Freakstock 2004

Gotha-Boxberg
2004. július 28 - augusztus 1.

A 2001-es és a tavalyi után az idei volt a harmadik Freakstock, amin részt vehettem. A szervezők számára azonban nem ez tette különlegessé a 2004-es gothai eseményt, hanem az, hogy ez volt a tizedik alkalom, hogy megrendezésre került az éves német 'Jesus Festival'. A már jól ismert lóversenypályát szűk egy hétre ismét elözönlötték a Jézusért rajongó, többségében német fiatalok, jónéhány meglett családapával és -anyával, valamint külföldivel kiegészülve. A külföldiek között ezúttal mintegy nyolc magyar is jelen volt az eseményen, de persze továbbra is inkább a nyugat-európaiak jelenléte dominált. Érkeztek azonban 'küldöttek' a tengerentúlról is, hiszen a fellépők között egyesült államokbeli, argentin, és brazil előadók is akadtak.
Zenei téren hasonlóan vegyes volt a kínálat, hiszen az engem elsősorban rock-, metal-, és HC-zenekarok mellett ott voltak a reggae, a ska, a blues, a latin pop, a drum 'n' bass, és a hip-hop képviselői is, de nem kizárt, hogy hirtelen ki is hagytam valamit. Meglepő módon az engem legjobban érdeklő fellépők egyike se nem metalt, se nem HC-t, de még csak nem is rockot, hanem bluest játszott: igen, a 'jó öreg' Glenn Kaiserre és zenekarára (Roy Montroy basszusgitárosra és Ed Bialach dobosra) gondolok. A jelzők közül a 'jó' megáll, az 'öreg' azonban annál kevésbé: jóllehet januárban múlt 51 éves, Glennből olyan energia sugároz, hogy sok korban fiatalt megszégyeníthetne vele. (Ez azonban nem célja, hiszen személyében egy roppant kedves és szerény embert ismerhettünk meg.) Glenn Kasierre tehát még visszatérünk, ám csak haladjunk sorjában. Előzetesen annyit el szeretnék mondani, hogy írásom maximálisan a teljesség igénye nélkül készült, nem minden előadóról fogok írni, aki fellépett a fesztiválon, emellett természetesen szubjektív is lesz a beszámoló, tehát senki ne vegye a szívére, ha esetleg valamely kedvencét elmarasztaló véleményt olvasna.
Ott kezdeném, hogy idén meglepő módon mindenféle kavarodás nélkül átküzdöttük magunkat a külföldi (szlovák, cseh, német) szakaszokon, ám mégsem sikerült napvilágnál sátrat vernünk, mivel a bejáratnál hatalmas csődület alakult ki. Ezzel együtt jó sátorhelyet találtunk, és az első éjszaka gond nélkül telt el, akárcsak utána a többi. Megérkezésünk napján, vagyis szerdán nem voltak még igazán komoly koncertek, de ahogy hallottuk, voltak, akik kihasználták az estét egy kis zenélésre. Jómagam két akciós CD megvásárlásával tettem hasznossá az időt, mivel volt, aki már ekkorra kipakolta portékáit.
Csütörtök délelőtt végignéztük a CD-s/pólós standokat, és leparoláztunk a korábban megismert kedves arcokkal a Whirlwind Music sátránál. Mint várható volt, ekkor még nem mindenki pakolt ki, ezzel együtt a magyar szem számára óriási választékból lehetett mazsolázni. (Sajnos gyakran a magyar pénztárcával nem különösebben kompatíbilis árakon.)
Az esti program számomra a Slidepulsdown nevű nu metal zúzmarát bemutató német csapattal kezdődött a Marquee sátorban. Amikor megérkeztem, már játszott a zenekar, ám először nem láttam nagy fantáziát a produkciójában. Ezzel együtt súlyban és hangerőben nem volt hiány, és aminek külön örültem, a hangosítás is rendben volt. Utóbbi valószínűleg nem kis mértékben köszönhető Oliver Teschnek, a Sacrificium gitárosának, aki ezúttal hangtechnikusként tevékenykedett. A Slidepulsdown mérlege számomra végül mégis pozitívan zárt, mivel a show vége felé az énekes előkapott egy Bibliát, amiből olvasott egy darabig, majd újra a zenéé lett a főszerep, de onnantól az is sokkal élettelibb, felszabadultabb lett, legalábbis ez volt a benyomásom. A hazaiak után érdekes színfoltnak ígérkező koncert következett, a fellépők - a Drusjki nevű rock-zenekar tagjai - ugyanis a messzi Szentpétervárról, Oroszországból érkeztek. Nem játszottak korszakalkotó muzsikát, a közönség azonban így is hálás volt nekik, és olyan jó hangulat alakult ki, amire - ahogy elnéztem - a banda nem is mert számítani előzőleg. A fellépés számomra legemlékezetesebb momentuma az volt, amikor az énekes egy átlátszó folyadékkal teli literes üvegből nagyot húzott, majd sietve hozzátette, hogy a flaskában nem vodka van. Hát igen, meglehet, a felest nem deciben mérik arrafelé, a literes üveg is gyanússá válhat. A Drusjki után régi ismerős, a chemnitzi Brain [FAQ] következett, ám mivel őket már háromszor láttam, ezúttal nem néztem meg, pontosabban csak a koncertjük végére érkeztem meg. Utána átballagtam a nagyszínpadhoz, ahol a svéd Mammuth lépett fel. Őket amolyan rap-rock-szerűségként határozták meg előzőleg, és valóban ilyesmit is játszottak. Nem volt valami változatos a zenéjük, egyedül talán az énekes hangja kölcsönzött némi karaktert a csapatnak. Az viszont igaz, hogy abszolút Krisztus-centrikus brigádról volt szó.
Nagy kegyelem, hogy nem néztem sokáig a svédeket, ugyanis a Marquee-ban az ő koncertjük közben kezdődött a nap legjobb show-ja, ami az angol Taking Names-hez fűződik. A TN egy fiatal HC-banda, ha jól értettem az énekes szavait, ez volt mindössze a harmadik fellépésük. Lehet, hogy tévedek, mivel igen profi volt mind a zene, mind a megjelenés. Igaz, az elején sablonosnak és betanultnak tűnt, amit a frontember előszóként röviden elmondott, de ahogy elkezdődött a zene, olyan hangulat kerekedett, amilyen legutóbb a Figure Four ottani fellépésén volt tapasztalható szakértő útitársam elmondása szerint (jómagam sajnos az említett eseményt - az egész fesztivállal együtt - kihagytam annak idején, azaz két éve). Szó mi szó, a TN stílusa is erősen emlékeztetett a Figure Fouréra, de ami a fő, a színvonal terén is felnőttek a feladathoz a tehetséges ifjak. Az egyik nótában illusztris vendégként felhívták a színpadra a fokvárosi Neshamah helyszínen tartózkodó képviselőjét, Ryant, aki jelenlétével tovább fokozta az amúgy is őrületes hangulatot. A lényeg tehát, hogy aki jártában-keltében egy Taking Names-koncertbe botlik, ki ne hagyja!
A TN után a tavaly megismert brazil Antidemon jött Batista pásztorral és nejével, illetve a gitáros Kleberrel. A death metal trió szinte megismételte 2003-as fellépését, a leglényegesebb változás talán az volt, hogy Batista a másik oldalon foglalt helyet a színpadon. Viszont a számok közti 'Danken!' is megmaradt, akárcsak Batista egyszemélyes harca a folyton elmozduló mikrofonállvánnyal. A németek ezúttal is önfeledten mulattak, én ezúttal is gyorsan eluntam Sao Paolo-i testvéreink produkcióját. Az viszont tény, hogy a banda nevében lehet valami, ugyanis egyértelműen lehetett érezni jótékony hatását spirituális téren. Az Antidemont egy másik Anti...on névképletű death metal fogat, a német Anticipation követte. Változatosabb zene volt a brazilokénál, viszont már meglehetősen fáradt voltam, úgyhogy nem néztem végig. Akik maradtak, azt mondják, nem bánták meg, szóval aki teheti, bátran nézze meg őket is.
Aznapra több koncert nem maradt, másnap viszont meglehetősen zsúfoltnak ígérkezett a program a számomra, mivel az engem érdeklő fellépők zömét péntekre szervezték be. Az időzítés azonban annyira szerencsétlen volt, hogy legtöbbjük ütött legalább egy másikat közülük, szóval biztos volt, hogy valamiről le fogok maradni vagy részben, vagy akár teljes egészében. Vegyük hát sorra az eseményeket.
A nagyszínpadon a lengyel Frühstück volt az első, akiket aznap hallottam, és jóllehet három éve kellemes benyomásokat szereztem a csapatról, ami azóta a Cornerstone-ra is kijutott, és amit az amerikai HM Magazine főszerkesztője, Doug Van Pelt is szimpatikusnak talált, ezúttal abszolút csalódást okozott. Átmasíroztam hát a Marquee-ba, ahol a stuttgarti Opposition Of One tüzelte az embereket. Ők három éve is felléptek a Freakstockon, akkor ígéretes fellépést produkáltak, ám az utána megjelent EP-jük nem taglózott le. Annál inkább az a két nóta, amit most kiadott új lemezükről hallottam. Mikor befutottam, épp a két szám egyikét, a 'Three Nails'-t játszották a fiúk, amivel nemcsak nekem okoztak nagy örömöt. Utána azonban mintha leültek volna, ugyanis a következő, általam nem ismert dal vontatottnak, izzadtságszagúnak tűnt, és az azután jövő, a régi EP-n is hallható szerzemény se fogott meg túlzottan így élőben sem. Átballagtam hát a nagyszínpadhoz, ahol a brit Fire Fly készülődött. Akik azonban a sátorban maradtak, azt mesélik, a stuttgarti gárda nagyon belejött, és fergeteges volt a buli hátralévő része.
Na de vissza a Fire Fly-hoz. A Fire Fly elsősorban azért érdekelt annyira, mert játszik benne középiskolás éveim egyik kedvenc zenekarának, a Detritusnak a frontembere, Mark Broomhead, akit alig vártam, hogy élőben is láthassak. A Fire Fly tagja egy másik korábbi thrash zenész, Simon Bibby is, aki pedig a Seventh Angelt erősítette valaha (Mark egyébként ebben a bandában is játszott egy ideig). A Fire Fly azonban távol áll a thrashtől, ugyanis afféle elektronikus dark rockként jellemezhető. Míg korai felvételeiket meglehetősen lehangolónak találtam, a készülő nagylemezükről közzétett új nóták nagyon tetszettek, már csak ezért is kíváncsi voltam, mit fognak élőben felmutatni. Hogy ne maradjak le semmiről, gyorsan foglaltam egy helyet magamnak az első sorban, ahol már összegyűlt az Fire Fly családi/baráti köréből több felnőtt és három kisgyerek is. A banda nem okozott csalódást, eljátszották az általam kedvelt dalaikat is, ráadásul Mark pont velem szemben állt a színpadon. Pontosabban csak nagyon ritkán állt, inkább mászkált, ugrált, és messze a legszínpadiasabb figurája volt a csapatnak. Mondjuk ez valahol természetes, hiszen a többieket 'röghöz kötött' hangszerük (dob, szinti) vagy mikrofonállványuk (Simon Bibby egyszerre gitározott és énekelt) jobban helyhez kötötte. Egy ízben Mark is bekapcsolódott az énekbe, természetesen ott, ahol durvább hangot kellett megütni. A koncert további emlékezetes momentumai közé tartozik, hogy az egyik dalban samplerről egy gyerekhang is felcsendült - mint kiderült, a mellettem felváltva ülő és táncoló kislányé, aki elragadóan aranyos volt, ahogy felismerte saját magát. A záró nóta az angolszász nyelvterületen közismert 'Seek ye first the kingdom of God' kezdetű gyülekezeti ének volt, ami ráirányította a figyelmet arra a személyre, aki elvileg valóban a fesztivál központi 'figurája'. Persze nem engedtük el ráadás nélkül az együttest, amely koncertjével tovább növelte iránta érzett szimpátiámat, ami igazából több is mint szimpátia, nyugodtan mondhatjuk, hogy a Fire Fly rajongója lettem.
Sok időm azonban nem volt elmerengeni a hallottakon, mert igyekeztem vissza a Marquee-ba, ahol éppen Bryan Gray (ex-The Blamed, satöbbi) és többé-kevésbé rögtönzött zenekara, a The Blamed Is Dead nyomta a talpalávalót. A zenéjüket leginkább a Living Sacrifice és a késői The Blamed keverékeként jellemezném, ami azért is helyénvaló, mert a dalokat Bryan Gray Lance Garvinnal, a Living Sacrifice dobosával közösen írta. A programfüzet további reményekre is feljogosított, mivel Jim Chaffin dobos (Beauty Lies Bleeding, ex-The Crucified, ex-The Blamed) nevét is bedobta a köztudatba. Sajnos azonban Jim irtózik a repüléstől, ezért otthon maradt, Lance Garvin meg ugye az ex-evanescence-es Ben Moody-val dolgozik mostanában, így ő se ért rá. Két kedvenc dobosom tehát nem jött, beugrott viszont a Selfmindeadből megismert Marko, akinek előzőleg eljuttatták Európába a dalokat, hogy megtanulhassa őket, és a biztonság kedvéért Bryan is több nótában ütőzött, ezzel is növelve a Living Sacrifice-hoz való hasonlóságot. Mint kiderült, a csapat énekese se tudott eljönni, úgyhogy Bryan beugrott ebbe a pozícióba is, pedig azt mondja, utál énekelni. De hát mindent a hallgatóért, ugye.
Bryanéket a Seventh Avenue követte, akiket szintén nagyon vártam, mivel még sohasem láttam őket élőben, ráadásul így alkalmam nyílt információt szerezni az új basszusgitárosról, Markus Beckről is. A banda legutóbbi nagylemezének, a 'Between The Worlds'-nek az intrójával kezdett, amit felvételről játszottak be, és ami alatt a zenészek fölmasíroztak a színpadra. A dobos Mike Pflüger természetesen ezúttal is skótszoknyában érkezett. Az első nóta élvezeti értékét ugyan csökkentette egy rémesen hamis gitár, ám az így is látszott és hallatszott, hogy a muzsikusok rendesen felkészültek az előadásra, utána meg a zavaró hamisságot is megszüntették. Markus Beckre visszatérve: az új bőgős maximálisan kiérdemelte elismerésemet, miután láttam, hogy a legpörgősebb témákat is ujjal, mosolyogva pengeti ki. Eljátszották nekünk a 'Tales Of Tales'-t meg két általam nem ismert, valószínűleg új nótát is, amikor sajnos távoznom kellett, mivel egy másik sátorban kezdődött a Glenn Kaiser Band koncertje. A kitartó szem- és fültanúk elbeszéléséből azonban tudom, hogy egy Stryper-feldolgozást is játszottak Herbie-ék, amiben utóbbi simán visszaénekelte Michael Sweet legmagasabb énektémáit is, ami azért nem kis teljesítmény.
Még mielőtt belevágnék Glennék előadásának méltatásába, picit visszakanyarodnék az időben, délután ugyanis sikerült beszélgetnünk a GKB dobosával. Ed Bialach neve egyébként korábban sem volt ismeretlen a számomra, hiszen több Grrr Records-os kiadvány hangmérnöke is ő volt. (A Grrr Records adja ki Glenn Kaiser lemezeit is.) Később pedig láttuk/hallottuk, amint Wendi, Glenn neje tart szemináriumot nem kevés érdeklődő lány részvételével. Magával Glenn Kasierrel azonban a koncertig nem találkoztunk, pontosabban egyszer láttuk röviden, nem sokkal megérkezése után. De térjünk vissza a koncerthez. A Gondviselésnek köszönhetően a zsúfolt sátorban is sikerült közvetlenül a színpad előtti padon ülőhelyet szereznünk, mire felcsendültek az első hangok, amik egyébként Glenn Kaiser 1994-es albumának, a 'Spontaneous Combustion'-nek egyik dalából, az 'If I Leave This World Tomorrow'-ból származtak. Több régi sláger is előkerült, meg persze biztos játszottak ezt-azt a 2003-as GKB-lemezről, a 'Blacktop'-ról is, de azt nem ismerem. A hangosítás itt is jó volt hála Istennek, így maradéktalanul élvezhettük Ed Bialach és Roy Montroy feszes ritmusait, valamint Glenn Kaiser zseniális, improvizatív gitárjátékát, szívből jövő énekét. Bámulatos volt, mennyire együtt él hangszerével ez az örökifjú muzsikus, akinek csak haja fogyatkozott meg, tudása és életereje viszont egyre csak nő a jelek szerint. Glenn, aki 'civilben' pásztor, a koncert közepére egy tüzes prédikációt is beiktatott, amivel szerintem abszolút fején találta a szöget. Azért nem láttuk hát délután, mert a Bibliáját olvasta, és készült az estére. A végén imádkozott is a népekkel, majd lehetőség adódott rá, hogy akinek kérdése van, személyesen is szót váltson vele. Ki is használtam az alkalmat, de előtte Roy Montroy-jal is dedikáltattam a magammal vitt Rez CD-borítót (a Rez Glenn Kaiserék régi zenekara volt), amit addigra Wendi is ellátott a kézjegyével. A Rez és Roy Montroy szintén legnagyobb középiskolai kedvenceim közé tartozott, úgyhogy jó volt élőben is látni ezt az arany embert, még akkor is, ha nem könnyen értettem meg, amit mondott, sajátos tájszólása miatt. Annál inkább megértettem Glennt, aki énekesként is híres jól érthető, artikulált előadásmódjáról, magánemberként pedig hihetetlenül szerény és aranyos. Azt hiszem, bátran mondhatom, életre szóló élmény volt a Vele való rövid találkozás. (Glenn a koncert során különben egy szóviccet is bedobott, amikor saját zenei stílusát 'Kaiser-roll'-ként határozta meg, a kifejezés ugyanis angolul 'császárzsemlét' jelent.)
Mivel a GKB fellépése kissé elhúzódott, lemaradtam a Selfmindead utódzenekaráról, a Benea Reach-ről, aminek újabban az Extolból kivált Christer Espevoll is a tagja. Sajnálom a dolgot, de annak meg örülök, hogy végig ott maradtam Glennéknél, mert megérte. Akik látták, azt mondják, kaotikus és fergeteges volt a Benea Reach, és ezt maximálisan el is tudom hinni nekik, legközelebb igyekszem is bepótolni kényszerű lemaradásomat.
Az utolsó napra is maradt pár jónak ígérkező koncert, amik közül legjobban az ex-Zao énekes Shawn Jonasszel felálló amerikai Symphony In Perilét vártam, az még azonban messze volt. Addig is kezdésként belenéztem a német The Rodeo Five-ba, de ezzel sokat nem nyertem. Őket a szintén német The Flying Windmill követte a nagyszínpadon, de pozitív várakozásaim sajnos nem igazolódtak be. A Marquee-ban a holland Jet Set Ready nyomult, amit röviden TSTGU-nyúlásként jellemeznék, ám a dallamos ének csapnivaló volt - ha azon javítanak, és picit egyénibb muzsikával rukkolnak ki, még vinni fogják valamire. A nagyszínpadon közben a már rendszeres vendégnek számító horvát ska-alakulat, a Seeker's Planet játszott, és ezúttal is remek hangulatot kreáltak déli szomszédaink. A Marquee-ban a Jet Set Ready-t a kasseli Today Forever követte, ami a fesztivál egyik szervezőjének, Christiannak a HC-bandája. Tavaly láttam őket, és majdnem elsírtam magam ötlettelen, primitív zenéjükön, úgyhogy idén némi szkepticizmussal közelítettem meg a sátrat. És láss csodát: Christianék megtanulták, hogy lehet több témát is beletenni egy dalba, hogy lehet olyan nótákat írni, amik fel is keltik valakinek az érdeklődését. A végén eljátszották a 'Where The Streets Have No Name'-et a U2-tól, és az is egész jól sikerült; ki tudja, jövőre talán a legnagyobb kedvenceim lesznek. A nagyszínpadon a programot a Christafari zárta, de mivel nem vagyok kimondott reggae-rajongó, ráadásul igyekeztem jól helyezkedni a sátorban, teljesen kihagytam, holott a fesztivál egyik sztárja lett volna a csapat. Én viszont mindenképpen az első sorból akartam látni a Symphony In Perilt, úgyhogy már az őket megelőző Zyllah koncertjét is onnan néztem végig.
A Zyllah tavaly is tetszett, ám akkor az énekes Paul teljesítménye nem volt igazán meggyőző. Mostanra megtanult ordítani és énekelni is, a mozgása is rendben volt, úgyhogy a jelek szerint jó irányban halad a szekerük. Még akkor is, ha ezúttal egyik gitárosukat nélkülözve, négy fővel álltak fel. Minden elismerés megilleti az egyedül is remekült helytállt fiút, akinek a nevét hirtelen meg nem mondom. A krónikához hozzátartozik, hogy a neshamah-s Ryan itt is berobbant az egyik nótánál a show-ba, és valami olyan erő áradt belőle, amivel egyedül is lemosta az egész bandát a színpadról - pedig a zenekar is jó volt! (Talán jó volna jövőre a komplett Neshamah-t meghívni.)
Az est fénypontja, a Symphony In Peril némileg késve ment fel a színpadra, aminek oka számomra nem világos, hiszen előzőleg beállt a csapat, és nekem úgy tűnt, minden rendben a hangosítással, mindenki a helyén, kezdődhet a buli. Ám az csak nem kezdődött, a zenészek a színpad mellett beszélgettek, és csak vártunk, de nem tudtuk (én most se tudom), mire. Néha-néha próbálkoztam egy 'one more song' felkiáltással, hátha ezzel elérek valamit, de persze hiába. Aztán azért mégiscsak föltipegtek a színpadra a fiúk, és szuper show-t csináltak sok káosszal, mozgással, energiával. Shawn Jonas amennyire kis ember, annyira nagy torok, és a szíve is nagy neki, ez kiderült a dalok közötti átvezető szövegekből. Amúgy is a megtévesztés netovábbja a banda, hiszen a dobos is afféle vézna, nyeszlett fiúnak tűnik, közben meg olyan technikásan és olyan erővel játszott, amit előzetesen bizony nem sokan néztünk volna ki belőle. A velem szemben álló gitárosról se tételeztem volna fel akkora szaktudást és profizmust, amilyennel elkápráztatott. Érdekes, hogy a legnagyobb darab zenekari tag, a basszgitáros mozgott a legkevesebbet, az ő produkciója volt a legkevésbé energikus. Erre talán magyarázattal szolgálhat, hogy tudomásom szerint nemrég csatlakozott csak a zenekarhoz. A 'Lost Memoirs And Fading Pictures' című debüt-nagylemez kötelező számai mellett eljátszották nekünk egyik legkorábbi dalukat, a 'The Quotidian Succession'-t, meg több teljesen új szerzeményt is. Az egyetlen dolog, ami beárnyékolta a SIP fellépését, az a hossza volt. Amennyivel később kezdték, annyival előbb be kellett fejezniük, és ugyan ráadásként leadtak még egy teljesen új számot, ez is kevés volt, annyira jól muzsikáltak. Az utánuk következő Christcore-ra őszintén szólva nem voltam kíváncsi, inkább mentem aludni, elvégre másnap hosszú utat kellett levezetni hazafelé.
A vásárolt CD-k mennyisége miatt anyagilag mondhatni katasztrofális következményekkel járt számomra a 2004-es Freakstock, ám a szerzett emlékek, az ottani élmények miatt így is megérte elmenni. És ahogy egy régi TV-reklám mondta: 'Lesz jövőre is!'.

--kristóf--

Fotóalbum

Slidepulsdown


Drusjki


Brain[FAQ]


Mammuth


Taking Names


Antidemon


Anticipation


Frühstück


Opposition Of One


Fire Fly


The Blamed Is Dead


Seventh Avenue


Glenn Kaiser Band


Benea Reach


The Rodeo Five


The Flying Windmill


Jet Set Ready


Seeker's Planet


Today Forever


Christafari


Zyllah


Symphony In Peril