|
|
Zao
Kultiplex, Budapest
2004. szeptember 14.
Öt-hat évvel ezelőtt mit nem adtam volna érte, ha a Zao Budapestre látogatott
volna! Akkoriban jelent meg a 'Where Blood And Fire Bring Rest', ami a mai
napig az egyik kedvencem a bandától, és ami számtalan metalcore-bandát
inspirált, sőt inspirál ma is. Rá egy évvel pedig jött a 'Liberate Te Ex
Inferis', amit szintén nem kevésszer hallgattam meg életemben. A 'Blood And
Fire' mellett szól azonban, hogy megjelenésekor sokkal nagyobb újdonságnak
számított, mint a 'Liberate', na és hogy megírásában és felvételében tevékenyen
részt vett az a Brett Detar, aki azóta a The Juliana Theory frontembereként
szerzett nálam elévülhetetlen érdemeket.
Azóta persze sok víz lefolyt a Mississippin, a Zao gyakrabban váltogatta
tagjait, mint Liz Taylor a férjeit, ezzel együtt a jelenlegi felállásnak is
tagja a 'Blood And Fire' érából az évek során kétszer ki-, majd visszaszállt
énekes, Daniel Weyandt, valamint a gitáros Russ Cogdell, aki szintén nem
megszakítás nélkül játszik a bandában '98 óta. Ott van aztán az a Scott
Mellinger - ugyancsak gitáron -, aki a 'Liberate' óta a leghűségesebb Zao-tagnak
bizonyult. Hármójuk mellett új ritmusszekciót üdvözölhettünk Steven Peck dobos
illetve Shawn Koschick basszgitáros személyében. Előbbi nem most először muzsikál
együtt Dannel és Russ-szal, hiszen mindhárman tagjai voltak a Zao-t megelőzően a
Seasons In The Field nevű metalcore-bandának. (A történelem homályába vesző
érdekességek ezzel kapcsolatban: Dan a SITF-ben nem énekelt, hanem
basszusgitározott, a SITF-del közös split lemezen hallható Pensive nevű bandában
pedig az egyik gitáros nem más volt, mint a később szintén a Zao-t erősítő, fent
már megemlített Brett Detar. Na de vissza a jelenbe, pontosabban a közelmúltba.)
Mint bizonyára az Olvasók nagy része emlékszik rá, a Zao tavaly, ill. idén év
elején a szokottnál is viharosabb időszakon ment át. Először is úgy volt ugye,
hogy a csapat feloszlik. Aztán mégsem, viszont az egyetlen megmaradt alapító,
Jesse Smith dobos némi botrányt követően kiszállt, akárcsak az akkori énekes, Josh
Ashworth. Ekkor ismét visszatért Daniel, valamint jött a két új tag. Az eredeti
tervek szerint a már velük készítendő új lemez a 'Burn Beautiful' címet viselte
volna, ám 'természetesen' itt sem a papírforma érvényesült. Ehelyett jött egy
ellentmondásos koncept-album, a 'The Funeral Of God', amelynek elképzelt
sztorijában Isten úgy dönt, hogy kivonul a történelemből, aminek következtében az
ennek roppantmód örülő emberiségből nem marad más, csak egy rakás hidegszívű
gyilkológép - dióhéjban legalábbis valahogy így lehet összefoglalni a történetet.
És most végre rátérek az este eseményeire, amit már rég megtehettem volna, de úgy
érzem, nem lett volna igazán teljes a kép a fenti háttérinformációk nélkül.
A programot a magyar Velvet Stab nyitotta, amit nem bánok, hogy nem
mulasztottam el, ugyanis egész színvonalas volt a fiatalok produkciója úgy a
dalszerzés, mint az előadás terén. A stílus amolyan Poison The Well és társai féle
dallamos HC volt, itt-ott meglepően kellemes metalos elemekkel. Ami miatt mégis
volt némi hiányérzetem, az véleményem szerint nem a fiúk számlájára írható;
konkrétan arra gondolok, hogy nem ragadott magával igazán az előadásuk, de azt
hiszem, ahogy idősödnek és érik a személyiségük, jobban a hatásuk alá tudják vonni
a hallgatóságot.
A Velvet Stabet a német Destiny követte, amivel a szervezők ismét egy jó
pontot érdemeltek ki tőlem. A Destiny jófajta vadparaszt HC-t nyomott, különösen
az énekes férfias, 'bunkó' hangja jött be, az ilyet nagyon szeretem. Na meg az is
tetszett, amilyen vastagon egy gitárral is meg bírtak szólalni.
A Destiny után aztán kezdtünk előretipegni, hogy jó helyről tudjuk követni az
eseményeket. Hát megérte! Mintha csak direkt nekem akartak volna kedveskedni,
Zao-ék egy rakás számot játszottak a 'Blood And Fire'-ről és a 'Liberate'-ról is,
az egész koncerten mindössze egy nótát nem bírtam beazonosítani, az valószínűleg a
'Parade Of Chaos'-ról származott, amit - férfiasan bevallom - nem, pontosabban
csak nagyon hézagosan ismerek. A játszott nóták - nem időrendi, hanem megjelenési
sorrendben - a következők voltak: 'Lies Of Serpents, A River Of Tears', 'A Fall
Farewell', 'Ravage Ritual' (mindhárom a 'Blood And Fire'-ről); 'Savannah', 'Skin
Like Winter' (mindkettő 'Liberate'); '5 Year Winter', 'A Tool To Scream'
(mindkettő 'self-titled'); 'Breath Of The Black Muse', 'The Rising End (The First
Prophecy)', 'Praise The War Machine' (mindhárom 'Funeral'); plusz az általam föl
nem ismert szám, ugye. Jómagam Russ előtt foglaltam helyet, aminek örültem, mert
így közelről tudtam megcsodálni technikás játékát és különleges mozgáskultúráját.
Az se volt rossz persze, hogy az énekes Dan is ott állt közel hozzám. Pontosabban
itt álljunk meg pár szóra: amikor azt mondom, hogy Dan 'ott állt', az csak a
koncert egy részére igaz, Dan ugyanis nemegyszer nemes egyszerűséggel leült. És
mégis, így is ura volt a show-nak, meg tudta ragadni a közönség figyelmét, és volt
mozgolódás is rendesen az időnként szó szerint 'küzdőtéren'. Ezt már nevezem
frontembernek! (Persze a mögötte lévő bandán is múlott a dolog nyilván, de azért
akkor is.) Az új bőgős volt számomra talán a legszimpatikusabb figura a
kvintettből, ami részben metalos megjelenésének, részben közvetlenségének, látható
jókedvének volt betudható. Persze jól is játszott, de egy Zao-nál ez annyira nem
meglepő. Igaz, a dobos játékában néha éreztem némi bizonytalanságot, és rögtön
nyilvánvalóvá vált, hogy közel sem akkora kaliber, mint Jesse Smith volt, de azt
hiszem, a Zao számára most már sokkal fontosabb, hogy valaki emberileg
beilleszkedjen a csapatba (már ha beszélhetünk ilyesmiről egy ennyi tagcserén
átesett zenekar esetében egyáltalán), mint hogy zseniális muzsikus legyen. Persze
Steven Peck távolról sem volt kétbalkezes illetve -lábas, nehogy valaki
félreértsen! A túloldalon az apró termetű Scott gitározott, továbbá vokálozott is
időnként, meg szóval tartotta a közönséget a számok közötti szünetek némelyikében.
Miután tíz számot letúrt a banda, megszavaztattak bennünket, hogy mivel zárják a
műsort, és a voksolást egyértelműen a 'Ravage Ritual' nyerte. Soha rosszabb
befejezést!
Aminek még külön örülök, az az, hogy magammal vittem az eseményre a 'Blood
And Fire' birtokomban lévő példányát, amit aztán Russ és Dan kézjegyével
gazdagítva helyezhettem vissza a gyűjteménybe.
Az estét záró New York-i Most Precious Blood-ról előzőleg annyit tudtam, hogy
volt némi botrány új lemezük borítója körül, amit némely forgalmazók
vállalhatatlannak tartottak. Most igyekeztem megtudni, hogy milyen zenét is
játszik a Trustkill Records-os, ex-Indecision tagokat is tartalmazó társulat.
Sajnos ebben akadályozott a zajos, torz, kásás megszólalás, amiből inkább csak a
ritmust lehetett kivenni, a dallamok nagy része homályban maradt előttem. Ami
tetszett, az a gitáros Rachel mozgása és energikussága volt. (Amúgy is mindig
tiszteltem azokat a hölgyeket, akik jelenlétükkel színesítik a színteret.) Mintegy
három nóta után elhagytam a helyiséget, de igen örülök, hogy nem előbb tettem így,
mivel láthattam azt a méretes embergúlát, ami a színpadon alakult ki egy
katartikus pillanatban. Vannak az ember életében felejthetetlen pillanatok -
számomra az imént említett is egyike volt ezeknek.
Kellemes este lett hát a 2004. szeptember 14.-i, egyáltalán nem bántam meg,
hogy a kezdeti bizonytalankodás ellenére úgy döntöttem, hogy a Kultiplexben fogom
tölteni. Mint a Zao tagjai elmondták, az európai turné addigi legjobb állomása
volt a budapesti, szóval úgy tűnik, jól vizsgáztunk, mint közönség. Remélem,
Danielék is elviszik jó hírünket a világba, és minél több általam kedvelt bandát
üdvözölhetünk még kis hazánkban.
--kristóf--
|
Fotóalbum
Zao
|
