|
|
Flag(ship) of Doom - a TROUBLE Budapesten
A38, Budapest
2007. június 3.
Nem most volt ez a koncert, de idáig érleltem magamban a mondanivalót, annyira
nagy volumenű volt az esemény. Ez persze nem igaz, nem a mondanivaló érlelése,
hanem az időhiány miatt nem öntöttem bitekbe az élményeimet. Az viszont igaz,
hogy az esemény nagy volumenű volt, hiszen a szervezők valóságos fesztivált
kerekítettek a chicagói doom-legendák hazai fellépése köré. A 'matiné' délután
háromra volt meghirdetve, negyed négy körül már rá is zendített az első
zenekar, az egri Shapat Terror.
Ha a banda nevét meglátom egy plakáton, biztos, hogy az életben nem leszek
kíváncsi egy hangra sem tőle, talán épp ezért nem is írták rá a plakátra. Ügyes
trükk volt, hiszen a zene, amit a cs(h)apat játszik, nem volt rossz. Stílusában
abszolút beleillett a délután programjába, és noha voltak amatőrös
megnyilvánulások, bíztató produkciót nyújtott a zenekar a korai kezdés ellenére
is.
A VL45 legnagyobb érdekessége számomra az volt, hogy mint meglepődve
tapasztaltam, az énekessel korábban együtt szoktunk focizni. Egyébként a VL45
volt a kakukktojás szerintem a délután/este folyamán, már ami a stílusát
illeti. Nem igazán a doom/stoner kategóriába illeszthető együttes, inkább
afféle modern rock. Nem nekem zenéltek, bár a számokat jól tudták tolmácsolni,
de hiányoltam azokból a számokból az igazi ihletett ötleteket, gitár- és
énektémákat. Semmi kiemelkedő pillanatot nem véltem felfedezni benne. Talán
másoknak jobban tetszett. Amúgy szimpatikusan tartották a kapcsolatot a
közönséggel, a kiállásukkal se volt gond.
A Locust On The Saddle-t felvételről hallottam már, tetszett is,
ezért vártam már a koncertjüket. Nem is csalódtam, rendesen odatették magukat a
fiúk, az énekesük meg egy állat. Nagy megfejtések, reformok itt se voltak, de a
műfaj - doomos 'kőrokk' - keretein belül tisztességesen össze vannak rakva a
nótáik, és jól elő is adják őket - plusz feldolgozás is volt -, a frontember
vezérletével végigállatkodták a programjukat, még CD-t is osztogattak közben.
Érdemes rajtuk tartani a szemünket.
Ami ezután jött, azért érdemes volt legalább akkorra odamenni a hajóra. A
váci Sunday Fury-t láttam már korábban is, akkor is tetszett, de amit
most műveltek, attól simán leesett az állam. Túlzás nélkül nevezhető
világszínvonalúnak a zenekar produkciója, iszonyat húzással dörrentek meg
délies, mocskos, szigorú dalaik, amiben a hangosítás is partner volt - tényleg
nagyon jól szólt a szett -, de azért kellett hozzá a banda feszessége is, hogy
így le tudják gyalulni az agyunkat. Külön riszpekt Levinek, aki az ének mellett
gitározik is, mégpedig igencsak ügyesen. Nem tudom, külön énekessel lehetne-e
még fokozni a hangulatot, amit így gerjesztettek, mert igaz, hogy így nem
tudtak annyira látványos show-t csinálni, de ennek nem is éreztem hiányát,
annyira magával sodort a zene lendülete.
Innen a Stereochrist számomra már nem jelentett előrelépést, sőt,
mivel kissé kezdtem kókadni, a program egy részét el is lógtam. Az egyik
Mood-utód fellépésével se volt gond pedig, sőt, Makó Dávid - aki a Sunday Fury
egyik nótájába is besegített pár perccel korábban - kifejezetten jó frontember,
de a váci brigád után már nem tudott letaglózni, amit műveltek.
Ezután jött a másik Mood-utód, a Wall Of Sleep, igazi, hamisítatlan
doom metallal, a korábban megismert pátoszos énekkel, ami vagy transzba ejti az
embert, vagy a hideg rázza tőle, mindenesetre nehéz semlegesnek maradni vele
kapcsolatban. Bevallom, én abba a kategóriába tartozom, akinek nem annyira jön
be ez az orgánum, pedig amúgy a maga nemében, objektíven nézve (hallgatva) jó,
egyedi, és hatásos. Nem is igen tudnám Holdampf mester hangját más stílusban
elképzelni, maximum valami még teátrálisabb, gótikusabb doom formációban.
Mindenesetre riszpekt a Wall Of Sleepnek is, mivel jól és színvonalasan
csinálják, amit csinálnak.
Az első külföldi fellépő, a brit Rise To Addiction következett.
Háááát... Az előtte látott-hallott magyar bandák között azért volt olyan, ami
simán jobb. Pedig a ritmusszekció odavágós volt, a két gitár nagyon ügyesen
egészítette ki egymást, az énekes hangja is tetszett, csak... csak maguk a
dalok hiányoztak. Nem voltak jó, ütős, fogós, az agyban azonnal
megragadós témák, csak bénácska, ötlettelen témák, amiket amúgy profi módon
előadtak. Nem leszek szomorú, ha soha többet nem hallok tőlük egy hangot sem.
De akkor végre jött az est fénypontja! A Trouble pályafutása nagy
kérdőjel sokunk számára, hiszen míg a szakma szinte isteníti az ötöst, az igazi
siker valahogy mindig elkerülte. Igaz, a rajongótábor létszámbéli hiányosságait
némileg ellensúlyozza fanatizmusa, nagyjából olyan a helyzet, mint például a
King's X esetében. A kiadókkal se szokott szerencséje lenni a Trouble-nek, lásd
például a nagy dérrel-dúrral beharangozott visszatérő albumot, ami bizony nem
kevés hónapot csúszogatott, mire végre nagy nehezen megjelent, de korábban is
voltak problémák. Mégis, a problémák dacára a zenekar végül eljutott
Budapestre! Ott állt a színpadon Bruce Franklin riffmágus, aki mintha mit sem
öregedett volna az elmúlt huszonvalahány évben, a túloldalon elmaradhatatlan
párja, Rick Wartell, aki szintén meglehetős lelkesedéssel reszelte a húrokat.
Mögöttük a visszatért Jeff Olsen püfölte furán összeállított dobcuccát, egyedül
a basszusgitáros Chuck Robinson volt új arc. És aztán cigivel a szájában
betámolygott maga Eric Wagner, egy hippi a XXI. században! Presser Gábort idéző
mikrofonhajával, körszakállával és napszemüvegével ott énekelt és dohányzott az
ember, aki énekelni talán soha nem tudott igazán, de akárcsak Ozzy,
kisugárzásával bőven kárpótolta mindazokat, akik kíváncsiak voltak rá. Most is
így volt, miközben folyamatosan gyújtott egyik cigiről a másikra, néha
elbotorkálva a színpad széléhez, hogy lepacsizzon az ott álló szerencsésekkel,
olyan nótákat énekelt nekünk a maga egyedi módján, mint a 'Come Touch The Sky',
a 'The Sleeper', a 'Plastic Green Head', az 'Assassin', a 'Pray For The Dead',
az 'At The End Of My Daze', a 'Memory's Garden', az új lemezről a 'Goin' Home'
és a 'Mindbender', és volt még más is, minden számcímre nem emlékszem. A végén
az első lemezről a 'The Tempter' / 'Bastards Will Pay' kombó iszonyú nagyot
ütött, aztán a 'Misery Shows' zárta a szettet. Talán jobb is, hogy nem volt
teljesen tele a hajó, mivel például a 'Come Touch The Sky' ellentmondást nem
tűrő groove-jára természetesen egy emberként mozdult be a közönség, ha
elsüllyedéssel nem is, de némi hullámzással azért fenyegetve a teknőt.
Mit is mondhatnék... Igazából nem nagyon gondoltam, hogy valaha is látni
fogom a Trouble-t, és erre tessék, mégis. Még az sem tud lelombozni, hogy aznap
este játszott a Woven Hand is a Kultiplexben, és így utóbbit kénytelen voltam
kihagyni. Biztos vagyok benne, hogy az is nagy koncert volt, de amit Wagner
úrék műveltek a hajón, az nagy eséllyel pályázik nálam az év koncertje címre.
De jó is lenne, ha mondjuk jövő év végén ismét számolni kéne velük a lista
összeállításánál...
--kristóf--
|
Fotóalbum
Trouble
|
