|
|
Az MxPx Bécsben
Arena, Bécs
2006. február 10.
A január 22.-i Haste The Day/The Juliana Theory páros után szűk három héttel
ismét olyan zenekar látogatta meg a Habsburg fővárost, amit már kedvelek egy
ideje - név szerint az MxPx. Igaz, a punk rock trió járt már Magyaroszágon is,
Ausztriában is többször fellépett, ám akkor még vagy nem szerettem, vagy nem
tudtam a koncertről, vagy valami drága fesztiválon került rá sor, ahol a többi
banda nem igazán érdekelt, így nem akartam annyit fizetni. Most viszont végre
itt volt a nagy lehetőség: az Arena fő fellépője volt a bremertoni brigád,
rajtuk kívül az I Am The Avalanche és a The Matches neve volt kiírva a
plakátra. Hogy örömünk még teljesebb legyen, kiderült, az MxPx az esti koncert
előtt délután egy bécsi lemezboltban ad ingyenes akusztikus koncertet illetve
dedikál.
Korán indultunk tehát, így még időben odaértünk a lemezboltba, ahová
mintegy órás késéssel futott be az együttes. Az első arc, akit kiszúrtunk, a
dobos Yuri volt, aki elegáns munkássapkában és hasonló kabátban jelent meg, és
lehetetlen volt nem megkedvelni azonnal. A frontember Mike is hamar föltűnt,
Tom viszont sehol nem látszott. Helyette egy idősebb figura és egy, a másik két
zenésszel kábé egykorúnak látszó, visszafogott fiatalember ténykedett még a
rögtönzött 'színpad' összepakolásánál. Mint megtudtuk, a fiatalember az a Neil,
aki Mike-ék side-projectjében, az Arthur-ben együtt muzsikál a fiúkkal, ide
pedig Tom helyetteseként érkezett, akinek sajnos családi okok miatt otthon
kellett maradnia. (Innen is a legjobbakat kívánjuk neki és kedves nejének, és
reméljük, legközelebb ő is jönni tud majd.)
A beállással hamar végeztek, két akusztikus gitár, két énekmikrofon, egy
pergődob, egy csörgő, és egy cin alkotta az eszköztárat. A hangosítással
foglalatoskodó jómunkásember legalább annyira felelt a jó hangulatért, mint a
jó hangzásért, különféle poénokkal igyekezett lekötni a nagyérdemű figyelmét az
összepakolás alatt. Mike először nagyon fáradtnak, kedvetlennek tűnt, de ahogy
elkezdtek játszani, gyorsan megjött az életkedve, láthatólag ő is legalább
annyira élvezte a dolgot, mint mi. A 'koncert' pillanatok alatt átalakult
kívánságműsorrá, ugyanis mint Mike elmondta, egyáltalán nem készültek semmivel,
kérjünk amit akarunk, aztán majd megpróbálják eljátszani. Emlékeim szerint ezek
a dalok szerepeltek végül a programban: 'Doing Time', 'Invivation To
Understanding' (de gyönyörű volt!), 'Late Again' (a 'gitárszólókat' most
hagyjuk...), meg talán ezek is, de ezekben korántsem vagyok már biztos: 'Let It
Happen', 'Broken Hearted', 'Quit Your Life'. Sajnos a csúszás miatt sokat nem
tudtak játszani, de ez is nagy élmény volt, meg hát lett autogramunk is a
bandától.
Este sajnos némileg lehangoló történések előzték meg a show-t - azt jó volt
látni, milyen sok magyar várt a pénztár és a kapu előtt a beengedésre, azt
annál kevésbé, amikor pár részeg honfitársunk iszonyat söpredék viselkedéssel
keltette rossz hírünket a világban. Volt, akinek egyből beengedés után majdnem
sikerült egyből ki is záratnia magát - talán jobb is lett volna, ha így jár. Na
de ennyit erről, pláne mivel később kiderült, az osztrákok is tudnak nagy
hülyeségekkel előállni, ha akarnak. (Igaz, mit is várjon az ember egy 'punk
rawk show'-n?)
Az első zenekar az amerikai I Am The Avalanche volt, akik állítólag emo és
punk rock egyveleget játszanak. Mint meggyőződhettünk róla, tényleg ilyen a
zenéjük, nem is volt rossz, sőt. A közönségnek tetszett is, amit csináltak,
hamar sikerült elnyerniük a publikum támogatását. Azt mondjuk nem értettem,
miért kellett a két gitáros mellett időnként az énekesnek is hangszert
ragadnia, a - basszuson kívül - harmadik gitár tökéletesen felesleges volt. Az sem
volt világos, milyen apropóból osztotta meg velünk emberünk azt az élményét,
amikoris túl sok Jägermeister elfogyasztását követően főműsoridőben huggyintott
egy szemetesbe. Érdekességképpen még idekívánkozik, hogy mint megtudtam, a
frontember korábban a Movie Life nevű alap emo-bandában nyomult (amit bevallom,
abszolút nem ismerek).
A második fellépő az ugyancsak amcsi The Matches volt, akikről annyit
tudtam, hogy korábban The Locals volt a nevük. Kár, hogy aznap este többet is
kénytelen voltam megtudni - ennyire borzalmas koncertet még szerencsére nem
sokat kellett látnom életemben. Az egy dolog, hogy a dobos nagyjából olyan
volt, mint aki pár hónapja kezdte eddig nem túl mélyre ható ismerkedését a
hangszerrel, az egyik gitáros úgy néz ki, mint egy rossz diszkós arc, a
frontember meg mintha a Turbonegro egyik tagjának akart volna öltözni a
farsangi bálon. Ettől még akár lehetett volna aránylag jó is a dolog - mint már
utaltam rá, nem lett. A négy 'zenész' időnként mintha egyszerre öt-hat számot
játszott volna, olyan szinten nem volt összehangolva a tevékenységük. Ha még
hozzáadjuk, hogy a végén személyesen igyekeztek elvegyülni a tömegben, hogy
rásózzák az emberekre a látottak alapján kiválónak aligha nevezhető CD-jüket,
talán kezd érthetővé válni, miért nem nyerte el szimpátiámat a gárda. Igaz,
ahogy elnéztem, mások is úgy voltak vele, hogy még ingyen sem kértek volna a
lemezből.
Még szerencse, hogy utánuk az MxPx jött, ami az elmondások, a koncertalbum,
és a DVD tanúsága szerint egyaránt pompás koncertbandának ígérkezett. Igaz,
kissé zavarba jöttem, amikor megláttam magam körül a sok tizenéves (tízes
éveinek is inkább az első felében járó) fiatalt, de hát valahol el kell kezdeni
ugye, én se nagyon voltam idősebb, mikor megismertem az MxPx zenéjét. Mint
hamarosan kiderült, a fiatalokat nem kellett félteni, olyan mozgolódás támadt
nyomban, mint egy jobb hardcore show-n, ami az osztrákokkal kapcsolatos eddigi
tapasztalataim alapján különösen meglepő volt. (Lehet, hogy ők is olyanok, mint
a magyar focisták, hogy fiatalon még tudnak valamit, csak később tompulnak el?)
Az eleje felé volt egy pillanat, amikor aggódni kezdtem Mike-ért, mivel
fölbillent alatta a monitorláda, amire rálépett, úgyhogy padlóra került, de
rutinosan kezelte az esetet, még csak a gitározást sem kellett megszakítania,
és már nyomult is tovább. Neil itt is visszafogott volt, nem tudom, hogy mindig
ilyen-e, vagy csak azért nem akart reflektorfénybe kerülni, mert csupán
kisegítő emberként ugrott be a turnéra, nem teljes jogú tagja az együttesnek. A
biztonságiaknak akadt dolguk rendesen: volt, aki folyton kezet akart csókolni a
frontembernek, voltak, akik a pengetőkre mentek rá, és volt egy igen érdekes
csóka, akivel többször is meggyűlt a rendezők baja. Utolsó látványos húzása az
volt, amikor gitárral a kezében mászott fel a színpadra - talán így akart közös
élményekre szert tenni egy általa kedvelt zenekarral, vagy csak fotóztatni
akarta magát, nem tudom. Mindenesetre a három kalap a fején mutatta, nem egy
átlagos (normális?) emberről van szó. Mellesleg a rendezők nem álltak a helyzet
magaslatán, gyakorta emlékeztettek a Kék/Vörös (vagy csak egyszerűen Segg) Yuk
embereire, akik miatt ugye sor került az óbudai létesítménnyel szembeni
emlékezetes bojkott-felhívásra is: több rugalmassággal, nagyobb szakértelemmel
kellett volna végezni tevékenységüket, a magukat jól érezni akaró rajongókat
nem kellett volna egybemosni a tényleg a koncert biztonságát és folyamatosságát
veszélyeztető elemekkel. Na de vissza a zenéhez.
Fergeteges hangulatot csinált a banda, a pörgős punknóták és a fülbemászó
rockslágerek remek egyvelegét sikerült prezentálniuk. Természetesen ezúttal is
hiányoltam több nótát, míg voltak olyanok is, amelyek nem tartoznak a személyes
kedvencek közé, de panaszra nem nagyon volt okom, a setlist így is igen
tartalmas volt, úgy a mennyiséget, mint a minőséget illetően. Pár számcím,
amikre emlékezni vélek: 'Chick Magnet' és 'Doing Time' a '96-os 'Life In
General'-ról, 'Tomorrow Is Another Day' a '98-as 'Slowly Going The Way Of The
Buffalo'-ról, 'My Life Story', 'Responsibility', ill. 'Next Big Thing' a
2000-es 'The Ever Passing Moment'-ről, 'Well Adjusted' és 'Everything Sucks
(When You're Gone)' a 2003-as 'Before Everything And After'-ről, 'The Darkest
Places' és 'Heard That Sound' a tavalyi 'Panic'-ről. (A tévedés jogát
fenntartom.) Volt még feldoli is, de hogy konkrétan mi, azt már meg nem mondom.
Természetesen a végén előkerült a 'Punk Rawk Show' is a '95-ös 'Teenage
Politics'-ről, volt továbbá egy nyúlfarknyi akusztikus szett is, aminek
keretében a 'Lonesome Town'-t és a 'Quit Your Life'-ot adták elő. Örültem volna
a 'Today Is In My Way' és a 'What's Mine Is Yours' szerepeltetésének is többek
között, de hát nem lehet mindent egyszerre. Így is életem egyik legjobb
koncertje volt, messze túlszárnyalva előzetes várakozásaimat. Külön öröm volt,
hogy Mike elsőként a hazánkból érkezetteket üdvözölte; talán ők is érzik már,
hogy Magyarországot nem szabad kihagyni a legközelebbi európai turné
alkalmával.
Remélem, az MxPx nem oszlik fel, mint a The Juliana Theory tette nem sokkal
azután, hogy Bécsben megnéztük őket, és lesz még máskor is alkalmam
megtekinteni egyik-másik fellépését.
--kristóf--
|
Fotóalbum
MxPx
|
