HUGOM    KARÁCSONYFÁJA

Százas tollhegyem tréfája

            Mint csupasz verebek, húzódtunk az iskola falához, mert bár háromnegyed kettő felé járt az idő, a tavaszi nap alig melegített még, időnként pedig alattomos metsző kósza szél bújt be a vékony intézeti kabát alá. Valahogy mindenki olyan lassú volt, mintha saját melegünket őriztük volna, hogy meg ne szökjön, melegítsen. A többi osztályból kijövő kollégistákra vártunk, hogy mint mindig, most is brigádokba szerveződve, közösen, dobszóra menetelhessünk haza a koleszba.

                Végre megszólat a kürt, és az iskola kinyitott kapuja előtt felsorakoztunk. Vezényszó hallatszott, dob perdült, és katonás léptekkel megindult az oszlopunk a kocsiút közepére. Ott jobbra fordultunk, végighaladtunk a falun. Senki ügyet sem vetet ránk, már megszoktak bennünket. Néhány percnyi menetelés után befordultunk az intézet kapuján.

                Otthonunk egy tizenkilencedik század elején épült, klasszicista stílusú, vidéki kastély volt, amiben a háború után iskoláskorú kallódó vagy árvafiúk számára az állam nevelő intézetet alakított ki. A kisebb vétségeket elkövető túlkoros fiúk nevelőintézete is ez lett. Ódon hangulatú bejáratánál négy oszlop tartotta a háromszög alakú timpanont, s az oszlopokhoz három lépcső vezetett fel. Előtte terült el a szórt kavicsos alakuló tér, amit minden délelőtt a soros napos brigád tisztára söpört, gereblyézett.

                Az egész épület évszázados fákkal és sűrű bokrokkal benőtt parkra nézett, amelyet sárga kavicsos utak szabdaltak fel, amelyekre a bokrok mögül időnként kíváncsi őzek kandikáltak ki. Megszoktak bennünket. Tilos volt érinteni, etetni őket, így aztán tisztes távolságból, megvoltunk valahogy egymással.

                Megérkezés után a bejárat előtt rövid helyben járás után jobbra átot csináltunk, majd a parkot és a teret elválasztó alacsony domb előtt, szemben a fák között élesen világító nappal megálltunk. A reggel felhúzott zászlót tartó oszlop melletti szónoki emelvényre fellépett az ügyeletes tiszt, hogy a napi parancsot kihirdesse, és kiossza a megérdemelt büntetéseket mindazon kisebb nagyobb vétségekért, amiket elkövettünk és felszínre kerültek.

                A szónok alacsony, sovány, jóindulatú ember volt. Megpróbált katonás lenni, ami nem mindig sikerült neki. Meggyőződésünk volt, hogy ő is büntetésből került ide. A menetelés miatti mozgás, meg a miatt is, hogy én belülre kerültem, most kevésbé fáztam. Igaz, a szembe sütő nap kissé el is vakított, de igyekeztem minden sugarát magamba szívni. Csak távolról hallottam az emelvény felől jövő egyhangú, néha megszakadó hangokat.

                Egyszerre csak a saját nevemet szólító hang hasított belém:

-          Nagy Iván!

Hirtelen felébredtem. Élesen láttam az előttem álló hátát, a hideg, mélykék eget, és a nap is kellemetlenül vágta belém sugarát.

                - Igenis! – vágtam rá önkéntelenül, majd a vigyázzállásból jobbra kiléptem. Előírás szerint a két sor között előre indultam, és az elválasztó domb előtt, még mindig menetelve, hátraarcot csináltam. Vigyázban felálltam szemben az oszloppal, mereven a kastély teteje felett úszó felhőre figyeltem.

- Mit csinálhattam? – kutattam magamban. A körletben rend volt körülöttem. Nem késtem el sehonnan. Nem verekedtem. Függelemsértést sem követtem el. Legalábbis nem tudok róla. Akkor most miért kell itt állnom?

- És most jön a legsúlyosabb bűn, amit ez a szerencsétlen társuk követett el, és amire még nem volt példa ebben az intézetben – hallottam az emelvényről – Ez az imperialisták elvetemültségét a legékesebben bizonyítja, hogy még közénk is befurakodnak.

- Nagy Iván – fordult felém az ügyeletes tiszt – Hogy süllyedhettél ide, hogy idegenek  zsoldjába szegődve, alattomosan kigúnyoltad a nyugaton börtönbe vetett, véres kínzásokat, éhezést elviselni kényszerülő békeharcosok egyikét, aki értünk, így te érted is vállalja a szenvedést? Mondd meg ezt nekünk! Felelj!

Majd a többiek felé fordulva így méltatlankodott tovább:

-          Nézzétek! Nem felel! Annyira megátalkodott, hogy nem általotta a nyirkos börtönben sínylődő Pablo Neruda költőt Rabló Nerudának szólítani a levelében. - felháborító... gyalázat…Mit is mondjunk erre Nincs szó – kereste a szavakat, közben egy nagy, kétes tisztaságú zsebkendővel izzadó homlokát, nyakát törölgette, s időnként az orrát fújta.

Úgy éreztem, el kellene tűnöm. A kastély teteje a végtelenbe emelkedett, az előttem álló oszlop hátrahúzódott, a tér köztem és a körülöttem lévő emberek és dolgok között végtelen nagyra tágult. Értem is jönnek majd holnap a katonák az autóval, mint a múltkor a két túlkorosért, mert villanyoltás után kuncogtak a takaró alatt, nevetgéltek valami viccen, ami szeretett vezérünkről szólt? De mit csináltam én? Két hete, amikor ebéd után a tanulóban levelet kellett írnunk a nyugaton bebörtönzött békeharcosoknak, én a féltett százas tollhegyemmel írtam, hogy lássa, mennyire tisztelem őt.

-          A büntetés….a büntetés nem lehet más, ....mint nyolc óra karcer! – dörgött fölöttem az ítélet. És a büntetést ebéd után azonnal meg kell kezdeni!

A világ körülöttem hirtelen lenyugodott. Csak karcer. Ott az üres szobában, szemben a csupasz fallal  kibírom. Utána éjszaka a meleg lópokróc alatt visszaálmodhatom magam a meleg nyári falusi kis udvarunkra, a körtefa alá.

                - Vigyázz! – ébresztett fel a vezényszó. – Irány az ebédlő, in-dulj!

                A menetoszlop elhaladt előttem. Egyedül maradtam az üres alakuló téren. Az ügyeletes tiszt lejött a lépcsőn, majd alig hallhatóan odavetette:

                - Mielőtt a karcerbe mész, várj meg az ügyeletes szoba előtt!

                Az ebédlőben az az undorító hideg, párás nedvesség fogadott, ételszag, zaj. Nem volt kedvem megenni azt a ragacsos barna valamit, aminek babfőzeléknek kellett volna lennie. Állandóan az kínzott, hogyan követhettem el ezt a hibát. Még az ügyeletesi szoba előtt is ezen tépelődtem, amikor megjelent az ügyeletes tiszt Gárdaival, aki állattant tanított, délutánonként pedig tornaedzéseket tartott.

                Most is, mint mindig, a szekrényzár fémrúdját, mint valami pálcát forgatta az ujjai között. Ezzel serkentette a lustálkodókat. Az intézetben úgy éreztük, hogy a parancsnoknál is nagyobb hatalma van, pedig csak nevelőtiszti beosztása volt.

                Vigyázba vágtam magam:

-          Ügyeletes tiszt elvtárs, Nagy Iván a kihallgatásra megjelentem!

Az ügyeletes tiszt ijedt meglepetéssel nézett rám, majd elsápadva Gárdaira pislantott, és tőle szokatlan hangnemben rám ripakodott:

-          Mit keresel itt? Én nem hivattalak! A büntetést megkaptad, azonnal jelentkezz a naposnál, hogy kísérjen a karcerba! Valamit félreértettél! Mit állsz még itt? Lépj már le!

Egy pillanatra vigyázba merevedtem, majd egy balra át után leléptem.

-          Állj! – hallottam Gárdai hangját . valamit elfelejtettél!

-          Igenis! – mondtam, majd az ügyeletes tiszthez fordultam:

-          Ügyeletes tiszt elvtárs! Engedélyt kérek a távozásra!

A megzavarodott arcú ember kinyögte:

- Az engedélyt megadom!

Most már elmehettem.

Két hónap múlva egy szombaton hívtak a beszélőre. Ilyenkor szokott meglátogatni bennünket az állami anyukánk vagy apukánk, ahogyan a számunkra kijelölt gyámokat neveztük. Nekem egy áldott teremtés jutott. Azt hiszem, neki köszönhettem, hogy életem e sötét korszakát ép emberként kibírtam. Családos volt, két égetni való kiskölyök anyja, akiket imádott, és engem, éreztem, szeretett.

                A kis szobában, ahol találkoztunk, asztalok és székek álltak szétszórva, néhánynál már ültek. Egy távol eső helyre mi is letelepedtünk. Kérdezte, hogy vagyunk, mit hozzon legközelebb. Átadta a srácok üdvözletét, majd úgy mellékesen, de előtte körbepillantva, elém tolt egy gyűrött papírt, aminek a fejlécén szemem elé szökött a felírás: Rabló Neruda.

                Közben feddőleg suttogott:

-          Panaszom van rád, mert még most se figyelsz az írásodra! Tudom, hogy százas tollal akarsz írni, mint a történelem tanár urad, de ahhoz meg kell tanulnod, hogyan kötöd a betűket egymáshoz. Látod? Nem mindegy, hogy felülről kötöd a P-hez az á-t, vagy alulról! Máskor figyelmesebb légy!

Ujjával rámutatott a P-re, rövid ideig hallgatott, majd újra megszólalt:

- Különben azt mondják, az utóbbi időben jobban tanulsz.  Legyél is jó, így nekem és neked is jó lesz. Ugye, figyelsz majd magadra?

KILENC FAHASÁB

A sötétben összehúzódó szoba ajtaja kinyílt, s a folyosóról hideg légáramlat szökött be, hogy elnyomja azt a kis meleget is, amit a gyengén fűtött cserépkályha adott.

- Csukd már be azt a rohadt ajtót!

- Mozogj már!

- Csukd már be!

- Fázunk!

Ilyen és ehhez hasonló kiáltások hangzottak méltatlankodva a fal mellett körben álló emeletes ágyakról. Az ajtó hirtelen becsukódott, és a félhomályban néhány pillanatig riadt botladozás hallatszott, majd hirtelen csend lett.

                Nemrég volt villanyoltás, és a dupla lópokrócok alatt mindnyájan igyekeztünk a legkisebbre összehúzódni, minden kis nyílást eltömni, hogy ne fázzunk. Napok óta csontkemény fagyok voltak, ezért most nem kellett félmeztelenül aludnunk. Magunkra vehettük a pizsamát is, aminek máskor az ágy lábánál álló széken kellett élre összehajtva feküdnie. De ez most nem sokat segített. A kályha még a körlet egészét sem melegítette be. Hogyan is tehette volna? Attól a félkupa széntől, amit egész estére kaptunk? Az ügyeletes brigád már fél hétkor begyújtott ugyan, de mostanra már csak a parázs hamvadt a tűztérben.

                A körlet némi mocorgás, mozgolódás, szuszogás után végre elcsendesedett.

                Hirtelen újból megnyílt az ajtó, és Sopi, rendes nevén Soponyai ügyeletes tiszt sompolygott be rajta. Ma ő volt a szolgálatos. A rendes, villanyoltás utáni ellenőrzését végezte.

                Felkattintotta a villanyt. Először balra nézett a kályhára, majd a sarokban lévő ágyakhoz ment. Alaposan megnézte az ágyak végén lévő székeket: jól van-e karfára téve a kabát, jól van-e terítve az éllel ellátott nadrág? Mindkettőre gyűrődés nélkül simul e az ing?     A cipők kitisztítva, katonásan állnak-e?

                Mindezt végignézte további öt emeletes ágynál is egészen a szoba túlsó végében lévő ablakig. Az ablaknál aztán ellenőrizte, hogy a fatáblák jól be vannak-e zárva. Idegesítő volt.

                Ugrásra készen lapultunk a takaró alatt, vajon nem ugraszt-e ki bennünket, mert valami hiányosságot talált.

                Úgy látszik, most megelégedett volt. A szoba közepére állt, még egyszer nyugtázta a rendet, majd az ajtó felé fordult. Leoltotta a villanyt, az ajtót behúzta maga után, és mi megkönnyebbülve hallgattuk távolodó lépteinek elhaló kopogását.

-          Legszívesebben összerugdosnám! – sziszegte Kardos, az egyik nyolcadikos - Egész idő alatt még az ajtót sem csukta be rendesen.

Kardos új fiú volt. Pestről hozták. Nem tudtuk, miért. Ingerült lett, ha kérdeztük és égő szemekkel mélyen hallgatott. Időnként valami belső düh emésztette. Szándékosan bosszantotta a nevelőtiszteket. A kisebbeket mindig ok nélkül megütötte, megalázta. Nem volt ritka, hogy elvette a pénzüket, ha moziba akart menni. Bár nem régen volt itt, valami udvartartás kezdett kialakulni körülötte.

                Alacsony termetű volt, mégis sűrű szövésű, erős testalkatú. Mindig verekedésre kész. Ilyenkor  a szeme elszántan villogott. Valami nagy sérelmet hordozott magában, amit maga megvetésével a világon akart megtorolni. Féltünk tőle.

-          Fikák! – emelte fel a hangját - Ma szerda van. Szombatra mindegyikőtök hoz a kint lakóktól egy-egy hasáb fát. Ez összesen kilenc. Ellenőrzés után befűtünk velük.

Egy csapásra csend következet.

-          Értve vagyok?! – fejezte be ellentmondást nem tűrően. Ez nekünk: ötödikeseknek,

hatodikosoknak, hetedikeseknek szólt. A tizenkét tagú brigádban így oszlottunk meg: minden osztályból hárman-hárman voltunk. Riadtan hallgattunk. Tokaji, a brigádfőnök is hallgatott. Erősebb volt, mint Kardos, de soha nem fogta le. Most is csendben maradt, mint aki egyetért vele.

                A szombati villanyoltás után megpróbáltunk valahogy felmelegedni. Kardos megkérdezte:

                - Fikák! Remélem, készen vagytok!

                Hallgattunk.

                Kis idő múlva a folyosón lépések hangzottak fel, s egyre hangosabbak lettek, ahogy közeledtek. Feszülten figyeltünk. Az ajtó hirtelen felpattant, a villany felgyulladt, és az elomló fényben a szoba közepén ott állt – Gárdai. Elmaradhatatlan vaspálcájával a tenyerét ütögette.

-          Ne tetessétek magatokat. Tudom, hogy mind ébren vagytok – mondta minden indulat nélkül. Elképedtünk. Sopit vártuk. Neki kellett volna szolgálatban lennie. Nőtlen volt és a szombat éjjeli felügyeletet rendszerint ráosztották. Ellenőrzés után mindig gyorsan a felügyelő szobába ment. Nem is jött ki ébresztőig. Titokban az ajtót is magára zárta.

                És most mind fenyegetőbben ott állt Gárdai. Kiszámíthatatlan vadállat volt. Az ember sohasem tudta, hányadán áll vele. A legváratlanabb pillanatban tűnt fel. Képes voltéjszaka kétszer, akár éjfél után is ellenőrzést tartani. Meg volt győződve róla, hogy mi ilyenkor cigarettázunk,kártyázunk, netán iszunk.

                Estére tehát jót nem várhattunk. Az igazság az, hogy mi, kicsik, titokban örültünk is, hogy az esti hepaj elmarad. Gárdai lassan körülhordozta tekintetét a kályhától az ablakig. Egy percre elgondolkodott:

-          Most már tényleg aludni! – mondta - Szép álmokat!

A lámpa kialudt, a kilincs kattant, s Gárdai lépései végre távolodtak.

Már majdnem elaludtunk, amikor fojtottan, de határozottan felhangzott Kardos hangja:

-          Ötödikesek! A hasábokat a kályhába!

Megdermedtünk. Nem tudtuk, mit tegyünk.

-          Ne mondjam még egyszer! A parázs mindjárt kialszik! - Kardos hangja most már hangosabban és fenyegetően süvített.

Mi, hárman, kiugrottunk az ágyból, a táskánkból kivettük a hasáb fát, és egymás után a kályhában lévő parázsra tettük. De a tűz valahogy nem akart égni..

- Tegyetek alá papírt! – sziszegte Kardos.  Miklós a táskájához futott, az egyik füzetből lapokat tépett ki, és ezzel végre fellobbantottuk a tüzet. A hasábok pattogtak, a föléledő tiszta lángok vidáman futkostak rajtuk. A belső, rácsos ajtót rájuk zártuk, és gyorsan az ágyunkba bújtunk.

A kályhaajtó rácsán kisugárzó fény megvilágította a padlót, alulról sejtelmesen a szobát, és az egész így hirtelen közeli és otthonos lett. Nemcsak a levegő, de a vaságyak, a bútorok is melegebbnek tűntek. Elhallgattunk. Valami édes, önkéntelen fájdalom ébredt bennünk.

- Hatodikosok! – vezényelt Kardos.

A három fiú gyorsan a táskájához ugrott, majd a hasábokat egymás után a lángoló parázsra tette. Az egyik becsukta a rácsos ajtót, aztán mindhárman a pokrócok alá bújtak.

Néhány perc múlva a hetedikesek szerzeménye is elégett vidám, ragyogó lánggal. A kályhában a lángok előtt a kályha rostja is átizzott. Jelezte, hogy bizony nagyon hideg van odakint.

                Lassanként, a terjedő melegben egyenként felültünk, és az ágy végéből megbabonázva bámultunk a tűzbe.

-          Mi az Isten történik itt! – csapott le közénk dörögve a mennykő.

A felcsillanó lámpafényben, a szoba közepén ott ordított magán kívül – Gárdai.

-     Azt kérdeztem: mi történik itt? Gazemberek! Felgyújtjátok az egész házat! – csuklott el hangja a dühtől. Szemei kidülledtek.

-          Ébresztő! Ébresztő! – forgott körbe és vaspálcájával a levegőbe csapkodott.

Bénultan bámultunk egy pillanatig, majd hanyatt homlok ugrottunk le az ágyunk mellé, és vigyázzba vágtuk magunkat.

-          Ablakot, ajtót kitárni! – dühöngött tovább Gárdai, és mi éreztük, hogy tódul be a hideg. Az

ablakon át láttuk, hogy odakinn esik a hó. Minden hiába volt hát.

-          Gimnasztikához felkészülni! – hangzott az újabb  parancs. Mi gyorsan a székre dobtuk a pizsamánkat, majd félmeztelenül, csak egy alsónadrágban és cipővel a lábunkon az ajtó előtt felsorakoztunk.

-          A folyosón csendben, irány a kijárat! A kijárat előtt helyben járás! In-dulj!

Kinyomakodtunk az ajtón. A folyosói ajtók mögül egy pisszenés sem hallatszott.

A kijárat előtt hármas sorokba rendeződtünk. Gárdai elénk állt és kiadta az újabb parancsot:

- Egyes oszlopba szakadozva irány a park kisebbik köre! A kör elején és végén a friss hóban

arcot mosni, a mellet erősen, többször bedörzsölni. Parancsot végrehajtani! Futólépésben in-dulj!

Hűvös volt, a hó szemünkbe vágott. Futás közben valaki az előtte álló sarkára lépett, mindketten elestek, majd újra beálltak a sorba. A friss hó először szúrós, hideg volt, de aztán szinte jól esett megfürödni benne. A csupasz fák, bokrok mint fekete karok emelkedtek. Mire a kijárathoz értünk, már nem is fáztunk.

-          Helyben járás! – hangzott a vezényszó, Megmosakodni, felöltözni! Tíz perc múlva  

körletszemle! Parancsot végrehajtani!

Futólépésben mentünk be a folyosón. Cipőt tisztítottunk, megmosakodtunk. Az ágyakat gondosan bevetettük:a lepedőt simára húztuk, és az ágy szélével összemértük, a párnákat a másokéval egy vonalba állítottuk. A párnák, mint sorba rakott kockák elvágólag álltak, ahogyan azt a házirend előírta. Végül felöltözve, a székek mellett felsorakoztunk. Minden úgy ment, mint a reggeli ébresztőkor.

Éppen elkészültünk, amikor felcsattant Tokaji hangja:

-          Vigyázz! Ügyeletes tiszt elvtárs, jelentem, a négyes brigád tizenkét fővel körletszemlére készen áll!

A besiető Gárdai először az ablakhoz lépett, behajtotta a faspalettákat, hogy a világot kizárja,

majd kétszer elsétált előttünk. Szúrós szemmel mindannyiónkat végignézett, aztán a szoba közepén megállt.

-          Remélem, tudjátok, milyen súlyos vétket követtetek el! – kezdte halkan. – Fojtott hangon folytatta:

-          Megszegtétek az előírást! Nem volt elég számotokra a kimért tüzelőanyag! Megloptátok a faraktárt, és olyan tüzet csináltatok, hogy veszélyeztettétek az egész épületet! – kiáltotta most már magából kikelve az utolsó mondatot.

-          Most végére járunk ennek az egész disznóságnak! Addig senki le nem fekszik, míg részletesen be nem valljátok, hogyan kerülhetett sor erre a minden előírásnak fittyet hányó rendbontásra!

Elhallgatott. Tett néhány lépést előttünk, majd hírtelen ránk kiáltott:

-          Ki volt az értelmi szerző? Tudni akarom, ki volt! Ne bújjon el nyomorultul, gyáván! Lépjen elő!

A váratlan kirohanástól és igaztalan vádtól egy pillanatra megbénultunk, de valami megmagyarázhatatlan késztetésre egyszerre mind a tizenketten előre léptünk. Gárdai megmerevedett, elhűlve nézett ránk. Mielőtt még visszanyerhette volna lélekjelenlétét, az ötödikes Máté megszólalt:

-          Én tanácsoltam a többieknek, hogy szerezzünk fát, és egyszer már fűtsünk be jól ebbe a kályhába!

A hatodikos Hoffhermann hirtelen közbevágott:

- Én meséltem nekik, hogy az egyik kinti osztálytársam felajánlotta, hogy hoz fát az iskolába. Nekünk csak be kell csempésznünk a körletbe.

Gárdai elképedve meredt a két pöttöm emberkére. Értetlenül ránk nézett, majd Tokajin akadt meg a szeme:

-          Tokaji! Te mint főnök, mit szólsz mindezekhez?

A szobafőnök önérzetesen kihúzta magát, és határozottan felelt:

- Ügyeletes tiszt elvtársnak jelentem, én találtam ki az egészet, én adtam parancsot, hogy mindenki szerezzen egy-egy hasáb fát. Ez a fél kupa szén nem melegíti be a szobát.

- De ez lázadás! – Gárdai magán kívül volt. Majd én teszek róla, hogy megemlegessétek ezt az éjszakát! Látom, mind egy húron pendültök! Disznók!

Megint elhallgatott, majd kis idő múlva kihirdette az ítéletet:

-          Holnaptól két hétig minden nap szabad idejét a karcerben töltitek. Ha az ügyeletes brigádnak segítség kell, rendelkezésre álltok: vizet hoztok, fát vágtok, takarítotok, és minden, ami jön. Minden előnytől el vagytok tiltva! Ezután nincs repeta! Senki nem mehet moziba. Nem vehettek részt iskolai rendezvényeken. Most február van, májusig nincs kimenő. Vendéget nem fogadhattok. Nem mehettek beszélőre. Levelet nem kaptok, és ti sem írhattok. Megértettétek? Most pedig takarodó! Tíz perc múlva villanyoltás.

Ezzel kiment és bevágta az ajtót. Mi néhány másodpercig álltunk, majd gyorsan levetkőztünk. A ruhánkat gondosan, előírás szerint a székre tettük. Kimentünk újra megmosakodni, majd pizsamába bújtunk, s gyorsan a pokrócok alá húzódtunk.

- Máté! – szólt Tokaji – oltsd le a villanyt! A fiú kipattant az ágyból, a kapcsoló kattant, és a szoba sötétbe borult. Máté még el sem vackolódott, mikor a villany újból felgyulladt egy pillanatra, majd kialudt a fény. A becsukódó ajtó keretében Gárdai alakját véltük felfedezni egy pillanatra.

Néhány perc múlva úgy éreztük, mintha melegebb lenne.

-          Gyerekek! – hallatszott a kályha felől a kis Máté hangja – melegszik a kályha!

A mesebeli jó anyókaként meghúzódó kályha a sötétben most kezdte kiadni melegét.

Találkozások

                Már felkelt a nap. Fényét vakítóan dobta a hegyre felkúszó város ébredező házaira. A ponyvatetős autó hirtelen megállt. Bent,  a félhomályban álmosan mozgolódtunk és hátul leugráltunk az egyre jobban megelevenedő utcára. Emberek siettek, villamos csengett, buszok, autók suhantak. Körülöttem a  világot hirtelen egybefogta a város jellegzetes zaja.

                A járdaszigeten egy pad állt. Gémberedett tagjaimat odavonszoltam. Leültem, a karomat a háttámlán két oldalt kinyújtottam, arcomat a nap felé fordítottam, és lehunyt szemmel szívtam magamba az őszi nap melegét.

                Holt fáradt voltam. Egész éjjel egy vidéki telephelyen nehéz építőanyagokat, gerendákat, cementzsákokat rakodtunk a gyéren megvilágított, ponyvával letakart teherautókra, amelyek aztán beolvadtak az éjszakába.

                Engem egy nagykabátos, kalapos ember választott ki a nyugati metró végállomása mellett levő téren munkára várakozók közül. Mióta új idők jártak,  a gyárakat, munkahelyeket egymás után bezárták, és a dolgozók egy része itt keresett valami alkalmi munkát, hogy magának és családjának ennivalót szerezhessen.

                A tér valahogy nyugtalan volt. Az esti szél zörgő leveleket, szállongó papírt sodort a köveken. Az emberek állandóan hangoskodtak, hol kis csoportokra tömörültek, hol szétoszlottak. Közben a téren át összehúzódva kabátjukban nők, férfiak siettek át, hónuk alatt csomaggal vagy táskával a kezükben. Az egészet piszkos, rozsdavörös halvány fénysugárral világították meg a város takarékra vett lámpái.

                A sötétben hajléktalanok tünedeztek fel bizonytalanul, vagy a metró falainak tövében húzódtak össze papírba, rongyba takarózva. Egy piszkos, zsíros képű asszony mocskos dunyha és párna közé húzódva próbált egy kis meleget kicsalni az éjszakai alváshoz, a dunyha alól kilátszott egyik elviselt, ormótlan férficipője.

                Olajos piszok, izzadság szagát hozta időnként a szélroham.

                A levegőben valami megfoghatatlan fenyegetés lógott.

                Három hete még jól öltözött, ifjú nyomozó hadnagyként jártam fütyörészve az utcákon, de időnként megrándult a  gyomrom, ha arra gondoltam, hogy az őrsön kicserélik az embereket. Titokban reménykedtem, hogy én maradok, mert nem a politikaiaknál, hanem a közbűntényeseknél dolgoztam.  Egyébként nem érdekelt a  politika. A munkámat végeztem.

                De csalódnom kellett.

                A társadalomban keletkezett bizonytalanságra az alvilág azonnal válaszolt, megszaporodtak a súlyos bűnesetek. A városban megszaporodtak a Magas-hegyen élő öregasszonyok sérelmére elkövetett gyilkosságok. Egy esős délután riasztást kaptunk, hogy fiatalok bandája támadta meg két öregasszony, két testvér házát. Gyorsan a helyszínen voltunk, de már elkéstünk. Csak a két holttestet és a feldúlt lakást találtuk a tetthelyen. Egész délután dolgoztunk, de értékelhető nyomot, jelet nem találtunk.

                Amikor elhagytuk a házat, beesteledett. A villák elég távol feküdtek egymástól, közöttük kertek, fák voltak, így alig szűrődött fény.    Csupán a hegyre felkapaszkodó műút lámpái adtak némi világosságot. A szerencsétlen két öreg házától műkőlapból összeállított szűk járda vezetett le az utcához, ahol mi az autókat hagytuk.

                Tudtam, ez a sikertelenség ürügy lesz arra, hogy megszabaduljanak tőlem.

                Amikor elhagytuk a helyszínt, annyira magamba mélyedtem, hogy minduntalan leléptem a járdáról. Érdekes módon csak egy sáros lábnyom volt rajta, két oldalt a föld össze volt keverve. Amikor az autókhoz értem, a vizes útfelületen, két nyom, köztük egy cipő nyoma villant fel előttem, ahogyan keresztezték az utat, de különösebb módon nem figyeltem rá.

                Reggel jelentéstételre mentem a parancsnokhoz, de az irodában meglepetésemre csak a helyettes fogadott. Az asztal mögött ült a parancsnok székében. Egy dosszié volt előtte, közben ujjai között egy ceruzával játszott. Szikár, magas ember volt. Mozdulatai idegesek voltak. Látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát a szűk helyen. Lábai kinyúltak az asztal alól. Amikor az emberre nézett, szemei mereven néztek előre.

- Gyere csak, gyere! - fordult felém. - Ne lepődj meg. A főnököt lecserélték. Utódja valamelyik nap jön. A jelentést tedd csak le az asztalra.

                A dossziét letettem és oldalt észrevettem egy fehér borítékot.

                Közben a helyettes nagy nehezen felállt a székről, megkerülte az asztalt, felvette a borítékot, és hozzám lépett. Állandóan mozgott, és igyekezett nem a szemembe nézni. A vállamra tette  a kezét. Kellemetlen érzés fogott el mellette. Zavart negédes, ragadós alakja. Az embernek olyan érzése, volt, hogy titkol valamit.

- Nézd Lacikám – hajolt fölém – úgy látszik, teljes garnitúra cserét akarnak. A régiek leszerepeltek. Csak magunk között, meg kell mondani, hogy a főnök kissé vonalas volt.

                A borítékot felém nyújtotta.

- Téged is elküldenek – folytatta –, nem tudom elgondolni, miért, hisz te vagy az egyik legjobb nyomozó a városban. Semmiben nem vagy sáros.

                Megfordult, majd nagy nehezen visszagyömöszölte magát előbbi helyére, és magyarázkodni kezdett:

- Ez talán tévedés lesz. Meglátod, visszahívnak. Az új rendnek is szüksége van jó szakemberekre. Meglátod, visszahívnak. Én bízok benne!

                Néhány másodpercig bambán néztem a borítékot. Bár vártam, mégis meglepett a valóság. Megfordultam és elhagytam az irodát.

                Egy darabig kevés megtakarított pénzemből éltem, aztán alkalmi munkákból kerestem némi pénzt. Állandóan az újságok álláshirdetését böngésztem, de mindig maradt a bizonytalan, kevés pénzt hozó, olykor megalázó, de mindig fárasztó alkalmi munka, hiszen a nyomozáson kívül semmihez nem értettem.

                Végül így kerültem egy kemény vidéki éjszakai munka után egy nagy ablakú áruházzal szemben  lévő padra fázva, fájó izmokkal,  remegő lábakkal.

                Ahogy így próbáltam egy kis erőt gyűjteni, becsukott szememet az őszi nap gyér melegében fürösztve, furcsa hangok tolakodtak a fülembe: két erős koppanás, utána egy súrlódás, aztán egy gyengébb cipőhang. Majd mindezek többször ismétlődtek. Ismerősnek tűnt számomra. Hirtelen előmbe vetítődtek a megölt öregasszonyok házától vezető járdán és az utca kövén keresztül vezető sáros lábnyomok. Mintha egy mankóval járó ember lépteinek nyomai lettek volna!

                Hirtelen talpra ugrottam, a hang irányába fordultam, majd behatoltam a tömegbe, hogy megkeressem a forrását. Néhány lépés után megláttam magam előtt egy koszos, elnyűtt nagykabátban és svájci sapkában két mankón bicegő fura alakot. Tőle jöttek a furcsa hangok.

                Hozzáugrottam, megragadtam kabátja nyakánál, jó szorosra fogtam, és rákiáltottam:

- Miért öltétek meg a két öregasszonyt?

- Én nem...én nem ...én csak őrködtem az udvaron, ahogy Soponyai mondta – nyöszörögte fuldokolva, rémülten, kimeredt szemmel, ahogy fölé magasodtam.

                Hirtelen karon ragadtam és a rendőrőrs felé húztam, miközben állandóan kalimpált és tiltakozott. Siettem, nehogy valaki kiszabadítsa a kezeimből.

                Az őrsön sok idegen rendőrrel találkoztam.

- Szervusz Laci – hallottam meg Szabó kollégám hangját. A szalag a karján jelezte, hogy szolgálatban van.

- Kit hoztál nekünk? - kérdezte, amint körbejárta foglyomat.

- Valószínűleg a hegyen az öregasszonyokat meggyilkoló banda egyik tagját. Be is ismerte, hogy a tetthelyen volt, és az egyik bűnöző családi nevét is feladta.

- Varga tizedes, hozzám! - kiáltott fel Szabó

                Egy tagbaszakadt egyenruhás jelent meg.

- Ragadja meg látogatónkat a mankóival együtt. Helyezze el kényelmes fogdánkban. Azt hiszem, kicsit sokáig kell élvezni a vendégszeretetünket majd.

                Az óriás, mint egy rongybábut, megragadta emberünket, akinek végig hallottuk a folyosón egyre elhaló tiltakozó hangjait:

- Ne szorítson… Senkit nem öltem meg….Én csak őrködtem….

- Jó fogás volt – szorította meg a kezem Szabó. Most már tovább tudunk lendülni a nyomozásban. Az utóbbi napokban elakadtunk ebben az ügyben egy kicsit.

- Gyere, be kell hogy mutassalak az új parancsnoknak – tolt Szabó egy kis vívódás után egy ajtó felé.

                A parancsnok a széken ülve fogadott. Jól fésült, divatosan öltözködő fiatalember volt. Inkább látszott ápolt hivatalnoknak, mint rendőrparancsnoknak.

                Mikor Szabó bemutatott, felállt és az asztal mögül felém jött, közben odaszólt Szabónak, hogy hozza be személyi mappámat.

- Örömmel tudjuk fogadni, ha a honfitársaink felülemelkedve személyes ügyeiken , segítik, hogy az átalakítás munkáját könnyebben tudjuk végezni – mondta érzelem nélkül. Felrémlett bennem, hogy talán visszavesznek.

                Közben Szabó visszaérkezett. A parancsnok elvette tőle a mappát és belenézett.

- De hiszen ez Kiszely Imre, aki csalt és sikkasztott. Én lepleztem le. A tárgyalást, én nem tudom hogyan, de megúszta, Az állományból azonban el kellett mennie.

                Ahogy olvasott, az ujja görcsbe rándult, az egész ember megmerevedett. Tudtam, hogy felismert. A mappát összecsukta, majd felém fordult:

- Tegye csak hazafiúi kötelességét továbbra is ilyen ügybuzgalommal - ezzel megfordult és elindult az asztal felé.

                Leforrázva álltam. Újra kidobtak. -

                Néhány nap múlva a helyi újság címoldalán a következő közleményt olvastam:

„Az új rendőrség  kiválóságát bizonyítja, hogy a Magas-hegyen garázdálkodó gyilkos bandát sikerült leleplezni, amelyre a  régi rend emberei képtelenek voltak. Csak elismeréssel adózhatunk a rend bátor őreinek.”