Freakstock 2003

Boxberg
2003. július 30 - augusztus 3.

Egy év kihagyás után 2003-ban ismét volt szerencsém eljutni az Gothához közeli Boxbergben megrendezésre kerülő keresztény fesztiválon, a Freakstock-on. (Gotha egy német város nem messze Erfurttól.) A számos jó és legalább annyi borzasztó koncert mellett lehetőségem volt eldumálgatni pár zenekarral, muzsikussal, meg persze beszerezni néhány szuper CD-t, amelyek még hiányoztak a gyűjteményből. Lássuk hát, kik voltak az említésre méltó fellépők az eseményen. Sorrendben: Icon Clan (finn), Pick Up The Harp (német), Sacrificium (német), Brandtson (US), Zyllah (GB), Antidemon (brazil), Noiz (német), One Truth (olasz), Today Forever (német), Last Hours Of Torment (GB), Sinai Beach (US).
Szerda éjjel érkeztünk meg, aznapra értelemszerűen már csak a sátorverés és az alvás maradt. A program egyébként csütörtökön kezdődött, tehát nem hagytunk ki semmit. Csütörtökön rögtön sikerült szert tennem néhány roppant értékes hanghordozóra, így jó hangulatban vártam az esti programot. Az meg különösen nem mindennapi élmény volt, amikor a nagyszínpad előtti téren a Sacrificium és a Brain[FAQ] tagjainak társaságában hallgattuk az Isten Igéjét - német nyelven.
Este néhány lelkes, ám nem különösebben tehetségesnek tűnő fiatal után következett az első komolyabb zenekar, a finn Icon Clan a nagyszínpadon. A bandát már láttam két éve, és noha az általuk játszott pörgős, dirty rock 'n' roll nem igazán az én stílusom volt, a csapat kiállása és energiája elismerést érdemelt. Nem kezdő zenészekről van szó egyébként, hiszen a gitáros/énekes Mika és a dobos JJ korábban a Deuteronomium tagja volt. A magam részéről nem bántam volna, ha azok is maradnak, ugyanis az Icon Clan ezúttal egyértelmű csalódást okozott. A mozgás meg a kiállás megvolt most is, ám az együttes szinte alig játszott saját dalt, a most megjelent új lemezről meg majdhogynem semmit. A közönséget mindenesetre sikerült feltüzelniük - úgy értem, a közönség nagy részét. Egy dal erejéig felhívtak a színpadra két vendéggitárost is, akik közül az egyik a Sacrificium énekese, Claudio volt. Jóllehet a gitárok nem voltak megfelelően behangolva, ez az egy dal végre engem is megérintett. Sajnos a hatást utána szinte azonnal le is rombolták Mikáék, így nem keserített el, amikor véget ért a fellépésük.
Ezután némi üresjárat következett, mivel a másik fő helyszínen, a Marquee sátorban siralmasabbnál siralmasabb koncertek követték egymást. Némi vigaszt nyújtott, hogy a Sacrificium fellépését előbbre hozták egy órával, így nem kellett annyit várni rájuk.
Ahogy élményt keresve mászkáltunk, egyszer csak némi blues ütötte meg a fülünket. Elindultunk a hang forrása felé, hogy egy másik sátorban, a Koffeezeltben kössünk ki, ahol éppen a Pick Up The Harp nevű blues-formáció kezdett bele a muzsikálásba. A programfüzet mit sem írt erről, pedig az est egyik fénypontja volt a zenekar, amelyet négy profi zenész alkotott. Ugyan a blues nem egy túl változatos műfaj, a csapatnak sikerült úgy összeválogatni a repertoárt, hogy ne ismételjék önmagunkat. A legszenzációsabb mégis az 'ötödik elem' volt, egy idős, nagyszakállú úriember, aki olyan táncot ropott a dalokra, hogy aki nem látta, el se tudja képzelni, miről maradt le. Az öreg divatot teremtett, nem sokkal később jópáran követni kezdték példáját, remek hangulatot kerekítve a sátorban.
Aztán jött végre a lényeg, a várva várt Sacrificium. Sikerült helyet szorítanom magamnak az első sorban, hogy mintegy testközelből szemlélhessem a német keresztény metal-élet egyik legjobb bandáját. Kis meglepetéssel indult a buli, ugyanis a basszusgitárt sehol nem láttam a színpadon. Mindezt nem testi fogyatékosság eredményezte nálam, a látásom rendben volt, csupán a bőgős Manuel nem tartozott már a zenekarhoz, utódja pedig egyelőre nem volt. Basszgitár ide vagy oda, Claudióék olyan show-t nyomtak, ami messze túlszárnyalta a várakozásaimat. Igaz, az első két dalon még hallatszott, hogy nem tökéletes a hangtechnika, és nem mindenki hallja megfelelően a másikat, ám a technikusok hamar orvosolták a problémákat, és immár semmi akadálya nem volt a fergeteges koncertnek. A gitáros Ulrike ugyan nem sokat mozgott, ám megtette mindezt helyette is Claudio, aki a látszat alapján sokat profitálhatott az Extollal közös koncertekből. A másik gitáros, Oliver jól hozta a szólókat élőben is, de a kiállásával sem volt gond. A Sacrificium viszonozta a meghívást Mika felé, aki a 'White Throne' feldolgozásában működött közre vendégénekesként. A Vengeance Rising klasszikusa nagyot ütött, az egész fesztivál egyik legemlékezetesebb eseménye volt.
A koncert után összefutottunk az Antidemon tagjaival, és rövid eszmecserét folytattunk velük, aminek a rendezők vetettek véget, akik kezdték kiüríteni a sátrat. Annyit addigra is sikerült megtudnunk, hogy a frontember Batista egy ötszáz fős gyülekezetben pásztor Sao Paolo-ban. Lenyűgöző.
Pénteken a Brandtson volt az első banda, amelyre kíváncsi voltam. Két éve is láttam őket, akkor nagyon tetszett a gitáros Matt Traxler mozgékonysága és a frontember Myk Porter közvetlensége. Ezúttal Mattet hiába kerestem a színpadon, mint kiderült, a helyettesét Ryannek hívták, és csak erre az európai kiruccanásra ugrott be Matt helyett. A koncert viszont jobban tetszett, mint a két évvel ezelőtti, valahogy felszabadultabbnak, vidámabbnak hatottak a fiúk. A dobos Jared még néhány német mondattal is kedveskedett a publikumnak, amit az, mondanom sem kell, kitörő lelkesedéssel fogadott. Ráadásnótát hiába követeltünk, nem kaptunk. Kaptam viszont pár aláírást a magammal vitt Brandtson CD-borítóba, na meg a 'Struggle'-t is dedikáltattam végre Mykkal, ha már ott volt. (Ha valaki nem tudná: a 'Struggle' Myk előző bandájának, a Six Feet Deepnek a bemutatkozó korongja volt.)
Ezek után a Marquee-ban a Zyllah koncertjébe csöppentünk bele. A Zyllah egy brit new school HC-csapat, mindössze ennyit tudtunk róla a koncert előtt. Azóta már azt is tudom, hogy a Zíllah egyike azon fiatal zenekaroknak, amelyekre érdemes odafigyelni. A banda a Shai Hulud/Poison The Well/Hopesfall/Saved By Grace vonalat követte, bár dolgát némileg megnehezítette a hangosítás. Az énekes Paul mikrofonjával komoly gondok voltak, ám fiatal barátunk szerencsére feltalálta magát, és kölcsönvette gitáros kollégájától az övét. A monitorkérdést ez sem oldotta meg teljesen, legalábbis nem valószínű, hogy Paul rendesen hallotta magát, mivel a dallamos témáknál a műsor elején nagyon hamis volt a hangja. Mindenesetre így is a fesztivál meglepetés-zenekara volt számomra a Zyllah.
A Zyllah után következett az Antidemon, amit már nagyon vártunk. A brazil death/grind trió érdekességei közé tartozik, hogy a dobosa egy hölgy, nevezetesen Elke, Batista felesége. A brazil tesók óriási lelkesedéssel játszottak, a két gitáros széjjelugrálta magát, de Elkét sem kellett félteni, alaposan kitett magáért a dobok mögött. A dalok között egy német kislány próbálta fordítani, amit Batista az anyanyelvén elmondott, ám a dolog nem működött igazán, úgyhogy ezt annyira nem is erőltették. A német közönség így is nagyon élvezte a koncertet.
Az Antidemont követő német Noiz fellépése annyiban mindenképpen különleges volt, hogy ez volt az utolsó, a Noiz ezzel az alkalommal búcsúzott közönségétől. Hazudnék, ha azt állítanám, könnyesre sírtam a párnámat miattuk. Nemcsak mert nem volt párnám, hanem mert a Noiz őszintén szólva soha nem tartozott a kedvenceim közé. Azért nem is voltak rosszak, tisztességes repetát adtak a death metalra éhes közönségnek a dél-amerikai trió után.
Szombaton jó napom volt, elvégre sikerült három interjút is készítenem az esti program kezdete előtt, ráadásul jól be is vágódtam a Sinai Beach tagjainál, akik rögtön megdicsérték a pólómat. Az ominózus ruhadarab a Living Sacrifice második, 'Nonexistent' című lemezének borítóját hordozza magán. (Egyedi darab, pár éve készíttettem.) Loganék hangot adtak a LS feloszlása miatti sajnálkozásuknak is, amiben megintcsak maximálisan egyetértettünk. Különösen akkor tudtam megérteni őket, amikor kiderült, hogy a LS mindössze két héttel azelőtt jelentette be megszűnését, hogy a két banda együtt lépett volna fel valahol.
Az aznapi program egyébként abszolút a hardcore-ról szólt, a négy banda, amely számot tarthatott az érdeklődésemre, egyaránt ezt a műfajt képviselte.
Az első közülük az olasz One Truth volt, amelyet két éve is láttam, ám akkor borzasztóan elszúrták a keverést, és a lábdobon kívül nem sok mindent hallottam a bandából. Azóta sikerült két dalukat letölteni a honlapjukról, melyek közül az egyik különösen megérintett, de a másik sem volt rossz. Nagy várakozással tekintettem hát a koncert elé, de nem igazán jött be végül. Akkor adtam fel igazából, amikor a fiúk nekiálltak egy Strongarm-nóta feldolgozásának. Az 'áldozat' a 'Stand Together' volt az 'Atonement'-ről, de jobbára csak a szövegről és a ritmusról lehetett felismerni. A másik feldolgozás, az 'Autopsy' a Zao-tól még ennyire se jött össze. A banda pedig a kedvemben akart járni a jelek szerint, hiszen eljátszotta az általam ismert legjobb dalát, a 'Not Nevertheless But Through It' címűt is, de az is jobban tetszett a stúdióban rögzített változatában.
A One Truth után egy másik félig-meddig ismerős csapat, a német Today Forever következett. A banda frontembere a Freakstock egyik fő szervezője, Christian volt, aki három éve is fellépett itt bandájával, és aki 2001 januárjában kísérgette a Blamed-et európai turnéján, amelynek része volt az emlékezetes szentendrei állomás is. A Today Forever afféle tough guy HC-t prezentált nekünk, ám nem igazán kötött le a zenéjük. Ennek ellenére a csapatban van fantázia, jó zenészek, és volt több jó momentum is a muzsikájukban. Kíváncsi leszek az első lemezükre.
A Last Hours Of Torment-re viszont nem nagyon voltam kíváncsi annak az mp3-nak a tükrében, amit letöltöttem tőlük még otthon, az elutazás előtt. Belátom, hibáztam, mivel élőben a csapat egész más benyomást tett rám. Nagyon tetszett a zenéjük, és a lelkesedésük is. A német közönségnek viszont szemmel láthatóan túl összetett volt ez a muzsika, nem is igazán indította be őket. A brit csapat az előzőekkel ellentétben nem is annyira hardcore, mint inkább metal volt, ám bevallom, helyenként én is túlzottnak és erőltetettnek éreztem a komplex, progresszív elemek alkalmazását. A másik kifogásolnivaló a bőgős fiatalember viselkedése volt, amit nem nevezhetünk különösebben keresztényinek. Nem illett különösebben egy olyan rendezvényhez, amelynek alcíme az, hogy 'The Jesus Festival'. Talán az sem véletlen, hogy a show utáni rögtönzött metal dicsőítő szekció alatt hiába is kerestem a színpadon a fiatalembert.
Aztán elérkezett a nagy pillanat, az est sztárvendége, a kaliforniai Sinai Beach kezdett készülődni a színpadon. A csapatot még jóval az első nagylemez, a Facedown Records-nál megjelent 'When Breath Escapes' megjelenése előtt fedeztem fel, amikor letöltöttem néhány demo-számot az internetről, és azonnal meg is kedveltem a csapatot. Sokat vártam tőlük élőben, pláne a bemutatkozó album tükrében, amely szintén bevált. Egy kis aggodalom azért mégiscsak dolgozott bennem, ám annak egész más volt a forrása. Egyik magyar kollégánk ugyanis kezembe nyomta a kameráját, hogy vegyem fel a koncertet, mialatt ő eltársalog Batistáékkal. Valljuk be, úgy állni egy HC-koncert közönségének közepén, hogy egyik kezünkben videokamerát tartunk, nem egy életbiztosítás. Némi szerencsével túléltem az első dalokat, aztán hála Istennek felszabadult egy hely előttem az első sorban, ahol legalább az egyik irányból védve voltam. : ) Nem sokkal később visszaért a barátom is, és átvette tőlem a megtisztelő feladatot, úgyhogy onnantól felszabadultabban tudtam részt venni a show-ban. A banda profi módon végigtúrta a műsoridőt, a frontember CJ nemegyszer megénekeltette a közönség leglelkesebb tagjait is, ahogy egy normális HC-koncerten ez szokás is. A lelkes fiatalok le is rohanták a befejezés után a muzsikusokat, hogy eltársalogjanak velük, mi meg mentünk aludni, hogy másnap időben elindulhassunk.
A krónikához még feltétlenül hozzátartozik, hogy a szomszéd sátorban lakó önkéntes Kurt Cobain-imitátor és gitárja révén lehetőségem nyílt a hosszútűrés nemes erényének gyakorlására is, szóval az éjszakák is ugyancsak hasznosan teltek a 2003-as Freakstock-on. Bár megvallom őszintén, ahhoz már túl gyarló voltam, hogy reggelente még köszönetet is mondjak 'kedves' szomszédomnak, aki igazán emlékezetessé tette számomra a germán éjszakákat...

--kristóf--

Fotóalbum

Icon Clan


Pick Up The Harp


Sacrificium


Brandtson


Zyllah


Antidemon


Noiz


One Truth


Today Forever


Last Hours Of Torment


Sinai Beach