Ősbemutatók: Petra
(a mennydörgés atyjai)

A zenekart 1972-ben alapította a gitáros Bob Hartman, aki az Indiana állambeli Fort Wayne-ben volt az ottani Christian Training Center ('Keresztény Oktatási Központ'), egy teológiai főiskola diákja. Diáktársai közül Greg Hough, John DeGroff - vele Bob Hartman korábban együtt játszott egy Rapture nevű trióban -, és Bill Glover csatlakozott hozzá, hogy az akkoriban a keresztények között nem igazán elfogadott zenei stílust, rock 'n' rollt játsszanak. Innen a név is, hiszen a 'petra' görög szó angolul 'rock'-ot jelent (magyarul meg 'kősziklát'), így egyszerre utal a zenei műfajra és a szövegvilágra, hiszen a Biblia Jézus Krisztust nevezi 'Kősziklának'. A szövegek a zenével ellentétben nem követték az akkori 'világi' trendeket, Bob Hartman ugyanis Jézus Krisztusba vetett hitének örömét igyekezett megosztani hallgatóságával. Az egyházi körök irányából tapasztalt heves ellenállás dacára sok fiatal kereszténynek tetszett, amit Bob Hartmanék csináltak, és lelkesen támogatták a fiatal együttest. A zenekar fellépegetett, ahol tudott - kávézókban, parkokban, iskolákban, meg pár gyülekezetben, ahol ezt megengedték. 1973-ban jutottak szerződéshez, a Word Records érdekeltségébe tartozó Myrrh Records révén. Egy Billy Ray Hearn nevű úriember hallotta őket az Adam's Apple elnevezésű kávézóban, aki történetesen épp a Myrrh főnöke is volt.
Az 1973-ban egy kis dél-illinois-i stúdióban két hét alatt, 900 dollárért felvett, '74-ben napvilágot látott, címét a zenekarról kapó bemutatkozó album producere maga Billy Ray Hearn volt, és a következő felállás játszott rajta: Bob Hartman - ének, gitár, bendzsó; Greg Hough - ének, gitár, mandolin; John DeGroff - basszusgitár; továbbá Bill Glover - dob, ütőhangszerek. A zene afféle countrys soft rock - a la Eagles - volt, de azért mégiscsak rock, jófajta ikergitárokkal. Az ének se volt még az igazi, de hát igazi énekes nélkül ez nem meglepő. Mindenesetre hallgatható anyag, nem minden értékelhető zenei elképzelés nélkül.
A három évvel később érkező, szintén a Myrrh gondozásában megjelent 'Come And Join Us' (producer: Austin Roberts) volt az első lemez, amelyen a nagyérdemű már hallhatta Greg Xavier Volz énekest, aki később jópár évig szerepelt a zenekarban. Itt még csak vendégként működött közre, a két fő énekes továbbra is Bob Hartman és Greg Hough volt, akik ezúttal is gitároztak is az éneklés mellett. A duó mellett ezúttal is megtalálható volt a bőgős John DeGroff, a dobos pedig ismét Bill Glover volt, melléjük érkezett billentyűn Steve McElyea. Kavart némi vihart vallásos körökben, hogy a csapat feljátszotta az albumra a világi, Argent nevű együttes 1973-as slágerét, a 'God Gave Rock And Roll To You'-t. Mintegy jelzésértékűen ezzel kezdődött az 'A' oldal, és ezzel végződött a 'B'. A zene rockosabb lett, a korong legjobb dala többek véleménye szerint a címadó volt (amiben Greg Volz is közreműködött). Érdekesség: a 'Killing My Old Man' című nóta majdnem felkerült az albumra, de aztán végül csak a négy évvel később megjelent 'Never Say Die'-ra tették rá. Mivel az első két album nem lett rövid időn belül közönségsiker - ami nem is csoda, hiszen a keresztény média számára a zene, de még a szöveg is 'túl radikális' volt -, a kiadó nem látott nagy fantáziát a zenekarban, úgyhogy felbontották a szerződést. A koncertek hangulata viszont az elmondások szerint igen forró volt, olyan nótákkal, mint a 'God Gave Rock And Roll To You', a 'Killing My Old Man', a csak '82-ben, a 'More Power To Ya'-n megjelent 'Disciple', valamint az első albumról ismert 'Backsliding Blues' 45(!) perces extra verziójával, melynek során tíz perc hosszú gitár-, basszus-, és dobszólóra került sor.
Az 1979-es 'Washes Whiter Than' (producer: George Atwell) tehát már új kiadónál, a Star Songnál jelent meg, ami egy aránylag hosszú időre szóló együttműködés kezdete volt. A kiadóváltás messze nem az egyetlen jelentős változás volt az előző lemezhez képest: eltűnt szinte az egész banda: a gitáros-énekes-dalszerző Greg Hough, a billentyűs Steve McElyea, a basszusgitáros John DeGroff, és a dobos Bill Glover. Bob Hartman maradt, pontosabban épphogy ő volt az, aki elköltözött az ország másik pontjára, a Tennessee állambeli Nashville-be, a keresztény könnyűzenei élet központjába. Rajta kívül, mint az előbb szó volt róla, 'főállású' énekesként itt volt Greg Volz. Érkezett Rob Frazier gitáros-billentyűs-vokalista-dalszerző, rajta kívül kisegített még gitáron Gerald 'Jit' Byron és Joel Balin, billentyűn a producer George Atwell, basszusgitáron Chip Meyers, dobon és ütőhangszeren pedig Randy Nichols. Ebből az első hallásra legfeltűnőbb újdonságot persze Greg Volz állandó státuszba vétele jelentette, innentől kezdve évekig az ő hangja határozta meg nagymértékben a Petra arculatát. Sőt, nemcsak énekesként, dalszerzőként is fontos szerep jutott neki, hiszen a banda legsikeresebb számai közül több is az ő nevéhez fűződik. Ha már a sikeres számoknál tartunk: a 'Washes Whiter Than'-ről a 'Why Should The Father Bother?' - a zenekar első rádióslágere - és a 'Yahweh Love' futotta be a legnagyobb karriert, de az egész lemez hangzása viszonylag poposabb, az akkori amerikai keresztény közeg számára befogadhatóbb volt. A 'Taste And See'-t a keresztény körökben ismertnek számító, Audio Adrenaline nevű pop-rock együttes dolgozta fel; tényleg mintha csak nekik lett volna kitalálva a dal.
A Jonathan David Brown producerrel készült 1981-es 'Never Say Die' volt az első Petra-album, amelynek borítóján feltűnik a később egy darabig rendszeresen visszatérő gitármotívum. Ami talán nem is véletlen, hiszen itt aztán a banda elengedte magát, tett a vallásos körök esetleges negatív reakcióira, és tisztességesen bekeményített. Mint Bob Hartman később mesélte, ezidőtájt volt rendes munkája, megélhetése, nem aggódott a lemez fogadtatása miatt, de mint tapasztalhatta, nem is volt mitől tartania, hiszen minden ellenségesség ellenére az album hamar megtalálta közönségét, és a Petra megerősítette pozícióját, mint az egyik legjelentősebb keresztény rock-zenekar. Az első dalon az említett bekeményítés mondjuk pont nem hallatszik, hiszen a reneszánszos hangzású fúvósokkal és ütősökkel színesített 'The Coloring Song' egy akusztikus ballada. Utána viszont egyből a 'Chameleon', a zenekar egyik legmetalosabb, egyben legkomplexebb nótája jön - progresszív metal 1981-ből!!! -, majd az 'Angel Of Light-'Killing My Old Man'-'Without Him We Can Do Nothing' trió pumpál adrenalint az ember keringési rendszerébe. A záró 'Praise Ye The Lord' is a hard rock slágerek közé sorolható, mellesleg ezt és a 'Without Him We Can Do Nothing'-ot az énekes Greg Volz szerezte. Amellett, hogy a borító és a dalok egy részének keménysége önmagában sokkolta a vallásos közeg nem elhanyagolható részét, a 'Killing My Old Man' címe is sokak szemében szálka volt, pedig üzenete - akárcsak a többi dalé - teljes mértékben bibliai alapú volt, az ember bűnös természetét jelképező 'óember', az 'old man' kiiktatását szorgalmazta. Voltak itt aztán rádióbarátabb számok is, a már említett 'The Coloring Song' mellett szinte a teljes 'B' oldal ilyen volt, a záró 'Praise Ye The Lord'-ot leszámítva persze. A lírai 'For Annie'-t szeretném kiemelni, gyönyörű, egyben igen megindító dal. Az 'I Can Be Friends With You'-ba az MxPx lehelt később új életet a maga punkos verziójával - mit mondjak, egy kis sebességfokozás nem is ártott a nótának. Még egy kis érdekesség a végére: Greg Volz a '70-es évek elején az 'E' Band nevű formációval turnézott; lemezük nem jelent meg, mivel minden szerződést visszautasítottak, de az ő egyik daluk volt eredetileg a 'The Coloring Song'.
Fontos mérföldkő volt a 'Never Say Die' - amellett, hogy a banda megtalálta a stílusát - abból a szempontból is, hogy kezdett végre tényleg 'zenekar-formája' lenni a dolognak, kezdett kialakulni egy aránylag stabil mag. Ezt Bob Hartman és Greg Volz mellett a basszusgitáros Mark Kelly és a billentyűs John Slick alkotta, a dobos még nem volt állandó, Keith Edwards ugrott be a nemes feladatra, és alkotott maradandót (elég csak a 'Chameleon'-re gondolni, azóta se volt olyan dobolás a Petra-ban). Kezdett beindulni a banda 'szekere' is, amit majdhogynem szó szerint is vehetünk, hiszen ahogy ismertebbek lettek, komolyabb turnékba is belevághattak. Annyira bele is lendültek, hogy '82-ben csak azért álltak le nyár elején öt hétre, hogy elkészítsék a következő nagylemezt.
A '82-es 'More Power To Ya' ott folytatja, ahol a 'Never Say Die' abbahagyta, aminek magyarázata lehet, hogy a producer ezúttal is Jonathan David Brown volt. Újabb remek album olyan rock-slágerekkel, mint például a 'Stand Up', a belassult, mégis erőteljes 'Judas' Kiss', vagy a Volz-féle 'Let Everything That Hath Breath'. Ballada-vonalon is erős a felhozatal, a címadó nóta mellett a 'Road To Zion'-t mindenképpen ki kell emelni. Utóbbit mellesleg később a Sixpence None The Richer dolgozta fel gyönyörűen, a 'Judas' Kiss'-nek pedig a One Bad Pig nevű punk-banda adott új értelmezést - ami a jelek szerint az alapító Bob Hartman tetszését is elnyerhette, hiszen a mester föltolt egy szólót a feldolgozásra. A 'More Power To Ya' dalai közül még az 'All Over Me' című lassú, bárzenés-bluesos szerzeményt emelném ki, amely meglehetősen kilógott a Petra stílusából, tovább színesítve az amúgy is jó lemezt. A 'More Power To Ya' abból a szempontból is fontos album, hogy itt tűnt fel a később sok-sok évig a bandát erősítő dobos, a nashville-i szimfonikusokat is 'megjárt' Louie Weaver. Letisztult, pontos játékával kapcsolatban megoszlanak a vélemények; van, aki odáig van érte, nekem túl szimplának hat, valamivel több ötletet is el tudnék viselni benne - valahogy úgy, ahogy azt ugyanő be is mutatta a '93-as 'Wake-Up Call'-on. Érdekesség még, hogy a 'Disciple'-ben a bőgős Mark Kelly szólóénekre is 'vetemedett', amire se korábban, se később nem volt aztán példa a Petra történetében.
Kis kitérő: 1982-ben Greg Volz készített egy albumot Xavier művésznéven, hasonló címmel, amiről aztán mintha azóta se beszélne szívesen - vagy egyáltalán.
A 'More Power To Ya' felvétele után folytatódott a turné, majd '83 nyár végén a fiúk ismét 'megpihentek' hat hétre, hogy az aktuális albumot elkészítsék. A '83-as 'Not Of This World' ugyanabban a felállásban készült, mint a 'More Power To Ya', a producer is maradt, ezzel együtt a hangzás picit változott, valamivel nagyobb szerep jutott a szintinek, mint korábban. A lemez címadó dala kissé elszállós hangzásával remekül illusztrálta üzenetét - amely szerint a hívők nem ebbe a világba valósiak, itt csak afféle vándorokként járnak-kelnek -, nem mellesleg az együttes egyik legjobb lírai dala, akárcsak a kettővel később következő 'Grave Robber'. Előbbi dalhoz kapcsolódik még, hogy a Galactic Cowboys is feldolgozta - érdemes meghallgatni azt a változatot is (megjegyzem, olyan névvel, hogy Galactic Cowboys, ugyan melyik másik Petra-dalt is lehetett volna feldolgozni?). Rock-vonalon a 'Not By Sight' és a 'Lift Him Up' sorolható a kiemelkedő nóták közé, előbbi a billentyűs John Slick szerzeménye, aki mintha átvette volna a rocksláger-írói szerepet Greg Volztól, aki ezúttal nem írt dalt (ellenben ritmusgitározott). John Slick viszont mindjárt még egyet is, a másik szerzeménye az 'Occupy' volt. Kissé zavarban vagyok, mivel a rendelkezésemre álló információk szerint közreműködött még basszusgitáron Mike Brignardello, illetve a dobok mögött a már ismert Keith Edwards, de hogy pontosan hol és mennyit tettek hozzá a produkcióhoz, azt sajnos nem tudom.
Három, stílusában eléggé hasonlító album után a '84-ben készült 'Beat The System' rendesen felkavarta az állóvizet, hogy úgy mondjam. A producer továbbra is Jonathan David Brown volt ugyan, ám távozott a billentyűs John Slick, helyére pedig John Lawry érkezett - a Joe English Band-ből -, aki mintha egyből át is vette volna a teljes irányítást a banda felett, hiszen afféle szintipop sült ki a dologból. A billentyű még sohasem dominált ennyire a zenekar hangzásában, és talán az sem volt véletlen, hogy lekerült a borítóról a korábban hol hajó, hol űrhajó formájában ábrázolt gitár. Hogy azért mégis jelezze valamelyest a rockzenei gyökerekhez való kötődését, a Petra ismét felvette a 'God Gave Rock And Roll To You'-t. Amúgy a 'Beat The System' legkiemelkedőbb dalai talán a 'Hollow Eyes', az 'Adonai', és az 'It Is Finished' voltak, de jó volt pl. a 'Computer Brains' is, amelynek számítástechnikai allegóriát használó szövege passzolt az agyonelektronizált hangzáshoz. Igazából az egész album nagyon jól sikerült a rendkívül popos hangzás ellenére (vagy talán éppen azért?). A 'Beat The System'-mel párhuzamosan jelent meg a Petra hasonló címet viselő első videója.
1984-ben jelent meg Rob Frazier első szólólemeze, a 'Cut It Away', amit a Light Records adott ki. Sajnos nem tudom, melyik évben, de megjelent egy, a 'Washes Whiter Than'-től a 'Not Of This World'-ig tartó korszakot átfogó, ma már igazi gyűjtőknek való ritkaságnak számító válogatás, a 'Petra Youth Choir Collection' ('Volume One' és 'Volume Two').
1984-ben jelent meg Rob Frazier első szólólemeze, a 'Cut It Away', amit a Light Records adott ki. Sajnos nem tudom, melyik évben, de megjelent egy, a 'Washes Whiter Than'-től a 'Not Of This World'-ig tartó korszakot átfogó, ma már igazi gyűjtőknek való ritkaságnak számító válogatás, a 'Petra Youth Choir Collection' ('Volume One' és 'Volume Two').
1985-re a Petra egymillió eladott albumnál tartott, aminek kilencven százaléka az 1981-es áttörés után kelt el. Ezután egy koncertalbum - dupla LP, szimpla CD - következett '86-ban, a 'Captured In Time And Space', aminek anyagát három fellépésen rögzítették. A gitár visszatért a borítóra és a hangzás meghatározó szereplői közé egyaránt. Természetesen a 'Beat The System' dalai jelentik a koncert gerincét - a 'Witch Hunt'-ot kivéve az összeset eljátszották -, de azért akadnak régebbi nóták is, meg persze szólók. A felállás ugyanaz volt, mint a 'Beat The System'-en. A Petra nemcsak zenéjével, de a látvánnyal is igyekezett emlékezetessé tenni koncertjeit: a zenészek űrhajós-kosztümben nyomultak, és bevetették a Kansas-től kapott fénytechnikát is, amivel ismét olyasmit csináltak, ami a keresztény könnyűzenében újdonságnak számított. Aki nem volt olyan szerencsés, hogy eljusson a banda koncertjeire, a koncertlemez videón is megjelent anyagával vigasztalódhatott. 'Reménykedjünk, hogy lesz olyan élelmes kiadó, amelyik DVD-n is közzéteszi valamikor' - mondtam tavaly, és lám, azóta meg is történt a dolog, a kiadvány megjelent DVD-n.
'86-ban jött ki az új stúdióalbum, a 'Back To The Street' is, ami még jelentősebb változásnak volt a hírnöke, mint a 'Beat The System'. Ugyan a billentyűk ezúttal is előtérben voltak, a dob jóval 'súlyosabb' szerephez jutott a mixben, ezáltal keményedett a zene. A gitár itt sem dominált igazán, de legalább a borítón újra megtalálható volt. A lényeges változást azonban természetesen az új énekes, John Schlitt felbukkanása okozta. Greg Volz a sikeres évek után kiszállt a bandából - nem sokkal később szólóban tűnt fel újra -, helyére Bob Hartman azt a John Schlittet hívta meg, akit élőben látott-hallott, ami nagy hatást gyakorolt rá. Ezzel a zenekar megmenekült a felette - messze nem először - Damoklész kardjaként lebegő feloszlás rémétől. John Schlitt mellesleg korábban a Head East nevű banda énekese volt, ám megtérése után egy időre felhagyott az aktív zenéléssel. Érdekes, hogy Bob Hartman emlékszik egy repülőútra, amelyen az akkor még a Head East énekeseként aktív John Schlitt-tel beszélgetett, ám Schlitt akkor minden bizonnyal nagyon be volt állítva, mivel semmi nem ugrik be neki az esetből. Ki hitte volna akkor, mi minden fog még következni... Ami következett: Schlitt kikerült a Head East-ből, ott maradt állás és pénz nélkül, amikoris Istenhez fordult. A jelek szerint nem eredménytelenül: az élete megváltozott. Hónapokig dolgozott takarítóként, majd tanult szakmájában, mérnökként sikerült elhelyezkednie, és öt év alatt kikeveredett adósságaiból. Ez alatt az idő alatt persze sokat változott a személyisége is. Szerencsére hangja nem kopott meg az évek során: erőteljes, jellegzetes, képzett orgánuma új lendületet hozott a csapatba, hangterjedelme révén nem kellett fejhangon énekelnie a magasabb tartományokban sem, ahová ugyanúgy előszeretettel 'kalandozott', mint elődje. A 'Back To The Street'-tel kapcsolatban a szólóének mellett a háttérvokálról is szót kell ejtenem, amely szerintem a banda teljes diszkográfiáját figyelembe véve itt volt a legjobban eltalált. Akik elkövették: John Shclitt, Mark Kelly, John Lawry, továbbá az egyik producer, John Elefante. Merthogy itt már nem Jonathan David Brownnal - aki visszavonult -, hanem az Elefante testvérpárral, Dino-val és Johnnal dolgozott együtt a zenekar. Mint később láthatóvá vált, a producerpáros igencsak pop-orientált felfogásban dolgozott - nemcsak a Petra-val -, valószínűleg kiválóan megértették egymást a billentyűs John Lawry-val. A dalok közül hármat sorolnék fel külön: a viszonylag rockosabb 'Whole World'-öt és 'Shakin' The House'-t, illetve a gyönyörű balladát, a 'Thankful Heart'-ot - na jó, mégis inkább négyet: a 'Fool's Gold' című ballada is szót érdemel. A producerek a dalszerzésbe is beszálltak, a fél lemez megírásához közük volt.
A Myrrh 1986-ban adta ki Greg Volz első - saját nevén megjelent - szólólemezét, a 'The River Is Rising'-ot. Ebben az évben jelent meg Rob Frazier 'This Town' című albuma is (Light Records).
1987-ben ugyanaz a felállás folytatta, az aktuális album a 'This Means War!' volt. A lemez címe egyfajta hadüzenet a sötét szellemi erőknek, a címadó dal részletesen foglalkozik Lucifer bukásával és küzdelmével az Isten ellen. A hangzás mintha hangyányival rockosabb lenne, de igazából maradt a popos megközelítés, a gitár még mindig lehetne több is. John Schlitt fergetegesen énekel, igazi főnyereménynek bizonyult. Mégis, ha valakit ki kéne emelnem személy szerint, az Mark Kelly lenne, bőgőjátéka valami miatt különösen megfogott ezen a lemezen. A címadó dalon kívül a 'You Are My Rock', a 'He Came, He Saw, He Conquered', és a 'Get On Your Knees And Fight Like A Man' került később a 'best of' válogatásokra rock-vonalon, a két ballada, az 'I Am Available' és a 'Don't Let Your Heart Be Hardened' egyaránt szép.
1988-ban a Petra hallható volt az 'Our Hymns' című válogatáson az 'Onward Christian Soldiers' című nóta révén, Bob Hartman és John Schlitt pedig a Geoff More & The Distance 'A Place To Stand' című albumának címadó dalában vendégeskedett (később ez a nóta felkerült egy válogatásra, a 'Rock Of 80's, Vol. 1'-ra is). '88-ban jelent meg a Myrrh gondozásában Greg Volz második szólóalbuma, a 'Come Out Fighting'.
A '89-es album, a 'Petra Praise: The Rock Cries Out' afféle kitérőnek tekinthető, nem igazi sorlemez volt. Mindössze két új dal hallható rajta, ezek közül az egyik, a nyitó 'I Love The Lord' a zenekar egyik legkeményebb, legjobb nótája. A többi szám ismert gyülekezeti énekek - és itt hangsúlyozottan ne a magyar templomokban hallható több évszázados, orgonával kísért dolgokra gondoljunk, hanem a protestáns amerikai közösségekben is közkézen forgó modernebb darabokra - feldolgozása volt, amivel a zenekar a gyülekezetbe járó fiatalokhoz - és idősekhez, meg mindenkihez a kettő között - igyekezett közel hozni az Istent dicsőítő, magasztaló zenét. (Mellesleg a lemezen szereplő dalok közül több forgalomban volt/van magyar szöveggel kis hazánkban is.) A nyitó dal mellett a záró élő felvételeket ('I Will Call Upon The Lord', 'We Exalt Thee') említeném meg külön, amelyekből kiderült végre, milyen is az új frontember, John Schlitt élőben. (Elárulom: nagyon jó.) Még annyi a krónikához tartozik, hogy mint fentebb utaltam rá, az együttes időközben kiadót váltott, a 'The Rock Cries Out'-ot már nem a Star Song, hanem a Word-érdekeltségű Dayspring adta ki. Nem is járt rosszul, hiszen aranylemez lett belőle - John Schlitt második hivatalos aranylemeze a Head East 'Flat As A Pancake' című albuma után -, plusz Dove-díjat nyert - 'csomagolása' révén -, ami gyakorlatilag a keresztény zeneipar 'Grammy'-je.
A Star Song '89-ben jó érzékkel kiadott egy válogatást a Petra rockos dalaiból 'Petra Means Rock' címmel. Mint látni fogjuk, ez egy hosszú, felettébb kínos sorozat kezdetét jelentette. A 'Somebody's Gonna Praise His Name' emellett felkerült a Star Song 'Ultimate Dance' című válogatására. '89-ben Greg Volz is új lemezzel jelentkezett, ennek címe 'No Room In The Middle' volt.
1990-ben jött aztán az az album, amelyet talán a legtöbben ismernek Magyarországon. Nemcsak azért, mert Grammy-díjat nyert 'rock gospel' kategóriában - meg persze Dove-díjat, sőt, négyet is: csomagolás, rock album, év együttese, ill. a címadó dal, mint az év rockdala -, hanem mert hazánkban is kiadták. Ez az album a 'Beyond Belief', ami számomra is a bandával való kapcsolat kezdetét jelentette. Az első általam hallott Petra-felvétel ugyanis nem más volt, mint a lemez címadó dala, amit még a Petőfi Rádió 'Gospel-magazin'-jában volt alkalmam hallani. Igaz, csak pár évvel később, nem sokkal John Schlitt budapesti látogatása előtt - a PeCsa-ban lépett fel szólóban, fél-playbackkel, előzenekara a No volt -, aminek alkalmával beszélgettek is vele a rádióban. De ne szaladjunk ennyire előre, már csak azért se, mert van még mit mondani a 'Beyond Belief'-ről is. A felállás továbbra sem változott, mint később kiderült, ez volt a valaha létezett legstabilabb szereposztás. A stílus egyenesen következik az 'On Fire!'-ből, jó kis hard rock, és most tényleg nem túlzás a 'hard' kifejezés - igaz, a két kötelező ballada itt is megtalálható. A címadó dal végéről a béna 'pilinckázást' lehagytam volna - szerencsére a budapesti koncerten a zenekar is lehagyta. A lemezhez egyébként film is készült, ami magyar felirattal szintén forgalomba került itthon (és ami, ha jól tudom, szintén Dove-díjat nyert). A 'Beyond Belief' is aranylemez lett, és az egyik Dove-díj érdekessége, hogy a Petra volt az első rock-zenekar, amely 'Az év együttese' kategória nyertese lett.
'90-ben állt elő a billentyűs John Lawry szólóprojectjével, a Media Alert-tel. A lemez nem megleő módon billentyű-központú muzsikát tartalmazott. Ugyancsak '90-ben jelent meg a Star Song következő válogatása, a kétlemezes box set-ként forgalomba jött 'War & Remembrance', amelyen időrendben szemezgettek a zenekar dalai közül az első lemeztől az 'On Fire!'-ig. (Pontosabban az első albumról származó 'Parting Thought' kilógott a sorból, hiszen azt nem a válogatás elején, hanem a végén helyezték el.) '90-ben jelent meg Rob Frazier következő albuma, a 'The Heartland' is, immár az Urgent Records-nál.
A '91-es 'Unseen Power'-rel a zenekar és a producerpáros mintha próbált volna mozdulni, és haladni valamelyest a korral a hangzást illetően, de igazából ez mintha nem sikerült volna teljes mértékben. Ezzel együtt ismét egy igen jó kemény rock lemezt hoztak össze - újabb Grammy- és Dove-díjjal -, ismét nem minden meglepetés nélkül. Ott van például a 'Who's On The Lord Side', egy gospel-nóta rockosított verziója, amiben megintcsak kijön, mennyire 'élő' frontember John Schlitt. A 'Hand On My Heart' az egyedüli dal, aminek véleményem szerint semmi keresnivalója egy hard rock albumon, de épp ezzel került a meglepetések közé ez az igencsak popos, R&B-s 'valami'. Az egyik legjobb nóta épp a közvetlenül 'Hand On My Heart'-ot megelőző 'Ready, Willng And Able', többek között a bevezetőjében hallható bluesos, rock 'n' rollos gitár miatt. A 'Hey World' a zenekarnak az abortuszvitában képviselt álláspontját tükrözi, a 'Secret Weapon' pedig az ima fontosságát hangsúlyozza a keresztény életben. A nyitódal, a lendületes 'Destiny' Dove-díjat nyert. A háttérvokálban olyan, viszonylag ismertebb arcok - hangok - is felbukkannak, mint Rob Rock vagy a Guardian két tagja, Jamie Rowe és Tony Palacios. Ebben az évben is jelent meg egy video 'Backstage Pass' címmel.
'91-ben is jött egy válogatás a Star Songtól, ezúttal 'Petrafied (The Very Best Of Petra)' címmel, ami a Star Song-os időszakot dolgozta fel, mindegyik albumról két-két - egy rockosabb és egy lírai - dallal, leszámítva a 'Beat The System'-et, amelyről csak a 'Hollow Eyes'-t válogatták be. Greg Volz '91-es szólólemeze a 'The Exodus' címet viselte, az énekes ezután többéves szünetet tartott. '91-ben a Petra közreműködött egy keresztény pop-előadó, Carman 'Addicted To Jesus' című, a Sparrow által kiadott lemezén, az 'Our Turn Now' című nótában.
1992-ben jelent meg - ismét az Urgent Records gondozásában - Rob Frazier 'Retrospect' című albuma, amely legjobbnak ítélt számai válogatása mellett három új szerzeményt tartalmazott.
'92-ben a Dayspring megcélozta a latin közönséget, és kiadott egy spanyol nyelvű lemezt ('Petra En Alabanza'). A német Pila Music által kiadott 'Romantic Rock Volume 3' című válogatásra rákerült a 'Hand On My Heart' az 'Unseen Power'-ről, és szerepelt még a banda a 'No Compromise' című Keith Green tribute-on az 'I Don't Want To Fall Away From You' feldolgozásával. Ugyanebben az évben jött a Star Songtól a 'Petra Means Rock' párja, a 'Petraphonics', amin csak rádióbarát balladák kaptak helyet. És ez még nem minden! A Star Song még egy bőrt le tudott húzni a Petra-ról: '93-ban 'Power Praise' címmel jelent meg egy válogatás, amelyre kimondottan Istent dicsőítő szövegű, rockos dalokat pakoltak, plusz az elejére egy egyveleget, amiben a kiadványon szereplő dalok refrénjei voltak hallhatók eredeti énekkel, újra felvett hangszerekkel.
Ami ennél jóval jelentősebb esemény volt '93-ban: végre megtörtént az a váltás, aminek már igencsak itt volt az ideje: az Elefante-testvérek helyét egy Brown Bannister nevű úriember vette át, vele készült az új korong, az - immár 'szokás szerint' Grammy-vel és Dove-díjjal honorált - 'Wake-Up Call'. Ez aztán meglepő következményekkel járt. Kiderült például, hogy Louie Weaver tud dobolni. Nem csupán gépiesen hozni az alapokat - persze nyilván ahhoz is kell tudás, hogy valaki ezt pontosan tudja csinálni -, hanem színezni, együtt lüktetni, élni a zenével. A hangzás is Louie javára dolgozott, hiszen a keverésben szépen, arányosan szólalnak meg hangszerének komponensei, nemcsak a láb- és pergődobot halljuk. A billentyű is 'normálisabb', diszkrétebb hangszíneket használ, és gyönyörűen szólnak a gitárok. Mind a basszus, mind a szóló, sőt, az itt-ott felbukkanó akusztikus is. Aminek kell, az harap, aminek kell, az visszahúzódik a háttérbe. Érdekes, a Petra-tól szokatlan, bluesos hatású dal a 'Good News', amiben még a herfli is előkerül, de a 'He's Been In My Shoes' is elüt az előző lemezektől, hiszen egy délies - mármint az USA déli részére, és a 'southern rock'-ra gondolok - hatású, akusztikusgitár-alapú ballada, gyakorlatilag billentyű nélkül. A bőgős Ronny Cates - azon felül, hogy igen jól játszik - beleszólt a dalszerzésbe is, három nótának - 'Underneath The Blood', 'Sleeping Giant', 'Marks Of The Cross' - írta a zenéjét. Ez az első alkalom, hogy az énekes John Schlitt is kivette a részét a dalírásból, részben az ő neváhez fűződik a záró 'Just Reach Out' kiötlése. A dalszerzők között feltűnik még Jim Cooper neve is, aki a billentyűs John Lawry-val együtt írta a 'Praying Man'-t. Jim Cooper neve azért jelentős, mert őt később a Petra tagjai között láthattuk viszont; ez a 'később' már vonatkozik rögtön a következő stúdióalbumra, a '95-ös 'No Doubt'-ra is, amelyen Jim Cooper a - családjára több időt fordítandó - távozó John Lawry-t váltotta. Jim Cooper egyébként korábban épp John Lawry technikusa volt a turnékon. '93-ban adta ki a Word a következő videót, a 'Wake-Up Call Video Collection'-t is.
'94-ben a Petra bebocsátást nyert a legendás Hard Rock Café-ba - ezzel az első keresztény zenekar lett, amelyik ebben az elismerésben részesült.
'94-ben adta ki az Urgent Records Rob Frazier újabb szólóalbumát, a 'The Long Run'-t. Rob két sikeres turnét is letudott a kilencvenes évek közepén Dél-Afrikában, ahol előfordult, hogy a slágerlistákon egész nagy neveket (pl. Rolling Stones, Sara McLaughlan) is sikerült maga mögé utasítania. Mellesleg Rob Ausztráliában is járt sikeres fellépőkörutakon, ennek még később lemezügyileg is lesz jelentősége.
Na de vissza a 'No Doubt'-hoz. Nem az imént említett billentyűscsere volt az egyetlen fontos változás, a producer is más lett, visszatért a stúdióba a bandával John és Dino Elefante. A legjelentősebb változás azonban még csak nem is ez volt, hanem valami olyasmi, ami rögtön a borítót szemlélve feltűnt: nem látható az öt ember között Bob Hartman! Igen, helyette egy jóval fiatalabb muzsikus, név szerint David J. Lichens került a képre. Még mielőtt azonban túlságosan megijedhettünk volna, a booklet segített tisztázni valamelyest a helyzetet: Bob Hartman nem hagyta magára a csapatot, csupán a turnézásról mondott le, az úton - és a fotón - helyettesítette őt David Lichens. Továbbra is Bob Hartman játszotta fel azonban az összes nótát, igaz, már csak háromnak volt ő a zeneszerzője. A többit Ronny Cates, Jim Cooper - aki egyébként épp egy Petra-koncerten tért meg -, a két producer, továbbá Brian Wooten, a Whiteheart gitárosa, és Andy Denton komponálta. A fő szövegíró továbbra is Bob Hartman volt, a 'Heart Of A Hero' kivételével ő írt az összes nóta szövegét. A 'No Doubt'-ot hallgatva nem mondhatnánk, hogy a dalok rosszabbak lettek volna, azt viszont igen, hogy a régi-új producerpáros visszatérése inkább vissza-, mintsem előrelépést eredményezett. A 'No Doubt' a popos hangzású lemezek számát növelte, ami a 'Wake-Up Call' után nagy csalódást jelentett - a 'menetrendszerű' Dove-díj ellenére. Ugyanakkor a 'No Doubt'-tal a Petra lett az első keresztény előadó, amelynek sikerült az a bravúr, hogy négy albuma - 'Petra Praise', 'Beyond Belief', 'Wake-Up Call', 'No Doubt' - is a lemezeladási lista első száz helyezettje közé került.
1995 nem telhetett el újabb válogatásalbum nélkül: a 'Rock Block' című aktuális kompiláció címéből következően rockos nótákat vonultatott fel. '95-ben jelent meg John Schlitt első szólóalbuma is, a 'Shake', a Word gondozásában. Ugyancsak '95-ben jelent meg az a válogatásalbum, amelynek révén végre megint kreatívabb oldaláról mutatkozott be a Star Song: a 'Never Say Dinosaur' egy olyan tribute album volt, amelyen keresztény pop/rock előadók - Sixpence None The Richer, MxPx, Galactic Cowboys, stb. - dolgoztak fel a Volz-érából származó Petra-dalokat.
A következő évben a zenekar ott folytatta, ahol '89-ben abbahagyta, jött a 'Petra Praise 2: We Need Jesus', amin ismét közismert gyülekezeti énekeket dolgoztak fel, néhány saját szerzeménnyel kiegészítve, és ami ismét aranylemez lett. Bob Hartman három nótát írt ezúttal ('Be Of Good Cheer', 'The Holiest Name', 'Lovely Lord'), Jim Cooper és Brian Wooten közösen egyet ('Song Of Moses'), a címadó dal pedig a producerpáros és Scott Springer közös szerzeménye. Érdekes adalék: utóbbi nótában, amely mellesleg zárja az albumot, John Schlitt mellett John Elefante és a Foreigner énekese, Lou Gramm is énekelt szólóban. Még további adalék: a dal két válogatásalbumon is szerepelt, egyrészt a 'Rock Power Praise'-en lassú rock-dalként, amelyet Scott Springer énekelt, másrészt a 'Portrait Of A Spirit'-en, akusztikus formában. Zenészként Bob Hartman mellett a hűséges Louie Weaver, továbbá David Lichens és Lonnie Chapin neve van feltüntetve. Azaz a 'No Doubt'-on feltűnt, 1994-ben csatlakozott Jim Cooper itt már nem is volt a banda tagja, csak dalszerzőként működött közre. Látható továbbá, hogy az 'On Fire!' óta tag Ronny Cates sincs már a tagok között, ő második gyermeke születésével indokolta kiválását, illetve azzal, hogy producerkedni akart inkább, mint aktívan zenélni. A helyére jött Lonnie Chapin úgy került a képbe, hogy a '95-ös 'Saltbox' turnén a Whiteheart csapatában dolgozott, ekkor ismerkedett meg a Petra tagjaival. Annak ellenére, hogy a producerpáros maradt, a 'We Need Jesus' hangzása nagyon szép, tiszta, természetes, mondhatni friss. A lemez egyébként Dove-díjat nyert az év 'Praise Album'-aként. A két 'Petra Praise' lemezből összesen több mint egymillió példányt adtak el, és a szám még növekszik!
'96-ra is jutott válogatás: ekkor jelent meg a Volz-érát feldolgozó 'The Early Years, Volume I'. Plusz jött az újabb Schlitt-album, az 'Unfit For Swine' (Word).
1997 februárjában jelent meg Bob Hartman könyve, a 'More Power To Ya', aminek alapját mintegy félszáz általa komponált Petra-dal képezte. A könyv révén az olvasó megismerkedhet az adott dalok szövegének hátterével, születésével, bibliai alapjával, Bob mélyebb gondolataival.
'97-ben jelent meg Rob Frazier 'The Things I Say' című szólóalbuma, amelyet Dave Perkins producerrel (Steve Taylor, Newsboys, stb.) készített, és amit a Freedom Records adott ki.
A következő stúdióalbum aztán rendesen megkavarta a dolgokat; az természetes, hogy a 'We Need Jesus'-nek nem egyenes folytatása, hiszen az egy kis kitérő volt - de hogy se a 'No Doubt'-hoz, se az azt megelőző lemezekhez se legyen köze, az már kissé bizarr. Márpedig ez a helyzet: az 1998-as 'God Fixation' igencsak távol áll a banda hard rock múltjától. Helyette afféle funkys, akusztikusabb hangvételű, rádióbarát, amúgy igényesen kidolgozott muzsikát hallhatunk, amivel nem is lenne gond, ha nem a Petra neve szerepelne a borítón. A drasztikus váltásban minden bizonnyal szerepet játszottak a tagcserék is. Ugyebár már korábban távozott a billentyűs Jim Cooper, most pedig David Lichens gitáros is. Állítólag ők más zenei irányba akartak továbbhaladni - ki tudja, talán nekik is volt (lett volna) igazuk. Érkezett billentyűn Kevin Brandow, gitáron pedig Pete Orta, akik mindketten az énekes John Schlitt szólóbandájában játszottak korábban. Kevin Brandow elsősorban mégsem billentyűs, inkább gitárosnak tekinthetnénk, hiszen például 1984 és '91 között a Divine Right nevű bandában gitározott és énekelt, '91-ben magánkiadásban (Divine Records) meg is jelent egy lemezük, a '...So Far', amit aztán később újra kiadtak. '97-ben pedig 'PogoStick' címmel jelent meg szólólemeze, amin kilenc akusztikus rock dal hallható.
John Schlitt a változásokat azzal indokolta, hogy a Petra elsősorban a fiatalokat célozta meg tevékenységével, míg az utóbbi időkben a koncerteken inkább idősebb arcokat láttak feltűnni. Így aztán próbálták modernizálni a hangzást, ami számára nem jelentett kompromisszumot, hiszen így is rockot játszottak, ráadásul az új tagok is ezt a stílust preferálták, így számukra természetesebb is volt ez a fajta zene. Hmmm...
1998-ban látta meg a napvilágot Greg Volz következő lemeze, a 'Break Out Praise' is. Greg Volz '99-ben mintha be akarta volna hozni a '90-es években felhalmozott lemaradását, két lemezt is kiadott 'Let The Victors In: Hymns Revisited' ill. 'Ready Or Not... Here He Comes' címmel. '99-ben jelent meg Rob Frazier ausztráliai blues-projectjének eredménye, a 'The Blues Farmers' (Freedom Records). Ezután kevesebbet lehetett hallani Robról zenei téren, ugyanis a lelkipásztori hivatást választotta inkább. Korábban viszont nemcsak zenészként, de dalszerzőként is tevékenykedett, több más előadó (Kansas, Margaret Becker, stb.) számára írt dalokat, amelyek közül a szakma többet díjazott is.
A 'God Fixation' után 2000-ben jelent meg a 'Double Take', amin tíz régi Petra-dalt dolgoztak fel. Amolyan kvázi-akusztikus korongról van szó két új nótával, a 'The Longing'-gal - ennek társszerzője volt a Pray For Rain korábbi tagja, Joel Hanson - és a 'Breathe In'-nel. Utóbbiban érdekes módon a gitáros Pete Orta, a dal szerzője énekelt. A világ újabb Grammy-vel díjazta a banda teljesítményét, amelyhez csatlakozott rövid időre a billentyűs Trent Thomason is, aki aztán 2002-ben 'Hold Out Your Hands' címmel adott ki szólóalbumot.
2000-ben a negyedik Grammy mellett más megtiszteltetés is érte a csapatot: bebocsátást nyertek a Gospel-zene dicsőségcsarnokába (Gospel Music Hall Of Fame) is olyan előadók mellé, mint Shirley Caesar, az Oak Ridge Boys, vagy az Edwin Hawkins Singers. Ekkor a banda tagja volt a billentyűs Bryce Bell is. Lonnie Chapin basszusgitáros kiszállt a bandából, helyére Mike Brandenstien érkezett a turnékra.
A 2001-es 'Revival' a dicsőítő albumok hagyományát élesztette fel, és már az Inpop Records-nál jelent meg. A felállás magját három régi tag alkotja: John Schlitt, Louie Weaver, és... és igen, Robert M. Hartman! Bizony, Bob Hartman visszatért! Pete Orta meg távozott. A lemez producerei: Jason Halbert és Dwayne Larring (Sonic Flood). Az Inpop DVD-t is adott ki a CD-n kívül - szintén 'Revival' címmel, a CD-éhez hasonló borítóval -, amin interjúkat, koncertfelvételeket - köztük igen régieket is -, és videoklipeket láthatott-hallhatott a nagyérdemű negyvenhat percben.
2001-ben Greg Volz is ismét hallatott magáról 'The Next Sphere' című lemeze révén, John Schlitt pedig a 'Re:newal' című válogatáson bukkant fel még, a 'Ready To Go' című dallal. Sőt, az ex-gitáros Pete Orta is szólóalbummal jelentkezett, a 'Born Again' a Word Records gondozásában jelent meg.
A 2002-es 'Still Means War' nélkülözte az újdonságot, csak egy olyan dal szerepelt rajta, amely nem valamelyik korábbi sorlemezükről származott, de ez, az 'Onward Christian Soldiers' sem új felvétel volt, korábban volt is szó róla. Ebben az évben tűnt fel a Petra-ban Quinton Gibson gitáros, akinek első fellépésére a bandával január 26-án került sor. Quinton korábban több zenekarban is játszott, ezek egyike, a Seraiah egy '88-as demót követően két albumot adott ki: 'Carnival World' (1990, Pure Metal), ill. 'Seraiah' (1992, Star Song). '94 és '96 között ex-Seraiah tagokkal zenélt együtt a The Parade nevű formációban, majd egy másik jelentős keresztény hard rock bandához, a Whitecross-hoz csatlakozott, hallható is annak 'Flytrap' című '96-os, utolsó albumán. (Bár ahogy elnézem, a Whitecross újra mozgolódik, lehet, hogy nem is annyira volt utolsó az az utolsó - igaz, ez már egy másik, alig rövidebb történet.) Quinton Gibson '97-től John Elefante szólóbandájában is játszott, két évig, '97 és '99 között pedig John Elefante bandájának más tagjaival a Clockwise nevű projectben is tevékenykedett, ki is adtak egy CD-t. '98 és 2000 között Stir néven játszottak együtt korábbi Seraiah és Xalt tagokkal. Quinton Gibson tehát érkezett, Kevin Brandow viszont távozott.
2003 elején jött a meglepő hír: február 8-án bő húsz év után Louie Weavertől elbúcsúzott a Petra. Sajnos nem derült ki, hogy miért, és még találgatni is nehéz lenne (meg értelmetlen). Pedig ekkor már az új stúdióalbum, a 'Jekyll & Hyde' izgalmában leledzett a közönség, pláne hogy tudni lehetett: Bob Hartman ismét a csapat tagja lesz. Producerként a Newsboys frontembere, Peter Furler szorgoskodott a stúdióban, és ha már ott volt, dobolni is beugrott. Így készült el az az album, amire gyakorlatilag a 'Wake-Up Call' óta várhatott a nagyérdemű. A hangzás erőteljes, friss, a dalok jók, dominál a gitár, annál kevésbé a szinti, John Schlitt hangja úgy hasít, mint legjobb pillanataiban, Peter Furler tisztességesen végigdobolja az anyagot, mi kellhet még? Egyedül a gitárszólók hiányoznak. Meg mondjuk lehetne hosszabb is a lemez, hiszen a műsoridő alig több harminc percnél; azonban ez a bő félórás anyag szűk egy évtitzednyi kihagyásért kárpótolja az embert. Kevesebb mint egy évvel a 'Jekyll & Hyde' megjelenése után kiadták a spanyol nyelvű változatot - miután októberben Mexikóban spanyolul adták elő a 'Jekyll & Hyde' camadó dalát -, és újból beindult a turnézás is, amiből Bob Hartman ismét kivette a részét. Quiton Gibson ugyanis távozott, egy másik bandához - a Strange Celebrity-hez - csatlakozván. A Hartman-Schlitt duót a dobos Justin Johnson, majd Paul Simmons és a basszusgitáros Greg Bailey egészítette ki, billentyűsre már nem is volt szükség (Bryce Bell különben is Rebecca St. James-szel ment turnéra). Bob május 2-án tért vissza a színpadra.
2003-ban újabb válogatás jelent meg 'The Power Of Praise' címmel.
Louie Weaverre még visszatérnék egy mondat erejéig: a dobosnak 'Back To The Basics' címmel jelent meg videója, de hogy mikor, azt nem tudtam kinyomozni.
2004. június 12-én történelmi eseményre került sor: az Indiana állambeli Angola-ban egy igencsak mázlista közönség előtt fellépett az eredeti kvartett: John DeGroff, Bob Hartman, Greg Hough, és Bill Glover. Az első album dalait játszották, köztük olyanokat, mint a 'Backslidin' Blues', a 'Get Back To The Bible', a 'Walking In The Light', plusz egy koncertkedvencet, a 'Rockin' On With Jesus'-t is. Akinek ez még esetleg nem lett volna elég, a legendássá vált kvartett után az aktuális szereposztás lépett színpadra, és adott újabb koncertet...
2005-ben John Schlitt és Louie Weaver egyaránt feltűnt vendégként a Project Damage Control nevű projectben, Greg Volz pedig megint két lemezt adott ki: 'No Greater Love' ill. 'In God's Presence'.
Szintén tavalyelőtt kaptuk a szomorú hírt: a zenekar huszonhárom év múltán befejezi pályafutását, addig is jön egy búcsúturné, illetve koncertalbum és -DVD. Kitörő öröm volt az ürömben, hogy egy bennfentestől megtudtuk, a háttérben folynak a tárgyalások az esetleges budapesti koncertről. Ahogy telt-múlt az idő, a tervek egyre inkább realizálódni látszottak, míg végül az óbudai Vasas Sportcsarnok közönsége saját szemével láthatta, amint a színpadon ott áll teljes életnagyságban a két élő legenda, Bob Hartman és John Schlitt, illetve két 'munkatársuk', vagyis a Petra. Gyönyörű, igen emlékezetes koncert volt régi és újabb dalokkal, akusztikus blokkal, rövid, és magyar tolmácsolással kísért szónoklattal Jézus Krisztusról, meg imával - egyszóval a Petra-tól megszokott és elvárt módon.
Év végén már kapható volt az ugyanezen a turnén - október 4-én - rögzített élő album, a 'Farewell', amelynek érdekessége, hogy Greg Volz és John Lawry is szerepel rajta. Az ugyanezt képen is megörökítő DVD aztán a következő év tavaszán, március 7-én jelent meg. Az biztos, hogy a zenekar szépen, karrierjéhez méltón búcsúzott.
Persze ez nem jelentette azt, hogy nem fog több Petra-lemez megjelenni - ha már stúdióalbum nem is készül, azért válogatást lehet még csinálni, a jelek szerint pedig a hajlandóság meg is volt rá a kiadókban... Ami tulajdonképpen nem is csoda, hiszen több mint hétmillió kelt el a banda lemezeiből. Az aztán már biztosnak látszott, hogy 2006-ban két válogatással lehettünk gazdagabbak: az egyik a 'The Praise Collection', amely egy csomagban tartalmazza az első két 'Petra Praise' kiadványt; a másik a 'The Ultimate Collection', amelyre a harmichárom évre emlékezve harminchárom dalt válogattak össze az összes stúdióalbumról, kivéve a 'Come And Join Us'-t és a 'God Fixation'-t. Utóbbi kiadványt az alapító Bob Hartman jegyzetei teszik még érdekesebbé; mellesleg ő maga is válogatta össze a nótákat.
Mint az roppant feltűnő, különösen az első és az utolsó évtizedben, a zenekar tagsága rengeteg cserén ment keresztül; megesett, hogy egy eredeti tag sem játszott aktívan benne. Mint a tagok mondják, ennek nincs jelentősége, ugyanis a Petra elsősorban nem zenekar, hanem 'ministry', azaz szolgálat volt. Bizonyos, hogy nem is volt eredménytelen ebben a minőségében, de azért azt hiszem, nem vagyok egyedül, akinek mint zenekar hiányzik.
(Habár ami azt illeti, olyan nagyon nem is kell hogy hiányozzon, ugyanis Bob Hartman és John Schlitt újra együtt zenél, sőt, már lemezt is készítettek közösen. A korong gyakorlatilag beilleszthető a 'Petra Praise' sorozatba, hiszen tíz imádó dalt tartalmaz - kilenc stúdió- és egy élő felvételt -, valamint a Petra egyik klasszikusának, a 'Judas Kiss'-nek a koncertfelvételét. Az együttműködés egyébként úgy jött létre, hogy Bobot felkérték, hogy vállaljon szerepet fiatalok számára rendezett csendes napok zenei részében. Bob rögtön Johnra gondolt, mint lehetséges csapattársra, ötlete a szervezők tetszését is azonnal elnyerte. Innentől egyenes út vezetett a 'Vertical Expressions' címmel napvilágot látott anyag létrejöttéhez.)

--kristóf--

Fotóalbum

A banda '83 körül


A 'Beat The System' idején


Promókép a 'Back To The Street' idejéből


Kint az utcán


Promófotó az 'On Fire!' érából


Még egy vicces kép '88-ból


A zenekar a szakadék szélén


Promóciós kép szintén '89-ből


Kép a 'Beyond Belief' bookletjéből


'Unseen Power' éra


Még egy kép ugyanabból az időből


Kábé a 'Wake-Up Call' idején készült kép, de nem John Lawry, hanem Jim Cooper látható rajta


A 'No Doubt' promófotója, már Bob Hartmant nélkülözve


Spontán, nem beállított kép '95-ből


'God Fixation' korszak


A zenekar magja a 'Revival' idején (Bob Hartman visszatért, időközben kinőtt a bajsza)


Ez valami turnézó felállás lehet ugyanabból az időből


Szintén a 'Revival' idején készült kép, ezen már Greg Bailey is feltűnik


A búcsúturné felállása (Bob Hartman immár bajusz nélkül)


Még egyszer a Magyarországon is fellépett négyes