|
|
Comeback Kid
Explosiv, Graz
2003. november 24.
A kanadai Figure Four muzsikájának kedvelőjeként azonnal felkeltette az
érdeklődésemet a Comeback Kid nevű hardcore-zenekar, mihelyt tudomást szereztem
a létezéséről. Az ok egyszerű: a Comeback Kid-ben gitározik Jeremy Hiebert és
Andrew Neufield (utóbbi vokálozik is), a Figure Four gitárosa, illetve énekese.
Miután megneszeltük, hogy a csapat Ausztriát is érinteni fogja európai turnéja
alkalmával, nem nagyon kellett győzködnünk egymást, hogy önkéntes szem- és
fültanúnak szegődjünk. Mindössze egyetlen kérdésben kellett döntést hoznunk:
Graz vagy Bécs? (Avagy: Grác vagy Wien?) Utóbbi mellett szólt kedvezőbb
földrajzi elhelyezkedése, azonban az ottani fellépést övező bizonytalanság
eredményeképpen mégis a már ismert grazi Explosivot jelöltük ki úticélunkul.
A szinte napra pontosan két hónappal korábbi Stretch Arm Strong koncerthez
képest magyar szempontból lényeges különbség volt, hogy az akkori három helyett
mindössze másfél autónyi rajongó érkezett kis hazánkból. Viszont ezúttal
fellépett az a Nothing Gold Can Stay, amely szeptemberben a magyar dobos,
Fellegi Ádám egyéb kötelezettségei miatt lemondta a szereplést. Sőt, a dobos
'egyéb kötelezettsége', a magyar Bridge To Solace is koncertet adott, amelynek
Ádám - a változatosság kedvéért - nem dobosa, hanem gitárosa, énekese pedig nem
más, mint a magyar hardcore-körökben - de a szubkultúrában nemzetközileg is
viszonylag - jól ismert Jakab Zoli. Igaz, Zoli a színpadon maximum lélekben
volt jelen, mivel testben a nézőtérről figyelte az eseményeket, míg 'odafent'
egy ideiglenesen hazánkban állomásozó amerikai fiatalember látta el a
frontember teendőit. Nem 'Newborn' Zoli volt azonban az egyetlen magyar
hardcore-celebrity a nézők között, hiszen ott volt velünk az ex-Burning Inside
gitáros Indy is.
Ennyi előzmény után ott venném fel a fonalat, hogy a megérkezésünk után az
első Comeback Kid tag, akibe belebotlottam, a (már csak ex-)basszusgitáros
Cliff volt, aki kedves nejével a zenekar portékáival megrakott asztal mögött
foglalt helyet. Zsákmányra éhes karvaly zsurnalisztaként a kötelező
udvariassági tiszteletköröket követően rögvest a mellének is szegeztem a
kérdést: hajlandó-e kiállni velem egy interjúra? Csalódásomra kerek perec
elutasította az indiszkrét közeledést, és áthárította a felelősséget valamely
másik tagra. (Viszont kaptam ajándék posztert.)
Ezek után nemsokára kezdődött az első fellépő, a Nothing Gold Can Stay
koncertje. Sokkal jobban tetszett, mint az előző alkalommal a helyettesítésükre
kirendelt gárda produkciója. Talán ha az énekes infantilis, nem túl nagy
politikai éleslátásról tanúbizonyságot tevő 'prédikációja' elmaradt volna, az
én mesém is tovább tartott volna.
Így azonban jöhet a Bridge To Solace. Igyekszem kerülni a hazaárulóság
(téves) látszatát, ám sok jó nem maradt meg bennem a bandával kapcsolatban.
Talán azért, mert sok jó nem is kerülhetett belém, mivelhogy meglehetősen hamar
elhagytam a koncerttermet a BTS kezdését követően. Nem fogott meg a zenéjük,
ötlettelen kaptafa hardcore-nak tűnt, fogós témák nélkül, bár talán csak a
várakozásaim voltak túlzottak, és a türelmem túl kevés.
Csakhamar következett azonban a lényeg, számomra az est fénypontja, a
Comeback Kid. Ahogy vártuk, rövid, de annál velősebb élményben volt részünk a
kanadai kvintett jóvoltából. Hála Istennek nem akartak velem kiszúrni a fiúk,
és a repertoár tartalmazta a 'Die Tonight'-ot, a legnagyobb kedvencemet is. A
közönség nagyságrendekkel jobb volt a múltkorinál, volt sok mozgás, körtánc,
közönségénekeltetés, minden. Ilyenkor sajnálom csak igazán, hogy mindenféle
kacatot (diktafon, satöbbi) kénytelen vagyok magamnál tartani, amik gátolnak a
szabad mozgásban. (Bár amióta a Sinai Beach-et a második sorból kellett
kameráznom, és megúsztam, nem nagyon panaszkodom.) Egyedül a bőgős Cliffet
sajnáltam picit, akinek fél lábbal a lábdobot kellett támasztania, mivel az
rendszeresen igyekezett szabadulni attól a mérhetetlen igénybevételtől, aminek
a dobos Kyle kitette, és lassan, de biztosan csúszott (volna) előrefelé. Ráadás
sajnos nem következett az előre betervezett műsor után, pedig örültünk volna
nagyon. Az interjú azért végül összejött, még ha nem is Cliff-fel.
A Comeback Kid után a New Mexican Disaster Squad következett, azonban őket
már csak fél füllel érzékeltem, mivel szülőhazánk hívásának ('Come back, kid!'
- vagyis 'Gyere vissza, kölyök!') engedelmeskedve indulnunk kellett hazafelé.
Így esett, hogy a hivatalosan fő bandából, a viszonylag ismertebb névnek
számító Strike Anywhere-ből egy hangot sem hallottam. Nem bánom, mint ahogy azt
sem, hogy az alvásra mindössze szűk két és fél órám maradt aznap éjjel. Inkább
egy jó koncert miatt aludjak keveset, minthogy álmatlanul forgolódjak az
ágyamban, amiért elmulasztottam.
--kristóf--
|
Fotóalbum
Comeback Kid
|
