|
|
A The Blamed újra hazánkban
Süss Fel Nap, Budapest
2002. július 30.
2001-es januári látogatása után a chicagoi The Blamed újbóli
felbukkanása ugyanolyan váratlanul ért, mint másfél évvel korábban.
A különbség csupán annyi volt, hogy ezúttal magam tettem a
jelentőségteljes felfedezést, hogy Bryan Gray & Co Budapest vendége
lesz ismét. Mindezt egy véletlenül megpillantott szórólap révén, az
információt rögtön utána az interneten is ellenőrizve. És tényleg, a
Blamed visszatért. Miután az internetnek hála, a Süss Fel Nap
földrajzi hovatartozását is sikerült meghatározni (hiába, a budapesti
szórakozóhelyeket illetően sok a fehér folt a számomra), már csak az
időpontot kellett kivárni.
Picit zavaró volt a körülmény, miszerint a Blamed két aktuális
nagylemeze, az 'Isolated Incident' és a 'Give Us Barabbas' nem
tartozott, és azóta sem tartozik a nagy kedvenceim közé. Viszont
vigasztalt a tudat, hogy a 'Germany' EP sem vált be túlzottan CD-n,
ezzel szemben koncerten óriásit ütött az anyag. Másik kedvezőtlen
előjel volt, hogy az énekes/gitáros Matt Switaj nem tartott a csapattal
Európába, ezáltal trióvá redukálva a bandát.
Mindezzel együtt a show napjának délelőttjén bekukkantottam a
'Süsibe', hogy megtudjam, milyen sorrendben következnek majd a fellépők,
és körülbelül mennyi beugróval kell számolnunk. Nos, ami azt illeti, nem
igazán lettem okosabb. Az objektumban lézengő fiatalok azzal sem voltak
teljesen tisztában, hogy lesz-e este koncert egyáltalán, nem hogy még
részleteket is tudtak volna közölni. Nem gond, kicsire nem adunk, ahogy
mondani szokás, meg hát este úgyis minden kiderül, minek türelmetlenkedni,
nem igaz?
Este valóban kiderült. Az egy dolog, hogy az egész esemény a
megszokottnál jóval nagyobb késéssel indult, de ráadásképpen a nyitó
banda, a német Noisetoys legsötétebb balsejtelmeimet váltotta valóra. Már
hallottam őket CD-n, és az élmény bizony nem tartozott életem legszebbjei
közé, hogy finoman fogalmazzak. Mikor elhagytam a színpad környékét,
láttam, sokan tettek hasonlóképp. Mindenesetre volt olyan is, akinek
tetszett az együttes, melynek stílusa nevéből is kilogikázhatóan leginkább
a 'zajos' jelzővel volt illethető. Na de pörögjünk is le a témáról, és
lássuk a folytatást. A holland, 'Cathode' nevű világi hardcore-kvartett
sem késztetett különösebb megilletődöttségre produkciójával, de legalább
a végére belejöttek, és kellemes emlékeket hagytak maguk mögött. Talán, ha
picit jobban összeszoknak, viszik még valamire.
Az est sztárja azonban kétségtelenül a harmadik alakulat, a - szintén
világi - brazil Point Of No Return volt. Old school HC-t nyomtak latin
barátaink, de nem akárhogy! Az elején rögtön feltűnt, hogy nem egy, hanem
két énekessel állnak fel, ami nem feltétlenül rossz jel, hiszen több
kedvencem (pl. Torn In Two, The Spirit That Guides Us) is hasonlóan szokott
eljárni. Miután mindezt megállapítottam, következett a felismerés, hogy nem
is két, hanem három énekes tartozik a bandához, csak egyikük takarásban
volt. Kíváncsi voltam, mire jó mindez. Bevallom, kissé szkeptikusan álltam
a dologhoz, de be kellett látnom, hogy működött. A három énekes egyike
közvetlenül a közönség első sora előtt rohangált, ugrált,
interaktívkodott, legnagyobb méretű, ennélfogva valamivel lomhább
kollégája kevesebbet mozgott, ám annál többet beszélt a dalok között,
megosztva velünk zenekara ideológiai hátterét, politikai nézeteit. A
harmadik fiatalembernek volt talán a legjobb hangja hármuk közül, és
nagyjából a 'színpad' közepét foglalta el territóriumként. A csapat motorja
legnagyobb meglepetésemre az a gitáros volt, aki kissé mókásan festett
félmeztelenül, pizsama-alsóra emlékeztető rövidgatyójában. Mielőtt azonban
megmosolyoghattuk volna a szerelését, olyan profi és precíz riffelést
mutatott be nem kevés testmozgással egybekötve, hogy azzal csakhamar
kivívta nem csekély elismerésemet. Úgy látszik, a Point Of No Return a
meglepetések szinte kimeríthetetlen tárházaként is szolgált, ugyanis a
bőgős tag is jócskán felülmúlta várakozásaimat. Ránézésre, kis termete
miatt, nem gondoltam volna, hogy ilyen ügyesen fog megbirkózni a hozzá
képest nem elhanyagolható méretű instrumentummal. Ehhez képest olyan
hangközöket fogott át rendre, és olyan fürgén, hogy szó nem érhette a
tevékenységét. A bandát a fellépése végén nem érdemtelenül rendesen meg is
tapsoltuk, és sokan ott is maradtak beszélgetni velük. Látszott, többekre
nagy hatást gyakorolt a csapat - talán ismeretlensége miatt nem várt -
profizmusa.
És most jöjjön a lényeg, ami - akik - miatt az eseményen részt vettem:
a The Blamed koncertje. Hát, valahogy másképp képzeltem az egészet. Mire
Bryanék az átszerelést követően nekiláttak a muzsikálásnak, az idő jócskán
a holnapba hajlott, azaz hajnali kettő körül kezdtek chicagoi barátaink.
Hétköznap lévén többen hazaindultak eddigre, így nem sokan maradtunk.
Ráadásul a Blamed avantgarde post punk-ja nem igazán találkozott a jobbára
hardcore-arcok alkotta közönség elvárásaival (őszintén szólva én magam is
túl fáradt voltam ekkor már az ilyen jellegű kísérletezésekhez), így
koncerthangulatról nem nagyon lehetett beszélni. A trió ettől függetlenül
becsülettel lenyomta a show-t, látszott, ők nagyon hisznek abban, amit
csinálnak. Talán, ha időben kezdhettek volna, másképp alakul az egész, és
Szentendre után egy újabb nagy élménnyel gazdagabban távozhattunk volna. Mi
is, ők is. Így maradt egy kis keserű szájíz az emberben, hiszen valahogy
többet vártunk az estétől.
Azért kellemes emlékekről is be tudok számolni: a Noisetoys fellépését
követően a Blamed frontembere, Bryan Gray az asztalunk mellett elhaladva
felismert, és megtisztelt a jelenétével egy ideig. Váltottunk pár mondatot,
de sajnos hosszabb eszmecserére ezúttal nem volt lehetőség, mivel ki kellett
mennie egy megbeszélésre. Azért így is nagyon jólesett a kedvessége. Persze
ilyen szituációban nem hátrány, ha az ember a tavalyi koncerten vásárolt
Blamed-pólóban feszít...
Összességében nem bántam meg, hogy elmentem a koncertre, ám hazudnék, ha
azt állítanám, távozáskor nem éreztem csalódottságot. Nem baj, talán majd
legközelebb újra jobban összejön.
--kristóf--
|
Fotóalbum
The Blamed
|
