|
|
Az As I Lay Dying Budapesten
A38, Budapest
2007. június 26.
Mikor megtudtam, hogy jön a Hatebreed Budapestre, kábé annyira érdekelt a
dolog, mint mikor pl. a Prodigy érkeztéről értesültem. Vagyis semennyire. A
Hatebreed számomra meglehetősen egysíkú, monoton, dögunalmas. Igaz, élőben még
nem láttam, és élőben sokkal nagyobbat tud ütni az ilyen muzsika, de a jegyárat
látva nem jött meg a kedvem, hogy megtudjam, milyen is egy Hatebreed-koncert
testközelből.
Aztán kiderült, hogy a felkapott bunkó-hardcore brigád előzenekara az As I
Lay Dying lesz, és rögtön másképp tekintettem a koncertre. Egyszer láttam már
élőben a San Diego-i metalcore-fogatot, tetszett is, meg hát már az első album
megjelenése óta támogatom őket, úgyhogy nem akartam lemaradni a budapesti
bemutatkozásról.
Fura volt, hogy egész a koncert délutánjáig nem találtam infót a magyar
előzenekar kilétével kapcsolatban. Mindenesetre aránylag hamar kiértem a
hajóhoz, ahol természetesen már nemigen lehetett jegyet kapni. Azért pár
szerencsés még kapott a helyszínen belépőt, de mint az teltházas koncerteknél
előfordul, akadtak, akik csalódottan álldogáltak az A38 előtt. Bent eközben a
szombathelyi Embers reszelte a húrokat. A banda új nagylemeze számomra
egyértelmű csalódás (majd valahol, valamikor részletesebben is leírom a
véleményemet róla), de most egész meggyőzően adták elő magukat. Igaz, mindig is
jobbak voltak élőben, mint lemezen. Az ezerszer elcsépelt breakdownok,
sablonriffek élőben jól meg tudnak dörrenni, és van is kiállása a bandának.
Ráadásul egész jó volt a hangosítás is, ezért sajnálom, hogy most nem a
korábban beharangozott háromgitáros felállásban láthattam őket, mivel kíváncsi
lettem volna, milyen is az normális hangosítás mellett.
A vele erős zenei rokonságot mutató hazai csapat után következett az As
I Lay Dying. Jó helyet sikerült kifogni a színpad tövében, de a falhoz
közel, így a fejemet nem fenyegette rúgásveszély, mégis közelről figyelhettem
az eseményeket. A show kezdete erősen emlékeztetett a Bécsben látottakra,
ugyanazzal az intróval indítottak. Fontos változást jelentett azonban, mint
kiderült, hogy basszusgitár-vonalon újított a banda, mivel az új fiú szebben
énekelt elődjénél. Nekem külsőre is szimpatikus volt, mivel nem úgy nézett ki,
mint szinte mindenki más a metalcore-színtéren. Amennyire nem nyűgözött le a
legutóbbi album, a 'Shadows Are Security', legalább annyira mattot kaptam
ugyanazoktól a nótáktól élőben. Tudtam, hogy tetszeni fog a show, de hogy
ennyire, arról álmodni se mertem volna. Természetesen Jordan Mancino azon túl,
hogy igencsak erős lábtechnikáját kamatoztatta, hajlóbálás terén is maradandót
alkotott ismét. Nem igazán emlékszem már kristálytisztán, mely nóták hangzottak
el a már említett korongról, de ha jól tévedek, volt a 'Confined', a 'Meaning
In Tragedy', a 'Reflection', a 'Through Struggle', és az 'Empty Hearts'. Ha
nem, akkor nem.
Kezdtem örülni, amikor az énekes Tim megkérdezte, vannak-e a helyszínen
régi rajongók, gondolván, biztos elővesznek valamit az első nagylemezről, és
akkor legalább kiderül, ki is az igazi rajongó. Illetve ez utóbbit nem is én
gondoltam, hanem a gonosz ikertestvérem. Ugyanis eddigre már igencsak elege
volt azokból a fiatalokból, akik idejük nagy részét a színpadon próbálták
tölteni, holott nem azért fizettünk, mert rájuk voltunk kíváncsiak. Ha ugrálni
akarnak, és mindezt nem a strandon, ám ugráljanak, de ne ott fent ácsorogjanak.
Szerencsétleneken messziről látszott, arra vágynak, hogy nézzék őket, és mivel
gonosz ikertestvérem alapvetően jólelkű ember, gyorsan adna is nekik tanácsot
teljesen ingyen. Mindössze annyit kell tenniük, hogy beköltöznek egy
tetszőleges majomketrecbe az állatkertben, akkor legalább lesznek nézőik, és
talán a hozzájuk illő miliő is meglesz körülöttük. Ha ezt megunták, kezdjenek
el zenélni, és ha elegendő tehetség meg szorgalom szorult beléjük, meglesz a
közönségük a színpadon is. Hogy mennyire nem a zene érdekelte őket, az látszott
abból is, hogy fogalmuk sem volt, mikor milyen rész következik egy számban. Ó,
bárcsak inkább Depresszió- és Ossian-koncertre járnának az ilyenek...
Visszatérve a régi rajongós kérdésre, sajnos Tim régi rajongókon azokat
értette, akik ismerik a banda harmadik lemezét, a 'Frail Words
Collapse'-t. Persze nem olyan nagy baj ez, hiszen szvsz tényleg az sikerült a
legjobban a bandának eddig, és előkerült elő róla pl. a klipes '94 Hours', volt
aztán a kaotikus 'Distance Is Darkness', talán a 'The Beginning' is. Az viszont
biztos, hogy játszották kedvencemet, a nagyon ügyesen felépített 'Falling Upon
Deaf Ears'-t, a végén meg előkerült a kihagyhatatlan közönségkedvenc, a
'Forever'. Aki látta a klipjét, tudja, mi szabadul el egy ilyen nóta közben.
Sajnos mint sok jó dologgal előfordul, ez a koncert se tartott örökké, sőt,
szerintem irreálisan rövid volt, de hát át kellett adni a helyet a headliner
Hatebreed-nek. Az első nóta a 'To The Threshold' volt, remek választás.
Ezzel be is teltem, utána kintről hallgatgattam fél füllel az eseményeket,
miközben pár ismerőssel társalogtunk. Az biztos, hogy az új lemez másik klipes
száma, a 'Defeatist' is előkerült, a többi nekem egybeolvadt kisebb
megszakításokkal, ahol fel-feltűnt egy-egy ismerős pillanat. Rajongók biztos
élvezték a bulit, pláne hogy két gitár volt, és persze biztos utálnak és
megvetnek sokan, amiért azt mondom, hogy a Hatebreed iszonyú béna zene, de hát
ez van, nem vagyunk egyformák.
Lényeg, hogy én se panaszkodom a buli után, és meggyőződésem, hogy a
főbanda kedvelői is elégedetten tértek nyugovóra a mosholás fáradalmait
kipihenendő.
--kristóf--
|
Fotóalbum
As I Lay Dying
|
