A Stretch Arm Strong Budapesten

Kék Yuk, Budapest
2004. október 20.

A tavalyi grazi tapasztalatok után igencsak örültem, amikor arról olvastam, hogy a Stretch Arm Strong újra Európába jön, és ezúttal fönnáll egy budapesti koncert lehetősége is. Ugyan sokáig nem volt 100%-ig bizonyos, hogy nálunk is fellép a gárda, nem keseredtem el, hiszen 19-én Bécsben is játszottak a fiúk, és azért az sincs olyan nagyon messze. Persze jobb volt így, hogy még annyit sem kellett utaznunk, ráadásul a bécsi eseményt meglátogatók elmondása szerint az osztrák közönség megint roppant gyenge volt, ráadásul elég veszélyes formák is felütötték a fejüket a koncerten, amit egyébként is egy meglehetősen lepukkant helyiségben rendeztek meg. (Az előzményekről még annyit: márciusban tudomásomra jutott, hogy az egyik alapító, a gitáros Scott Dempsey kiszállt a bandából, így őt biztosan nem láthattuk már a Kék Yukban. Arról semmit nem tudtam, hogy találtak-e valakit a helyére, vagy négyen vállalták a turnét egy szál gitárral - utóbbi sem feltétlenül rossz, gondolok itt például a Zao előtt játszó német Destiny-re.)
Az első fellépő a főszervező Jakab Zoli bandája, a Bridge To Solace volt. Tavaly láttam őket játszani Grazban a Comeback Kid előtt - igaz, akkor Zoli nélkül, egy őt helyettesítő másik énekessel -, ám akkor nagyon nem tetszettek; most kíváncsian vártam, meg tudják-e változtatni a róluk akkor kialakult véleményemet. Meg tudták. Ezúttal bejött a zenéjük; most - legalábbis számomra - sokkal jobban kidomborodtak a metal hatások is belőle. Ennek ellenére nagy beindulás nem volt, noha Zoli jó frontemberhez illően mindent megtett, hogy feltüzelje a közönséget.
A BTS után a holland Razor Crusade következett, a SAS európai körútjának kísérőzenekara. A hallgatóság tőlük sem kapott mattot, ahogy elnéztem, pedig szerintem nem voltak rosszak - igaz, stílusban nem igazán voltak kompatíbilisek a másik két fellépővel, hiszen jóval dallamosabb zenét játszottak. Nekem leginkább az énekes produkciója jött be: a dallamos témákat sajátos, kellemes orgánummal hozta, nem is volt hamis, és az ordítások is mentek neki. A hangulatcsinálás terén azonban ő is csődöt mondott, pedig nagyon lelkesen próbálkozott - olyannyira, hogy időnként elnézést is kért a hozzá (túl) közel állóktól, akikkel néha fizikai kontaktusba is került.
Aztán végre jött a SAS. Az rögtön látható volt, hogy a basszusgitárt nem Jeremy Jeffers kezeli, hanem egy új figura, akiről semmit nem tudok, hiába néztem meg a zenekar honlapját. Még a legutóbbi promófotóra sem került rá, szóval lehet, hogy csak a turné erejéig csatlakozott a csapathoz. Mindenesetre, mint később kiderült, a játékával semmi probléma nem volt. A két gitáros gitáros közül David Sease megvolt, de a másik szerintem nemcsak azért nem tűnt azonosnak számomra Jeremy Jeffers-szel, mert icipicit hosszabb volt a haja. Teóriámat erősítheti, hogy szintén márciusban olvastam arról is, hogy Jeremy-nek babája született, de mivel nem kérdeztem rá a dologra, nem tudom, kit is láthattunk a színpad - tőlünk nézve - jobb oldalán pengetni.
Mikor a kvintett rákezdett, rögtön érezni lehetett, hogy más lesz ez a koncert, mint az előző két együttesé volt: akkora nyomás nehezedett az első sorokra hátulról, hogy nem is mindenki maradt sokáig a helyén. Bevallom, voltak pillanatok, amikor már-már komoly kétségeim támadtak a testi épségem megmaradását illetően. Baj azonban nem történt, annál inkább egy olyan buli részesei lehettünk, amilyenre álmomban is csak alig számítottam. Óriási hangulat volt, és mindezt újra és újra fokozni is tudta a banda ill. közönsége. Pláne az olyan slágerek alatt, mint a 'Second Chances', a 'For Now' (igen!!!), a 'When Sorrow Falls', az 'All We've Lost', a 'Worst Case Scenario', és még sorolhatnám. Sőt, sorolom is: 'We Bleed', 'Raise Your Fist', 'Devil Shoots Devil', 'Means To An End', 'Outside Looking In', 'When Words Escape', és ha emlékezetem nem csal, volt még a 'Black Clouds' meg a 'Pursuit Of Happiness' is, továbbá eljátszották az internetről demo-változatban letölthető új nótát, a 'Landslide'-ot is. Persze nem lett volna teljes a koncert a szokásos záró hardcore-himnusz, a 'For The Record' nélkül, úgyhogy amikor mégis e nélkül a szám nélkül mentek le a fiúk a színpadról, már biztosak lehettünk benne, hogy lesz ráadás. Természetesen lett is, gyönyörűen megkoronázva az amúgy is fergeteges koncertet; ha egyáltalán lehetett még tovább fokozni a hangulatot, hát sikerült! Közhely, de aki nem volt ott, tényleg nem tudja, miről maradt le! Az osztrákokat történelmi szerepeik alapján eddig sem tarthattuk valami sokra, de ezek után talán még kevésbé tűnnek érdemesnek arra, hogy példaképet lássunk bennük. Akik képesek karba tett kézzel sörözni egy SAS-buli alatt, azoknak megnézném, mi is folydogál az ereikben - mindez amúgy is stílszerű lenne a 'We Bleed' szövegének tükrében. (Vagy lehet, hogy odaát a sört szokás nyugtatóval telenyomni?)
Új elem volt egyébként a koncerten, hogy a dalok között sem volt csend, mivel amíg a gitárosok a hangolással voltak elfoglalva, csöndes háttérzenét adtak, de például a 'For Now' elején is bejátszották a lemezen hallható zongoratémát, hogy a muzikális élmény is minél teljesebb legyen.
Rossz hírként még annyit megtudtunk az énekes Christől, hogy a tavaly általam említett DVD egyáltalán nem készül, úgyhogy vagy én értettem akkor félre valamit, vagy elálltak az eredeti tervektől. Ami viszont nagyon jó, hogy amint láthattuk, a banda nem fáradt meg, sőt, abszolút kirobbanó formában van, az összetétel változása abszolút nem rendítette meg dél-karolinai barátainkat.
Nagyjából ennyit szerettem volna leírni, csupán egy dolog maradt hátra, nevezetesen, hogy megköszönjem Zoliéknak és Chriséknek az ÉLMÉNY-t!!!

--kristóf--

Fotóalbum

Stretch Arm Strong