Kráni Krónikák

[Freiherr von Rosen]

<Különválni? Miféle lehetetlen ötlet ez?>

*Szintén suttog, de azonnal tudja, hogy értelmetlen kinyitnia a száját...*

-De hogy foglak tudni megvédeni, ha kettéválunk? Egyáltalán mit keressek itt...?

*Elment. A lány szomorúan felsóhajt.*

<Sok szerencsét, Silas.>

*Megfordul, s néhány szegmensnyi koncentráció után teste hűlni kezd. Hűti, ameddig még egészséges hűtenie, majd hideg testttel, de nagyobb biztonságérzettel elindul a másik úton. Nagyon lassan halad és nagyon alaposan megfigyeli a környezete minden egyes részletét. Most szüksége lesz egy évszázad fejvadász-tapasztalataira. Nem hibázhat.*
_________________

[Malkáv]

Kopp, kopp, kopp. Minden kopog, minden kattog, recseg, mozog az erődben. Egy kicsit hasonlít az érzés arra, amit a saját rendházadban éreztél. Hogy az épület él, hogy figyel, hogy önálló akarattal rendelkezik. És nem szereti a betolakodókat.

Szétnézve mintha a falon gubbasztó torz, kis röhögő képű vízköpők pofája megmozdulna, kacsintana, követne a tekintetével, vihogna magában. A pókhálókat a törött ablakok felől huzat lengeti, a mélyből éteri, kísérteties énekhangok szűrődnek fel, végigkarcolva a tudatod peremén.

Ahogy elnézed, Silast éppúgy zavarja a hely, mint téged, de az ő tekintetében még fájdalmat is látsz. Nem hiába, az otthona vált ezzé a szellemtanyává. Éppúgy mint ő kísérteties és bizarr.

- Próbálj óvatosan járni és ne érj hozzá a pókhálókhoz - suttogja - talán felriasztasz vele valamit, ami nem tenne túl jót. - Fintorogva néz körbe. - Ezeket az embereket Dracian gyászlovagjai ölték meg ..., ha képes vagy lehűteni a tested, akkor nem fognak észrevenni.

Újbók körbenéz, majd a levegőt egy kicsit felkavarva újból anyagtalanná válik, csupán jégkéken izzó szemei és kavargó por marad utána. Körültáncol és túlvilági hangon megszólal újból ...

- Ha gyászlovagot látsz, ne mozogj, ha bármit, ami nem emberi, akkor vizsgáld meg, ha elállja az utad, öld meg. Most kettéválunk .. a kastély még mindig él, így az új alaprajzot már én sem ismerem ... sok szerencsét Febrith.

Furcsa, hogy a keresztneveden szólít. Úgy látszik megkedvelt. A következő pillanatban viszont már a szemei is eltűnnek, csupán a pókhálók mozgásából sejtheted, hogy a bal oldali folyosón távozott a teremből.
_________________
This is not even my final form.
***

[Freiherr von Rosen]

*Óvatosan, már-már félve kinyitja a szemeit. Megérkezett hát...?
Az utazás lényegesen megrázóbb volt, mint gondolta volna, a fantomszerű emlékképek még mindig kísértenek a tudatában. Mikor érti meg vajon az esze és a szíve, hogy most minden figyelmüket a feladatra kell szentelniük?
Ahh...*

<Ez lenne hát...valóban lenyűgöző. De mi lehet ez a hang...?>

*Tesz néhány bizonytalan lépést előre, majd végignéz a helységen: a szimbólumokon, a holttesteken. Bizarr. Akárcsak Silas. A férfi még mindig épp elég misztériumot jelent a lánynak, noha ezt bolond lesz kimutatni.
Ideje szétnézni itt.*

-Utánad, fivér.
_________________

[Malkáv]

Nem tudod mennyit mentél előre, mennyi ideig követted halott fajtársad szellemét az időn és téren kívüli éterben .. már, ha ott voltál egyáltalán. Fogalmad sincs milyen módszer lehetett az, amit a vén tranceps használt, de az biztos, az átlagos térkapuk más elven működnek .. ennyit még laikusként is meg tudsz mondani. Mondjuk az a dolog másik fele, hogy a közönséges térkapuk ki sem nyílnak egy határvidéki mágikus erőd belsejében ..

Végül, amilyen hirtelen tört rád az űr, és a hangok sokasága, olyan hirtelen kezd el forogni körülötted a világ, sebesen, fények villannak fel, ahogy tulajdonképpen .. átszakadsz a fizikai világba .. a falak megremegnek, az évszázados vízköpőkről por hull a a földre, és kizuhansz a kapuból ..

Még mindig forog veled a világ, de most már legalább látsz, és a füleid zúgása is elmúlt. Pár másodperc volt csupán, aztán egy begyakorolt diszciplínával sikerül eloszlatnod a zavartságot, és körülnézned a helyre, ahova érkeztél .. de egyszerre ingerek ezrei csapják meg a harmadik szemed is .. újra elkábulsz .. van amikor hasznos, van amikor hátrány, ha valaki felébredett.

Állandó zúgás ..valami örvénylik körülötted, valami ősi, valami, ami hatalmas .. remeg az egész erőd, vele együtt vonaglik a hatalmas kőujj, amire épült .. és a környező kisebb magaslatokon épült fiókák, a mellékszárnyak is belerázkódik az erőbe ..

Ősi suttogás, vadászatra hívó szó .. néma gyilkosok osonnak a sötét folyosókon, a plafonon, a falakon több ezer pók rohan végig, hálójukba fonják a hely mágiáját, és a sebesült harcosokat .. jégkék fényfoltok .. szemek? villannak a homályban, a plafonon és falakon végigfutó ősi vízvezetékeken apró, fémes csendülés fut végig .. mutatják az utat egymásnak a gyilkosok .. a háttérben pedig valaki suttog, egyfojtában, .. ősi nyelven, súllyal bíró szavak hangzanak el .. még így, hetek, hónapok távlatából is tépi, szaggatja az ép elméd a kimondott hatalomszavak bűvereje ..

A terem, ahova érkezel leírhatatlanul gyönyörű, de tőled idegen stílusban épült. Ki tudja, talán valami ősfaj hagyta itt keze (mágiája?) nyomát, de egy biztos, a közönségesnek tűnő faragványok, vízköpők a falon, a bemélyedések, ablakok formája, és elhelyezése, maga a kilátás .. már amennyi van, az őrület esszenciáját foglalja magában, ha ha avatott szemlélő rátekint. A beltér nagyon magas és tág, valószínű valami tanácsterembe érkeztél .. a padlót tükörsima márvány borítja, ami középen kiformázza a klán jelképét, a három éjfekete tollat egy szürke körlapon.

Ami .. nyomasztóbb .. az állandó csendülések és kondulások, amik végigvisszhangzanak a termen .. mintha valaki .. ütögetné az ódon csöveket .. látszólag céltalan, de mint megtanultad, a káoszban mindig benne foglaltatik a rend, az igazság magva. A Kosfejesnek őrült tréfái vannak .. ezen kívül szerte a teremben mindent behálózik a sűrű pókháló, fátyolként omlik alá a mennyezetről, beborítja az oltárokat, függönyt alkot az ablakokon, és .. halotti leplet a majd két tucat rothadó holttesten, amik különböző pózokban szenderegnek valószínűleg örökre már .. pár a falra tapadt az erős szálak miatt, van amelyik a mennyezetről lóg le, vagy kifacsart pózban a padlóhoz van béklyózva .. nyomasztó .. nagyon, nagyon nyomasztó .. mindent betölt az elmúlás édeskés, orrfacsaró bűze, a por, .. és a csendülések.

Ez lenne Hollóerőd?

Silas nem messze áll tőled, de biztos távolságban a hulláktól .. tartása komoly és feszült, akár egy rugó, ami a megfelelő pillanatban kilöki magából a mérgezett tűt .. milyen találó. Az egyetlen különbség, amit látsz rajta, hogy épp valami .. másmilyen látást használ .. valószínű .. hisz a szemei épp olyan kékben izzanak, mint a foltok, amik végigosontak a viziódban a folyosókon .. ki a fene Silas?

Rajta kívül viszont itt egy teremtett lelket nem látsz, hallasz, érzékelsz, sem kiutat ebből a .. sírkamrából.
_________________
This is not even my final form.
***

[Freiherr von Rosen]

<Nehéz...nagyon nehéz...Faldion...Faldion...neem...>

-FALDION!!!

*Febrith kétségbeesetten elharapja a nyelvét, a fájdalomtól szemei görcsösen, még jobban összerándulnak. Tudja, hogy nem ő az, tudja, hogy csak egy halálos csapda, de mégis olyan nehéz...és olyan nagyon fájdalmas...

Fogalma sincs, hogy ki hallhatta meg a kiáltását, de immár nem is lényeges. A térutazás befejeztével vérző szívvel és megviselt testtel körülnéz, hova is érkezett. Szemeit óvatosan kinyitja, de csak, miután biztos benne, hogy ismét a szülősíkján van. Egy könnycsepp gördül ki belőle, miután a pillák felemelkednek...

Silast fürkészi...nem mutathat gyengeséget előtte!
Nem...*
_________________

[Malkáv]

A kapu előtt állva önkéntelenül is behunyod a szemed, ösztönszerű cselekedet csupán, mint amikor vízbe merülve is az ember becsukja a szemét, vagy egy ütés érkezése előtt. Rémítő, de egyúttal elbűvölő, mély űr tátong a kapu belsejében, és úgy érzed, mintha ez a mélyebb feketeség a csukott szemeden át is beszűrődne.

Ahogy belépsz, rögtön érzed, hogy a tér, a fent, lent, jobb és bal fogalma elvesztette itt a jelentőségét, mégis mintha szilárd talajra lépett volna a lábad. A terület, az űrtartalma a helynek, ahol vagy iszonyatos mértékben kitágult egy pillanat alatt, fogalmad sincs, hol lehet a vége, ha egyáltalán van vége.

Tudatodban ekkor csendül Silas éteri szellemhangja, most jóval nyugodtabb, koncentráltabb, mint az imént volt. Talán megjött az esze, vagy csak elkezdett a küldetésre koncentrálni. - Csak kövesd a mentálfonalat, és én átvezetlek az erődbe .. - és érzid is, ahogy a láthatatlan kapocs kifeszül közted, és valaki között, akinek a helyét nem tudod meghatározni, csupán az irányát.

A másik dolog, amit már az első percben érzékelsz, az egyszerre, üvöltő, de mégis jól érthető forgatagban rádtörő hangok. Változatos, egyszer édesanyád hangját hallod, másszor apád, az ashirrut, haza hívnak, lépj be a házukba, élj velük, légy boldog, ahogy érdemled. Másszor halott szeretőd könyörög, hogy egyszer még újra láthassa gyönyörű szemeidet, de van amelyik hang kincsekkel, hatalommal könyörög, csak nyisd ki a szemeid, van amelyik fenyeget, van tőrbe akar csalni - Egy szakadék szélén állsz kicsi elf, hát nem látod? Nyisd ki a szemed, a társad már lezuhant .. - Mindez végigsöpör rajtad, és bár a nagy részét ki tudod szűrni a fejedből, mégis .. újból hallani a szeretett férfi hangját ..
_________________
This is not even my final form.
***

[Freiherr von Rosen]

*Nagyon furcsának találja a társát, felhúzza a szemöldökét, ahogy még egyszer, alaposan végigméri a férfit. Csak képzelődött volna? Mindenesetre Silas hangja megnyugtatóan hat rá, mégiscsak egy ugyanolyan elfről van szó, mint ő maga...

Elragadják egy pillanatra a régi emlékek, a "lelki felkészítés", s kezei alig láthatóan ökölbe szorulnak a gyűlölettől. Több évszázada történt, de a megalázás még mindig fáj. Ezen azonban már rég túltette magát... *

-Megértettem, Comtur. Nem fogsz csalódni bennem.

*Ezzel maga is követi Silast, szorosan lecsukott szemekkel átlép a megnyílt kapun. Lenyűgöző...és félelmetes élmény.*

<Jöjjön hát, aminek jönnie kell...>
_________________

[Malkáv]

A két kis vörös fénypont a szemekben már el is tűnt - talán a képzelet szülte? Talán a fáradtság csak, vagy az üldözési mánia, nem tudod, de ahogy újból a férfi szemeibe nézel, csak valami melankolikus csillogást látsz, de mágiát azt egyáltalán nem. De azért mégiscsak kicsit kényelmetlen mellette lenni .. hiába fáradtság, mégiscsak ki hallott már olyanról, hogy egy elf levegővé válik, szellemmé, vagy akármivé, aztán csak úgy újra alakot ölt?

Silas, mintha csak olvasna a fejedben, mélyen, végig téged figyelve, valami zavarbaejtően fensőbbséges mosollyal az arcán meghajol, majd megszólal. Végülis épp ezt vártad ettől a valaki-valamitől. Hangja színtelen, csupán valami kis gúnyos él csendül benne. Csengése éteri, mintha valahonnan távolról szólna, mégis tisztán hallod. Mindenesetre figyelemreméltó mutatvány, biztos sokáig gyakorolta ezt a mutatványt - végülis occulis, a kémeknek pedig ehhez is érteni kell.

-Ahogy az előbb a mester említette, a nevem Silas. Családom, hovatartozásom lényegtelen a küldetés szempontjából, mindenesetre örülök, hogy megismertem .. hölgyem.

Ez az utolsó szó kicsivel több nyomatékot kapott a kelleténél, és ez épp elég is ahhoz, hogy belevágjon a büszkeségedbe. Emlékképek bukkannak elő, beszélgetésfoszlányok - nő ne legyen harcos, nem ez a dolga; Febryth, ha nem bírod ki a kiképzést meghalsz; újabb rugás érzése, majd a harcmester gúnyolódása - csak nehogy elkezdj nekem sírni ...; a fürkész tekintetek a comturi tanácsban; Silas érintése a torony aljában.

Lelki tombolásod Karvaly hideg hangja szakítja félbe.

-Silas, hagyd abba. Inkább készüljetek az indulásra .. egy perc és megnyílik a kapu. Az occulis már ismeri a szabályt, de neked, Febryth, elmondom külön. A síkok közötti térben _tilos_ kinyitni a szemed. Aki megteszi, meghal. Nem kezdem el magyarázni a metafizikai és egyéb okait, elég, hogy ha megteszed, amit mondtam. Semmilyen körülmények között se nyisd ki a szemed, akármit is látsz, vagy hallasz. Megértetted? Igen? Akkor készüljetek.

Halvány bőrű társad közben gyorsan kiegyenesedett, és eltűnt az arcáról minden érzelem, gúny, akármi, amit eddig láttál, vagy látni véltél rajta. Pihenő pozícióban, enyhén az egyik asztalnak támaszkodva figyeli, mit csinál a vén tranceps.

Van is mit nézni rajta .. még sosem tapasztaltad, ahogy egy varázsló megszakítja a tér szövedékét. Feláll a szőr a hátadon, ahol a Szövevény megmozdul, majd megrándul körülötted a férfi szavaira .. kis szellő kel, felkap pár papírlapot Silas mögül, az asztalról .. Karvaly előrenyújtja vaskesztyűs bal kezét, és ahogy egy képzeletbeli görbén végighúzza az ujját, úgy egy apró, hajszálvékony hasíték jelenik meg a levegőben. Mintha egy papírlapot tépnél ketté, ami mögött egy égő gyertya van, csak ehhez még hozzáadva a mágiát, ami megszázszorozza az élmény gyönyörűségét. A hasíték lassan szélesre nyílik, és egy perc múlva tárva áll előttetek az embernagyságú hasíték a semmibe. A kapun túl nem látsz semmit, sőt, szinte elvakít a világok közti tér mély üressége.

Silas elinddul, ellép melletted, de nem néz rád, és biztos léptekkel belép a semmibe .. és eltűnik.
_________________
This is not even my final form.
***

[Freiherr von Rosen]

*Belép a toronyszobába, majd alaposan körülnéz, megcsodálja a mágiától pulzáló helységet, közben szépen, kimérten a trancepshez lép. Az öreg mosolyát szemlesütve viszonozza, bár nagyon nem tudja mire vélni, és bizony megfordul a fejében a gúny lehetősége. Az előírások szerint köszönti, majd csendben végighallgatja.*

<De hol lehet a Felderítő? Lehetséges volna, hogy...?>

*Silas materializálódik a döbbent elf lány előtt, az első pillanatokban megfoghatatlan tisztelet ébred benne légies fajtársa iránt, aztán gyorsan átcsap dacba, hiszen a férfi zavaróan kihasználta a különleges képességét az imént. Néhány szempillantásig dühüdten tekint a férfi szemeibe, majd, mikor ő elkezd mosolyogni, Febrith arca is megenyhül, halvány mosollyal végigméri immár Silas anyagi testét. *

<Szóval te lennél, te trükkmester. Valami azt súgja, méltó társ leszel.>

-Líthas, fivérem! A nevem, Febrith, a Shi-Shiquan Gyilkosa vagyok, s mint tudod, én kísérlek el a Hollóerődig. Megvédelek az életem árán is...Silas.

<Nocsak. De szép szemed van...csak nem egy élőholt? A mai szörnyűségek után nem nehéz egy ilyen "elfet" elképzelnem. Hiába, nehéz idők járnak. Meghalok, vagy belőlem is ilyen rémség lesz? Oh, Verrion, miért...? Én már csak tisztán szolgálni szeretnék Neked, mielőtt...>

*Mindvégig marad a halvány, már-már játékos mosoly a lány ajkán, ám jól tudják, ez sokkal inkább sugall magabiztosságot, mint bármiféle vonzalmat, az egészséges test kiégett lelket takar...*
_________________

[Malkáv]

A szellemlény nem zargat tovább, csupán érzékeled, hogy továbbra is követ téged. Érzed a levegő enyhe mozgását, ahogy elsuhan melletted. De szöget üt a fejedben, hogy a lelkeknek nincs hatásuk a fizikai valóságra, tehát akkor ez mégsem kísértet lesz, hanem valami elementál szerűség. Különben is az elfek nem foglalkoznak nekromanciával.

Ahogy felérsz a varázsló tornyának a tetejébe, látod, az ajtó már nyitva vár téged. A belső tér, magának a toronynak a teteje teljesen a szabad ég alatt van, így valószínűsíted, hogy a könyvtár, és a lakórészek az épület belsejében, e szoba alatt vannak. Maga a helyiség misztikus, félig-meddig nyomasztóan sötét, és megkövült aurát sugároz magából. Középen egy hatalmas kőtálat látsz, amit egy kisebbfajta fa támaszt meg, és tart egyensúlyban. Ennek a fának a gyökerei és indiái teljesen behálózzák a padlót, kicsivel nagyobb helyeket hagyva annál, hogy épp rá tudjál lépni, tehát a mozgást nem akadályozzák a szobában. Ezen kívül minden egyes bútort, asztalt, szekrényt behálóznak, felkúsznak rajta, és valamiféle mágikus, de mégis _idegen_ az általad ismerttől eltérő élettől pulzáló smaragd fénnyel izzanak.

Maga Karvaly a szoba túlsó felében a kúton túl áll (a kút maga, ahogy közelebb élsz, belül smaragdokkal van kirakva. Hallottál már hasonló mágiaformáról, a drágakőmágiáról, amikor a kövekben eltárolt misztikus energiákat átruházzák a vízre. A smaragd pedig a mágia köve, ezt szinte mindenki tudja, akinek köze volt valaha mágikus tanokhoz.)

Ahogy belépsz, felpillant rád, és aszott arcán mosoly terül szét. Krákogva köhög, hurutosan, arcát egy pillanatra tunikája ujjába temeti, majd megszólal, ugyanazon a fennsőbbséges, és egyben megnyerő hangján, ahogy első találkozásotokkor beszélt.

Látom felkészültél a küldetésre. Örülök, nagyon örülök. Tudod, figyelemmel kísértem az előmeneteled, és én magam választottalak erre a feladatra. Ahogy te magad mondtad a tanácsteremben, jobbat nem találhattunk volna.

És újra mosolyog, ez pedig kezd nyomasztóvá válni. Alig fél órával ezelőtt nem volt ennyire személyes, és barátságos veled. Sőt, mintha egy kis kárörömöt látnál csillanni a szemében. De nem, ez távol állna egy comturtól, miért kínozná a saját beosztottját? Mi haszna lenne ebből? Valószínű csak ilyen a stílusa.

Már csak egy dolog van hátra, amit mindenképp meg kell ejteni, mielőtt elindulnátok a Hollóerődbe - szólal meg újból - ez pedig, hogy megismerkedsz a társaddal. Silas, mutasd meg magad.

A pritranceps szavára pedig materializálódik a szellem, aki végigkövette az utad. Az első pillanatban még inkább hasonlít egy légelementálhoz, alaktalan tömeg, ami csupán sodorja magával a felkapott port, és faleveleket, aztán egyre inkább kezd hasonlítani egy elfre. Mindez pillanatok alatt játszódik le, de mégis végig tudod követni, ahogy az átlátszó, alaktalan formájából először alakot nyer, majd kitölti a test térfogatát maga Silas.

Az occulis nagyjából akkora lehet mint te, testalkatra sem sokkal erősebb, vagy súlyosabb. Csupán két fegyvert látsz nála, két, a hiequarhoz hasonló, attól két dologban eltérő pengét látsz. Egyrészt nagyjából comb hosszúságúak, tehát háromnegyede akkorák, mint a te kardjaid, másrészt pedig nem csupán egyszeresen, de kétszeresen hajlíottak. Valószínű széles, lendületes csapásokkal harcolnak vele, kézváltásos, vagy körharcos, forgó technikával. Felmérni fel tudod, hogy mire képes, de példát, eddigi nem annyira rövid életed során nem tudsz rá hozni.

Ruházatában a szürke és a fekete színek dominálnak, ezek kellőképpen elrejtik a sötétben, ha éppen nem légies alakját használja, vértet nem látsz rajta. Arca sápadt, vékony, kissé nőies, és fiatalos, szemei kékek, haja pedig nagyon világos, szinte fehér. Végigmér, már az igazi fénylátásával, majd elmosolyodik, de nem szól. Megadja a lehetőséget, hogy te kezdj, hisz ő már megtudta rólad azt, amit akart, odalent a torony lábánál.
_________________
This is not even my final form.
***

[Freiherr von Rosen]

*A lány először szemérmesen és dühödten reagál az entitás kutakodására, de aztán kényszeríti magát, hogy figyelmen kívül hagyja a szellemlényt. Ennél jobban úgysem tud hozzáérni.*

<Furcsa szokásai vannak ennek a Karvalynak...bár valószínűleg csak mágikus hatalmát fitogtatja előttem. Minden bizonnyal óriási tudásra tett szert évezredek alatt, de remélem, tudja, hol a határ és nem él vele vissza.>

*Roppantul óvatosan, lassan és körültekintően indul tovább, szemei vadul pásztázzák a toronyba fölvezető lépcsőt és a falakat. A szellemet ignorálja, ha nem éri egyéb kellemetlen meglepetés, halkan és udvariasan bekopog a tranceps ajtaján. Nem, mintha szüksége volna a jelenléte jelzésére...*
_________________

[Malkáv]

Harag, büszkeség, elhatározás. Ezek az érzelmek uralják az ifjú mortelt, ahogy a klán pritrancepse, az aggastyán Karvaly tornyának aljához érsz. A magas, csúcsives ablakokon enyhe szellő áramlik be, viszont ahogy az éj leszáll, egyre kevesebb fény is. És így, a félhomályban az ősi, tekervényes faragványok, a mozaikdíszes padló, a falakon végigkúszó indák, szürke kérgű ágak között úgy érzed, mintha nem is egy épületben lennél. Hallod az egész völgy életét, ahogy levegőt vesz, és ahogy kilégzik, hallod a kis, önálló részek zajait, ahogy egy madár száll el az udvar felett, és egyszercsak elhallgat. Szíved lassan felveszi magának az épületnek a szívdobogását, és ahogy néma csend ereszkedik éjszaka a vadászok kamráira ú fajta zajt hallasz: halk, alattomos, mintha éles szél sivítana végig a folyosókon, térne be minden kamrába, majd ki, de mindez egészen finom, szinte észrevehetetlen. Hátborzongató. Egy kis idő, talán tíz perc után abbamarad a zaj, mintha ez az élőlény végzett volna a dolgával, nyugovóra tér ..

Körülötted viszont megmozdul a levegő, újból, de valahogy máshogy. Épp úgy idegen, mégis kellemesen hűvös, egyik pillanatban mintha valaki nézne a semmiből, aztán mintha egy kéz simítana végig lágyan, alig észrevehetően a köpenyed vállán, a két hiequar hüvelyén. Valaki van itt, érzed, és éppen a te erődet méri fel, alattomosan, az árnyékból, de mégis megdöbbentő technikával. Nem tudod meghatározni mi is lehet ez a lény, talán egy őrszellem, vagy levegő elementál. Ki tudja.
_________________
This is not even my final form.
***

[Freiherr von Rosen]

*Odabent keményen megsebzi a feddés, ám megtanulta jól: NEM KIMUTATNI. Szertartásosan elköszön, mélyen meghajol, majd sarkon fordul, selyemruhája nagyot lebben a mozdulattól, karcsú, nőies vonalai akaratlanul is felvillannak. Léptei kiviszik a tanácsteremből, egyenesen a fegyverraktárba, a jól megszokott, sok százszor bejárt úton...gondolatai azonban máshol járnak.*

<Ezek mindent tudnak rólam...és fel is használják...és csak JÁTSZANAK VELEM! .....
Hová tűnt a nemes és hősies férfiú ezekből? Hát nem emlékeznek már a csatáikra, amit ifjúként vívtak? Nem...nem maradt semmi...csak ármány és intrika.
Oh, bárcsak együtt haltam volna meg veled azon a végzetes napon, Faldion, szerelmem...>

*Az ajtó előtt találja magát, ahová igyekezett. Nem is tudja, mennyi idő telhetett el, mióta itt áll, bámulva a díszes faragványokat. Akárcsak az előbb, egy másik ajtó előtt...Febrith elfintorodik és megrázza a fejét. A kilincset azonnal lenyomja.*

<Ez is csak egy újabb küldetés lesz, semmi több.>

*Belép, s magához veszi a szükséges felszerelést: egy levéltőrt, melyet az övére csatol, a két csizmaszárába egy-egy dobótőrt, egy tubus mérget, melyet az övére akaszt. A két tenyerén lapuló halvány, szinte észrevehetetlen mágikus tetoválásokat lágyan végigsimítja - hosszú évek megszokása -, s halkan kimondja a szükséges varázsszavakat. A két hiequar materializálódik a kezeiben, majd gondosan felcsatolja őket. Végezetül magára kanyarít egy hosszú, fekete köpenyt, amely elrejti rikító ruháját.

Határozott léptekkel megindul a tranceps cellája felé, gondolatai már csak a küldetés körül forognak.*
_________________

[Malkáv]

Kígyó csuklyája felől sziszegéssel vegyült kuncogást hallani, és egy kicsit megrázkódik. Kicsit elbátortalanodsz, nem érted, miért nevetett. Hisz te próbáltál minél magabiztosabbnak látszani, és kimutatni elkötelezettésged a klán iránt. Akkor most végülis miért?

Zavarod a vén tranceps töri meg, amikor egy rövidebb köhögőroham után (hát igen, a korral jár), újra megszólal, már jóval rekedtesebb hangon. A stratéga abban a pillanatban rögtön elhallgat. Kezd kitűnni a rangsor a consulari tanácson belül. Érdekes.

Látom van benned tartás, és elszántság, mortel. Ez dicséretes, de vigyázz, nehogy a veszted okozza egyszer. Légy szerény, és ne nyilvánítsd ki magad mindenkinek. Csak meggyengülsz tőle, és felfeded a gyenge pontjaid. "A vesztes jutalma halál, a győztesé, hogy újra küzdhet" - Rayvanhur katekizmusa, változások törvénye.

Most pedig távozz, és válogasd ki, hogy milyen eszközöket akarsz a bevetésre vinni. Utána gyere a cellámba, ott már várni fog az occulis, és én, hogy elindítsam a küldetést.
_________________
This is not even my final form.
***

[Freiherr von Rosen]

*Febrith kissé megrökönyödik, mikor realizálja, miféle "elf" is van a csuklya mögött, valójában az ő életében mindig is kiemelt szerepet játszott a szépség. Habár nem nagyon találkozott még olyan elffel, aki nem így érezte volna ezt...*

<Szerencsétlen...de akkor is én vagyok mind közül a legátkozottabb!>

*Smaragd szemeit most egyenként végigpásztázza az egybegyűlteken, immár teljesen úrrá lett a megilletődöttségén, határozottan a szemekbe (vagy azok helyére) néz.*

-Nem választhattatok volna megfelelőbb elfet erre a küldetésre, nagytiszteletű uraim és asszonyom. Valóban semmi keresnivalóm ezen a világon, ha nem győzöm le önmagam. Ám vesztenivalóm nincs. Vagy végrehajtom a küldetést a legteljesebb sikerrel, vagy meghalok. Mindkét lehetőség igen csábító.

*Keserű mosoly a lágy ajkakon, Febrith fejet hajt a kígyónyelvű stratéga előtt is, jelezve, mondandója végére ért.*
_________________