudja jól. Mégse veszi fel soha születési alakját. Vagy a Vadászét. Talán megtiltották neki. Hangsúlyai mégis árulkodóak. Félelem. Sajnálat. Biztatás. Soha nem marad elég ideig, hogy érthető legyen.

S mikor elmegy, magával viszi a hús maradékának illatát a sarokban gyűlő piszokkal együtt, s nem marad más, csak a Fény, és azon túl a sötétség, az apró vörös csillagokkal...

Mi lehet a többiekkel? Mi történhet Odakint? Talán még mindig hullik az eső? Vagy már a hó? Még mindig sziporkáznak a csillagok, és az emberek városaiban még mindig nem látni őket? Győztek vajon?

Zaj! Motozás! Mi ez? Honnét jön? Csönd. Talán csak a képzelete játszott. A magány. Az elviselhetetlen bezártság és magány. És a Fény! Csikorgás. Mi? Nem. Ez a vég. Hallott már róla. Harano.
Új illat. Természetes próbál lenni, mint a virág, de olyan, mint a vágott virág, a rét nélkül. Magányos. Harsány. Halandó. Homid!

Hirtelen mozdulnak az árnyak, és a fénybe lép. Egy fiatal, de már épp nem kölyök majom nőstény. Egész... szép, a maga módján. Fekete és vörös a domináns ruháiban, és mély, sötét, figyelő szemek. Fura, emberi gesztusok, fura testbeszéd. Mosoly talán? És kedvesen, vidám, halkan, óvatosan csendülő idegen szavak. Se félelem. Se sajnálat. Se biztatás. Határozott kiállás.

Mikor nem kap választ újra próbálkozik. Igen, ez mosolygás! És még talán... játékos? De érthetetlen, és ezen bosszús. Mosolygós-bosszús. Végül letelepszik a Fényes rácson túl, maga alá húzott lábakkal. Lehunyja okos szemeit, s nagy levegőt vesz. S megint. És a harmadiknál fényt és formát szív be, és fekete füstöt és árnyékot lehel, mely elrejti, elmossa, eltorzítja. És mire újra látszik – farkas ő is! Bundája fekete, mint a legsötétebb, természetes Éj leple, szeme sötét-sárgán fénylő, pupillája okosan csillanó. Nyakában azonban apró lánc lóg, nem olyan otromba mint ami a ketrechez járt, hanem karcsú és kecses, mint ami a fiatal farkas-nőstényhez illik. Emberi, mégis szinte jól áll neki. Fülében apró aranykarika villan a fekete bundában, de ez se árt a megjelenésének. És igen, szép!*

-/Gar/ Szia! Remélem nem zavarlak a nagy búslakodásban. Fekete Rita vagyok, Széllel Játszó, Mennydörgés Nagyapa véréből, Újhold szülötte, és már Fostern! Ja igen, és homid. Amit úgy hallottam nem szeretsz, de ennek ellenére úgy gondoltam beszélgethetnénk! Téged hogy hívnak?

*Ő vajon igazi? Illat. Hang. Látvány. Kedvesen szól, szeme figyel. Kíváncsian. Türelmesen. Okosan. Hirtelen szinte rémisztő az egész jelenség. Mégis. Az első társaság a megadás óta. A katasztrófa óta. A ketrec óta. A Fehér Fény állandó, gonosz birodalma óta.*
_________________
Néma Zápor - Shadow Lord Ragbash