~ Előtörténetek - Warhammer 40 000 ~

[Freiherr von Rosen]

Sylendar Yldred of Ulthwé





Ulthanash Shelwe. Ulthanash Éneke. Ulthwé. Isha Könnyeinek Mestervilága, a hely, amely a legfőbb reménye egy fajnak, amely sorsdöntő létküzdelmét vívja a pusztulás, a sötétség, a Terror Szeme peremén. Erre az epikus világra születtem egy apa által, aki a Látnok Ösvényét járta, és egy anya által, aki a Harcosét...mintegy három évszázaddal ezelőtt. A kettősség bélyeget nyomott a lelkemre, mindkettejüknek meg akartam felelni, de eljött a nap, mikor felnőtté váltam és választanom kellett. A Mester, a Művész, a Vándor, a Kereskedő, az Írnok...hogy is vonzódhattam volna mindezekhez ifjúként, mikor minden ami kitöltötte a szemeim és az érzékeim, az a Nagy Ellenség közeledő fenyegetése volt? A Terror Szeme beleégeti a jelét minden elmébe, amely valaha is megpillantja, s bennem a vágy hogy harcoljak ellene, erősebbnek bizonyult minden másnál.

Felölteni a fekete szellemcsont páncélt, a fehér sisakot, és kézbevenni a Sötét Kaszások nehézfegyverét...hát lehet ennél nagyobb tette egy ifjú Harcosnak, aki Kaela Mensha Khaine 'Pusztító' aspektusára lépett? Sok tréning állt mögöttem és sok csata előttem. A mon-kheigh emlősök háborúra készültek a közeli űrben, a Terror Szeme pedig ha kitör...nekünk végünk. A Kaszások érezték a háború szelét. És készenálltak. Azon a napon megszűntem ifjúnak lenni.

Sokan voltak. Rengetegen. Millióan. De ő nem hátrált. Előre látta, hogy mi fog történni, tudta, ismerte a sorsát, de halálában is olyan volt, mint életében: az elda faj és Ulthanash Shelwe tántoríthatatlan hőse. Személyesen vezette a rohamot a Feketekő-Erődítmény ellen, ahol a Nagy Ellenség rabszolgái elözönlötték őket. Ó, ha annyi holt elda élhetne, ahány mon-kheigh féreg ott elpusztult...Birodalmunk azóta újra állna. Legendákba illő volt a tett, amellyel Eldrad Ulthran, Ulthwé legfőbb jövőlátója megvetette a lábát és harcosaival az utolsó csepp drága vérükig küzdöttek. Vajon mennyi fog még kihullani, mielőtt ismét felemelkedünk...
...vagy végleg az enyészeté és a feledésé leszünk?

A Hadjárat rég véget ért. Az élet visszazökkent a megszokottba, én pedig otthagytam a Harcosok Ösvényét. Nagy megtiszteltetés volt végigjárni, de eljött az ideje váltani. Ahogy az idők is változtak. Mindig változnak, a jövő pedig mozgásban van. Elérkezett az ideje...hogy kifürkésszem.
A Látnok Ösvénye tán a legnehezbb mind közül, s megannyi veszedelmet rejt, nem is beszélve a felelősségről. A felelősség...népünk egy mélysötét órájában.
Azonban rögtön az elejétől kezdve minden segítséget megkaptam, Ulthwé az otthona az univerzum legkiválóbb Látnokainak, én pedig hamarosan kezdtem máshogy látni a világot körülöttünk. Lassabban, higgadtabban, kevesebb szenvedéllyel mint azelőtt. Az örökké lobogó láng most uralom alá hozattatott. És ez így van jól.

Az űr és idő ködösek, és nehéz őket kifürkészni. Aki a Látnok Ösvényét járja, át kell hogy engedje az egész Univerzumot az elméjén ahhoz, hogy igazán megértse. Azonban nem engedhetünk meg magunknak évszázadnyi, évezrednyi elmélkedést, mint a Bukás előtt. A háború nem szünetel, nekünk pedig cselekednünk kell. Megtaláltam hát az utamat. A Hadjárat utáni, gyászoló Ulthwében immár semmi kétségem nem maradt afelől, milyen sors kell hogy az osztályrészem legyen. Hátratekintettem az időben, elmosolyodtam, a Pusztító Khaine pedig, ezer felé szabdalt, véres arcával visszamosolygott. Megszületetett Sylendar Yldred Hadúr.

A Hadurak útja testesíti meg a tökéletes kettősséget: harcos látnokok és látnok hacrosok. Pszí-képességeiket pusztító fegyverré tudják változtatni a csatatéren, fegyvereik pedig legalább olyan hatékonyak, mint bármely harcosé...hiszen azt az Ösvényt már kijárták. A háború a létezés legszebb művészete, mi pedig tökélyre visszük ezt.
De az én utamon járónak meg kell tanulnia mélységeiben látni a csatateret, hogy a legkiválóbban vezethesse harca katonáit. Ulthwé Fekete Védelmezői lettek a tűzkeresztségem mint háborús vezető.

Invázió inváziót követett. A Káosz megtett mindent, hogy kihasználja bölcs vezérünk halálát, hogy végleg eltörölje a föld színéről Ulthanash Énekét. De ehhez nekünk is volt szavunk. Utcáról utcára vertük vissza az álnok démonokat, halálos csapdákba csalva őket, eltűnve és megjelenve a hátuk mögött, lecsapva és elmenekülve, minimalizálva a veszteségeinket és maximalizálva az ővékét. Álnok harc volt - de az egyetlen, ami győzelemre vezethetett.
Végül, miután a Mestervilág egy jókora részét feladtuk az ellenségnek, de rettentő áron, felvonultunk teljes erőnkben és teljes hatalmunkban...és napok alatt kisöpörtük a férgeket. A szellemcsont még most is érzi a mon-kheigh vért, amely folyamokban hullott.

Az idő kereke ismét fordult - legalábbis az én személyes életemben -, mikor a jövőlátó Lythris Dralia magához hívott. Sokat meditáltunk, sokat elmélkedtünk együtt a koros vezetővel, végül úgy döntött, rám bíz egy igen fontos feladatot. Egy időre el kell hagynom szeretett Mestervilágomat, víziói és jövőbelátása szerint a segítségére kell lennem távoli testvéreinknek egy nagyobb terv és egy közös érdek részeként. Messze kellett utazzak, de a Hálóút által semmi sincs igazán messze.

Alaitoc Mestervilág. Szigorú, militarizált társadalom, amely rendkívüli figyelmet fordít az értékei megőrzésére, a populáció erkölcsének és erényének fenntartására. A galaxis keleti felén, a volt Elda Birodalom pillanatnyilag az úgynevezett "Impériumhoz" tartozó űrjében tartózkodnak, körülvéve a Káosszal ellenséges, de nemkülönben pusztító és alsóbbrendű humánokkal. Van mit kiseperni tőlük.
Így érkeztem hát ide, tiszteletre méltó nővérem, ajándékként, diplomataként, most azonban indulnom kell. Találkozok egy vezetőtökkel, aki kijelöli az utamat...s adják a csillagok, talán a sorsot, amely ideküldött.
Bízom benne, hogy még találkozunk...
_________________

[Freiherr von Rosen]

Silistra Aurelia of the Order of Valorous Heart





"Spiritus dominatus,
Domine, libra nos,
A villámtól és az orkántól,
Óvj meg minket, Császárom..."


Az Istencsászár fénye ragyogóbb minden más fénynél...de néha ezt is beárnyékolja a galaxis megannyi szörnyűségének sötétsége.
Dominica Aurelia kormányzónő kinyitotta a szemeit és zúgó fejjel körülnézett. Legalább a saját, közvetlen világának a sötétsége enyhült kissé, hamár közvetett világa, a Cephilon Primus, a visszataszító Halál Gárda ostroma alatt állva egyre mélyebbre süllyedt ebbe. Bár palotája viszonylag magasan helyezkedett el, mégis érezte a pokoli bűzt odalentről nyitott ablakán keresztül...dehát senki nem mondta, hogy a sötétséget nem követik majd méregfelhők.
Aurelia kormányzónő zúgó fejjel feltápászkodott és hamarosan rá is jött, hogy mi történt: épp a magánlakosztályában tartózkodott, amikor a csata kezdetén tüzérségi találat érte a főépületet, s beverte a fejét. Szerencsére mostanra a pajzsok aktiválódtak, ám az odalent kibontakozó szörnyű csata nem sok vigasztalást nyújtott neki. Oldalt tekintett, a Császár hatalmas domborművére a luxuslakosztály falában, s az arany rosáliákra körülötte.
Aztán vissza a városra. Összeszorult a szíve. Az áruló Űrgárdisták minden figyelmeztetés nélkül törtek rajta a bolygóján néhány héttel ezelőtt, a véderő pedig kevésnek bizonyult a feltartóztatásukra...a vizeket megfertőzték, a levegő alig volt belélegezhető, a pánik pedig általánossá vált, amint a rothadó testű, méregzöld Káosz-gárdisták betörtek a fővárosba, Cephilon Citybe alig néhány órája.
Dominica nem akarta, nem tudta elhinni, hogy mindez lehetséges, hisz' olyan odaadással és hűséggel szolgálta a Császárt ebben a felelősségteljes pozícióban, mint egyik elődje sem évszázadokra visszamenően. Cephilon Primusból értékes ipari bolyvilágot hozott létre a Birodalom számára...és talán éppen ez keltette fel a Káosz figyelmét. A tisztaság. A hűség. Az odaadás. És az akarat, amivel távol tartottak minden eretnek és mutáns szektát a bolygóról.
De most mindennek vége. Lojális, de nem emberfölötti katonáinak kevés sanszuk volt a Káosz bajnokai ellen, akik fals istenségükre jellemző lassú, dögletes tempóban haladtak előre és foglalták el a bolygót. Dominica szeméből egy könnycsepp gördült le az arcára, amint végignézte gyönyörű tornyának ablakából városa...és élete munkája pusztulását. Ajkai szavakat formáltak, csak suttogták őket, olyan hiábavaló és reménytelen szavak voltak, mégis...nem a remény hal meg utoljára. Hanem a hit. Mikor a hívő maga.
"Császárom...segíts rajtam..."
S ekkor valahol, a könnyek hártyáján keresztül, Dominica Aurelia, Cephilon Primus halálra ítélt kormányzónője, csillanást látott az alkonyodó égen. Hevesen dobogó szívvel kirohant az erkélyre, az eget pedig sötét hajók tucatjai lepték el, dübörgő hajtóművekkel és szent birodalmi himnuszokkal a hangszóróikban a felszín felé tartva, közben folyamatosan tüzelve a Káosz meglepett fattyaira. A kormányzónő hamarosan jelzéseket is látott, s nem hitt a szemének. Imái beteljesültek...
...Adepta Sororitas. A Bátor Szív Rendje. A Császár szent angyalai, akik leszállnak az égből, és legyőzik a legrettentőbb sötétséget is...


"A ragálytól, csalárdságtól, kísértéstől és háborútól,
Óvj meg minket, Császárom..."


Fiatal volt. Fiatal és lelkes. A lenszőke kislány rövid, jól betanított imát mondott el szobája legnagyobb festménye előtt állva. Szobája...amit el fog hagyni. Sok-sok időre....talán örökre. De a jövő, ami vár rá, olyan csodálatos lesz...a mesék, amiket hallott, az ígéretek, amiket a nemrég érkezett, felnőtt nők hoztak neki, és amelyekről édesanyja már évek óta biztosította őt...
Végighordozta tekintetét és elmerengett. Az ágya. Fekete mint az ében, elefántcsont-szín takaróval. A könyvespolc, és a kis íróasztal, amin máris drága és díszes, szent gyertyatartók álltak, hogy kegyes fényt nyújtsanak neki, ha éjjel kívánt olvasni. A fésűi, a ruhái, a játékai...minden ittmarad, a kis szentélyében, amit most elhagy egy jobb helyért. Csak a legszükségesebbeket viheti magával...édesanyja a legendás Adepta Sororitasnak ígérte leányai életét, hálából, miután a rend megmentette a bolygóját a pusztulástól. Hitből, hogy belőlük is az Impérium hősei válnak majd. Belőlük...
Gyermeksírásra figyelt fel, s ösztönösen elmosolyodott. Egy utolsó pillantás, egy utolsó, könnyű szívvel elengedett, lemondó sóhaj a maga kis szobájának, a maga kis birodalmának, és sarkon fordult, felszerelése egy zsákban a kezében.
Egy másik, jóval nagyobb szobába ért, ahol a központi helyet egy díszes, liliomokkal ékesített bölcső foglalta el.
"Vera..."
Mondta halkan, odalépve a bölcső mellé, s amint testvére meglátta őt, a sírás abbamaradt. A kisbaba visszamosolygott rá, ahogy jeges, gleccserkék szemei az édes, felemás szempárba tévedtek. A lány közelebb hajolt, s egyetlen szabad kezével megcirógatta húga arcát.
"Most el kell mennem, drága kishúgom...de hamarosan találkozunk. Anya büszke lesz rád...nagyon."
Léptek hangjai szakították félbe, súlyos és fémes lépteké, s a bejárat felé fordulva egy valódi, élő és lélegző Csatanővért pillantott meg, édesanyja oldalán! Azt se tudta, hova legyen izgalmában és lelkesedésében, a fekete csatapáncél és köpeny, az ezüst lilomok és az arany birodalmi sas lélegzetelállítóan mutattak. A nő viszonylag fiatalnak tűnt...és mosolyogva biccentett felé.
"Kislányom..." - szólalt meg az édesanyja - "...ideje indulnod. Már minden kész."
"Anya..." - szaladt előre a lány, átölelve szülőjét - "...annyira szeretlek. Vigyázz magadra, és vigyázz apára, vigyázz a Cephilon Primre-ra! És...vigyázz a kishúgomra is."
"Úgy lesz, drágám. Légy állhatatos, és sose veszítsd el a hited a Császárban. Ő veled lesz. Ahogy én is."
Néhány szótlan pillanat következett, majd a lány kitörölte a könnyeket a szeméből. Ennek a napnak, ennek a csodás napnak, el kellett jönnie. De olyan nehéz...
"Jöjj hát, ifjú "Nővér"." - hallatszott egy félelmetes, határozott és mégis valósággal szentül zengő hang valahonnan felülről. Egy kéz nyúlt ki érte türelmesen, egy erős, páncélozott, mégis kecses és rugalmas kéz. Ahogy a távoli folyosókon, amelyek egy új világba vezettek, felzendültek a Fede Imperialis taktusai, Silistra Aurelia megragadta...a saját jövőjét.


"A kraken korbácsától,
Óvj meg minket, Császárom..."


"A Császár az Atyánk és Védelmezőnk. De nekünk is meg kell védenünk Császárunkat. Mert Ő az egész Emberiség, és az Emberiség nem több, mint a hite és szorgalma a Császár nevében." - harsogott az Elöljáró Nővér az ifjú Novíciusoknak, akik ma fognak először gyakorlati fegyveres képzésen átesni. Inspiratív és magával ragadó szavak érkeztek Clementia Nővér ajkairól, s hamarosan eldördültek a fegyverek...a Császár dühének és bosszújának sűrített megnyilvánulásai. Ó, hányszor fogja még ezeket a halálosan csábító hangokat hallani...
"Ha meg kell halnom, régi barátként üdvözlöm a Halált, s átölelem karjaimmal." - hallatszottak Hospitaller Nővér Adelaide szavai az ismert mantrából, amint belekezdett az újabb gyógyítói lekcióba, hiszen minden Nővérnek el kell sajátítania az orvoslás alapjait, éppen úgy, ahogy az élet elvételéének. Lelkesítő történetek hangzottak el a gyógyítók belső rendjének szentjeiről, akik kezeiből csodák eredtek, s a Birodalom hű szolgái a halál torkából tértek vissza az Ő kegyelméből. Silistra azonban tudta, az ő helye a Csatanővérek közt lesz, a Bátor Szív Rendjénél, hálából édesanyja, a családja és a bolygója életéért.
"Sok ellenség tör ránk eme sötét időkben. Az Ellenség Kívül: az Idegen. Az Ellenség Odaát: a Démon. Az Ellenség Belül: a Mutáns." - kezdte újabb lexikális óráját Famula Ellenia, a Diologous belső rend tutora, ez alkalommal az Idegenre fókuszálva. Jóllehet nem a tanulmányozásukkal, sokkal inkább az elpusztításukkal fogja tölteni jövőjét, Silistra mindig is egyfajta különös érdeklődést mutatott a galaxis idegen fajai iránt, a pszihéjük, a viselkedésük megértése nagyban hozzásegíthetné az Impériumot hogy sikeresen szembeszállhasson velük. Az ősi eldák, a feltörekvő tauk, a vérszomjas orkok és a sáskahadként özönlő tyranidák mind olyan sötét és fenyegető misztériumot jelentettek, amelyek veszélybe sodorhatják az egész Birodalom létezését.


"A bukottak eretnekségétől,
Óvj meg minket, Császárom."


Végre. Végre beavatták, végre a Militáns belső rend teljes értékű Csatanővére lett. Silistra Aurelia olyan büszkén és feszesen állt Ophelia IV nagy rendházának grandiózus lőtere fölött, mint egy obszidián szobor. A Bátor Szív Rend egyenruháját viselte, flexibilis, könnyű fekete csatapáncél, vállán sorozatvető, a fekete liliom-tetoválás az arcán éles kontrasztban állt fehér bőrével és ezüstre festett, tincsekbe fogott hajával.
Mégis...mintha permanens könnycsepp lett volna a tetoválás jobb szeme alatt, szomorúan nézett le, a gyakorlatozó Novíciusok és Cantusok közé.
Veronica...olyan jól csinálta. Olyan odaadással. Bármelyik lopott pillanat erről árulkodott az elmúlt évek során, hiába a kor, hiába a tapasztalatlanság, kishúga egyszer még túl fogja szárnyalni. A lángoló hit, amellyel sorra vette és győzte le az akadályokat, pontosan az a kvalitás, ami az ideális Csatanővért teszi.
"Ne aggaszd magad miatta, Nővérem." - egy kezet érzett, amint vállapjához ért, nyugtatóan, s egy hangot, a legjobb barátnője, Tissika Damia Csatanővér hangját, aki éppen úgy ma tette le az Engedelmesség Fogadalmát. - "...ennek így kell lennie. Nem lehetsz mellette. Hiába a jó szándék, a személyes érzelem, a családi kötöttség befolyásolhatja a megkérdőjelezhetetlen hitét az Istencsászár felé. A tutoraink világosan megmondták. Egy Novíciusnak egyetlen családja van."
Silistra becsukta a szemeit és némán bólintott, anélkül hogy oldalra fordult volna, tudta, hogy Nővérének igaza van. De mégis...olyan fájdalmas volt...


"A démonok létrehozásától,
Óvj meg minket, Császárom."


"Ne osszatok kegyelmet, megbocsátást, irgalmat, gyengeség, vagy sajnálat meg ne remegtesse kezeteket. Halált és pusztulást, tűz általi megtisztulást hozzatok a Császár árulóira!" - zengték a leszállóhajók hangszórói Cecilia Edna Kánonos Nővér harsogó szavait, amint a Bátor Szív flottája fülsiketítő robajjal áttört az 'Ignoratus' bolygó atmoszféráján, hogy megütközzön a Káosz erőivel. Kicsit hasonlított a helyzet arra a meghatározó gyermekkori mesére, amelyet szülei annyiszor elmondtak neki, az eseményre, amely ilyen utat adott az életének, mikor az Adepta Sororitas felszabadította szülőbolygóját az ostrom alól. A különbség csupán annyi volt...hogy itt nem maradt már kit felszabadítani. A Vas Harcosok Káosz-gárdista kompániái merőben különböztek a legtöbb fattyú testvérüktől, ahelyett hogy vérgőzös öngyilkos rohamokban törtek volna előre, a veszteségekkel mit sem törődve, a Birodalomhoz hű Űrgárdisták kegyetlen precizitásával taktikáztak, nehézfegyverekkel és ostromgépekkel lőtték az ellenségeiket, míg hús-pajzsnak tökéletesen megtették az adott bolygó lázadó kultistái. Ez a csata sokkal veszélyesebbnek ígérkezett az eddigieknél...Silistrában kételyek nem, de aggályok merültek. A bolygó elesett. Mindössze azért érkeztek ide, hogy bosszút álljanak. Dehát az Ekklézsiarchia útjai kifürkészhetetlenek...


"A mutánsok átkától,
Óvj meg minket, Császárom."


Silistra elfintorodott a haldoklók és sebesültek újabb kétségbeesett nyögéseit hallva és felszisszent, amikor a vállsebébe ismét fájdalom nyilallt. Szerencsére csak egy repesz. És még csak Káosz-fertőzött sem volt. Hetek teltek el. Miután leszálltak, valóságos betonfalba ütköztek, ami a védelmet illeti, soha nem gondolta volna, hogy holmi Káosz-csűrhe képes lesz ennyire szervezetten védekezni. Röpke egy hónap alatt valóságos erődvilággá változtatták Ignoratust, felkészülve az ellencsapásra. A Császár verje meg őket haragjával...
Azonban hiába minden taktika és fortély, az Adepta Sororitast nem lehet megállítani, a hitet és elszántságot, amivel harcolnak, nem lehet semmivel sem elsöpörni. A Bátor Szív Rend felkészült az utolsó rohamra a Vas Harcosok ellen. Felharsantak a kürtök, a hangszórók, s a Császár mennyei himnuszai alatt megindultak...a fekete seregek az ezüstszürkék ellen.
"Halááááááál!!!" - üvöltötte Silistra mellett Tissika Csatanővér, és folyamatosan tüzelve rohamra indult. Silistra szemei döbbentek tágra nyíltak. A hosszú hetek elkeseredettsége végképp elvakította az amúgy is lobbanékony Nővérét, akit éppen a hite fog a szükségtelen halálba taszítani...
...maradhatna fedezékben. Tarthatna egy transzporttal. De ő csak megy és megy...
Silistra kiélesítette a fegyverét és kétségbeesetten utánarohant...


"A morte perpetua,
Domine, libra nos..."


A küzdelem véget ért, Silistra Aurelia pedig Tissika Damia mellett térdelt, a kezét szorítva, könnyes szemekkel. Nővére szörnyű gyomorsebét már senki be nem gyógyítja, percei vannak hátra...szenvedéses és gyötrelmes percei. Az alacsony, sötét hajú és sötét szemű Csatanővér mindig is az ellentéte volt sok dologban, többek közt a szolgálat mibenlétének értelmezésében is. A hév, a szenvedély...Silistra néha úgy érezte, ő túl racionális ahhoz, hogy valódi, értékes hite lehessen a Császárban.
De Tissika...
Többtucat kultistával végzett sorozatvetőjével, s egy Káosz-gárdistát is leterített, mikor egy foszfor-gránátja a Vas Harcos sisakját találta el. Ő vezette a rohamot ezen a szakaszon és az ő bátorságának hála törtek át. De milyen áron...az áron, amelyet mindannyiuknak meg kell tanulniuk könnyedén megfizetni.
"Emlékezz Szent Mina szavaira, Tissika...nem számít, győzünk-e vagy sem, a tény hogy harcoltunk, hogy kiálltunk Istencsászárunk mellett és életünket ajánlottuk neki, már önmagában a legnagyobb diadal." - nehéz volt folytatnia, torka csak egyre jobban összeszorult a fájdalomtól. - "Te nemcsak az életedet adtad, de győzelemre is vezettél minket. Neved sosem merül feledésbe...Nővérem."
Tissika hálásan mosolygott rá, a mennyei mártírság-érzet eltörölte még az iszonyatos testi fájdalmai érzetét is. Csillogó szemekkel és remegő kézzel átnyújtotta egyetlen megmaradt fegyverét Nővérének. Szinte olvasni lehetett a tekintetéből a könyörgést.
Silistra átvette a pisztolyt, egy utolsó csókot lehellt bátor Nővére homlokára, majd felállt. Húgára gondolt, és eretnekség vagy sem, nem akarta, hogy ő is így végezze. Célzott...és lőtt.
...Nem tudta megállni, hogy ne húnyja be a szemét előtte.


"Mert te csak halált hozol rájuk,
Mert te nem kegyelmezel nekik,
Mert te nem bocsátasz meg nekik,
Esdeklünk néked, pusztítsd el őket!"

Fede Imperialis

[Freiherr von Rosen]

Hiarren Nhilvanel of the Amethyst Night Kabal



Iyanden Mestervilág. A galaxis keleti szektoraiban, a legkülsőbb peremen, a világ végén elhelyezkedő elda otthon. Bázis. Űrállomás. Mesterséges világ. A legkülsőbb...s a legkiszolgáltatottabb. Mikor a galaxisrengető tyranid invázió megkezdődött, az eldákat is meglepve találta, s bár hősiesen harcoltak otthonukért és fajukért, ezrek, tízezrek...százezrek estek el a megállíthatatlan áradat ellenében. Hiába az olyan elda hősök grandiózus és elkeseredett cselekedetei mint a szellem-látnok Iyanna Arienal, a pusztulás biztosnak látszott.
...ám a baj nem jár egyedül. Ahol harc dúl, ahol ezrek halnak meg háborúban, ott megjelennek a dögevők. Ha pedig nemes eldák éneklik a hattyúdalt... özönlenek a dögevők. Sötét hajók törtek elő az űr mélységéből, egyik pillanatról a másikra, lecsapva azokra az elda hajókra, akik menekülni, vagy segítséget hívni próbáltak. A szerencsétlen túlélők fel voltak készülve mindenre, kivéve...
...kivéve, hogy a saját fajtájukkal harcoljanak.

"Hahahahaha! Jó. Nagyon jó. Az első a ti kis mestervilági fattyaitok közül, akit látok...hmm, mennyi is volt? Százharminc éve?" - Usshthan homonkulusz elégedetten összefonta a karjait, melyek mindegyikén egy-egy rettenetes, véráztatta karompenge virított. Hagyta, hadd érje be a két, csúcsos-recés sisakot viselő harcos, majd hátát a kabin oldalának támasztotta.
"Mit gondol, incubus? Ő-Kit-Nem-Nevezünk-Nevén bizonyára nagyra fog értékelni egy ilyen ártatlan kis áldozatot, nem igaz?" - A kérdezett óvatos ragadozóként sétált fel-alá a kabinban, melyet épp most foglaltak el, az elda nő egyetlen fegyverét - egy lézervetőt - az a háló csomagolta be, amelyet alig egy perce lőtt ki az alkárjára szerelt szerkezetből. Ennyi. Lobogó, derékig érő szőke haj, tekintetében pedig sehol félelem...szorosan öleli magához egyetlen kislányát, fegyvere nem lévén a testével próbálva védeni Hiarren incubus elől. Bátor. Elszánt. Gyönyörű. Se a két kivont, recés penge, se a marcona, széles vállú, tüskézett fémvért, se a stilizált halálfejes testőr-maszk nem ébresztettek benne olyan félelmet, ami kiült volna az arcára. Kivételes. Azonban az incubusnak nem volt több ideje a zsákmányt méregetni.
"Semmit." - felete egyszerűen, hangja enyhén torz, fémes volt a maszk miatt. A homonkulusz csettintett a nyelvével.
"Milyen kár, Hiarren, milyen kár, azt hittem, maga műértőbb lesz ennél. Nem sok trófeája adódhat egy archon oldalán nemdebár?" - A ragyás, kopaszra borotvált alak felkuncogott, majd közelebb lépett, kéjesen méregetve a két eldát. Jobb kezét fontoskodóan az álla alá helyezte, mint aki valamin nagyon gondolkodik.
"Rendben van, incubus...ha nem gondol semmit, hát majd tesz. A nő...kezdetnek, skalpolja meg, de jó alaposan! Aztán adjon be neki ebből a kínfokozó drogból és vágja bele a mellkasába a győzelem-rúnát. Utána helyezzen mindegyik testnyílásába egy-egy pengét...de csak finoman, túlélje ám! A gyereket pedig..."
"Nem."

...A visszautasítás szinte visszhangot vert a kabinban, ahogy hirtelen mindenki elhallgatott. A mentőhajó távolabbi részeiből beszivárgott ugyan némi zaj, de azonkívül teljes lett...a csend. Az elda nő, az elda anya nem tört meg a szavak hallatán, csupán elfintorodott, de szemében olyan tűz lobogott...Hiarren biztosra vette, az utolsó csepp véréig fog küzdeni, akár puszta kézzel is.
El volt várva tőle, hogy engedelmeskedjék a homonkulusznak. El volt várva tőle, hogy segítsen minél több élő és szenvedő foglyot a démonszajha Slaneesh elé vinni Commorraghba. Az elda lélek pedig a legértékesebb mind közül, épp az ilyen fogolyszerző hadjáratok miatt kíméli meg a Káosz istennője a sötét eldákat, Hiarren népét...egyelőre. De tudta jól, mi vár rájuk. Örök szenvedés...és még rosszabb, ami egyre rosszabb lesz minden egyes fájdalmas kiáltással. Valami odabent, minden észérv ellenére is, azt súgta, nem méltók ilyen szörnyű sorsra.
"Ellent mer mondani nekem...Hiarren incubus? Ha ezt az archon megtudja, következményei lesznek! Csinálja amit mondtam! Nem azért nem teszem meg én magam, mert nem lenne kedvem hozzá, azért nem teszem, mert látni akarom hogy maga is ér valamit, azon kívül hogy azokkal a nyomorult kardjaival hadonászik! Értve vagyok?!" - A homonkulusz már magából kikelve üvöltözött, hirtelen haragja ismeretes volt a Kabal berkein belül. A két harcos némán, láthatatlanul elfintorodott, már mentek volna innen tovább...
"Ide figyeljen, Usshthan." - Hiarren megfordult, s bár nem volt óriás-termetű, mégis valósággal fölétornyosult a homonkulusznak. - "Amíg maga Deleran archon egyenes parancsot nem ad rá, nem fogok résztvenni a maga szadista kis játékaiban. Én harcos vagyok, s testőr, az archon testőre, aki most idegilenesen maga mellé rendelt, nehogy az első elda gyermek el találja vágni ő-szörnyűségessége torkát. Nem kényszerít semmire. Javaslom, induljon." - bökött a fejével lágyan az ajtó, s a mögötte, a folyosókon még mindig dúló közelharc felé. A homonkulusz toporzékolt.
"Maguk ketten ott! Vigyék innen ezeket az iyandeni férgeket, egyenesen a laboratóriumomba! Mozgás!" - A két sötét elda szinte megkönnyebbülten lendült mozgásba, s felnyalábolták a két foglyot, akik döbbenetükben egy mozdulat nélkül tűrték. Hamarosan már el is tűntek a folyosón.
"Ami pedig magát illeti, Hiarren incubus..." - fordult vissza Usshthan a bejáratnál - "...még számolunk." - A következő pillanatban egy plazmalövedék égette le a fejét tőből, érett gyümölcsként. A test hangos puffanással ért földet, Hiarren pedig leengedte a karabélyt.
"Mondtam, hogy induljon..." - jegyezte meg szárazon csak úgy, a semmibe.





***


Soluphein incubus csendes, méltóságteljes léptekkel haladt végig a sötét, árnyékos épületkomplexumon...melyet megtöltött a halál bűze. Sikolyok hallatszottak időről-időre, könyörgések, gúnyos kacajok és röhögések, különböző szerszámok működési zajai, repedő és fűrészelt csont és hús szörcsőgése, közelharc kiáltásai. Most nem viselte jellegzetes maszkját, szabadon hagyott szemei a klánja - Kabalja - jelzéseit, inszigniáit kutatták. Azaz...a volt Kabaljáét, emlékeztette magát. Mióta a sötét elda hatalmasságok elit testőrségének tagja lett évszázadokkal ezelőtt, felhagyott a kicsinyes politizálással és a nemesi körök belviszályaival. Belefáradt. Megundorodott tőlük. És elhatározta, a fiát sokkal korábban kimenti ebből a mételyből.
"Ne! Csak a korbácsot ne!!" - visított egy kétségbeesett rabszolga, aki valaha talán emberi lény volt az egyik oldalcellában, amely mellett elhaladtak, s a következő másodpercben szörcsögő csattanás hangja töltötte be a folyosót. Solupheinnek arcizma sem rezdült már, fia, Hiarren azonban elfintorodott. A gyermek még csak néhány évtizede született, a kiképzését azonban minél hamarabb megkezdi, annál jobb. Először harcos lesz. Aztán jó harcos. Aztán kiváló harcos. És végül...incubus. Ehhez kétség sem fért. A vér nem válik vízzé.
Ametiszt Éj Kabal. Végre. A klán lila-fekete szimbólumait, melynek fia hivatalosan még tagja volt, össze sem lehetett volna téveszteni bármelyik primitív, kicsinyes és barbár Kabal jelzéseivel. A legtöbb az volt. Veszedelmesen az.

A cellaajtó energiamezei szertefoszlottak, a két sötét elda pedig belépett az átlagosnál jóval nagyobb helységbe. Soluphein úgy döntött, ideje gyermekét egy újfajta tréningben is részesítenie. A bent kuporgó alak furcsa, hüllőszerű, szürke bőrű és orr-nélküli humanoid volt, s tekintetét a belépőkre emelte. Természetesen szó nélkül.
"Hiarren, ez itt Ab'Es'Kha, a tau faj Tűz Kasztjából. Harcos, s vele, illetve rajta fogsz gyakorolni az elkövetkezőkben." - Hiarren bólintott, s elsomolyodott, amint végimérte az idegen lényt. Amaz úgy tűnt, értette mit beszélnek.
"Azonban..." - folytatta Soluphein - "ne felejtsd el, mire tanítottalak. Bánj vele kellő tisztelettel."
"Dehát..." - kezdte a fiú.
"Természetesen egy pillanatig sem kezelheted egyenrangúként. Több vagy nála, többnek születtél, ezt senki sem vitatja. Azonban becsüld meg a rabszolgát, mert a rabszolga érték. A rabszolga hasznos segítő, a tudása fegyver lehet, s végül, a rabszolga váltságdíj...a lelkedért a Nagy Ellenségnek. Miattuk élünk még mindig...azonban Ab'Es'Khanak természetesen más sorsot szánunk, mint ezutóbbi." - folytatta rövid szünet után egy halvány mosollyal. A volt tau harcos tiszteletteljesen meghajolt...valószínűleg az előző gazdáinál sokkal rosszabb volt a sorsra, arcáról egy egész élet szenvedéseit le lehetett olvasni.
"Értettem, atyám." - felelt az ifjú, Soluphein pedig büszke mosollyal kihátrált és távozott, magára hagyva gyermekét a pusztakezes tréning eme egzotikumait tanulni. Ilyen technikákat semmiképp nem fog más eldáktól látni...s ahogy a becsületes küzdelem halk zajai megütötték a füleit, mosolya csak egyre szélesedett. Igen. Ez a hozzállás fogja kiemelni a többiek közül.
Az anyja...büszke lenne rá. Soluphein felsóhajtott.





***


"Dehogyisnem tudod!" - nevetett fel Hiarren, s egy könnyed mozdulattal átlökte a felszerelését tartalmazó táskát a másik oldalára. Hosszú, ezüstös haja éles ellentétben állt a lány sötélilájával, s már-már vakítóan fellibbent a mozdulat hatására.
"Na jól van..." - somolyodott el a mellette lépdelő lány. Aderahnak hívták, szintén az Ametiszt Éj klántagja volt és mostanában elég sokat...edzettek együtt. A fiú az Incubusok Rendjébe, a lány a Bosszú Wych Kultuszba készült felvételre, a sötét eldák elit női gladiátorai közé. Előbb az aréna...aztán a halálos és immár tapasztalt hölgyek zsoldosként a kalózalakulatokhoz kerültek, mint kegyetlenül hatékony közelharci támogatás.
Aderah már részesült is néhány tetoválásban, s a különféle harci drogok sem voltak használaton kívül helyezve...a szervezetének mielőbb meg kellett szoknia őket.
"...egy ezüstszín mono-molekuláris dupla kézipengére...szikrázó ametisztekkel a markolat foglalataiban..." - A szavak csak úgy pezsegtek, a két elda pedig csak úgy itta egymás tekintetét...drogok nélkül is.
"Megkapod..." - suttogta Hiarren. Aderah halkan felkuncogott, mintha a szeme köré tetovált jel enyhén színt váltott volna...
"És te...mire vágysz a legjobban, Hiarren...Hiarren Nhilvanel, leendő incubus...mert semmi kétség, a te álmaid is teljesülnek..."

Valami nem volt rendjén. A fiú már épp válaszolt volna, mikor hirtelen egyszerre komorodtak el, egyszerre pördültek meg és egyszerre csaptak le, puszta kézzel...a támadni készülő kopaszra nyírt, torz arcú, karompengékkel felszerelkezett fajtársuk pedig hörögve és törött nyakkal zuhant a földre. Gúnyos és talán kissé meglepett kacaj tört fel körülöttük...Commorragh utcái egyszeriben megelevendetek.
"Ó, így állunk? Ezesetben vár rátok egy mesés áldozóverem, kölyök." - szólalt meg egy hang, majd hamarosan a hozzá tartozó test is feltűnt az árnyékokból...egy újabb borotvált ocsmányság, fekete bőrpántjain groteszkül eltorízott trófeák...a Nevető Koponya Kabal.
"A szánalmas kis Ametiszt Éjeteknek leáldozott, te kis ficsúr fattyú. Gyengék vagytok...és a gyengék sorsa Commorraghban halál. Az Úrnő elégedett lesz...mindig örömmel fogyaszt elda lelkeket." - pengék csikorogtak, amint vagy félctucat másik alak lépett ki félkörívben az utca viszonylagos fényére...tőrök, rövid, görbe kardok, egy energiabárd és néhány karompenge...
Hiarren undortól átjárt tekintettel oldalra pillantott. A lány...a nő tekintete már üveges volt, amint elmerült a közelgő transzban, azonban még lassan, finoman végighúzta a kezét a férfi karján. A mozdulat a saját, rejtett tőre előhúzásában végződött. A pengéje nagyon rövid volt...akárcsak jelen pillanatban az életük. Hiarren egy mozdulattal lehajította a magával cipelt csomagot és jobb híján kirántotta belőle a gyakorló kardját...édeskevés, amellyel legfeljebb agyonütni lehett volna bárkit is.

"Meghalsz..." - kezdte a hozzá legközelebb álló támadó, azonban nem bizonyult elég gyorsnak ahhoz, hogy a torka felé repülő tőr elől kitérjen. Aderah egy pillanat alatt ott termett, fegyverének kihúzása elda vérrel permetezte be az arcát. Dühös bömbölés jött válaszként...
"És a szajhád is! Egy örökkévalóságig fogtok szenvedni Slaneesh részeként" - A megmaradt öt támadó rájuk rontott. Hiarren biztos kézzel eltérített egy felé lendülő karompengét, a saját könnyű gyakorlókardját egy kézre fogta, a másikkal pedig a támadó lendületét kihasználva visszafordította a karját...a pengék a Koponya-klántag torkában álltak meg.
Ekkor kapta féloldalról a tőrdöfést...a "vértezet", amit viselt, rossz paródiája lett volna még egy egyszerű harcos páncéljának is. Felhördült a belemaró fájdalomtól, s a majdnem-gyilkosa arcába vágta a tompa kardot. A pillanatnyi kábulat elég volt társnőjének ahhoz, hogy ledöfje a férfit.
Hiarren kirántotta a tőrt a tulajdon oldalából, megpördüldt, s iszonyodva felszisszent Aderah mély vállsebe láttán.
Vesztésre álltak...volna, hacsak a támadók is el nem fogytak volna. A dinamikus támadás eredményesnek bizonyult, ám mint mindig, most is megkövetelte a fájdalmas árát.
"Elég! Végezzünk velük! Rohaam!" - A Nevető Koponyák bandavezére azonban jobbnak látta az irháját menteni, s a halálba küldeni rá számító "testvérét". Hiarren és Aderah kétfelé léptek a magányos támadó kardcsapása elől, s két oldalról döfték torzón...együtt fürödtek a vérében. A "vezér" már sehol nem volt, csak szapora, menekülő lépteit visszhangozta a sötét eldák fővárosának vérvörös éjszakája.
Soha nem láttott szenvedély lobogott a két sebesült fiatal szemében, amint pengéik egyszerre csattantak a kövezeten...s egyszerre mozdultak, hogy átöleljék egymást. A harmónia megvolt. Ideje volt betetőzni.
"Tudod...hazudtam." - suttogta Aderah Veressis, amint közel húzta magához szenvedélyének legfőbb vágyát. Az első csók...a mészárlás fölött, A Véres Kezű Khaine áldásával.
...A sötét eldák érzelmei sebesen jönnek...és annál lassabban távoznak.





***


Hosszú évek teltek el, s Hiarren Nhilvanel, az egykori Ametiszt Éj nemes a Vindikátor panorámaablakában állt Eldunel archon társaságában, s az arcát fedő incubus-maszk elrejtette elégedettségét. Előtte az űrben egy egész sötét elda kalózflotta sorakozott, hajók és hajók tuactszámra, köztük mind közül a legnagyobb, Asdrubael Vect, a híres Fekete Szív Kabal vezérének a zászlóshajója. Impozáns látványt nyújtott, s Hiarren tudta, ott van valahol a forgatagban a saját régi klánjának is a "delegációja"...de ami igazán érdekelte, az a Bosszú Wych Kultusz gladiátorainak támadóéke a Véres Karom Kabal szolgálatában...pontosabban egy gladiátor.
Tudta, hogy Ő is itt lesz, márpedig hiába a mérhetetlen tisztelet, amit a népük vezére, Vect iránt érzett, most szerelme volt a legfontosabb elda az egész univerzumban. Aderah Veressis, a Bosszú Wych Kultusz veteránja, akit oly' sok éve nem látott már...megfogadták, hogy a csatatéren találkoznak.

A Káosz útjai nemcsak rontással, de árulással is sűrűn szegélyezettek...s a hatalmas, kéjenc démoni entitás, Slaneesh, az eldák mindahány népének a Nagy Ellensége, Vect rettentő nyájának az árulója és sakkban tartója nem veti meg rivális isteneinek imádóit sem...nem vet meg semmilyen lelket, amíg az jóllakatja.
Ennélfogva kézenfekvőnek tűnt, hogy a Commorragh aktuális pozíciójához a valós űrben igen közel eső Enoptis-rendszer teljes mértékig Káosz-fertőzött bolygói ellen egy nagyszabású rajtaütést hajtsanak végre, mondhatni kisujjal összezúzva a maroknyi jelenlévő Khorne-imádó barbárt...ostoba humánokat, akik nem tanulták meg a leckét, amelynek az eldák a levét isszák.
Hatalmat remélnek...de csak szánalmasan rövid rabszolgaéletet kapnak...a sötét eldák nélkül is.

A rendszer összesen három lakható bolygója közül egyértelműen az első, a napjához legközelebb keringő volt a Káosz főerőinek bázisa. Főerők...de a sötét elda flottához képest eltörpültek. Hiarren végignézte, ahogy a Fekete Szív, Gyilkosság, Félelem, Véres Karom, Bukott Boszorkány és Ametiszt Éj Kabalok hajói fenyegető pókokként alásiklanak a felszín felé, majd a Kabal maga, amelyet jelenleg ő szolgált, a Mindent Látó Szem is mozgásba lendült.
Eldunel archon elégedett volt incubus testőrei szolgálatával, s mivel a győzelmet simának és biztosnak érezte, utasította néhányukat, hogy harci siklókon ereszkedjenek le a küzdelembe és hozzanak neki még több rabszolgát. Természetesen a belső árulástól - joggal - most is tartott, ám Hiarren túl energikus volt a csatatéren ahhoz, hogy itt hagyja. Tudta, ő nem fog kudarcot vallani.
A kalózhajó landolt a furcsa, "rothadó" épületekkel tarkított világon...





***


Az állig felfegyverzett, pengékkel tarkított karosszériájú terepsiklók meglepetésből rontottak a Káosz őrült kultistáira és torz mutánsaira. Lézer villant, penge suhogott, háló rebbent, ahogy sorra hullottak - vagy estek fogságba a szánalmas humánok, sok sikló már fordult is vissza hogy leadja a "rakományát" és visszatérjen újabbakért. Hiarrent nem érdekelték a foglyok...majd utána összeszed néhányat...elmerült a csatában, minden porcikájában érezte és élvezte, s néhány tucat meglepett, védtelen ellenfelet menetből megölve keresett, kutatott egy bizonyos lobogót...

Ez is csak egy újabb csata volt Aderah Veressis számára, wych succubusként, vagyis egyfajta felügyelő alvezérként az ő feladata volt a három szakasz gladiátor egyikét harcba vezetni. A lányoknak jó ideje nem jutott méltó ellenfél, épp ezért hozzá hasonlóan, már-már unottan masíroztak ki a landoló hajóból a szánalmas kultisták ellen, a Véres Karom archonja a saját erőitől külön kívánta bevetni őket. Talán magának kívánta a rostosabb rabszolgákat, hogy kevesebbel tartozzon a Kultusznak?
Akárhogyis...felbérelt zsoldosokként most az ő utasításait követik. Volt azonban valami, egy pletyka, egy elkapott mondatfoszlány...ami arra utalt, hogy a Mindent Látó Szem Kabalja is jelen van...Aderahban felcsillant egy szemerkényi remény, amint az első rohamot vezérelte a Káosz vérmocskos temploma felé...

"Tiszteletreméltó dracon..." - próbálkozott ismét Aktrun, a sybarite-rangú harcos. mély, ideges hangja ezúttal visszhangot vert a tiszt személyes kabinjában. A "tiszteletreméltó" Liocris dracon, a hajó kapitánya épp néhány ágyas-rabszolgával szórakozott, akik történetesen maguk is sötét eldák voltak, s enyhén szólva kellemetlenül érte az altiszt megjelenése. Hirtelen ötlettől vezérelt lézerlövedéke Aktrun mellett csapódott az ajtófélfába. A harcos, rang ide, rang oda, eddig tűrt.
"Ellenséges flotta az érzékelőkön, uram! Egy egész...hordányi Káosz-féreg! A hiperűrből törtek elő!..." - Liocris észbekapott, s a szenvedélye gyorsabban tört le, mint ahogy az ellenséges hajók kirobbantak a hipertérből. Fegyvert elhajítva kiviharzott a hídra, csak hogy egy hatalmas Káosz-romboló teljes fedélzeti fegyverzetével nézzen farkasszemet a panorámaablakon keresztül. Az utolsó szó, ami Liocris dracon eszébe ugrott, az a 'csapda' volt.
A Mindent Látó Szem Kabal parancsnoki hajója megszűnt létezni.

Az új ellenség váratlanul érkezett, majdnem olyan váratlanul, mint ahogy ők törtek a bolygón lévő testvérkéikre. Aderah érzéki arcán elégedett mosoly játszott, ahogy a Káosz-flotta leszállóhajói egyre-másra landoltak.
"Végre...egy kis kihívás." - suttogta a levegőbe, majd megpörgette mérgetett hegyű tridentjét. A Bosszú Wych Kultusz abbahagyta a sebesült kultisták csonkítását és rohamra készen szembefordult a jövevényekkel.

Hiarren immáron teljes sebességgel száguldott. A rádióban valósággal bömbölt Eldunel archon minden egyes harcosához, kétségbeesetten visszahívta őket, hogy megvédjék a rajtaütéstől. Újra meg újra elhangzott egy szó. Alpha Légió...
Az incubus vívódott. A kötelesség szerint az archonnál lett volna a helye, hogy megvédje, amint erre leszerződtették...azonban a szíve, már ami megmaradt belőle...a szenvdélye valósásggal utasította, hogy menjen tovább. A pokolba Eldunellel. Most csak egy valaki számít...
A taktikai képernyőn világosan látta a Véres Karom Kabal csapatainak helyzetét. Talán még nem késő...





Harc. A sötét eldák már kisgyermek-korukban megtanulják, milyen fontos, milyen lényeges, milyen alapeleme is a létezésnek a harc. Aki ehhez nem ért, gyenge lesz, a gyengék pedig meghalnak. De ha erőre is tettél szert, sosem lehetsz biztonságban, mert mindig lesznek olyanok, akik a pozíciódra áhítoznak. Merénylet merénylet után, intrika és ármány...és még el sem hagytad Commorraght.
Ha pedig elhagyod...az egész univerzum meg akar majd ölni téged. Ezt elkerülheted...de ehhez gyorsabbnak, ravaszabbnak és...szerencsésebbnek kell lenned az ellenségeidnél. Hibákat pedig még a legnagyobbak is követnek el néha...
Bár a sötét eldák a gyors rajtaütéseket részesítik előnyben, ha lerohanják őket, megállják a helyüket szabályos küzdelemben, háborúban is. Asdrubael Vect egy taktikai géniuszként vette fel a harcot a rettegett Alpha Légióval, vasmarokkal összefogta a jelenlévő Kabalokat és kihasználva erőik nagyobb sebességét, mobilitását és egyéni tapasztalatát, lassan győzelemre vezette népét. Ezreket és ezreket fognak innen rabszolgaként elhurcolni a csatából, amelyet a Káosz elveszíthetetlennek hitt.
De milyen áron...

Aderah elfintorodott. Míg a legtöbb elda egység erősen mobilizált volt, addig őket itt tették le, egy félreeső, kisebb városnál, hogy egyedül gyűjtsék be, akit tudnak, és öljék meg, akit nem. Ment is volna. De még mennyire...
Az egyetlen hajót viszont, amivel mozogni lehetett volna, a Káosz űrgárdistái az első percekben a levegőbe röpítették. Az ellenség távolsági harcban volt képzett és voltak járműveik is. Nem maradt más hátra. Szembenézni a sorssal és a képébe kacagni. Hiába érkezett a Káosz-sereg új és új hullámokban, Commorragh gladiátorai kitartottak, bár lassan a mozgást nehezítették a hullahegyek. A legtöbb ellenfél marha volt a vágóhídon. Azonban az űrgárdisták jól harcoltak...túl jól, a létszámukhoz képest.
A harmadik wych-szakasz succubusa felhördült, ahogy egy sorozatvető néhány lövedéke végiszántotta a bal lábvértjét...és a húsát. Sietve félreugrott, tűt szúrt magába és befecskendezte az utolsó adag harci drogot. A fájdalom úgy tűnt el, mintha valaki másé lett volna. Helyette egy förtelmes rémkép ugrott az elméjébe: egy fehér, halálfejet stilizáló maszkot viselő férfi, a földön fekve, holtan...
Aderah dühödten elhessegette a gondolatot és folytatta a küzdemet.

Fergeteges megkönnyebülés lett úrrá Hiarrenen, amint végre megpillantotta a Véres Karom Kabal megfogyatkozott, de győzedelmes csapatait. Épp ekkor ereszkedett föl egy eddig viszonylag alacsonyan lebegő, immatérium-fegyverekkel telipakolt harci bárka, ez adhatta meg a kegyelemdöfést az Alpha Légió itt harcoló csapatainak.
Már csak Aderaht kell meglelnie...bizonyosan túlélte, hiszen ő a legkiválóbb wych, akit valaha látott. Végre újra egyesülnek...és ezentúl soha nem hagyják el egymást...együtt fogják vérbe borítani az univerzumot...
Az incubus szíve hatalmasat dobbant. Nem látott...sehol...egyetlen...Bosszú-gladiátort. Azonnal lefékezett és valósággal felrántott egy fiatalabb harcost, fél kézzel lebegtetve, hogy szemmagasságban legyen.
"Merre?! Merre harcol a Bosszú Wych Kultusz?!" - üvöltötte dühödt, rekedt hangon, s a sihedert azonnal félretaszította, amint az beirányozta őt. Újból teljes gázt adott. "Miért...miért nem a Kaballal...miért...?" - kérdezgette magában, teljesen értelmetlenül. Kisebb Káosz-egységek masíroztak még előtte a távolban, akik össztűz alá fogják venni. Át kell vágnia magát. Későn fog odaérni. Nem érezte - tudta.

Egy maroknyi wych élt már csak, mint egy kétségbeesett küzdelemben valamelyik gladiátorviadalon. A tét ugyanaz volt, mint otthon. Élet és halál.
Azonban most...a végeredmény biztos volt. Dehát ilyen élet az övék. A harc az életük, a harc a haláluk. Mint mindenki másé az univerzumban. Aderah belenyugodott ebbe, s a hatalmas elda hadisten, Khaine segítségét hívta a harcban a düh-szülte Káosz-entitás Khorne ellen. A Véres Kezű a Vérmocskos ellen...s a valódi győzelem azé lesz, aki több ellenséget rángat a sírba.
A nő arcán kegyetlen mosoly játszott, ahogy a fináléba lépve letépte egy Káosz-gárdista fejét a tridentjével, sisakostul. Nevetségesen felszerelt kultisták valóságos tömege rohant felé, hogy az elgyengült nőt egyszerűen a földbe tiporják...ő azonban már Khaela Mensha Khaine vérgőzös harci lázában úszott...sőt, táncolt feléjük, minden ütéssel két-három ellenfelet is megölve.
Vége. Kimerülten nézett körül a hullahegy lábánál állva és nem látta egy fajtársaát sem...hát a lányoknak mind befellegzett. Vége. Utolsó erejével még lekaszabolta a teljes rárontó Káosz-söpredéket, de ezek valósággal csak gyerekek voltak a háromméteres űrgárdistákhoz képest. A drogok és a harci láz kivették minden erejét. Egy különös, szárnyas páncélzatú Káosz-bajnok ereszkedett le elé jetpack segítségével, már-már lovagias lassúsággal, kopasz, tetovált fején gúnyos vigyor. Egy energiabárdot tartott a kezében, mellyel könnyűszerrel hárította Aderah támadásait. Mögötte még mindig több tucat kékpáncélos szörnyeteg. Ezért a győzelemért nagyon véres árat fizettek, futott még át a nő agyán, s ajkain erőtlen mosolya jelent meg az elégtételnek.
A csapás alulról jött, a fegyver tompa felével, s szilánkosra zúzta a bordáit. A Káosz-gárdisták röhögve otthagyták meghalni. Hamarosan már csak a szél suttogott hozzá...





Még járt a motor, mikor Hiarren incubus leugrott a járműről, a manőver a Fosztogató-típusú sikló becsapódását és felrobbanását eredményezte a Káosz-szentélybe, s egy jókora, fémes csattanást, ahogy a testőr landolt. A fájdalom hidegen hagyta. Odabent sokkal erősebbet érzett...
Végül megtalálta. Sebesülten, ripityára zúzott mellkassal talált rá a nőre, aki az egyetlen dolgot jelentette a világában, ami nem a kín, a halál és a fortyogó gyűlölet érzéseit jelentette neki. Hihetetlen ürességet érzett odabent...szinte moccanni sem bírt a letaglózó érzéstől.
"Hiarren..." - suttogta a nő, a szerelme...még élt! Az incubus azonnal eltávolította a maszkját, hosszú, ezüst haja kibomlott és kedvese vállára omlott.
"Aderah..." - hangja olyan rekedt volt, kétségbeesett és durva, hogy ösztönösen összerezzent. A nő csak elmosolyodott.
"Végül mégis a csatatéren találkoztunk..." - mondta lassan, kimérten és alig hallhatóan - "Örülök, hogy élsz. Élj hát...úgy, hogy büszke lehessek rád a túlvilágon."
"Esküszöm..." - a férfi arcán egy könnycsepp gördült le...ezért a gyengeségért valószínűleg az életével fizetne odahaza. De a pokolba kívánta most Commorraght magát is. - "Esküszöm, hogy ezerszeresen bosszút állok érted...az univerzum vérben fog fürdeni, ha rajtam múlik. Még találkozunk. Szerelmem."
"Igen..." - Ezzel Aderah Veressis, a Bosszú Wych Kultusz utolsó, Enoptis I-en életben lévő tagja, kilehellte halhatatlan lelkét.


***


Mintha az ég maga is gonoszabbul nézett volna le rá mint valaha, Hiarren Nhilvanel incubus a Fekete Lovasok Kabaljának leszállódokkjában állt egyedül, készen arra, hogy találkozzon Arison vel Tarrissal, a klán új archonjával. Újdonsült rabszolgáit, az iyandeni elda nőt és a gyermekét a személyes, rejtett szállásán hagyta. A testőrt szemerkényit sem érdekelte a Kabal, vagy az új vezető hogyléte, az viszont annál inkább, hogy a Fekete Lovasok köztudottan több galaktikus utazást tettek meg, mint a legtöbb Kabal, távoli csillagrendszerekben bocsátották áruba a rabszolgáikat akár az idegen fajoknak is, bázisokat létesítettek a galaxis legfélreesőbb pontjain. Ez pedig...több esélyt ad a Káosszal való találkozásra, mint bármelyik eddigi megbízása. Mélységesen sötét, torz és örömtelen vigyor terült szét az incubus ajkain a maszk mögött. Igen...
...kifejezetten megérte elvállani ezt a megbízást.






(C) Games Workshop, etc. ;>

[Freiherr von Rosen]

A Warhammer 40 000 világába szánt karaktereink előtörténeteit oszthatjuk meg itt a közönséggel.