|
|
A Comeback Kid ismét Budapesten
A38, Budapest
2005. november 14.
Ugyan láttam már kétszer is élőben a kanadai Comeback Kidet, meg vannak róluk
koncertvideóim is, ennek ellenére - vagy inkább épp ezért? - már vártam az idei
koncertet is. Ezúttal az amerikai Bane társaságában járta Európa útjait a
banda, és hozzánk is benézett egy fellépés erejéig.
A Bane-t már ismertem valamennyire, egy albumot hallottam tőle, az
gyakorlatilag teljesen azonos kategóriába volt sorolható a Comeback Kiddel,
gyors, pörgős old school hardcore volt az is. A turné harmadik zenekara a japán
FC Five (Final Countown Five) volt, amiről azt tudtam, hogy odahaza a Roadrunner
szerződtette, meg hogy hasonló zenét játszik a másik két bandához.
Csodálkoztam, hogy magyar fellépőről nem szóltak a hírek, de gondoltam, majd
később kialakul, hogy ki is fogja képviselni a hazai színteret az eseményen.
Ehelyett úgy alakult, hogy újabb külföldi fellépővel gazdagodott a névsor,
mégpedig a Pro-Painnel. Mivel ők már régi motorosok, és bizonyos szempontból
nagy névnek számítanak, a várhatóan megnövekedő érdeklődés miatt a bulit
áthelyezték a Kultiplexből a Hajóra.
Mivel az internetes hírforrásokon kétféle időpontot láttam megadva a
koncert kezdetére vonatkozóan, logikus lépésként a kettő között lineáris
interpolációval kiszámított időben érkeztünk meg. Ekkor az a meglepetés ért,
hogy megtudtam, a négy fellépő helyett hatot láthatunk. Érdekes módon ezek
egyike sem volt magyar, ha jól tudom, a Pro-Pain hozta a két meglepetésbandát
magával. Nem kellett volna.
Az első zenekar, a Silent Decay nem okozott sok örömöt, nem hardcore volt,
inkább valamiféle modernebb metalnak tűnt, de igazából nem sokáig hallgattam,
mert nem tetszett.
Aztán jött, ami vetekszik életem korábbi legszörnyűbb koncertélményeivel,
de igazából még alul is múlja őket - legalábbis ahogy visszaemlékszem, nem jut
hirtelen eszembe semmi, ami rosszabb lett volna. Ez a borzalom a Sayowa
névre hallgatott - vagyis sajnos dehogy hallgatott, éppen hogy iszonyú lármát
csinált... Brazilok voltak, és talán az volt a céljuk, hogy megmutassák:
létezik rosszabb zene a Soulfly-nál (megjegyzem, utóbbi új lemeze már egész jó
lett). Talán még a Sepu idejéből eredeztethető belső rivalizálás lehet ez,
hiszen a Sayowa-ban pengető Andreas Kisser gitáros is a Sepultura-ból
származik, akárcsak a Soulfly frontembere, Max Cavalera. A Sayowa receptje:
vegyünk egy eleve elég béna szigorú zenét játszó brigádot, adjunk hozzá két,
nyakba akasztható tamtam-szerűségen zajongó embert. A folytatás ismert,
remélhetőleg először és utoljára volt alkalmam találkozni vele.
A német és brazil csapat után a japán kvartett, az FC Five lépett a
deszkákra, és végre valami pozitívat is fel tudok jegyezni. Ez azonban sajnos
még mindig nem igazán a zene, hanem a humorfaktor, ez utóbbiban egyértelműen
taroltak a szigetországiak. Az, hogy zenei téren nem alkottak maradandót, nem,
vagy nem csak az ő hibájuk, hiszen a stúdiófelvételek egész jók. Itt viszont
sajnos a gitárból szinte semmit nem hallottunk, a basszust se rendesen, a gyors
csapkodás a dobon és a kiabálás pedig nem valami izgalmas hosszú távon. Talán
ha jobban ismerem a dalokat, jobb lett volna a helyzet, hiszen akkor néhány
hangfoszlány alapján is tudtam volna, mit is kellene épp hallanom, és jobban
bele tudtam volna élni magamat a koncertbe. Mindenesetre a hangulat
határozottan jobb volt, mint az első két banda alatt, ami nagyban köszönhető
volt az ázsiai énekesnek. A dolog a megjelenésével kezdődött, hiszen terebélyes
mikrofonfrizurával rendelkezik. Ott van aztán jellegzetes 'mosolya' - vagy
nevezzük inkább talán 'vigyornak'? -, ami kicsit olyan volt, mintha a
fiatalember előzőleg kéjgázt lélegzett volna be. Az tehát kétségtelennek tűnt,
hogy élvezte a show minden pillanatát, de ez a többiekről is elmondható.
Aranyos volt, amikor az angol átvezető szövegnél puskázott az énekes, meg az
is, amikor az ásványvízből hangos 'isten-isten' kurjantással húzott egyet. Azt
hiszem, az FC Five-nál jobban nemigen tudta volna senki feloldani a kezdeti
gyászos hangulatot, de azért érezhető volt, hogy a közönség nagyon várja már a
fő attrakciókat.
Közülük az első a Comeback Kid volt. Először nem nagyon akartam előre
menni, de ahogy belecsaptak a húrokba, egy-két másodperc telt csak el, és már
ott is voltunk a színpad előtt, akkora lendülettel vágott bele a kvintett.
Sajnos a hangosítás itt sem volt az igazi, az énekes Scott Wade-ből sokszor
semmit nem hallottam, Andrew Neufeld gitárjánál meg folyton mintha kontakthibák
jelentkeztek volna, gyakran recsegett irdatlanul. Ez azért nem volt jó, mivel
én pont vele szemben álltam, tehát őt hallottam sokkal erőteljesebben a gitárok
közül, és így sokszor nem volt könnyű követni, épp hol is tartunk. Pláne hogy a
számok között nem nagyon tartottak szünetet, szinte azonnal kezdték is a
következőt, ahogy véget ért az egyik. Több ismerősömtől is hallottam, hogy
jobban szereti az első lemezt a másodiknál, ők igazán örülhettek, hiszen
rengeteget idézték a 'Turn It Around'-ot, bár természetesen a 'Wake The Dead'
nótái közül is szemezgettek. Mikor Scott jelezte, hogy az utolsó dalhoz értek,
nyilvánvaló volt, hogy mi következik: az idei album címadó dala, a megasláger
'Wake The Dead'. Ez kábé olyan, mint a Stretch Arm Strongnál a 'For The
Record'. A hangulat is hasonló volt, kár, hogy ráadás nem követte. Na meg azt
nem értem, hova lett a 'Lorelei', legalábbis én nem találtam a setlist-ben.
Az első USA-beli bandára, a Bane-re kíváncsi voltam, de nem sokáig.
Számomra tökéletesen érthetetlen a banda 'produkciója'. A rengeteg szövegelést
néha bátortalanul egy-egy dal szakította félbe, de azokra nem volt nagy
beindulás. Hogy is lett volna, amikor sikerült teljesen leültetni a hangulatot
minden nóta után a többpercnyi ostobasággal. Az, hogy a fiúk szókincsének
gazdagsága egy átlagos kétéves gyerekével vetekszik, még talán nem olyan
meglepő. De az, hogy valaki folyamatosan a közönséget szidja azzal az elenyésző
számú fajta szóval, amit az anyanyelvéből ismer, több mint fura. Azt hiszem, az
amerikai társadalom szemetjét, legalját, söpredékét kívánta reprezentálni a
Bane csürhéje. Pedig talán ha végig a zenére koncentrálnak, kedvező
fogadtatásban részesülnek, hiszen a közönség már eleve jó hangulatban volt,
mire színpadra léptek, és lettek is volna bíztató dalaik. Röviden
összefoglalva: hüje amerikaiak, amerikai hüjék. Remélem, többet nem jönnek
olyan együttessel, aminek a koncertjére elmegyek. Bár maradtak volna otthon
most is.
Ezután a Pro-Pain jött, és mit mondjak, nem volt könnyű dolga. Eleve a
közönség nem csekély része elkezdett hazafelé indulni, amit nem csak a
hétköznap késő este indolkolt, hanem az is, hogy a közönség meglehetősen
heterogén volt, hiszen aki a Comeback Kid és a Bane miatt jött, azt többnyire
nem annyira érdekelte a Pro-Pain. Vegyük ehhez hozzá, hogy nem kevesen voltunk,
akiket a Bane alaposan lefárasztott az ostobaságával. Ehhez képest a Pro-Pain
nagyon tisztességesen, profin, mégis lelkesen zendített rá, és be kell
vallanom, pár szám tetszett is. Utána viszont kezdett egysíkúvá, monotonná
válni számomra a túrás, úgyhogy lassan magam is hazaindultam. Viszont akinek
bejön ez a zene, szerintem nem lehetett csalódott, a veteránok igen vehemensen
vetették magukat a fellépésbe, szerintem élvezték is, amit csináltak.
Összességében azt mondom, a kevesebb talán több lett volna: kevesebb, de
jobban összeválogatott fellépő jobb bulit tolt volna. Ezzel együtt nem voltam
letört, a Comeback Kid hozta a formáját, és ismét remek fellépéssel tette
emlékezetessé a koncertévadot.
--kristóf--
|
Fotóalbum
Comeback Kid
|
