|
|
A The Juliana Theory és a Haste The Day Bécsben
Arena, Bécs
2006. január 22.
Idén már volt egy jó koncertem, a poszt-Annabarbi, instrumentális emót játszó
Raina jóvoltából, de azért vártam már egy komolyabb bulit is nagyon. Bő három
hétnek kellett eltelnie az évből, hogy meglegyen a komoly koncertélmény is,
igaz, ehhez Bécsig kellett utaznom. Na de mi másra kötelező elmenni - minimum -
az osztrák fővárosba, ha nem a The Juliana Theory fellépésére??? Persze, sok
mindenre, de erre is mindenképpen. Úgyhogy, ha nem is minden izgalom és
nehézség nélkül, de azért odaértünk nyitásra a már jól bejáratott Arenába.
Itt aztán volt időnk körülnézni, rég nem látott ismerősökkel beszélgetni -
merthogy természetesen ismét jöttek magyarok rajtunk kívül is -, mire
rázendített az első fellépő, a Death For Liberty nevű helyi sajátosság.
Mit mondjak, az ilyen nevek rögtön sok mínuszpontot jelentenek nálam egy olyan
banda esetében, amelynek tagjai nagy valószínűséggel egész életüket a jóléti
társadalom burkában élték le, úgyhogy nemcsak életüket, de még kényelmüket sem
kellett áldozniuk a szabadságért, de ez most nem annyira lényeges, mint az,
hogy a produkció se nyűgözött le. Tipikus kezdő zenekar, amelyik nem tudott mit
kezdeni magával egy akkora színpadon, mint ami az Arenában jutott neki aznap
este. Volt ugyan két énekes is, a színpad mégis eléggé élettelennek hatott, a
szigorú muzsika meg szintén nélkülözte azt a pluszt, amitől élvezetesnek
értékeltem volna.
Ezután egy belga kvartett, a Zaccharia következett. Már a névből és
a megjelenésből látszott, hogy ők inkább a The Juliana Theory rajongóit fogják
megnyerni, semmint a később következő Turmoil vagy Most Precious Blood
szimpatizánsait. A Zaccharia ugyanis szintén emót játszott, nem is rosszul,
igaz, a számok színvonala között volt némi ingadozás. Mindenesetre az összkép
határozottan pozitív volt: jól is szóltak, jól is mozogtak, feltalálták magukat
a színpadon rendesen, a két gitáros fiú pedig egész jól tudott énekelni is. Azt
ugyan nem értettem, miért próbálja olyan erőltetetten mosholásra bírni a
nagyérdeműt az egyik 'frontember' - egy sorban állt a két énekes/gitáros a
basszusgitárossal, úgyhogy most nem is tudom, helyálló-e az iménti kifejezés -,
hiszen a zenéjük egyáltalán nem indokolta az ilyesmit. Talán a koncert
fedőnevének - 'Moschcity' - akart megfelelni. Legalább ilyen kínos pillanat
volt, amikor meg akarták énekeltetni a közönséget - talán majd pár év múlva
nagyobb eséllyel fog menni a dolog, ha már nem fog a nevük újdonságnak
számítani szinte minden jelenlévő számára.
A két európai után jött az első tengerentúli fellépő, a The Juliana
Theory. Mint várható volt, az énekes - és valóban frontember - Brett csak
az utolsó pillanatban, az első dal kezdésekor jött be a színpadra. Az sem
okozott meglepetést, hogy öltönyben lépett fel, igaz, a veszkócsizmára talán
még én se számítottam. Természetesen az első sorból ordítottuk-sírtuk végig a
szövegeket, és ha lány vagyok, biztos el is alélok, amint a tőlem centikre álló
Brett-tel együtt éneklem a szövegeket, miközben ő néha a szemembe is néz. Na de
észnél maradtam, így láthattam, hogy Brett minden sztárallűrt mellőzve
közvetlen kapcsolatot tud kialakítani a közönséggel a koncert során - ez
megnyugtatott, korábban kicsit tartottam tőle, hogy agyára megy a népszerűség.
Egy szemfüles kolléga révén teljesen hiteles setlisttel is tudok szolgálni,
íme: 'If I Told You This Was Killing Me, Would You Stop?', 'This Valentine
Ain't No Saint', 'To The Tune Of 5,000 Screaming Children', 'Is Patience Still
Waiting?', 'Shotgun Serenade', 'Into The Dark', 'Do You Believe Me?', s végül
'French Kiss Off'. Legnagyobb élményt az 'Emotion Is Dead' dalai nyújtották a
számomra, kár, hogy annak a turnéján nem lehettem ott földrajzi okok miatt. És
azt se bántam volna, ha nem csak arról, de úgy általában is többet játszott
volna a TJT. Amit meg végképp nem értek: hogy lehetett nem eljátszani a 'My
Heart Is A Soldier'-t?! Azzal vigasztalódhattam, hogy a fellépések között
bejátszott Abacus Recording-os sampler CD-n ez a nóta is rajta van, így azért
mégis hallhattam aznap este. A TJT hangzásáról egyébként nem tudok nyilatkozni,
mivel a hangfalak az első sor mögött kaptak helyet, így én inkább csak az
alapokat hallottam, de beszéltem egy ismerősömmel, aki szerint ahol ő állt, ott
CD-minőségben szólalt meg a program.
A Haste The Day beállásakor némi derültséget okozott, hogy két
lelkes helyi elem - enyhén illuminált állapotban - folyton a Jimmy nevet
skandálta, amivel persze nem Zámbó Imrére céloztak, csak úgy tűnik, nem vették
észre, hogy a HTD énekese, Jimmy Ryan már hónapokkal előbb bejelentette, hogy
2005 végén távozik a bandából, és ide már utódja jött el a zenekarral, akit
Stephennek hívnak. Erre a banda tagjai nem kevésszer felhívták a lelkes, ám
tájékozatlan osztrákok figyelmét, akik azért végül feldolgozták a hallottakat,
és onnantól a Stephen fonémát ismételgették töretlen lelkesedéssel. Mellesleg
Stephen már a TJT műsorában bemutatkozott, az 'Is Patience Still Waiting?'-ben
neki jutott az a szerep, hogy párszor belekárogja a mikrofonba a 'Come on!'
formulát.
Sajnos HTD-setlistem nincs, így kénytelen vagyok emlékezetből felidézni,
milyen dalokat is játszott az öt fiatal. Lássuk hát, mire is vélek emlékezni:
'The Closest Thing To Closure' (ez 100%, hogy volt), 'American Love' (ez
viszont nem biztos), 'One Life To Live' (ez még annyira se), 'The Perfect
Night' (innentől már igen), 'Walk On', 'When Everything Falls', és a
feldolgozás, a 'Long Way Down'. Ami meglepett, hogy nem volt sing-along,
egyedül az utolsó számban, az új lemez címadó dalában, a klipes 'When
Everything Falls'-ban. Érdekes, amennyire unalmas a nóta a lemezen, annyira
hatásos volt élőben - ezt igazából az új album többi számáról is el lehet
mondani. Valóban, a 'When Everything Falls' kimondott koncertanyag, a
debütalbum, a 'Burning Bridges' sokkal élvezetesebb otthon hallgatva, mint a
második nagylemez. Egy viszont biztos: a zenekar maga mellé állította a
közönséget, szerintem a legnagyobb tömegreakció az est folyamán a HTD alatt
volt - persze tömegről nem beszélhetünk, az As I Lay Dyingon sokkal többen
voltak, mikor legutóbb ott jártunk. Egy számot a HTD-től is hiányoltam, ez
pedig a 'Substance'. Talán majd legközelebb.
A Haste The Day után a hardcore műfajban patinásnak mondható név, a
Turmoil következett. Tisztességes zúzás - de tényleg, a jobbik, igazán
erőteljes fajtából -, sok trágárság, valahogy nem fogott meg igazán. Igaz, CD-n
se tetszett különösebben, de aki szereti őket, az biztos örült nekik, hiszen a
banda odatette magát, ahogy illik. Mellesleg előző este épp Pesten - sőt,
Budán, még pontosabban a kettő között, az A38-on - lépett fel, akárcsak a
fő-főbanda, a Most Precious Blood.
A MPB tavalyelőtt szeptemberben a Kultiban nem tetszett - zúztak, túrtak,
de a csapnivaló hangzás miatt valahogy nem sok minden jött le abból, mit is
akartak valójában. A helyzet most hasonló volt - lendületes, energikus kezdés,
de a kásahangzás miatt hamar belefáradtunk, és haza is indultunk a harmadik
szám körül. Azt viszont még mindenképpen el szeretném mondani velük
kapcsolatban, hogy le a képzeletbeli kalappal Rachel Rosen előtt, aki már
érkezésünkkor is a merch table mögött várta a kiszolgálásra vágyókat, és egész
kevéssel a fellépésük előtt is még ott, illetve a rajongók rendelkezésére állt.
Utána pedig olyan energiával vetette magát a show-ba, amiről sok hím példát
vehet. A gitározás mellett vokálozott is - de persze nem úgy, mint pl. a
Theatre Of Tragedy vagy a Tristania hölgytagjai: éppúgy ordított, mint mondjuk
Candace a Walls Of Jericho-ból.
Ahogy elnézem, a budapesti koncertnaptár is tartogat kellemes élményeket
számomra az idén, de az is biztos, hogy február 10-én ismét érdemes lesz Bécsbe
látogatni, ekkor ugyanis az általam eddig már többször is elmulasztott MxPx lép
fel az Arenában, akiket most már jó lenne végre megnézni. Ha csak feleakkora
élmény lesz, mint a mostani, már nem volt hiábavaló kiutazni.
--kristóf--
|
Fotóalbum
The Juliana Theory
Haste The Day
|
