Fear Dark Fest 2004

Alter Gasometer, Zwickau
2004. március 12.

A 2003-as chemnitzi Fear Dark Fest után világos volt, hogy 2004-ben is ott a helyünk az eseményen. A tavalyihoz hasonlóan az idei Fear Dark Fest fellépői között is akadt más kiadóhoz tartozó banda, ilyen szempontból a megoszlás ismét fele-fele arányú volt. Csakhogy míg tavaly 'mindössze' négy zenekart láthattunk a bulin, idén hatra bővült a Németországban koncertet adók száma. Igaz, az első kiírás 2004-ben is négy fellépőt sorolt fel, a listán a következő nevek szerepeltek: Morphia (holland, Fear Dark Records), Kekal (indonéz, szintén Fear Dark), Crimson Moonlight (svéd, Rivel Records), Sacrificium (német, Whirlwind Music, vagyis a zwickaui buli szervezője). Nem sokkal később jött a hír, hogy akárcsak tavaly, idén is fellép az eseményen az Immortal Souls (finn, Fear Dark), a végleges mezőny pedig a német Brain [FAQ] hozzáadásával alakult ki. Igaz, utóbbi csak szülőhazájában játszott, a hollandiai helyszínekre nem utazott a többiekkel.
Indulás előtt jó szokásunkhoz híven el tudtuk intézni, hogy ingyen megszállhassunk odakint, s így kipihenten indulhassunk vissza másnap. Ezúton is köszönet újra a szervezőknek, illetve szállásadóinknak! (Az Isten tartsa meg a jó szokásukat!) A négyfős magyar delegáció vita nélkül megegyezett abban, hogy a legkisebb várakozás a Kekal produkcióját előzi meg, mivel eddigi lemezeik nem igazán győzték meg egyikünket sem. A Brain [FAQ] iránti lelkesedésemmel viszont igencsak egyedül maradtam, bár ezen nem lepődtem meg különösebben, hiszen többségünk már többször is látta őket. Az Immortal Souls és a Sacrificium többségünk számára szintén nem volt ismeretlen élőben sem, a Crimson Moonlight-ot is kompániánk fele látta már - igaz, volt annak már vagy öt éve is, az első nagylemez pedig bizakodásra adott okot. A Morphia-tól is mindannyian sokat vártunk, ráadásul ők az újdonság erejével is hathattak ránk, hiszen korábban még nem volt szerencsénk összefutni velük.
Az utazás nagy része többé-kevésbé érdektelenül telt, ám a német határhoz közeledve nem várt kellemetlenségbe botlottunk. A határ előtt ugyanis jókora távon csupán araszolni tudó autókaraván torlódott fel, ami talán a madridi tragédiának is betudható lehet. Az biztos, hogy alaposan átnézték a papírjainkat, miután magyar rendszámú kocsinkat félreállították. Persze minden rendben volt, úgyhogy mehettünk tovább. Igen ám, de merre? A biztos, de hosszabb úton, vagy válasszuk inkább a rövidebbet? Természetesen - mint az alacsonyabb kategóriás regények és filmek sztorijában - a rövidebb utat választottuk, ami 'természetesen' hosszabbnak bizonyult, legalábbis egyértelműen annak tűnt, miután már többedik alkalommal fordultunk meg azzal, hogy 'na most már legalább innentől jófelé fogunk menni!' Közben azt is láthattuk, hogy a német utak színvonala sem mindenhol múlja felül a hazaiakét.
De odaértünk! Időben! Igaz, Zwickaun belül a jó sorsunk is segített, hogy gyorsan megtaláljuk az úticélt. Mint már előzetesen a fényképekről láttuk, az idei helyszín leírhatatlanul kellemesebb volt a tavalyinál. A chemnizti bunker helyett tágas belső terű, kulturált körülményeket biztosító objektumban találtuk magunkat. (Még ha atomcsapás esetén az ellen esetleg nem is véd.) A szokásos CD-keresgélés közepette belebotlottunk egy mexikói társaságba is, akikről kiderült, hogy az Exousia nevű metal-banda tagjai, sőt, egyikük nem más, mint a korábbi Lament-énekes, a most az Exousia-t erősítő Marco Pérez. Nagyon kedves emberek voltak, röviden el is beszélgettünk velük.
Viszont hamarosan következett a 'bemelegítő' társulat, a Brain [FAQ]. Nem játszottak sokat, amit útitársaim cseppet se bántak. Jómagam kivettem a részemet az első sorokban tapasztalható erőteljesebb mozgolódásból, remekül esett többórányi autóvezetés után. Volt új nóta is, az első CD-ről viszont sajnos csak a 'Be Free'-t nyomták el. Igazán nem bántam volna, ha kedvencemet, a 'Rulers'-t is előadják a tavalyi koncerthez hasonlóan. Na mindegy. Jó volt újra a banda soraiban látni a basszgitáros Silvit, aki tavaly hiányzott. A hangzás pocsék volt, ám optimistán úgy véltem, az első pár szám alatt mindent sikerül beállítani, és az est hátralévő idejében nem merülnek fel gondok ezen a téren. (Én naiv, mekkorát tévedtem!)
A szünetben aztán némileg értetlenül vettük tudomásul, hogy jól látjuk, a Brain [FAQ]-et valóban a Crimson Moonlight követi. Értetlenségünk oka abban rejlett, hogy a Crimson Moonlight-ot az est egyik sztárjának tartottuk (9,5 a Rock Hard-nál azért nem mindenkinek jár!!!). Az értetlenséget kisvártatva a türelmetlenség váltotta, mivel indokolatlanul megnyúlt a beállásra fordított idő. Addig is sikerült beazonosítani az énekes Pilgrimet, akinek megjelenése az évek során mit sem változott, a gitáros Pert, akinek időközben kinőtt a haja, a black metal külsőségeket ezúttal is mellőző dobos Gustavot, valamint az új basszgitáros Eriket. Csak arra nem tudtam rájönni sehogy sem, hogy ki lehet az a másik gitáros, akiről - leginkább a szeme körüli jókora festékfoltnak köszönhetően - első ránézésre Soma jutott eszembe. Örökkévalóságig nyúlónak tűnő várakozást követően aztán rázendített a Crimson Moonlight, és... És iszonyúan csalódottá váltam. Először is a hangzás borzalmas volt, ami ebben a műfajban tönkrevágja a produkciót egy szempillantás alatt. Az ilyesfajta technikás, gyors reszelésnél alapvető fontosságú, hogy precízen hallhassuk, ki mit csinál. Ráadásul a billentyűs Petter Edin nem is oly' rég kiszállt a bandából, úgyhogy még a szintik sem tudtak segíteni a tájékozódásban. Emellett a számok között irdatlan hosszúságú szüneteket tartottak, amikre szükség is volt, mivel a dobok a maguk módján sikeresen obstruálták Gustav emberfeletti teljesítményét. A szervezők becsületére legyen mondva, hogy Gustav legalább megfelelő asszisztenciát kapott végül, így már többé-kevésbé bírta a cucc. Amit ellenben nem értek, az az, hogy - legalábbis számomra - Pilgrim barátunk teljesen eltűnt a színpadról. Mármint nem szó szerint, hiszen becsületesen végigkárogta a műsort, de mégis... A 'The Covenant Progress' alapján sokat vártam tőle, hiszen ott érezni benne nem is kevés fantáziát, de itt egyáltalán nem keltette igazi frontember benyomását. Ennek egyik oka volt, hogy (túl) sokat foglalkozott - nem állítom, hogy ok nélkül - a hangosítással, a másik, hogy 'Soma' teljesen lemosta őt a pályáról. Amit gitárral a kezében művelt, az óriási volt!!! Pedig nem egyszerű témákat hozott, és ő vokálozott is, mégis, abszolút uralta a mezőnyt mozgásával és energiájával. Csak azt nem bírtam megérteni sehogyan sem, hogy honnan vettek egy ilyen kvalitású gitárost ilyen hirtelen, és hogyhogy én nem tudok róla! Aztán mindent megértettem, amikor - már itthon - ellátogattam a banda honlapjára, amit a pénteki buli előtti napokban hiába próbáltam elérni, valami szerverhiba miatt nem jártam sikerrel. 'Somáról' kiderült ugyanis, hogy tulképp nem más, mint az a Hubertus Liljegren, aki a Sanctifica jobb lemezein gitározott és 'énekelt', és aki a 'The Covenant Progress'-en is basszusgitározott és vokálozott. Ezek szerint amikor a Crimson Moonlight új basszusgitárost keresett, akkor az nem azért történt, mert Hubertus távozott, hanem mert hangszert váltott! Így már persze érthető, hogyan is halványíthatta el Pilgrim produkcióját a 'Somának' maszkírozott Liljegren-öccs.
No de lépjünk is tovább. Az újabb szünetben a készülődő Morphia láttán ismét odasiettem a színpadhoz, őszintén remélve, hogy történik végre valami a hangosítással. A bizakodásra meg is volt minden okom, hiszen a Morphia rendes tagként szokta megemlíteni hangmérnökét, aki mindenhova el is kíséri a csapatot. Így is lett, ez már az első hangokból kiderült; nem mellesleg ezek a hangok egy új nótából származtak. Aztán mikor a banda érdeklődni kezdett, hogy ki ismeri az 'Unfulfilled Dreams' című második korongot, úgy tűnt, nagyon igyekeznek a kedvemre tenni (ami érthető, hiszen névnapom volt aznap), elvégre két kedvenc Morphia-számom, a 'The Day I Died' és az 'Ithinielle' zárja azt a lemezt. (Útközben egyébként át is hallgattuk az albumot, úgyhogy senki nem mondhatja, hogy nem hangolódtam tisztességesen az élményre.) A két dal közül az előbbi következett, és akkora ováció fogadta, ami világosan mutatta, hogy a közönség nagy része osztja a véleményemet a nótával kapcsolatban. A koncert során hallhattunk még egy új szerzeményt, majd a közönség követelésének engedve eljátszották nekünk a tavalyelőtti 'Frozen Dust' záródalát, az 'Emptiness'-t is. A benyomásom nagyon pozitív a Morphia-val kapcsolatban, mindössze egy problémám volt velük, s ez a dobos Ernst-Jan produkciója. Nem elég, hogy pontatlanul játszott, de annyira görcsös volt az egész pali, hogy fájdalom volt nézni. Csak azt nem tudom, mivel töltötte el azokat az éveket, amiket a Morhia tagjaként élt le; mert hogy nem gyakorolt valami sokat, az biztos. Vagy ha igen, akkor meg be kéne látnia, hogy született antitalentum ezen a téren, és abba kéne hagynia. Igazából már az 'Unfulfilled Dreams' hallgatásakor feltűnt, hogy komoly hiányosságai vannak, de akkor még úgy gondoltam, bőven lesz ideje/alkalma fejlődni. Volt is, de a jelek szerint sajnos nem használta ki. Pedig az énekes Jasper nagyon profi volt, akárcsak a billentyűs Peter és a gitáros testvérpár hozzám közelebb álló tagja, Roger, akikről sugárzott, hogy élvezik minden pillanatát annak, amit csinálnak. A bőgős Erik és a másik Koedoot, Martin is böcsülettel végigpöngette a szettet, gratula nekik is. Valamint egy nagy 'Éljen!' Bertnek, a hangmérnöknek!!!
Kedélyállapotomat hát némileg helyrebillentette a Morphia, valószínűleg részben ennek tudható be, hogy a Kekal 'extravagáns' produkciója is kellemes érzéseket váltott ki belőlem. Ami a legszimpatikusabb volt bennük, az a hamisítatlan ázsiai mentalitás volt. Az az alázat, nyugalom, életöröm, és türelem, ami sugárzott ezekből az amúgy helyenként kissé komolytalannak tűnő produkciót felmutató arcokból, valahogy mégis megkedveltette velem őket, pedig előzőleg nagyon nem bántam volna, ha helyettük mondjuk ismét a Slechtvalk lépett volna fel. Amúgy a zenéjük se teljesen értéktelen, csak számomra már túl szélsőségesen nonkonformista és kísérletezgetős ahhoz, hogy igazán élvezni tudjam. És bizony, nem tagadhatom, némely ötletük meglehetősen gyerekesnek tűnik itt-ott. Ja és a megjelenésről még annyit, hogy talán az utolsó tippem lett volna, hogy egy extrémmetal-zenekar tagjaihoz van szerencsém, ha rájuk néztem. A szerelésük inkább egy főiskolai önképzőkörhöz illett volna talán. Persze, mint tudjuk, nem a külső a lényeg.
Utolsó előttiként jött a tavalyi Fest-en csalódást okozott Immortal Souls. Helyesbítek: nem a zenekar okozott csalódást tavaly, hanem a keverés, amivel elszúrták finn tesóink produkcióját. Idén nem sikerüt javítani, úgyhogy életem első igazán élvezetes IS koncertjére továbbra is várnom kell... Viszont láthattuk az új dobost munka közben, és hallhattunk pár nótát az 1999-es 'Divine Wintertime' EP-ről!!! Ezt már szeretem!!! Az énekes/bőgős Aki elmondása szerint jó volt ennyi embert látni itt, és nem egy Morbid Angel koncerten. Van benne valami.
A bulit a német Sacrificium zárta. Király gyerekek, nagyon jók élőben is, mégsem ragadt meg sok minden az agyamban velük kapcsolatban. Nem csoda, hiszen ekkor már szinte ájulásszerű rohamokban támadott a fáradtság, de hősiesen ellenálltam és ébren maradtam. Arra még emlékszem, hogy (Szuper) Mario ezúttal is óriásit dobolt, Claudio szokásához híven remekül mozgott, és Uhlmann kisasszony (na nem Mónika, Ulrike) is ügyesen reszelte végig a show-t.
A zárónóta után nem sokat maradtunk, még elbúcsúztunk a szervezőktől, megköszöntük a segítséget, és már indultunk is alkalmi szállásunkra, hiszen másnap még nagy út várt ránk hazafelé. Még annyi, hogy Andi, a Brain [FAQ] énekese az est folyamán felismert bennünket, és odaszaladt hozzánk üdvözölni minket, meg persze bemutatni a tavaly, veszprémi tanulmányai során felszedegetett magyartudományát. Érdekes viszont, hogy Olaf Beckert, a Metal Mission munkatársát ezúttal hiába is kerestük a látogatók között, így őt nem üdvözölhettük. Na nem baj, majd az évi rendes Freakstockon biztos ott lesz - csak aztán mi is ott legyünk!

--kristóf--

Fotóalbum

Brain [FAQ]


Crimson Moonlight


Morphia


Kekal


Immortal Souls


Sacrificium