|
|
A Further Seems Forever Bécsben
Arena, Bécs
2005. május 16.
Mivel idén év elején az Underoath cserben hagyott minket, és az előzetes
híradások ellenére mégsem koncertezett Bécsben (helyette Münchenben lépett
fel), nem hittem el egyhamar, hogy a szintén floridai Further Seems Forever
májusban a bécsi Arena vendége lesz. De ahogy közeledett a várva várt nap, és
csak nem mondták le a bulit, kezdtem elhinni, hogy mégis lehetőségem lesz
élőben látni a legendákat (ne feledjük, a FSF nagy része annak idején a
Strongarm tagja volt, a dobos Steven Kleisath a Shai Hulud-ban is játszott, az
énekes Jon Bunch pedig a Sense Field-ből érkezett). Mindehhez adjuk hozzá, hogy
az esemény előtt tíz nappal ugyancsak Bécsben mattot kaptam a Hopesfall-tól, és
máris láthatjuk, hogy nem kis várakozás előzte meg részemről a találkozót.
Ezúttal gyorsan odataláltunk a helyszínre, olyannyira, hogy órákat kellett
várnunk a kapunyitásra. Aztán ezen is túl voltunk, és nemsokára kezdett az első
fellépő, a helyi érdekeltségű Interfake (remélem, jól írtam). Háromtagú
rock-brigád volt, az énekes gitározott is, és voltaképpen egész ügyesen
csinálgatta mindkettőt; amikor épp nem kellett énekelnie, még mozgott is,
voltaképpen rá épült az egész produkció. A dobos is tisztességgel tette a
dolgát, a basszusgitáros viszont tönkretette a show-t. Próbált ugyan úgy tenni,
mint egy hiteles rock-zenész, megvolt a színtérhez illő ruházat, ki is volt
varrva, ahogy kell, de amikor megpróbált mozogni, inkább paródiához hasonlított
a dolog. Adjuk ehhez még hozzá, hogy gyakran nagyon disszonáns hangzatok érték
el az ember fülét, és ezek nem az amúgy is merész hangnemváltásokból adódtak,
hanem gyanúm szerint a basszus és a gitár nem megfelelő összjátékából. Szóval
összességében felejthető produkció volt a bemelegítő bandáé a tehetséges
frontember minden igyekezete ellenére is - bár még egyszer kihangsúlyoznám, a
dolog rajta múlott legkevésbé.
Az első amerikai banda, a Koufax következett, jólértesült útitársunk
elmondása alapján afféle power popra számíthattunk. Ahogy pakoltak a színpadra,
kiderült, hogy billentyű is lesz benne. Sőt, nem csak volt benne, de rendesen
befolyásolta is a banda hangzásvilágát. A Koufax a régi rock and roll hangulati
elemeit ötvözte az emó hatásaival, aminek az eredménye egész jó kis zene lett,
ráadásul az énekes (aki szintén gitározott) jó frontembernek is bizonyult,
értett a hangulatcsináláshoz is. És ami legalább ilyen fontos, jól is énekelt,
volt sajátos karaktere is a hangjának. Még talán annyit megjegyeznék, hogy a
billentyűs gyakran használt zongora-hangszínt, ami miatt a zene itt-ott
felidézte bennem a musicalek világát is.
De a legeslegjobb még csak most jött, úgyhogy gyorsan előre is nyomultam.
Az átálláskor először kezdtem aggódni, mivel úgy tűnt, csak egy gitár lesz
(Derrick Cordoba kezelésében), de aztán előkerült a másik is, ám nem Josh
Colbert, hanem egy általam nem ismert ifjú kezében. És ami miatt már megérte
ott lenni, végre láthattam testközelből a dobos Steve-et, akinek játékát
annyiszor kielemeztem már a Strongarm, a Shai Hulud, no meg természetesen a FSF
hallgatásakor. Csodálkoztam, mennyire egyszerű cuccon játszik (egy lábgép, egy
felső- és egy oldaltam, minimális mennyiségű cin), de már többször volt
alkalmam látni, mennyi mindent ki lehet hozni ennyiből is, ha valaki érti a
módját. Kicsit csalódott voltam, mert a basszusgitár nem Chad Neptune, hanem
egy szintén általam nem ismert fiatalember kezében nyugodott, aki, mint a
koncert után megtudtam tőle, mindössze pár hónapja ugrott be a bandába.
Végül elkezdett zenélni a Further Seems Forever, vagyis helyesebb
lenne úgy írnom, hogy elkezdett ZENÉLNI, csupa nagybetűvel. A tavalyi lemez
címadó nótájával, a 'Hide Nothing'-gal nyitottak, és csaknem elsírtam magam a
gyönyörűségtől annak ellenére is, hogy a toronyként felénk magasodó Jon Bunch
hangját alig-alig hallottam. A banda az első lemez, a 'The Moon Is Down'
hasonló című nyitódalával folytatta, és ezzel végképp feltüzelte a közönséget.
Hogy a második album se maradjon ki, következett a klipes szám, a 'The Sound'.
Steve itt kezdett úgy igazán belejönni, addig - fájdalom, hogy ilyet kell
írnom, de - viszonylag harmatosan játszott. Innentől kezdve viszont nagyon
magára talált, korábban megismert szenvedélyes, improvizatív, dinamikus
stílusát hozta a koncert végéig. Ezután a banda a harmadik és az első lemez
dalait váltogatta, a másodikról többet nem játszottak - gondolom, nem szívesen
emlékeznek az azon éneklő, utána viszont a társait cserben hagyó Jason
Gleason-re. Sorrendben a következő nótákat hallhattuk: 'Like Someone You Know',
'New Year's Project', 'Light Up Ahead', 'The Bradley', 'Bleed', 'Call On The
Life', 'Snowbirds And Townies', 'Wearing Thin'. Az egész zenekar szemmel
láthatólag nagyon élvezte a koncertet, amiben minden bizonnyal nagy szerepe
volt az igencsak lelkes magyar különítmény - mintegy három autónyi ember -
eufórikus bíztatásának is. De tény, hogy most mintha az osztrákok is jobban
kitettek volna magukért a szokásosnál. Gyorsan repült az idő, a banda szinte
még mintha csak épp akkor kezdett volna, aztán már ment is le a színpadról -
mindezt nem hagyhattuk szó nélkül. Úgyhogy addig követeltünk ráadást, míg fel
nem tűntek újra a zenészek a színpadon - legalábbis egy részük, a ritmusszekció
ugyanis hiányzott, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy csakis a 'For All We Know',
a 'Hide Nothing' záródala következhet. Így is történt, a szám végére viszont
előkerült Steve és a bőgős fiú is, hogy együtt eljátsszák nekünk a 'Make It A
Part'-ot is.
A végén még sikerült dedikáltatnom az előre összekészített borítókat, sőt,
csoportkép is készült a zenekar és a magyar brigád - pontosabban a többség -
részvételével. Úgyhogy ez a Pünkösd hétfő igencsak emlékezetesre sikerült.
Gyönyörű volt!
--kristóf--
|
Fotóalbum
Further Seems Forever
|
